De meg nem is akarom,
Hogy hogy szefetlek lánggal-hévvei Bűbájos angyalom!
A vallomást nem hallod tőlem, Találd ki, ha szeretsz !
Ha nem szeretsz, hiába volna, Hisz rajta csak nevetsz!
Ha nem szeretsz, szerelmem csak Bohó álom, szelid álom. . .
S ne sejtsd, hogy a felébredés, Az lesz nekem halálom!
8.
Az élet álom — mondottam, Te szépen ráhagytad,
S kéretlen is nyujtád nekem Csókolni ajkadat.
Elröppen, mint a gondolat Te ezt is elhitted. . . És érezém hő keblemen Dobogni kis szived.
^Szerelmünk csalfa hit csupán, Ezt hinni van okom —
. . . . És kis kezecskéd villámként Csattant az arcomon.
9.
A szerelem rövid gyönyör, Rövid gyönyör, nagy bánat, Mely élteden végiggyötör, S fátyolként leng utánad.
Gyorsan repül el az óra, Melyben élted boldog volt. . . Hosszú bú jön rövid jóra, A szerelem ha kiholt.
De jöjjön bár tenger bánat, Szálljon a bú fejemre:
Ismerem a boldogságot Ha benézek szemedbe.
10.
Tépett felhők kóvályognak Fenn a borús égen. . . Ily ziláltak gondolatim Nekem is már régen.
Összeszedem nagy nehezen, S alig vagyok rendben, Megcsókolgat a galambom, És mind szerterebben.
11.
A nap lementét néztük.
Egymást is bámulok. . . És közbe-közbe néha Csattant is egy-egy csók.
Sötét is volt már régen. . . Mi ott állottunk még.
»Mit néztek ott ?« — anyád szólt,
»A nap lement már rég!«
12.
A sírgödör bezárult.
Haza is ment a nép. . . Te ott maradsz, s én fellépek Sietve temelléd.
Imádkozál. Ajkad
Nem tudhatom, mit kért?
. . . S megkönnyezők a más halottját Az isten tudja mért?
13.
Harang kondul. Egy év elszállt Az öröklét tengerén át,
Magával vitte sok bajom.
Hány jön helyébe, hány vájjon?
Szép kedvesem ! hát nekünk még Hány évet ad tovább az ég?
Ifjak vagyunk : a boldogság Meddig hajthat tovább rózsát ? Csak nőni fog a küzdelem;
Kínlódunk át az életen,
S mire a kín megszűnik majd, Az öröm is hiába hajt.
Mily jó volna ifjan szépen Elszenderülni békében!
Örök béke karolna át. . , Kínos élet: zordon halál.
14.
Ha meghalok, szép kedvesem Jöjj ki néha síromhoz!
A fejfámra vadvirágból Egy kis koszorút is hozz!
Hajtsd le fejed sírhalmomra!
Megérzem én odalen, S sohajomtól ott melletted A fűszál s a virág leng.
Hajtsd le fejed, ne félj tőlem ! Csendes ember leszek én,
— Nem mint most, — ha a sírhalom Domborodik majd fölém.
Csak azt súgom, hogy szeretlek ; Csak azt súgom, a mit ma. . . Ha meghalok, sírhalmomhoz Kedvesem — jöjj el néha!
15.
Ha két szerelmes csókot vált egymással, A menny irigyli boldogságokat ;
S a pillanatnyi kéj fejébe' rájok Búbánatot küld, hosszút és sokat Midőn a csókom ajkadon ott égett, Hittük: a perc örök időkig tart. ..
Ütött az óra, búcsúszónk elhangzott. . . S szemed elől a távol eltakart.
16.
Ha szép szemed a völgybe néz le, S távolba száll a gondolat,
A láthatáron keresgélve A vágyad hőn engem kutat:
Hangozni fog fejed felett:
Isten veled! — Isten veled!
S ha este tornáctokban állva, Meg-megrezdül a hárslevél, Ha rám gondolsz, a lelkem vágya Füledbe sug, mint játszi szél
— Lebegve szűz orcád mellett — Isten veled! Isten veled.
