– Papa, ugye én már nagy vagyok? – szegezte rám kérdező tekintetét, miután az eseménydús, örömteli szentestei órák után szülői-nagyszülői noszogatással végre ágyba került.
– Bizony nagy vagy, lassan már felnőtt – reagáltam kérdésére.
– Akkor meséld el – hisz megígérted –, hogy ha nagy leszek, miért vásárolsz és viszel gyakran olyan sok narancsot az árva gyerekek ott-honába?
– Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó! – simogattam meg szösz-ke buksiját és mesélni szösz-kezdtem.
– Gyermekéveimet szülőfalumban, a távoli Tisza-parti hegyek ka-rolta faluban éltem és én is, valamint korabeli pajtásaim is izgalommal vártuk a karácsonyt. Abban a világban az volt a szokás, hogy a barát-nak is hozott ajándékot a Jézuska a fa alá, amit az ünnep első napján kicseréltünk egymással.
Az én legkedvesebb barátom a település háziorvosának fia, Béluska, az osztálytársam volt, akit havonta kétszer: minden második vasárnap a délutánján meglátogathattam, játszhattam vele és a sok-sok játéksze-rével, élvezhettem könyveit, melyekről nem is álmodhattam szegény-ségünk miatt.
Egy késő őszi délutánon a szobájába belépve, addig nem tapasztalt, nagyon kellemes illatot éreztem.
– Ez a narancs illata – világosított fel Béluska. Így nevezik azt a gyömölcsöt, ami mifelénk nem terem, csak a messzi meleg földeken.
Az íze százszor jobb az illatánál, el sem tudom mondani neked, mi-lyen! Apukám vette a városban.
Felütött egy könyvet, megmutatta milyen is ez a gyümölcs és a fa, amelyiken terem.
Szerettem volna megkóstolni, hisz rabul ejtett az illata, de Bélus nem kínált, én meg restelltem kérni.
Napokig-hetekig hordoztam magamban az élményt, de a narancs iránti vágyamat csak gyermeki fantáziámmal tudtam helyettesíteni.
– Emlékszel még a narancs illatára? – kérdezte Béluska néhány nap-pal karácsony előtt.
– Már hogyne emlékeznék! – nyeltem nagyokat és a gondolat, hogy az ő Jézuskája narancsot küld nekem, addig érlelődött bennem, mígnem már tényként kezeltem.
Édesanyám hathatós segítségével igyekeztem gazdaggá tenni az én ajándékomat: almából, dióból, színes fecnibe öltöztetett kockacukrok-ból állítottuk össze, és belehelyeztem azt az ólomkatonát is, amit felet-tébb kedveltem és Béluska is szerette volna a magáénak tudni.
Karácsony ünnepének első napján felfokozott lelki állapotban si-ettem Béluskáékhoz, átadtam barátomnak az én ajándékomat, majd a Béluskáét magamhoz ölelve rohantam haza, hogy mielőbb lássam és élvezzem vágyaim netovábbját, a hőn áhított narancsot.
Reszkető kézzel bontottam fel az ajándékcsomagot, amiben úgy három-négy maroknyi friss, aszott és már-már száraz narancshéj volt.
…Mire végére értem karácsonyi emlékemnek, kisunokám már az álomvilág narancsligetében játszadozott az álmok tündéreivel.
SZÜLETÉSNAP
Lefordítottam a napellenzőt, mert a kanyar után az őszi nap arcomba csapódó sugarai pillanatok alatt máglyákat gyújtottak szemem retiná-in. Lassítanom is kellett volna, ám a cammogás nem volt összhangban feldúltan hőzöngő szürke sejtjeimmel; gyorsabb futásra unszoltam ko-csimat. A visszapillantó tükörbe nézve megállapítottam: rég nem lát-tam ilyen dühös fiziognómiát.
