Egyre hidegebb. Fázunk. A minap megfagyott egy fiatalember. A laká-sában, az ágyában, otthon. Ivott. Hazament, nem csukta be az ablakot, úgy feküdt le. Ha be csukta volna, úgyis lehűlt volna. A lakás ban épp olyan hideg volt, mint kint. Ismert mesterember volt. A temetésén né-hányan lézengtek az udvaron, a koporsó körül. A temetőbe alig páran kísérték ki. Mert hideg volt – aznap. Aznap is. De azelőtt is.
Egyre fagyosabbá lesz köröttünk min den. Dideregnek a fűtőtestek, a radiátorok bordái. A kályhák csempéinek érintése dermeszti az ujjakat.
A kelő nap is kisebb lett. Fázik. Összehúzza magát. Spórolja melegét.
Zsenge sugarai árván ácsorognak a város utcáin. Alig találko znak vala-kivel. Azok is sietnek, rohannák. Nem mosolyognak felé, rá, egymásra.
A mosoly is fázik, lefagyott az emberek arcáról. Nem hiányolják, nem igénylik. Nem várja el, nem kell a szomszédnak, a volt barátnak, ismerősnek. A kollégának, a tanítónak, a főnöknek, a boltosnak, a volt osztálytársnak. Gyakoroljuk a hétrét- alakzatot. Lehorgasztott fővel si-etünk, ne lássuk a szembejövőt. Szempilláink ölelkeznek, óvjuk szeme-inket. Azok is fáz nak. Nem állít meg egy „Hogy vagy?”-ra senki. Nem bánjuk, így jó. Ha meg kelle ne állni – még jobban fáznánk. Tudja, érzi a szembejövő is. Nem is próbálkozik. Mi se. Nem kell kezet fogni. Már régen nem szorítunk kezet. Csak fogunk, fogtunk. Megérintettük egymás tenyerét. Most már így sem. Mert le kellene húzni a kesztyűt.
Az ujjak olyanok lettek, mint a jégcsapok. Az anya se fogja gyermeke kezét. Az iskolai füzetekben kevesebb a betű, a szavak, a mondatok.
Formátlanok, már-már olvashatatlanok. Fázik a tinta a tollakban, a kéz, mely vezeti. Az órák is összezsugorodtak. Fáznak.
Libabőrös a beteg, az orvos, a sziké. Jéghártya van az emlőkből csur-ranó te jen. Koppan a kenyér morzsája.
A források vize dideregve fordul vissza, befelé. Hátat fordítanak a gondolatok. Rövidebb, halkabb a Miatyánk. Csendes, néma a telefon, be lefagyott az üzenet.
Jégvirágosak az ablakok. Nem nézünk ki, ne lássanak be. Nem vá-runk vendéget, nem jává-runk vendégségbe. A koldulót ajtó mögül űz-zük el. Ne jöjjön be a hideg. Nem csókolózunk, sóhajtáskor az erek ben megriad a vörös folyadék. Didereg a szív, ritkábban dobban.
A postás egyre gyakrabban késik, majd elmarad. Kétszer már nem is csenget. Fáznak a hírek, összezsugorodnak, nem járnak messzire.
Nem is várjuk azokat, ne kell jen válaszolni.
Megrövidültek fekhelyeink, ágyaink. Összegombolyodva reszke-tünk. Nem nyújtózkodunk. Hibernálódtak a petesej tek, fészkeikben dideregnek.
Nem az új évet várjuk. Valami újat a következőben.
„Ki hideget ad, subát is ad” – gondol juk, reméljük. Nem fog adni.
Nincs neki. Ő is fázik, egyre hidegebb van.
SZÉPEM
Így nevezte mindenki. A szláv ajkúak az é-t lerövidítve, de őszinte cso-dálattal, kedvességgel, mert – s ez volt az egyöntetű vélemény – kiérde-melte nevét: párducéhoz hasonlóan karcsú alakja volt, bundája enyhén vörös, a hátán és mindkét oldalán szabályosan futó sötétbarna csíkok;
a nyakától induló sötét, féltenyérnyi csík a lábain és a farkán folytató-dott, ujjai között pamacsokban végződve kecsessé, lággyá tették a lép-teit. Bundájának szőrzete olyan dús és hosszú volt, hogy amikor nap-fényben sütkérezve tisztálkodott, a feje eltűnt a takaróban. Egy télen, mikor bundát cserélt, a fiammal megmértük szőrének hosszúságát, 8-9 centiméteres volt. Valahányszor végigvonult a tömbház udvarán, vagy sziesztázni az erkély karfájára telepedett, bundája sziporkázva hullám-zott, akár érett gabonatenger enyhe fuvallatban.