17.
Álmot látok; szemem A jövőbe téved:
Téged látlak szép szerelmem, S magamat te véled.
Virányokon járunk Karöltve te és én, S vérem vad hője lobog Szivednek verésén.
S te véled ott — édes Olyan boldog vagyok!
Hajnal hasad, az álom tűnik S a szivem úgy sajog. . .
18.
A zöldülő vidéken vágtat által A gyorsvonat. A táj oly hallgatag.
A hó takarja még a bérceket, de A síkon már a fű kel, rügy fakad.
A napsugárt pacsirta nem köszönti, Kelő sugárnak még fagyos lehe.
Csak egy-egy árva felhő száll lebegve, S merengek el magamban ő vele.
Szavadra gondolok s te rád örökké;
Hogy ébren vagy talán még kedvesem?
S miket piciny kis szádról hallottam volt, Magamban halkan azt ismételem.
Ha alszol, álmod nincs-e arról is tán, A ki szivébe zárta képedet?
És ébren nem gondolsz-e rá, szerelmem?
Vagy csak nevetsz szegény bohó felett, Nyitott szemekkel a ki álmokat lát, Kinek szivét e válás tépte szét.
Hogy forró vallomás helyett csupán csak Sóhajt repíthet messziről feléd?
Ki délibáb után rohan lihegve, Enyhet talán sohsem talál azért. . Ki szívsebével a világba vitte Az abból érted hullva-hulló vért. ..
19.
Kocsink indult. Elhalt a búcsúszó.
A távol tünt előm ijesztve.
Vadúl repit a két tüzes csikó. . . Mig hátra nézek és a kezedbe' Fehér kendődet lengeted:
Isten veled! isten veled!
. . . És elmaradnak sorban kétfelől Hegy, völgy, patak, s egy-egy fa lombja. . És sírva szól a zöld falomb megöl A kis madár, búsan dalolva, Mikéntha zengne sírhalom felett. . . Isten veled ! Isten veled !
A nagy világ feledtet majd talán, Azt gondolád, szivem szerelme?
Hiába' volt annak sok csábja rám. . . E kedves arc nincsen feledve. . . Hitvány az százszor, a ki igy feled.. . Isten veled ! isten veled !
Az év letelt. Repülök már hozzád.
Szived nem érzi-é meg, lányka?
A ló rohan ; hamar tovább-tovább ! Előre, a hol szép szerelmem várja Távollevő ífját, s örömtől felzokog:
Isten hozott! isten hozott!
Új búcsuóra üt, válnunk kell édes hát...
A könny szemembe szökken... Isten hozzád.
A könny szemembe szökken... Isten veled.
Hogy töltjük egymás nélkül a hosszú életet?
21.
A boldogság szép kis ábránd, Vágytam gyakran utána.
Csaló az is, — meggyőződtem; — Ne bízz' benne hiába!
Csak csalogat; ne liigy neki!
Tovaszáll egy perc alatt, S elhervad a nyiló bimbó, Mely csókjáici felfakadt.
22.
Nem a halál, mi szerte tépi A boldogok szerelmét.. . Az élet átka tépi inkább Szerelmeinket szét.
Ha sírba' fekszel, kedvesed Kijárogat hozzád majd, Míg dúlt szerelme romjain Egy új virágja kél s hajt.
Te fekszel lenn nagy boldogan:
Szerelméről van álmod.
Ha élsz tovább, csak elrepül Felőle szép ábrándod.
23.
Ne vádoljuk egymást, hogy melyikünk oka, Hogy elhagytuk egymást! ne keressük soha ! Büszke voltál te is, én is büszke voltam, S elváltunk egymástól szép békében, szótlan.
Látjuk, hogy szerelmünk szép álom volt csupán.
Mégis vérzik sziyünk az ébredés után.
24.
