– Oda?
– Oda… – válaszolt kurtán a felesége kérdésére, pedig most is érzé-kelte hangjában az évek óta tapasztalt aggódást.
Előző este későn érkezett haza a Volgával; nem vitte a kolhoz gará-zsába, hiszen másnap a központba kellett utaznia a járási pártbizottság rendkívüli plénumára. Nem számított ez kirívóan fontos eseménynek, hiszen másfél évtizedes elnöksége során menetrendszerűen követték egymást a párt soros vagy soron kívüli ülései, gyűlései – szinte heten-te. A szokatlan, a rendhagyó csak az volt, hogy az utóbbi hónapokban nem a sofőrje, hanem ő maga vezette az autót, ami a meghirdetett alko-hol-stop hozadéka volt. Azelőtt minden összereccsenés, ahogy maguk között nevezték ezeket a gyűléseket, „öblögetéssel”, vagyis korlátlan ivászattal végződött a járási központ egyik étkezdéjének különtermé-ben, megfejelve kötelező vizitekkel a hazafelé vezető utat szegélyező kocsmákban, kávéházakban.
Ilyenkor, ezekben az ivászatokban égették el az ebugatta agymosá-sokon felgyülemlett adrenalint, itt beszélték meg a kollégákkal a tör-ténteket, a hallottakat.
Idővel már nem dívott ez a szokás, hiszen a téglák mindenütt jelen voltak, ám ez nem foglalkoztatta különösképp, mert a gyakori kor-tyondizás nem vált javára magas vérnyomásának, rakoncátlankodó szívének.
– Ne felejtsd el bevenni a gyógyszereidet! – szólt utána a felesége, átnyújtva a tablettákkal tele dobozkát. – És próbálj beszélni megint az elsővel…
– Jó, megpróbálhatom, de …
Nem fejezte be, elfordította az indítókulcsot.
Elhagyva a falu határát, folytatta magában a gondolatot:
– …eddig se volt foganatja, most is marad minden a régiben…
Mármint ő a kolhozelnök, mivel hiába kérte többször is az első tit-kárt, hogy mentse fel a tisztségéből, mert egyre romlik az egészségi állapota.
A titkár mindannyiszor letorkolta:
– Mi az? Kibúvót keresel?! Mi neveztünk ki, mi léptetünk le, ami-kor jónak látjuk. Még hogy beteg vagy?! Aki bír vodkát inni, annak kutya baja sincs!
Biztosra vette hát, hogy még ha sikerülne is előhozakodnia kérésé-vel az elsőnél – durvább elutasításban részesülne.
Annak idején úgy cseppent bele a vezető tisztségbe, mint Pilátus a krédóba. Miután elvégezte a kereskedelmi akadémiát, megbízták szülőfaluja és a vonzáskörébe tartozó kisebb települések ellátásával, a hálózat kiépítésével, ami végül is sikerült – eredményei alapján a legis-mertebb szakemberek soraiba emelkedett, ami még inkább inspirálta.
Csakhogy épp eredményes tevékenysége lett a veszte. Ő maga fogalma-zott így, amikor egy napon váratlanul berendelték a járási központba, ahol maga az első titkár fogadta:
– Figyelemmel kísérjük tevékenységét, meg vagyunk elégedve ma-gával. Úgy döntöttünk, felelősségteljesebb feladattal bízzuk meg: hol-naptól átveszi a Lenin kolhoz irányítását.
– Köszönöm a megtiszteltetést, de nem fogadhatom el – dadogta –, mert nem értek a mezőgazdasághoz… Azt se tudom, hol a tehén eleje meg hátulja…
– Nem gond. Az a fontos, hogy a munkájában érvényesítse pár-tunk mezőgazdasági politikáját. Én magam fogom párttagságra jelölni és persze támogatni. A kolhoz pártszervezetének titkára megbízható, igazi leninista, támaszkodjon rá, kérje mindenben a tanácsát, segíteni fog. Megbeszéltük!
– Hogy lehetnék én párttag vagy továbbra is elnök, ha édesanyám templomjáró asszony… meg hát magyar vagyok… – próbálkozott ma-radék érveivel.
– Nincs akadály! – emelte fel hangját az első titkár. – Kinevezése pártunk internacionalista szellemének gyakorlati megjelentetése. Fe-lejtse el, amit mondott! Az anyját meg nevelje át, tegye ateistává – te-kintse ezt első pártfeladatának!
