SZÉKELY DALOK
IRTA
E . G A G Y I J E N Ő
MISKOLCZ
SZELÉNYI ÉS TÁRSA KÖNYVNYOMDÁJA 1902
Székely hangok.
Csillogó főváros Fényétől, zajától
— Bár itt élek benne — Szivem-lelkem távol.
Elszáll innen lelkem Keletre, keletre,
S bút talál csak ottan, Nem lel enyhületre.
Szülőhazám földje Mesés Székelyország:
Távol esett fiad hangja elhat hozzád?
Hisz lelkemben most is
— Bár nem látlak téged Cseng a székely nóta, Visszhangzik az ének.
Regényes mondaköd' Elborítja szivem, S a mit régen láttam:
Látom benne hiven ;
A régi emléktől
Gyermek leszek megint, S a mit apám mesélt,
Előttem van mind,... mind..
Ha rám nehezedik, S kifáraszt az élet, Székely hazám képe Felkereslek téged.
Székely zászlót látok Bálványosvár ormán, Székely nép körötte:
Horkázok, rabonbán.
Hunok istenéhez Ima száll az égbe, Az ősök tetteit Foglalják regékbe;.
A magas mennyégen
»Hadak útját« látom:
Jönnek a vitézek;
Mint egy tündér álom.
De ime sötétül A hún »hadak útja, S csontkezét az égre Csaba kérve nyújtja...
Lelkettépő kínból Ajkamon dal fakad — Csoda, hogy a szivem Belé meg nem szakad ! ..
(Budapest.)
Csaba.
A tengeren halk suttogó, Lágy szellő leng végig.
Hangjai a már kivesző Regéket mesélik. . . Hallatára a parton a Föld úgy meg-megremeg, Mintha a szél a föld szivét Sebezte volna meg.
A part alatt mozgás támad, A parton moraj kel,
Az elfutó patak vize Zuhogva duzzad fel.
Vadul veri szirtes partját A tomboló vízár. . Vaj' hallja-e, kit a szikla Sötét ölébe zár?
A föld alatt, a mély sírban Barlang öle tárul:
Ott álmodik Csaba apánk Régi hatalmárul.
Körülveszi játszi-pajzán Hableányok serge, Az agg vitézt lenyűgözik Csókolva, ölelve.
Csaba vitéz álma nehéz;
Megérti a szellőt.
Népe gyásza — pusztultáról Inti a szellő őt,
S Csaba apánk felkelne, hogy Segitségűl szálljon. . .
Megigézi, fogva tartja Az a bűvös álom. . . A nagy tenger zúgásánál Álmodozik szépet, Hatalomról, dicsőségről Bűbájos regéket.
Hanem egyszer felette a Patak vize csördül,
Hírt adni a székely népről, S a rájött veszélyrül.
Vad fájdalom járja által Az agg vitéz szivét,
Nem kelhet fel, nem tépheti A varázserőt szét.
Küzdelmétől megreng a föld, Nem a bűvös álom. . .
Hanem mindig nem tart! Csaba Felébred ! Én várom.
(Budapest.)
Hadak útja.
Végetlen térből ránk mosolygó Szép tejfehérszín csillagút!
Keresse bár minden tudós : Miből s mi módon alakúit?
Én nem óhajtom tudni, bennem
— Mint gyermekemlék — él a hit, Melyet szivemből semmiféle
Okoskodás ki nem szakit.
Elnézlek és gyermek leszek újra, Ha rám ragyogsz, te hűn hadak útja ! Ha feltekintek este, nyugtot ád, Hogy ott virraszt a szellemőr;
Nem veszhetünk el székely vérem, Biztos lehetünk a felől:
Hisz ott ragyog, — csodálni járhatsz ! Az út, a melyen eljött volt
Csaba apánk halott dandára, Midőn az ellen itt tarolt.
Te láttad egykor őseinket Bizton megállni száz csatán, Rokon ellennel, vad tatárral Harcolni láttad már talán ?