A szivednek parancsoltál, S parancsoltam az enyémnek:
Hogy azok ne szeressenek, Hogy azok ne reméljenek ! Parancsoltunk sziveinknek, Hogy kerüljék egymást nappal, S hogyha látjuk egymás képét, Dobogjanak vad haraggal
Nem gondolok rád soha én — Mondottad ki a rideg szót;
Kitörüllek emlékemből«
Ajakamról e szó hangzott.
Ígéretünk nem hallották Emberek, csak néma falak,
Mégis elnéztél mellettem, S elfordultam, ha láttalak.
De midőn leszáll az éjjel, S szemeinkre jön az álom:
Hiába van a tilalom, Áthágják ők mindenáron.
»Hadd emészszen el a bánat, Hisz reményem sírba tettem!*..
S mégis itt vagy minden éjjel, Itt leng lelked én mellettem.
Hiába van a tilalom, Szivem feldobog te érted, S karom tárom te utánad. ..
És úgy fáj, hogy el nem érlek.
Haragszom s elszáll a lelkem, Hó-nyakadra csókot hintek Könnytől nedves vánkosodon.. . Parancsoltunk sziveinknek!
25.
Ha elhagynál, szép szerelmem ! Az ég s a föld összedőlne<
Azt hittem én s mondtam egykor Csókodtól megrészegülve.
Elhagytál és én vártam, hogy:
Összedűl az ég és a föld,
Lehullanak a csillagok, A mező meg gyászruhát ölt.
Nem dőlt össze a föld, az ég.
Ragyognak még a csillagok.
Virul a rét; szerencsétlen Csak egyedül magam vagyok.
(Fogaras.)
Szeretném. . . Szeretném, ha szedhetnék még Virágot a himes réten,
Futkoshatnánk most is együtt Naphosszanta kéz a kézben;
Ha nem lennél még nagy leány, Ki uszályos ruhájába'
A zöld rétet elfeledte. . . Szalonoknak lett virága.
Szeretném, ha kicsiny volnék, Az a vidám pajkos gyermek, A kit még nem háborgatnak Édes-kínos gerjedelmek, A ki gondtalan futkosott, S vadvirágból csokrot szedve Ingó-lengő kalapodat
Szeretettel díszítgette.
De te már nagy leány lettél, S én sem vagyok többé gyerek.
Fejünk felett rövid napok, S hosszú évek sorba' telnek.
Ritkán látlak, pedig tudom A »kisasszony mikor fogad...
Nem növelem — szép királynő — Üres, léha udvarodat.
(Miskolc.)
Nyáron.
Az illatos virágok hullanak A száldokfáról sorban;
Kis csattogányok zengenek A harmatos bokorban.
A hűs ligetben elmerengve Sétálgatok veled,
Élvezve illatot, s a méla Madárka éneket.
Csak sétálgassunk még ma itt!
Mi lesz holnapra már?
A sors tovább visz bennünket És eltelik a nyár.
(Fogaras.)
Ha kél az esti szellő.
Ha kél az esti szellő lágyan, S az alkonyéget nézed te Repkénybevont tornáctokban:
Oh jussak én az eszedbe!
A kert alatt a viz csobog, Hervadt levél rezdül a fán. . . Ábrándvilágba száll a lelked. . . Emlékezzél reám !
És gondolatban újra éled Az elfutott időket át,
Midőn együtt fogtunk lepkéket..
Rövidruhás hamis kis lányt Óh hányszor ért a szidalom, Midőn csatangolás után Haza kerültünk lucskoson. . . Emlékezzél reám!
... S feljő a csillag, mint az ég sz Szeretve néz le ránk, s a lég Oly andalító csendbe mélyed, Midőn a lárma megszűnt rég.
Dalok 1.
Olyan vagy, mint a napsugár, Mely szép keletről szállva — Reá mosolyg útjában a Virágra, fűre-fára.
S új életet nyer tőle igy Virág, bokor s a nagy fa, Nem bántja őket, hogy talán A napsugárka csalfa.
Reám ragyogsz, s boldog vagyok, Miként a fasudár is. . . .
Pedig mosolyt — tudom — kap még Kivülem tőled más is.
2.