Ellenkezést nem tűrő módon kikísérte a váróba, bemutatta a mező-gazdasági osztály vezetőjének, aki gratulált neki és irodájába invitálta, ahol ellátta útravalókkal a kezdéshez, majd tudtára adta: erre inni kell.
Megtörtént.
Verejtékesen szokott bele az új munkakörbe, a stílusváltásba, de vé-gül beletörődött, hisz nem volt kiút. Ugyanakkor sose tudta megszokni, magáévá tenni azt a bornírt viselkedést, hangulatot, azt a hangnemet, ami a járási pártirányítás berkeiben uralkodott: a rendszeres, vagy éppen rendkívüli összejöveteleken, gyűléseken, plénumokon sakkfigurákként kezelték őt is, kollégáit is: csak úgy és oda lehetett-kellett lépni, ahogy és ahová azt odafent eldöntötték. Véleményeikre csak annyiban voltak kí-váncsiak, amennyiben azt a protokoll megkívánta, vagy az áldemokrácia jegyében megengedte. A leggyakrabban olyan utasításokat kaptak, ame-lyek elkerülték a szakma határait, realizálásuk eleve halálra volt ítélve, ha azonban nem teljesítették az ukázokat, vagy nem az elvárások és a fentről elindított igények szellemében tették, úgy belehágtak emberi önérzetük-be, letiporva még a szunnyadó erkölcsi szikrákat is. Mindezt a pártpoli-tika megkérdőjelezhetetlen igazának ostyájában adagolták fogyasztásra.
Folyamatosan mellébeszéltek, hazudtak rendületlenül. Az övék volt a tiszta, a szennyest nekik osztották ki.
Egy éve, hogy elindították fentről az élelmezési programot, ami az egyre súlyosbodó ellátási állapotokat volt hivatott javítani: egyre több gabonafélét, húst, tejet, tejtermékeket kellett produkálni, amit az egy-re romló háttér-gazdaság közepette – tudták, ismerték ezen áldatlan állapotokat a vezetők nagyon jól – lehetetlen volt megvalósítani, de mindezt pártfeladatként tálalták, ami ellen nem lehetett apelláta. Ha néha visszafogottan is, de hellyel-közzel utaltak a lehetőségek tőlük független vérszegénységére, az állományok siralmas voltára, úgy ez csak bumeráng volt.
– Ti vagytok a vezetők – oldjátok meg! Hogy gazdálkodtatok ed-dig?! Csak a zsebetekre gondoltatok?! Majd számot adnak az
ellen-őrök: mit, hogyan tettetek eddig, s akkor megnézhetitek magatokat – érkezett csípőből a reflexió, a visszhang.
Idővel a helyzet jottányit sem változott, sőt romlott. Az első titkár személyesen felkeresett minden kolhozt, jelenlétével és beszédeivel ja-vítandó az állapotokon.
– Baj van, Iván Ivánovics – lépett be hozzá is –, nem teljesíted a tejbeadási normákat, nem reagálsz a párthatározatra.
– Igen, igen, de hát – próbálta volt ecsetelni az okokat, de az első közbevágott:
– Nincs de! A párt útmutatását követni kell, teljesíteni, sőt túltelje-síteni a terveket!
Majd kurtábbra és szelídebbre fogta:
– Iván… Te még nem tanultál meg beszámolni, eredményeket fel-mutatni, pedig nem vagy kölyökgólya a szakmában, van vezetői tapasz-talatod.
János üresen bámult rá.
– Megmondom, mit csinálj. Reggel szállítsd be a tejet a csarnokba, délben vásárold fel, délután pedig újra szállítsd be. Ilyen egyszerű. Per-sze, értesd meg magad a csarnok főnökével, s akkor csak a papírokat kell mozgatnod. Érted?!
-– De hát ettől nem lesz több tej…
– Az téged ne érdekeljen! Lesz papírod, hogy teljesítetted a tervet és ez a fontos.
Megtette, ahogy a szomszédjai is.
…A plénumon a KB küldötte elnökölt, a téma az élelmezési prog-* ram realizálása volt, ami kezdettől meghatározta a fórum alaphangu-latát:
– Szabotálják a párthatározat végrehajtását… Becsapják a pártot, a népet… Félrevezetnek minket… Allűrökkel, szemfényvesztéssel pró-bálkoznak, papíron teljesítik a tervet… Nincs helyük a pártban… Pél-dát kell statuálni… – dörögtek a villámok szenvedő dobhártyáján.