De nézd ma meg: a béke pusztit, Élelmet földünk nem terem.
S hazátlan bolygunk nagy világon, Vihartól felvert tengeren.
Óh tejfehér út, szépreményünk, Fohászunk felhat-é hozzád?
Mikor hozod még egyszer vissza Dicső elődünk táborát?
Óh szent reményünk, itt a nagy vész, Gyengül a székely karja már. . . S ha majd lehull az ősi fegyver,
— Szegény hazám! — minő sors vár?
Oh halld fohászunk, végreményünk Csaba apánkat hívd elő!
Hiába mondjuk lágy szellőnek, Csaba apánk elő nem jő!
Izentünk már sebes pataktól, . . Meg nem találta; nagy a hant, Mi rárakódott csontjaikra És mélyen alszanak alant.
A lanyha szellő nem találta, Patak hozzá el nem jutott, Szép csillagút! kerestesd fel te A nagy tengernek partján, ott, Hová szavunk: mesés keletre, Bölcsőnkhöz jutni gyenge már. . Óh hozzad vissza gyorsan, a mig E földön még székelyt talál.
S ha nem találod, fel nem kelted, Remény s a vágy hiába mind:
A felkelő nap nemsokára Sugárt egy órjás sírra hint.
Mutatja még ezer sok emlék, Hogy nagyratermett, szenvedett, S habár fenséges életében, Halála sorvadásba' lett!
(Budapest.)
Székelyföld.
I.
Óh más arra felénk még a levegő is, Másképen csörgedez a kicsiny patak, Másféle szív dobog, más emberek élnek A hótakarta vén bérezek alatt.
Mily más is az élet künn, errefelé, Nem tudom, mi fáj, érzem csupán . . . És úgy fáj a szivem és úgy epedek A pusztuló nép s a kis hon után.
(Budapest.)
II.
Minden nyom földet hős vér áztatott, Minden családból sok-sok nagy halott, Minden faluban rom van, véremlék . . . Szegény hazám, hát meddig szenvedsz még?
Nincs fájdalom, mit át nem éltünk mi.
Hányszor láttuk csillagunk letűnni, Hányszor borúit ránk sivár éjszaka, S felkelt mindig a székely csillaga.
Most itt a nap, az utolsó, a nagy . . . Évezredes várfalak omlanak:
Az eddig védő becsület; s a hit,
Hogy újabb sors ránk jobb napot dérit.
Kihalt a hit, egy jobb kor reménye;
Nem csillog már honszeretet fénye.
Pusztuló nép pusztuló hazája Mikor temet el a népek árja?!
(Szováta.)
A régi időkből.
«Hej te öcsém, hallod, ma jöttél csatából,
— Nem tudunk mi hirt itt világ folyásáról — Beszélj róla, fiam, mi hír a világba ?
Pusztít még a török, ebadta pogánya!»
«« Rosszabb esettannál, édes öreg bátya, Oda a székelyek régi szabadsága.
Gyűlölt Székely bánja, átkos Székely táinad, Hány székely férfinak bús könyeit láttad?»»
«Könyeit? Férfinak!? Mi az, öcsém, mi az?
Hej, ha e beszédben van vagy egy szó igaz!
Ha oda, ha oda a székely szabadság, Ha székely férfiak nem védik: siratják!
Oda a szabadság! Reszkető vénségem
Óh bár csak egy hétre hagyd el karom, térdem Rég beforrt sebeim nyilni kezdnek megint, Nem sírtunk, mi mentünk az ellenre mind, mind!
Ha még felújulna, a mi ott volt régen!
Megállna kezemben hosszú dárdám nékem!
S régi bajtársim, kik nyugosztok a földbe;
Velem rohannátok előre, előre!
Oh átkozott legyen az a székely férfi, Ki szent szabadságunk el nem rohan védni!
Leng a székely zászló, fel! előre székely!»...