A fák virága hervad s elhull, Ha elrepült a kikelet.
Elhervad lelkem szűz virága, Ha elvesztem szerelmedfet.
A szép virágot gaz takarja, Mit innen-onnan hord a szél.
Mi fog borúlni majd lelkemre, Ha fájó szivem nem remél?
3.
Szőke hajad körülfonja vállad.
A hol elméssz, mind néznek utánad. . . Úgy bánt engem : mért is szabad nézni?
Miért tud a más szive is égni?
Két szép szemed a mély tenger tükre ; Nézek belé egész elmerülve.
Hej! de félek, hogy más is néz abba!
Megőrülök e bús gondolatba.
4.
Kebeledre rózsabimbót tűztél. ..
Hű szivemmel rút játékot űztél.
Hogy pompázhass, a bimbót leszedted..
Mulatságból gyötrőd a lelkemet.
Csillag vagy, de igen nagy a fényed.
Megbámulnak mindenfelé téged.
Leszakítják a hóditó rózsát . . . Békén nyilnak a kicsiny ibolyák.
5.
Á csalán szerelmes a fenyőbe, Sohajtozik: Szép királyi fenyő!
S tépelődik szegény csalán sokat:
>A szép fenyő hátha tán hozzám jő?
A szép fenyő pedig szerelmes Az éltet osztó napba lőn.
Ábrándozik, hogy még megkéri A nap mosolygott a fenyőn.
A csalán sóhajt, sír a fenyő, A nap gúnyosan iemegyen.
Eszembe jutsz a szál-fenyőről Kis szőke lánykám, kedvesem.
6.
A vén vár az Oltra bámul, S az Olt nézi a várat.
Csodálatos! Sok századéven El egyik sem fáradt.
A vár beomló faláról épen Udvarotokba látok;
Ott állasz künn te és etetsz Csirkét, s más apróságot.
A vén vár az Oltra bámul, Én — lelkem — téged leslek.
Épp egyenlő sok sikerrel -(Megjegyzem, úgy mellesleg.)
Esküvőre harangoznak. . Esküvőre harangoznak,
Esküvőre mennek.
Szerelmesem nyoszolólány A mennyasszony mellett.
Szép leányka a mennyasszony, De kedvesem szebb még;
Homlokára a myrtuság Hej! de jól illenék !
Vén harangok, vén harangok Ha nekem szólnátok!
Mennyi áldást, ezer áldást Szórnék én tirátok!
Ha én lennék, ha én lennék Vőlegény a sorba',
S mennyasszonyként mellettem a Nyoszolólány volna!
(Fogaras.)
Az erdő gyászol...
Az erdő gyászol. Fái közt Síró szellő lebeg.
A hervadó lomb rendre hull, S az én lelkem beteg.
Sárgult levél! Elhervadó virág Rajtok mereng szemem . . . Itt állsz előttem gyászosan Tévesztett életem!
(Miskolc.)
Temettem én is . . . Temettem én is,. . kit szerettem.
De nem hideg, zord földbe.. . Szivembe ástam én el, hantul Emlékezettel födve.
Oly zord, ijesztő a hideg föld . . Megfáznék még szegényke ! . . Szivem talán melegbe' tartja:
Az izzó, forró vérbe.
(Miskolc.)
Rómából.
A Tiberis partján enyhe szellő lebeg.
Odasúgom neki azt az édes nevet.
Repülj szellő, repülj messze-messze tájra!
Sugd meg neki, mennyit gondolok reája, A barna leányra.
A Tiberis partján nyílnak a virágok:
Hiába nyilatok, nem is nézek rátok!
A Tiberis partján sohajom azért kél, Kékszemű barna lány, milyen jót is tennél, Ha engem szeretnél!
(Róma.) _
Bálban.
Megvalósult a mesék világa, Úgy vakítja a pompa a szemet.
A zene szól, s a fényes bálteremben Gondot — borút ma mindenki feled.
Megvalósúlt a mesék világa,
Oly mesés fény, oly mesés báj ragyog.