– Itt a lista azok nevével, akik félrevezetnek minket, visszaélnek a párt bizalmával. Felszólítom a járás főügyészét: tegye meg a megfelelő lépéseket!
A lista felolvasásakor megütötte fülét a saját neve is.
–… nem kell csodálkozni, hogy ilyesmire vetemedett – folytatta a szónok –, hisz karrierista, befurakodott a pártba.
Felállt, mondani akart valamit, habár tudta: ilyenkor, ilyen helyzet-ben minden próbálkozás reménytelen.
– Még magyarázkodni próbál! – dühöngött az első titkár. – Meg-bíztunk benne, ő meg becsapott, papírokat rak a gyermekek, népünk asztalára tej helyett. De ne csodálkozzunk, még annyira sem volt képes, hogy hívő anyját átnevelje…
…Már látni vélte faluja piros cseréptetős házait, mikor erős fájda-lom nyilallt a mellébe. Szeme előtt elsötétült a világ, csak egy sose lá-tott folyosó végén csillogott megnyugtató fény.
NAGYKUTYÁK
Váró Pál azok egyike volt azoknak, akik a „módszerváltás” idején test-közelben érezték álmaik valóra válását. Lelki béklyójának lazulásán túl azt remélte, megnyílik számára is a karrier eddig lelakatolt ajtaja: előre léphet a ranglétrán, részlegvezető vagy akár osztályvezető is lehet belőle.
Csakhogy a hónapok eseménytelenül teltek-múltak. Főnökének el-lenszenve közömbösséggé változott vele szemben, amit ő elégedetten nyugtázott:
– Bizonyára tart tőlem. Talán fél is, mert élő tanúja vagyok egykori basáskodásának. Egy biztos: neki és a hasonszőrűeknek befellegzett!
Akkor is ekképpen terelgette, formálgatta szép reményekre jogosító gondolatait, amikor egy pénteki napon őt és kollégáit a főnök titkár-nője figyelmeztette:
– Amennyiben nincs más elfoglaltságuk a nap végére, úgy tiszteljék meg főnökünket: szeretettel invitál mindenkit születésnapja alkalmá-ból egy korty italra a vörös… azaz a volt vörös terembe.
– Nocsak! – örvendezett Váró Pál. – Búcsúzni akar, vagy eljátssza a kollektívát szerető apuka szerepét? Késő! A ti vonatotok elment!
Első gondolata az volt: nem fogadja el a meghívást, nem tiszteli meg a jelenlétével, nem iszik az egészségére. Aztán úgy döntött, ott lesz, kö-zelről akarja látni a slepp, kegyeltek, a volt párszervezeti titkár, a bizal-mi végóráját.
– Vége lesz ennek a pazarlásnak is! – pásztázta végig Pál a lukulluszi lakoma terítékét. – Számon kérjük tőletek a dőzsöléseket!
Elhangzottak a szokásos köszöntők, a tapssal fűszerezett méltatá-sok, majd a főnök kért szót:
– Kedves barátaim! – kezdte dagadó pátosszal. – Köszönöm, hogy megtisztelnek jelenlétükkel, jókívánságaikkal. Nagy öröm szá-momra, hogy együtt lehetünk, mert érzem-látom: családias a han-gulat, mint eddig is hétköznapjainkban, és remélem, ilyen lesz még sokáig…
– Mi fene?! – morfondírozott Pál –, csak nem maradni akar? Mit gondolnak ott fenn, meddig szándékoznak még cucliztatni?! Hiszen tudniuk kell: sose volt jó szakember, mindenkor és mindenhová a piros könyvecskéje volt a belépő és tartózkodási engedély!
– Van még néhány évem a megérdemelt nyugdíjig – folytatta az ün-nepelt. – Remélem, sőt biztos vagyok benne: ilyen hangulatban és egy-más iránti tiszteletben fogjuk eltölteni ezt az időt a munka frontján.
Igenlő morgás és taps nyomósította a főnök véleményét.
– Hát ez tényleg maradni akar! Csakhogy ez édeskevés, nem a te döntéseden múlik. Menni fogsz, ez a változások törvényszerűsége, még örülhetsz, ha nem visznek – csörlőzte gondolatfüzéreit Váró Pál.
– Merőben más, új stílusban fogjuk végezni munkánkat: ez a válto-zó kor következménye! Száműzni fogjuk mindennapjainkból a nagy- és aktuálpolitikát, kizárólag a ránk bízott szakmunkára fogunk össz-pontosítani! – emelte fel hangját az ünnepelt.