— Lerogyott az öreg; megölte a szégyen.
(Fogaras.)
Székely történet.
Szomorú a történet, S régi nagyon,
De én mégis a fonóban Úgy hallgatóin.
Nem is, nem is történet:
Bevégzetlen ének, Dalolgatják csendesen Leányok, legények.
Milyen szép volt kis Julis Kökényszeme,
Megigézte, a ki csak Nézett bele.
Nyikómenti legények Ölték egymást érte, Gazdag legényt urának Kaphatott kedvére.
És beküldte kis Julist Mostohája
Szolgálatba Barassó Városába.
Gonosz város Barassó, S közel Oláhország . . . Nyikómenti legények Hiába átkozzák.
Régen volt a történet, Régen esett,
Sírdogáltak felette Egy keveset.
Udvarhelyszék, Háromszék Szép székely leányi,
Kár tinéktek, nagyon kár Barassóba járni!
(Szováta.)
A jó bolond.
Kelet felől, kelet felől Veszély közéig, veszedelem.
«A hű székely elhárítja, A határra kirendelem. »
A király szólt, a székely ment, Ellen pusztul, újra csend, rend.
Ellenség jön mindenfelől, Ellen zúdul a magyarra . . .
«Ott a székely, karja erős!
Küzdni másért, jó az arra.»
S a magyarért, a királyért Ontotta a székely a vért.
««Uram király, fejedelmünk!
Sok az adó, nem birjuk el.»»
«Hah ! Lázongtok! Nesztek adó ! Székely bánja épüljön fel!
Sok az adó ? Még több is lesz ! Esdekelhetsz akárkihez.*
* * *
Századévek peregnek le . ..
Kínlódtunk, s nem panaszkodtunk.
«Nem fajult el a székelyvér, Itt az ellen, — jó rokonunk!*
A jó székely mindent feled, Vérrel öntöz harcztereket.
(Fogaras.)
Sóhajtás.
Kelet felé, kelet felé,
Arra messze száll a lelkem, A hol még elmerenghetem Régi, régi emlékeken.
Hol a tenger halk zúgással Velem együtt kesereg tán, Pusztulásán nemzetemnek A fényes mult nagy sírhalmán.
Csaba apánk! úgy kereslek, Bánattal a messze tájon:
Nem szakad meg még egyszer a Csonttestedet nyügző álom?
Hadak útja» fénylik még fenn, De nem száll rá több hún sereg, Pedig székely hazánk felett Örökké zúg a fergeteg.
Zúgó tenger sirass engem, Tehetetlen hogy mért vagyok!
Sirasd tenger: nemzetökért Hogy nem áldoznak a nagyok!
Óh, ha én e szeretetet Rádönthetném, a mit érzek:
Régi fényben ragyognátok Kedves öreg székely bérezek!
(Budapest.)
Hazámhoz.
Szegény hazám, te ősi Székelyhon ! A gyermekemlék árja hozzád von, A gyermekemlék s férfi büszkeség.
Székely hazám! szivem teérted ég.
Felhőbe nyúló bércztetők havát A nyári nap sugára járja át, S alább a szirtfal oldalára nő A zöld ruháju büszke ős fenyő;
S a méla bükkös s tölgy között a nyír Titokzatos fehér betűket ír.
Falepte hegy büszkén tekint le, hol A völgy ölén a csacska csermely foly . . . A csermely nő, patak lesz, majd folyam, S az eltörpült hegyek közt elrohan.
A fűbenőtte halmon szerteszét A nyáj legel, s a vadvirágos rét Ölén a harmat csillog, rezg, a mint A nap sugára rajta eltekint.
S a nap korongja bárhová is süt, Csak bájt, virulást láthat mindenütt.
Az est leszáll, elül a vad s madár . . . Erdőn-mezőn csak pásztorember jár.