Az ismerősöket vagy hozzánk látogató idegeneket az ajtóban fogad-ta és ránk, majd a belépőre nézve várfogad-ta reagálásunkat; ha megsimogat-tuk és azt mondmegsimogat-tuk: „Szépem, nincs semmi baj, ez jó ember!”, leugrott az ajtó mellett terpeszkedő székről és bevonult a szobába. „Ez a cica mindjárt megszólal!” – mondták, ha éppen utasítottuk, hogy „gyere, fürödni fogsz!”, vagy „eredj ki az udvarra”, vagy éppen „gyere vacso-rázni!”.
Mikor már-már szült, körmeivel a feleségem otthonkájába kapasz-kodott és a kis szoba felé mozdult. Ilyenkor előkerült a kosár, amelyben felcseperedett; beugrott, a hátára feküdt és várta-kérte, hogy masszí-rozzuk meg a hasát.
Volt mimikája: látni lehetett pofikáján az örömet, csalódást, érdek-lődést.
Évente egyszer-kétszer udvaroltatott magának, aminek egy-két kis-cica volt az eredménye. Jó adag izgalommal vártuk: hátha hozzá ha-sonló utódokkal örvendeztet meg bennünket, de mindig csalódnunk kellett – nem produkálta újra önmagát; pedig sokan szerettek volna maguknak egy Szépemet.
A nyáron csoda történt: négy egészséges kiscicának adott életet, és ami eléggé szokatlan volt addigi viselkedésében: éjt-napot mellettük töltött, csak éppen a maga dolgára, vagy evéskor hagyta őket magukra kedvenc kosarában.
A negyedik utód hasonlított hozzá. Arra is gondoltunk, hogy meg-hagyjuk, hisz Szépem már tizenkét éves volt; hadd növessze tovább a családfát. Aztán mégis oda ajándékoztuk a szomszédunknak azzal az önmegnyugtatással, hogy majd a következő a miénk marad…
Szépem nagyon nyugtalan lett, mikor nem találta a kosárban a kis csemetéjét. Órákig feküdt étvágytalanul, mozdulatlanul, az éjszakát házon kívül töltötte. Aggódni kezdtünk: nincs-e valami baja? Aztán napokig nem láttuk. Hiába kerestük, nem találtuk, ő se jött. Azzal nyugtattuk magunkat és egymást: szerelemre lobbant, talán egy ma-gához hasonlóval találkozott.
Eltűnése ötödik napján – kinn álltunk az erkélyen – arra lettünk figyelmesek, hogy a házunk előtti fűzfa alatt fekszik. Örömmel szól-tunk hozzá:
– Hol voltál, Szépünk? Gyere haza, vár a meleg tejecske!
Alig mozdította fejét, majd fel akart állni, de visszarogyott és keser-ves hangokat hallatott. Leszaladtunk. Láttuk: baj van. Oldalán feküdt, a bundája csapzott volt, a szőrtakarón sárdarabok, por, levelek. Megint szólítottuk, próbált felemelkedni, de visszahanyatlott, kapaszkodó moz-dulatokkal próbálta vonszolni magát, de nem sikerült, elnyúlt a porban.
– Nagyon beteg, el fog pusztulni – mondtam ki a rettenetet pityer-gő páromnak, majd felemeltem a mi Szépünket.
Ujjaim észlelték lesoványodott testét, eldurvult bundáját. Lompos farka, okos szemeket viselő feje szófogadatlanul elernyedtek; nem rea-gált hangomra.
– Mi lehet vele, segíts rajta, adj neki valami injekciót! – rimánko-dott életem társa, miközben potyogtak könnyei.
Az előszoba linóleumára fektettem; élettelennek tűnt, időnként kapkodta a levegőt.
– Szépem, mi van veled, mi fáj? Állj fel, gyere a szobádba! – simo-gatta nejem, de ő csak nem mozdult .
Injekciót szúrtam a farába – nem reagált. Közben a feleségem kinyi-totta szobája ajtaját, behozta a kosarat és szólt:
– Gyere, Szépem, itt van a kosarad…
A macska feléje fordult, meglátta kosarát, lassan felemelkedett, oda-vonszolta magát a kosárhoz, feltette mellső lábait a kosár peremére és feleségemre nézett. Ő megemelte és a kosárba tette.
Szépen dorombolni kezdett, két szemével kacsintott nejemre, el-nyúlt a kosárban kedvenc pokrócán, háromszor-négyszer végighúzta érdes nyelvét feleségem simogató kezén, majd kimúlt.
…Az erkély alatti kiskertben, az alá a rózsabokor alá temettük, ahol valamikor önfeledten hancúrozott kiscicáival.