Itt lebegnek a regék tündéri, Ma földre szálltak le az angyalok.
Megvalósúlt a mesék világa. . . A zene szól, a szilaj tánc járja. . . Bódulás van, varázshátás vagyon Nőszemekben, női illatárba'.
Megvalósúlt a mesék világa. . . Egy barna lány kézről-kézre repül..
Egy sarokból nézem bánatosan, S fáj a szivem, fáj véghetetlenül.
(Budapest.)
*
A zene harsog: ölelem derekát.. . . A zene harsog: szállunk a termen át A zene harsog: vállamon kis keze...
A zene harsog: rajtam pihen szeme...
A zene hallgat, s ő elhagyja karom, A zene hallgat: én még álmodom. ..
Zene szól újra: más karjában keze...
Zene szól újra: máson pihen szeme.
(Budapest.)
Ilonka.
Te csábos asszony, ifjúságom álma!
Szoritsz-e még hókarjaid közé?
Te tündér asszony, szerelem virága!
Borulsz epedve még szivem fölé?
Tenéked áldoztam fel egykoron Szerelmemet, szűz ifjúságomat...
Te csábos asszony! hó kebledre most Szerelmi vágyad vájjon kit fogad?
Hókebledre ! . . . hányszor borultam rája, Hányszor csókoltam lázban ajkadat!
Hány boldog óráról beszélhet néked Az ócska pad a vénhedt hárs alatt!
Beszívtam csókod, bár a kárhozatot Ereztem akkor már belőle én. . .
Te csábos asszony! most kid van helyettem, Ki úszik most a kéjek tengerén ?
Te csábos asszony! emlékezzél vissza, Hogy sirattál az elválás előtt!
Halált kívántál! ám az élethez Az ég adott mégis elég erőt.
Virágot tűztem hófehér kebledhez. . . Forró a kebled. .. elhervadt tudom. . . Hamar hervadt, de még annál hamarabb Kaptál helyettem másat, angyalom!
(Budapest.)
Tudod a dalt. . . Tudod a dalt a vízi tündérről ? A rezgő nád között tova lebeg, Az ifjakat keresi, s ha talál,
Zeng hozzájok csodás bús éneket.
Tudod a dalt a vízi tündérről, Ki lenn lakik hinárpalotában?
Csendes éjjel csókra-ölelésre Odacsábít, s leragad magával.
Tudod a dalt a vízi tündérről, Karja halál, hő csókja kárhozat. . . A ki egyszer hálójába került, Küzdő karját befonja a moszat.
Tudod a dalt a vízi tündérről?
Ilyen tündér vagy te is angyalom. . . A kárhozat ég eremben karod között S halálos csókod mégis szomjazom.
(Budapest)
Ilonka.
I.
Sirt. Én könnyét letöröltem. . Átkaroltam félőrülten.
Égő ajak égő csókja
Hullt szememre, szállt arcomra.
Ében haja szétzilálva,
Égő arcom körülszállta, Mint a nyári hűs hajnalon Ébredező lágy fuvalom;
Majd, mint ördög lángostora, Sajgó sebbel úgy mardosa.
Égő arcát hogy elrejtse, Szorította kebelemre.
Tüzes szeme vágyban lángol, Nem lát, nem tud a világról;
Engem Iát csak, csak az enyém, Nem uralkodik szerelmén...
Enyém! enyém teste-lelke Édes-kéjes gyötrelembe';
Ölelkezünk csók közt, égve Lélekkinzó szenvedélybe'.
És sír s csókol. Holnap pedig Csókolgatják szép kezeit
Majd a nagyságos asszonynak*
Fényes urak; ott bókolnak, Hová csak szemét is vetni Kopott diák alig meri.
. . . . S egymás mellett haladtunk el Ő kocsin, én gyalogszerrel. . . Elhaladunk közönyösen. . . Nem láttuk tán egymást soh'sem !
(Budapest.)
II.
Azt mondta: ezeret.
Hittem neki.
S ajkam a szerelmet Rebegi.