A hold ezüst sugára lágyan kel, Kisérteti világot áraszt el,
S a kis falú, míg csendbe szenderül, A sok gyerek ül pásztortűz körül
És míg a lángot lengeti a szél, Egy pásztor ős Eteléről regél.
Figyelve hallja mindenik a szót:
Vót eccer régen, hol vót, hol nem vót.. .
* * *
Hazám, hazám ! Oly szép vagy, hogy talán A szem tenálad szebbet nem talál . . . A szem s a szív örök gyönyörben ég, Hanem az ész valóba' látja rég,
Hogy őseim hazája, Székelyhon,
Belőled nem marad egyéb sírhalmodon.
A csillogó ködfátyol szertehull, S ott áll előttünk sújtó zordonul, Könyörtelen a durva, rút való . . . Az ábránd dajka, gyermekaltató.
Tekintsd a földet: szép, de oly szegény, Mint haldokló szivén a végremény . . . Találsz ott bőven égi bájakat,
Hanem kényért nem ád lakóinak.
A szép hazának rongyos gyermekét Az éhe hajtja messze szerteszét, Hol távol attól mind, a mit szeret, Nyomorba' tölt le kínos éveket, S ha visszatér, a szív kiégett már, Sivár, a mit üres keblébe zár.
A sápadt arczon hány barázda-nyom, A mit a gond nehéz ekéje von!
A szem, a mely nyomor tüzében ég, Dicsvágytól lángolhatna vájjon még?
És a hazára gondol az vájjon, Ki sírva koldul messzi tájakon ? A székelyvér el nem fajul, csupán Kihal dicső nagy ősei után. —
Csak azt add, — Isten! hogyha nincs remény, A végpusztulást meg ne érjem én.
(Fogaras)
Réka királynő.
(Székely monda.)
Fenn a Kárpát égbe nyúló ormán Fenyőerdő árnya borúi le rám;
Ágai közt játszi szellő szalad, Csermely csörren a vén sziklák alatt.
Rám oly édes meghatottság száll; még Mintha feltámadt ősöket látnék,
S füleimbe a pajkos játszi szél Letűnt korról, szép időkről regél:
1.
A Hargita s a Kárpát bérez közén Sátrakat látsz egy szűk völgy mély ölén;
Harcokat s vészt kiállott nép lakja, Most ráderült a nyugalom napja.
A bérces kis honban nincs ellen már, A hún pihen, rája több harc nem vár.
A belviszály — népek átka — sem dúl;
Kegyelmével szállt hozzájok Hadúr.
És azóta múlt az idő, múlott ; A fákról a levél sokszor hullott,
Sok tavasznak vége és sok nyárnak, Hosszú évek egymásután szállnak.
A bércek közt, hová nem hat ellen, Élt a hún törzs, minden bajtól menten, Míg véreik, hős Etele vére,
Vérösvényt ver más népek földére.
Vérösvényt ver, míg itten a béke Áldást áraszt el a törzs földére, Nem is, nem is ép' a béke adja Azt, mint inkább a királynő karja.
Tündérutód, szép királyi Réka Keze áraszt minden áldást szét a Bérczes honban; békevirág terem S viszály simúl, a hol ő megjelen.
A bérc közé betévedt egy vendég Azok közül, kiket nem láttak rég ; Tisza mellől egy kósza hún csapat Jelent meg az ősi bércek alatt.
Jól fogadta a királynő őket, Áldozatúl fehér mént is öltek, S örömében véráldomást tarta A hún nemzet két különvált tagja.
S a vendégek Etelről beszélnek Szívemelő, daliás regéket.
A legsűrűbb csatasornak tartva, Hogyan csillog nála Hadúr kardja.
Neki hódol Európa földje Dús kincseit eleibe öntve.
Lábainál királyok térdelnek Parancsait lesve hős Etelnek.
De dicsőség, pompa nem kell neki, Erejét csak népének szenteli,
Hogy ragyogjon a »hún» név oly fényben, Hogy sáppadjon a csillag az égen.