Időt kellett nyernem, hogy a kisváros utcáit átkutatva minél előbb megtaláljam a tolvajt. Én akartam megbüntetni, ha másképp nem, hát a keresetlen szavakkal való letolásig, esetleg egy pofonnal megtoldva.
Útnak indulva, a feleségem kiáltva tanácsolta:
– Eredj a milíciára, azok megtalálják, ellátják a baját!
Nem válaszoltam, de nem mentem hozzájuk; tudtam, bármennyire
„napirenden” vannak a kerékpárlopások, még egyszer sem hallottam, hogy ők lelték volna meg az elkötött kétkerekűeket. Mi több, legtöbb-ször a tulajt hibáztatták, mondván, felelőtlen volt, nem ügyelt a kerék-párjára. A szomszédunk nemrég a Tisza-parton nagylelkűen odaadta a biciklijét néhány gyereknek, természetesen azok kérésére, hogy amíg ő sütkérezik, tegyenek néhány kört rajta. Csakhogy két kör után a har-madikat a srácok megnyújtották egyenesre, aminek eredményeként a szomszéd kénytelen volt gyalogosan bandukolni hazáig. Amikor jelen-tette a milícián, megrótták: miért adta oda a kerékpárját ismeretlenek-nek! Ha pedig üzlet vagy ivó elől viszik el a járgányt, a kárvallott biztos lehet benne, hogy rásütik: ittas volt, eladta a biciklijét. A járási lapban hébe-hóba közreadott bűnügyi statisztikáiban kerékpárlopásokról még csak szó sem esett.
Az enyémet, azaz a fiamét fél órája vitte el valaki. Az alatt a röpke idő alatt, amíg – az iskolából hazatérve – a bejárati ajtó előtti kerítés-nek támasztotta és felszaladt lakásunkba, a második szintre.
Mit mondjak: egyenesen kétségbe esett. Vadonatúj kemping-ke-rékpár volt, az előző napon kapta tőlünk születésnapi ajándékként.
Már rég megígértem neki, tanulási eredménye elismeréseként. Nagyon örült. Reggel, amikor megkérdeztem tőle: „Na, hogy aludt az újszü-lött, mit álmodott?” , azt válaszolta, álmában karikázott, de nem tudta eldönteni, milyen nevet adjon a kerékpárjának. Együtt örültünk vele, és most tessék: megfújták!
Még végig se pergettem a rózsaszínű előzmények komor feketébe torkolló képeit, amikor az útszélen megpillantottam a keresett jószá-got. A tolvajjal együtt.
Gázt adtam, kikerültem és megálltam. Kiszállva a kocsiból, gyorsan eléje léptem. A kerékpár kormányánál nem magasabb, 8-10 év körüli gye-rek volt, rövidre nyírt szőke-vörös hajjal, ugyanolyan szempillákkal, arca telehintve szeplő-kölessel, homlokáról porpartok közt verejték-patakocs-kák csordogáltak alá kipirult képére; vézna felsőtestén valaha szebb időket látott matrózing csüngött. Azok a gyerekek viselnek ilyet, akik sokgyer-mekes család sarjai sorában sokadikként jönnek világra és rendszerint vi-selni kényszerülnek nagyobb testvéreik kinőtt ruhadarabjait. A rövidnad-rág és a papucs mérete úgy két évvel előzte meg mostani viselője méreteit…
– Honnan a bicikli? – tettem a kezemet a kormányra.
– Apukám vette nekem – emelte rám zöldes árnyalatú szemét.
– Akkor gyere, megkérdezzük apukádtól, igazat mondtál-e – fog-tam meg a karját.
Elengedte a kormányt, reflex-szerű mozdulattal szabadulni akart, de azonnal fel is hagyott a próbálkozással. A kerékpárt megragadva egy gondolat erejéig tétováztam: amíg berakom a csomagtartóba, addig a gyerek elszaladhat… No de végül is az a fontos, hogy megvan az el-kötött jószág. Elhelyeztem, majd hátranéztem. A kisfiú ott állt, nem mozdult. Intettem neki: „Gyere, ülj be!” Vonakodás nélkül engedel-meskedett. Szinte eltűnt a puha ülésben, vékony lábai nem érték el a padlót; a kezére támaszkodva fel kellett volna emelkednie ahhoz, hogy kinézhessen a szélvédőn.