S liogy karomban van, Úgy sajnálom,
Hogy többé nem lehet Ideálom.
III.
Egy kis kopasz, rút ember. . . Nem féltékeny szegény.
Nagyságos úr! és szép neje Enyém, enyém, enyém ! !
Te szíirke ember, úgy sajnállak - Nem ismerlek pedig — Míg feleséged karjai Nyakamat ölelik.
Te szürke ember! az vígasztal, Hogy megszokhattad rég, Hogy mást ölel, hogy mást szeret Az ifjú feleség.
Sajnállak én, hogy az asszony Helyetted mást szeret.
Most épen engem ! — Jó ember, Te sajnálj engemet!
(Budapest.)
Utóhang.
Elfedik a felhők a kék eget.
Elmossa az idő emlékedet.
Ha szenvedtem, felejteni tudom, Nem kesergek csüggedten a múlton.
Idő telik, mult lesz a jelenbűi,
S a múlt hangja ritkán, halkan csendül.
Telik idő és agg lesz a férfi . . . Emlékeit csendesen meséli.
A mi egykor vérét felforralta, Alig hozza csekély indulatba.
Telik idő, eltelik az élet. . .
Nyugosznak majd a kínzó emlékek.
(Budapest.)
Ha.
Ha a régi tiszta hitem Továbbra is enyém volna!
Ha megvolna a sok remény, Mit elöltem ábrándokba.
Ha a sok vágy bételt volna, A mit szerelmedtől vártam!
Vége, vége! . . . Élünk tovább Te a fényben, én homályban.
(Budapest.)
Mennyekzőre.
Emlékszel-é, emlékszel-é lelkem, Karcsú tested midőn átöleltem, Pici ajkad midőn megcsókoltam, S te csak sírtál rániborúlva szótlan:
Emlékszel-é, akkor mit fogadtál Ott a romba omló várfalaknál?
Emlékszel-é, emlékszel-é még te Fogadásra, esküdött, hűségre?
Ha emlékszel: nem fáj-e a lelked ? S van-e szived, hogyha elfeledted?
Esküvőre víg mennyasszony! néked Én is küldök valami emléket:
Egy tört eskü, mely fülembe cseng még,
— Szép mennyasszony! ez legyen az emlék.
(Budapest.)
Dalok a múltból.
1.
Kedvesem! sírodon a puha zöld gyepen Hány harmatcsepp csillog mosolygó reggelen ? Hány harmatcsep csillog? tiszta lelked mása, Égi szellemednek földi könnyhullása!
Látom sírod, s mégis kereslek mindenhol:
Kérdezem az erdőt, — az csak zúg, de nem szól...
Kérdezem a szellőt, ő messze tért bejárt, S jártában-keltében talán rád is talált
Kereslek a földön, kereslek az égen, Tiszta estén ha a csillagokat nézem.
Melyik vagy közülök ? — vágyó lelkem kutat, Hol találom — édes! — te hozzád az utat?!
2.
Óh volt egy asszony, úgy szerettem, Jobban, mint életem. . .
Eszembe jut: hol — merre van ? Keresném ; nem lelem ! . . . Neki szenteltem életem, Szenteltem sok dalom.
Maradt fonnyadt virágszirom. . . És égő fájdalom.
Óh volt egy asszony; arca még Szivembe zárva él.
Bódult agyammal várom őt, Bár lelkem nem remél.
Elmúlt a dal varázskora, Elmúlt a szerelem?
Kietlen sivatag a föld, Hogy elhagytál engem.
3.
Csillagokra nézek, Bennök téged látlak..
S mohó szemem előtt Fényesebbé válnak.
Azt hiszem: a csillag Két szép szemed, A mint a magasból Reám veted.
Ha a vízbe nézek:
Megborzad a lelkem;
Sötét kép az, a mi Int belőle nekem.
Nem is kép az, hanem Kezed csupán. . . Azzal intesz, híva Magad után.
Hová lettél ?« — kérdem Egyre fűtői-fától,
A mennyország hol van Vájjon milyen távol ?«
A távolból intnek A kék hegyek. . . Arra vagy tán édes?