Messze nyugat hírre vágyó népe, Esdekelve küld a hun elébe. . . És megrendül Byzanc palotája Hős Etele egyetlen szavára.
Tipró harcát egész világ érzi, De hős karja az ártatlant védi;
Kik hódolnak isten ostorának, Pajzsa alatt nyugalmat találnak.
Isten küldte a romlott világra Lángostorát adva a markába.
Bűntisztító nagy szellemek lelke
Fényes, de nincs sok boldogság benne.
Hallja Réka, hallja a beszédet, És szivében már is olyas ébredt, A mi több már tisztelet félénél, Talán-talán már is szerelem kél.
S a vendégek beszélnek, beszélnek. . . Hallják őköt ifjak is, meg vének.
Ezek szivén régi emlék támad, Azok pedig kívánnak csatákat.
II.
Etele hun király vadászatra indul, De vadat, nagy vadat sehol sem talál:
Elbújt már a bölény, nem jár csak hitvány nyúl, És íme előtte egy turul felszáll.
A vadász üldözi, s messze elül A turul keletre, keletre repül.
Réka királynő is vadászatra indul, S ím lépten-nyomon nagy vadra talál:
Bölény rohan, őz fut s recsegve az ág húll, Hol medve rohan le a hegy oldalán.
Riadnak a kürtök a völgyek felett, S a dárda nyomába' vértócsa ered.
De íme egy medve Rékának rohan, Kitérni nincs idő, hiába a kar. — Midőn egyszerre honnan — valahonnan.
Mikor a medve ép' ölelni akar:
Egy turul csap le fejére vadul,
S szeméből a vadnak, im! hő vére hull.
És elrohan vakon a medve az erdőn;
Szép Réka megmentve örömmel lehel, Midőn rivalogva szélgyorsan kelőn Az erdőn által kürt hangja riad fel.
S míg zúg a hang, íme előre tör Etellel az élén büszke vadász kör.
Szép Réka pihegve előtte ül lován. . . Etele szivébe' is szerelem ébred.
Meglátni s szeretni. . . oh! ilyen korán Népleverő Etele megérted!
— És pár hó múlva a szép havas aljban Az ünnepi kürt ím új nászra harsan.
III.
Etele király hűs sátorában pihen ; Ifjú felesége becézgeti hiven,
S míg egymással közbe egy-egy csókot váltnak Mesél Réka asszony jó férje lírának.
Tündértől származom, tündér volt az anyám, A húnok védője; tőle szállott reám
A bűvös hatalom, melynek bennem vége, Velem hal a hún nép szárnyas dicsősége.
Míg én élek, addig tart a dicsőségtek, Tüzeitek addig félvilágon égnek.
Az őrtüzek mellett nyugszik a hún sereg, Ha végigsüvöltött, mint zúgó fergeteg.
Míg én élek: addig az öregek hire Elhat minden népnek távoli földire. . .
S vitéz és bölcs mellett, mint a napnak fénye,.
Sugárzik a hún nő ősi szent erénye.
Hanem ha hún ellen testvér tör orozva, A viszálynak átka halálom okozza.
Ha meghaltam, akkor örök éjbe mélyed Szeretett hún népem - e tündöklő élet:
Akkor temettess el — édes férjem — engem Kis törzsem földjére! Nyugtomat hadd leljem A zúgó fenyves közt! Hallgassam rajta át Repülő szellőben népemnek sóhaját.
Az a föld, az a bérc a húné lesz mindig;
Lábai más népnek sohasem érintik.
Csendesen elél ott dicsősége romján. . . Vezéréül akad egy-egy bölcs rabonbán.
Szállni fog az ének, zeng a hír örökké, De a régi élet fel nem támad többé.
A vakitó napra jön a szürke éjjel, A mit a hún vesztett, siratja a székely.
Én édes Etelém ! Szeretett jó uram!