Nem indítottam azonnal, feléje fordultam:
– Tudod, mit cselekedtél? Loptál. Ez bűn, ezért a milíciára is vihetlek.
– Én nem loptam, doktor bácsi, nem vittem haza a biciklit….
– De igen, ez lopás – nyomtam meg a szót – elvetted azt, ami nem a tiéd. Gyakran szoktál ilyet csinálni? Hány éves vagy?
– Nyolc múltam – válaszolta halkan, majd hozzátette: – Tegnap...
Nocsak! Neki is tegnap volt a születésnapja, mint a fiamnak; csu-pán öt évvel fiatalabb.
– Hogy sikerült elvenned a biciklit?
– Láttam, hogy a fiú odadűtötte a kerítéshez. Odamentem és elvet-tem.Elfordult tőlem, valahová a távolba nézett, úgy mondta:
– Én is nagyon szeretnék egy ilyen biciklit.
– Ha nem szoktál ilyesmit tenni, tehát jó kisfiú vagy, miért nem kérsz a szüleidtől, biztosan vennének neked – tettem fejére a kezemet.
– Apukám mondta, hogy vesz, de nem vett…
– Úgy látszik, mégse érdemled meg. Honnan tudtad, hogy ez a bi-cikli a miénk?
– Tegnap a bácsi fia mondta, hogy a születésnapjára kapta. Ki is hozta, megmutatta nekünk. Olyan szép volt, én is ilyen szépet akartam volna.
– Hol laksz, kik a szüleid?
– Anyukám a gyárban takarít. A doktor bácsiék mellett lakunk, abban a nagy házban.
– És édesapád hol dolgozik?
– Sehol. Meghalt…
– Meghalt? – futott végig rajtam a hideghullám. De hisz te még gyerek vagy, apukád is nagyon fiatal kellett hogy legyen.
– Ott halt meg, ahol a doktor bácsi dolgozik. Ott voltam, láttam a bácsit, amikor bevitték apukámat. Azt tetszett mondani, hogy nem fog meghalni…
Nem tudom, meddig ülhettünk szótlanul a kocsiban; mire behaj-tottam lakásunk udvarába, egy-egy ablakban már kigyúlt a fény. Fele-ségem és fiam az erkélyen állva várta jöttemet. A fiam leszaladt elibém, amikor megpillantotta a csomagtartóból kikandikáló biciklit.
– Megkerült! Hurrá, köszönöm! – kivette a kerékpárt, felpattant rá, körözni kezdett az udvaron.
Kézen fogtam kis útitársamat, felvezettem lakásunkba.
– Ez a tolvaj? – nézett ránk kérdő tekintettel a feleségem.
– Nem! – feleltem, igyekezve elkerülni a tekintetét. – Valamikor az édesapját kezeltem, és tegnap neki is születésnapja volt, mint a mi fiúnknak… Kínáld meg! Ugye éhes vagy?
– Igen – válaszolta a gyerek azonnal és halkan.
A feleségem megterített, csupa finomságokat rakott az asztalra.
Megtudakoltam a kisfiú vezetéknevét, a telefonkönyvben megkeres-tem a hívószámukat, tárcsáztam.
– Jó estét, asszonyom – szóltam a kagylóba és bemutatkoztam. – Kérem, ne aggódjon, a kisfia nálunk van. Kedves véletlen, hogy neki is, az én fiamnak is egyszerre, azaz tegnap volt a születésnapja. Ha nincs kifogása ellene, ma nálunk vacsorázik. Utána hazakísérem.
Nem vártam meg a választ, letettem a kagylót, megfordultam: a gyerek önfeledten ette a születésnapi tortát.