Megyek, — megyek! —
(Miskolc.)
Úgy várok. . . Úgy várok valamit. . . Talán azt, . . . egy képet, A mi még mutatja A tünt üdvösséget.
A képet, kis képet, A melyen ott látlak, A melynek susogjam:
Hogy várlak, úgy várlak ! Úgy várok valamit, A mit megígértél Akkor még, régen még, Mig ránk nem szállt a tél.
Tavaszból, sugárból Szőtt rövidke álmot Hirdet az a kép majd, S vesztett boldogságot.
(Szováta.)
I L K A - D A l p K .
i.
Nem énekeltem . . . Nem énekeltem perditákról, Nem énekeltem én soha;
Dalomba'nem csendült sóváran Érzéki kéjnek mámora.
Bukott leányt, kacér asszonyt, nőt Dicsőíteni ha lehet,
Mit szóljak rólad szép szerelmem, Ártatlan mindenek felett?!
Te rólad álmodom naponta, Álmom tündéralakja vagy.
Te érted és szerelmünkért A gond pihenni rég nem hagy:
Hogy boldogságot érhetek el, Léssz-é te őrző angyalom?
Vagy árván bolygok éltemen át, Mint egy kopár sivatagon?
ÉS végig álmodom sok képet:
Szelid asszony derült arcát, A gondos-édes feleséget, Ki éber szemmel mindent iát, S ölébe hajtom este szépen Gondterhelt főmet s álmodom A már elért nagy boldogságról Bűbájos édes angyalom!
A tiszta lányról énekelek, Éltem üdvéről zeng dalom;
De távol ő s feléled újra Minden feledett fájdalom.
S mig éneklek a tiszta lányról, Kinek szerelme rám ragyog:
Kacér aszonyhoz, perditához Élvet keresni rohanok.
(Budapest.)
II.
A vén éperfa átbocsátja Orcádra a napsugarat, A mint ott fekszel elmélázva A halkan rezgő lomb alatt.
Én lábaidnál ülök s nézlek Mély áhítattal kedvesem .. . Patak zuhog, levél zizeg, Csak én ülök ott csendesen.
Az ajk az néma, hogyha a szív Nagy boldogságától hevül Minek beszéljem, hogy szeretlek, S hogy érted élek egyedül?!
III.
Ilka édes! a kis madár Párja után addig eped, Párja után addig vágyik, Mig a szive meg nem reped.
Ilka édes! jön a búcsú, S elszállsz tőlem messze-tova.
Jutok-e majd eszedbe tán, Vagy nem gondolsz reám soha.
Ilka édes! büszke sem vagy E legújabb hódításra,
Csak én nézek majd utánad:
Visszajössz-e? várva-vágyva.
IV.
Fényes álmok, büszke vágyak Elszálltak a messzeségbe, S beköszöntött bús arcával Az élet kietlen képe.
Fagyos szél süvölt a tarlón . . . Vesztett álmaimat fújja . . . Rám dereng egy kis napsugár, S kél az álom, éled újra.
V.
Szeretném, ha feledni tudnálak, Mint homályos, távol álomképet;
Ha kiveszne lelkemből csendesen Szép emléked, kínozó emléked;
Ha látnálak, közönyösen nézném . . . Csak ismerős, semmi egyébb már . . . S nem fájna, ha előlem a távol Ködös fátyla örökre elzár.
Szeretném, ha nem éreznék semmit, Élet nélkül járnék, mint a báb;
Nem kívánnám az élet örömét, Nem érezném az élet bánatát.
Szűnnék a vágy, mi élvet űzni hajt, Bájos lánykám, nem ihletnéd dalom . . . Nem sújtna akkor sok gyötrő csalódás, Nem sújtna akkor annyi fájdalom.
Szűnnék a vágy, mi élvet űzni hajt, Bájos lánykám, nem ihletnéd dalom . . . Nem sújtna akkor sok gyötrő csalódás, Nem sújtna akkor annyi fájdalom.