A jövő nagy titkát, mint tudom, elmondtam.
Dicsőség kisérte győzelmes kardodat;
Ne engedjen Hadúr testvérviszályokat!
Bennem az utolsó tündér a sírba száll, Ha Etele lesz az utolsó hún király, Minek több dicsőség? éljen a szerelem ! S él a hún dicsőség századokig velem.
* * *
Gyászra zokog a kürt szép Erdővidéken;
Réka tündér fekszik lenn a sírban mélyen.
Testvérgyilkos Etel áll őszinte gyászba' A sír oldalánál, rádőlve kardjára.
A sziklához nyomva meghajlik a penge.
Etele bús lelke álmodik merengve:
Látja a folytonos vész közt tengő népet, A repülő turult, elszállt dicsőséget. . .
(Budapest.)
Medvetánczoltatónál.
Szegény medve, hát befogtak téged, S tanulni kell a sok ügyességet;
Megtanítnak két lábadon járni, Erdők fia! másoknak szolgálni.
Elvették az éltető, jó leget, Szívhatsz mostan helyette eleget Kőszénfüstös, mellfojtó valamit . . . Azzal élünk, lásd, mi mindnyájan itt.
Elvették az erdőt is tetőled, A hol azok a jó málnák nőnek.
Nem gondoltad, mikor még azt szedted, Hogy majd egykor moslékon nevelnek.
De hát téged mégis vigasztalhat, Hogy te nem vagy oka ezen bajnak.
Galád ember ragadott el távol Az illatos erdőknek hónától.
Látod: engem nem rabolt el senki, Mégis itt kell én nekem is lenni;
Te legalább szidod kínzóidat,
Nekem az sincs, jó medve, kit szidjak.
Neked a láncz lábadra van verve, De nekem a békó a lelkemre.
Sorvasztó láncz, meddig hordjuk még mi?
Fogunk-e még zöld honunkban élni?
(Budapest.)
Idegen földről ment haza két vitéz.
Az óriási síkon farkas ordít, A légbe' fenn a dögholló kereng,
Csak vérnyom ég a földön, száraz fűben, Csak vérszag van a levegőben fennt.
Hát hol a hún? Ételnek hol van népe?
Dühös moraj zúg rája válaszúi.
A két vitéz küzd kóbor farkasokkal, S bús sóhajuk dühös átkokba fúl.
Dagadt folyó szakítja át a rónát, Hullám torzúlt holttestet ragad ; A ló borzad rémült horkanással A két mogorva hún vitéz alatt.
Tovább ! tovább! nyugalmat nem találva, Hegedt sebökre giz-gazt hord a szél, A vérvörös nap bágyadó sugára Csak pusztulásról, hún gyászról regél.
Tovább, tovább! Míg húnra nem találunk, Míg meg nem látszik Etel sátora!
Nemes, eltikkadt büszke harczi ménem Odáig tartsd ki, hadd érjünk oda!
Még egyszer lássam húnok sátorvárát, Még egyszer halljak liivó kürtjelet, Aztán hadd csapjon máglya lángja össze Halálra válott hült testem felett!»
A róna képe végre felderül A hosszú éjjel kínos elmultán,
Aranysugárt lövell a nap a tájra, Vidáman fut a játszódó hullám.
A harmatcsepp az égnek nyájas kékjét Szelíd arcáról visszatükrözi,
Kacéran lengnek enyhe szellő karján A szép virágok színes köntösi.
Ez a haza! a húnok szent hazája, Hadúrnak földje, áldott rónatér. . . Ismerj reá, — óh, édes szent anya — Két hű fiadra, ki ma visszatér.
Alföld szellője szállj el, szállj előre:
Jelentsd Ételnek gyorsan jöttöket!
Vezesd turul a férfiak sorához, Irányítsad elbágyadt léptöket !
Ott vannak! ott! kanyarg a vén folyam Partján fehérlik sok sátorlepel.