– Te kaméleon, te szélkakas! – mormolta hang nélkül Pál.
– Most pedig – formált nagy ívet pezsgőspoharával a főnök – ürít-sük poharunkat egymás egészségére, a jövőnkre, és hagyjuk a napi gon-dokat, beszéljünk kedvteléseinkről!
– Helyes, helyes! – volt az egyöntetű reflexió, majd a volt pártitkár szólóban folytatta: – Főnök elvtárs, bocsánat: főnök úr, beszéljen a ku-tyusairól, mert ön közismerten kutyabarát!
– Hát igen! – vetett hálás pillantást a főnök. – Mindig is kedveltem az ebeket, ezeket a hűséges, szolgalelkű négylábúakat. Volt, van is be-lőlük több példány.
Az egyik, a legöregebb, Józsi névre hallgat. Amolyan tudálékos, nagy, lomha állat, valamikor hollófekete bundája volt, mára már erő-sen kopott szőrzetű. Évekkel ezelőtt az udvar mindenesének képzelte magát, minden lében tolakodó kanál, akarnok természetű volt, ám ma már alig vakkant néha-néha, a többi eb kutyába sem veszi.
Hasonló a Pista nevű is. Valamikor ő is hatalmas termetű volt, de ma már csak árnyéka önmagának. Évekig peckesen járt-kelt az udva-ron, szüntelenül hergelte a többi ebet, megugatott minden útjába ke-rülő élőt-élettelent, és képes volt órákig bámulni magát a bejárati ajtó tükrében. Még egy ideig megtartom, mert a falkához tartozik, habár kutyatársai már alig ismerik meg, igaz, nem is keresik.
– De érdekes! – tapsoltak a nyalászok, ám a főnök megállíthatatla-nul folytatta:
– Ezek közé a nagy kutyák közé keveredett két kis öleb is: az egyik, amelyik korábban került a családba, és gyakran változtatgatta nevét, amolyan kékbe játszó bundás vakarcs, úgy viselkedik, mintha őérte lenne az egész kutyavilág, sokszínű, ha meg akarja nyerni valamelyik ebtársát, csontot vet neki. Most Jani névre hallgat.
A másik ifjú családtag hófehér szőrzetű, de alatta vézna kis test ta-pintható. Gyakran vakkant, beleüti az orrát a nagy kutyák dolgába, vagy éppen nyüszít. Ha meg veszélyt szimatol, négykézláb csúszik, azt a kezet nyalja, amelyik a csontot tartja.
Az ügyeletes kétlábúak hangos tetszésnyilvánítással honorálták a főnök jópofaságát, ő meg, elkönyvelve népszerűségének újabb hullám-verését, folytatta:
– A legtalányosabb szerzeményem – úgy mondják, fajtiszta ma-gyar – fülétől farkáig egyszínű. Azóta van a családban, mióta összeállt a csapat, de nem lehet neki parancsolni, mert idomíthatatlan, válo-gatós, a talált eledel sosem teszik neki, és ezt minden esetben hangos morogással ki is nyilvánítja. De el kell ismerni: nagyon okos állat, úgy tapasztalom: irigylik is a többiek. Ő a Viki. Minden jel arra utal, hogy hamarosan ő lesz az úr a háznál, habár ezt nem minden társa szeretné.
Újra felcsattant a taps, hellyel-közzel borgőzös véleménynyilvání-tással körítve:
– Milyen megnyerő a mi főnökünk! Milyen őszinte! Bár sose men-ne nyugdíjba!
És ekkor Váró Pálnál betelt a pohár, a főnökre nyilazta szúrós te-kintetét:
– Mondja csak, főnök, vagyis kutyatartó elvtárs! Volt-e vagy van-e önnek más színű mondjuk: veres kutyája, és ha igen, hogy viselkedik?
Melyikük a gazda az udvaron, a kutyavilágban, melyik nyalja a másik mancsát?
…Nem érte meg munkahelyén a főnök következő születésnapját:
leoldották a pórázt a nyakáról, azaz a meddőn virágzó demokráciára jellemző fogalmazással élve: kiakolbólították állásából.
Manapság, ha néha-néha szóba kerül, azt beszélik: nincs munka-helye, gazdag emberek kutyáit sétáltatja, amiért odavetnek neki egy kis aprópénzt, abból próbál megélni. Gyakran eszébe jut az intelem a Prédikátor Könyvéből: „Ne légy felettébb igaz, és felettébb ne bölcsel-kedjél; miért keresnél magadnak veszedelmet?”