A rétet messze játszó gyermeknép, S a karcsú mének hadja lepte el.
De hah! mi az? a nagy királyi sátor Turult arany tetőzetén nem tart.
Nem hún a mén . . . idegen gyermekhad, Germánt ural a fűbenőtte part.
S mennek tovább, bujkálva, mint a vad, Szivükbe' hordva húnyt nemzet keservét, Zsömlyékekbe', zord ingoványon át Kigyótanyát tipornak szerteszét.
Utolsót horkant egyik harczi mén ; . . . Megkönnyezé a bujdosó lovag.
Kidőlt a más is ; s bottal folytatják Reménytelen zarándokútokat.
Hetek multán lerongyolt koldusként Érkeztek ők a szép keletre el.
Oh, ismerős nép, mely beszédeikre Az édes honi beszéddel felel.
Itt él a hún keletre szállott törzse, Csaba vezérnek kisded nemzete;
Itt siratják, hogy hármas koporsóban Fekszik bezárva bajnok Etele.
És visszatér a két mogorva koldus, Elér a szőke Tisza partira.
Nincs lárma már, csak partjait locsolja A berkek közt kanyargó vén Tisza.
Fejét lehajtva néz a két vitéz:
Nem árul el semmit a csacska hab, Hogy hol feküszik lenn a nagy király Arany-ezüst-aczélos zár álatt.
Megyünk utánad le a vízfenékre, Hogy szolgálhassunk még a másvilágon Hozzád hatolva vizén, törmeléken, Altalhatolva lenn a hármas záron.
Viszünk mi néked hű kart s kardokat, Hogy omlik még a szellemek sora.
Etel király! hol fekszel, adj te jelt, Hogy rád találjunk, Isten ostora!
A vén Tisza ha zúg úgy estfelen, A pásztorember rajta elmereng;
Tán szellemszó zúg a hullámok közt, Tán szellemszó zeng ott a légbe' fent ? Bezárva még a hármas nagy koporsó ? Minket segítni nem kél föl Etel ? Hazánkba mindjárt koldusok leszünk . ..
A víz susog, de Etel nem felel.
(Szováta) 1
Romantika.
Hideg, kicsiny diák-szobábati Egy nagy fiú mohón tanúi.
A tudományt faggatja, s tőle Egy szót sem nyert még válaszúi.
Egy az, mi lelkét elfoglalta:
A boldogság vajh' hol lehet?
Keresve ezt, böngész keresztül Porlepte ócska könyveket.
Szelid gyerekorcája bús;
(Még húsz tavaszt látott csupán!) Nem ismeri az embereket, Csak hírből tudja, mi a lány.
Könyvek közt telt el gyermeksége, Nem nyílott néki még virág, Csukott táblájú könyv előtte Az igazi, a nagy világ.
S nem ismervén az embereket.
• Szivében él irántok hit;
Bár tudja már tapasztalásból, Hogy sokszor csalnak valakit.
De bízik gyermekészszel abban, Hogy boldogságnak lenni kell, Mely általhatja még az embert Üdítő hűs szellőivel.
És könyvet könyvre átvizsgált már, S a mit keres, meg nem leié És sírva hajlik néha rá a Poros, üres nagy könyv felé.
Majd bízva hajszol egy-egy eszmét, Mint bányanép a vak eret. . . Szegény fiú! a boldogságért
Hej! már mily szörnyen szenvedett!
De ifjúnk küzd továbbra is.
(Neve, — mondjuk — Dezső legyen A név mellékes — gondolom.) A kezdett úton csak megyen.
És ime egyszer lelt egy könyvet, Milyen kezébe' még nem volt, A melyből hozzá nem tudós szó : A gyermeklélek hangja szólt.
Lovagregény, milyenen egykor Még nagyanyáink sírtanak. . . Vitéz s epedve kérő ifjú Ott benn' s leányka álmatag. . . A mit nem ismerünk ma többé:
A hit, becsület, tisztelet,
Ott leng szelíden, áldásra készen A porbelepte könyv felett.
S Dezső előtt egy új világ kél:
A melybe' minden szép, nemes.
Hol nem zaklatja senki társát, Bosszút csak álnokon keres;
Hol hölgye ajkán Ítéletet Hall hódolattal a lovag
És tiszteletet nyújt a hölgy is.
Nemes minden szó, gondolat.
Ez új világ, oly vonzó, csábos, Ha, a mi szép, az látható,
S kihagyva a könyvből sok, minden, Mi — mondjuk — nem belévaló.
A mit kimondsz, igaz legyen, De ki ne mondj minden igazt!
Oly régi-régi szép szabály ez.
Meggátolt már ez sok panaszt.
S mohón sietve olvasgatja
És szól Dezső: Hát meglelém?!
A boldogság arany sugára Világol most tehát elém?!
Oly rég kerestem, éjjel-nappal, De végre hozzájuthatok!
Köszöntelek nemes leányok És bennetek', jó lovagok!
Ah ! telve szivem csordulásig, A mit kerestem, hát enyém ! Nem volt hiába fáradságom, Nem volt csaló a szép remény.
Magános árva ifjúságom Isten hozzád ! Isten veled !
E porba omlott szép világot Felkelteni én elmegyek.
Hiába volna szó, s ezer gáncs;
Gyötört sokat sok gúny beszéd, Mi terveimet rontni jött már, De tervemet nem tépte szét.
Én állok épen, győzelemben. . . A boldogság szivemben van.
Ki egyszer győzött, győz továbbra, A gáncs, a gúny haszontalan!
És boldogan bocsátja le Nyugodni szédülő fejét.
Álmában már az új világban Sétált egy lánynyal szerteszét.
Ez új világ övé egészen, Ő alkotá, a troubadour.
Ki téritő utat folytatva, Dalával ő lett itt az úr.
Az ember itten jó s nemes mind, (Mint ott az ócska könyvbe' van) Szivökbe' nem mohó önérdek, — Becsület, életkedv fogan.
A gyermekifjú nem öreg már, S derült az élet alkonya,. .
Milyet nem látott még Dezső; bár Kereste azt — soha, soha.
S Dezsőnk szive gyönyörben égett Itt mindenki tisztelte őt.
Saját szemében óriási Új Messiás alakká nőtt.
Kicsiny szelid hiúság-féle, Táplálja ezt az a tudat, Hogy rátalált a boldogságra, S alapított szent hantokat.
Óh nagy az érzés végtelenül, — Ha boldoggá tehettünk mást;
Ha bajjal járt is, leikeinkben Találhatunk kárpótolást.
De még nagyobb a boldogsága Dezsőnknek, hogy mellette — im A föld legszebb leánya sétál, S ő andaloghat bájain.
Az álom nem okoskodik, s így Dezső sem kérdte, ki e lány?
Úgy jött neki, mikéntha az Mindig ott járt vón oldalán.
Kökény szemébe gyakran nézett, S arany haját csókolta vón', S tekintenék a naplementét Kéz-kézbe fogva álmodón.
A nap lement, az éltető nap.
Nyugodni tér a kis madár.
Az esti szellő lágy fuvalmán Haza indul az ifjú pár. . . Hűvösödik, a szél fagyasztó.
Dezső borzong, megreszketett, Kezével kapkod, falba vágja, S. . . hideg szobában ébredett.
II.
A tikkadt vándor pusztaságon A délibáb után rohan,
S akármennyit szalad utána, A csalfa mindig messze van.
De végre ott egy zöld oáz, s hogy A kútra inni ráhajol:
Úgy látja, hogy csepp víz sincs benne, A kőfenék van szárazon.
Szédülve űl a földre le.
Van még jártányi- ereje,
Felkél, s tovább megy messze-messze A zord pusztába béfele.
Csüggeszti a csalódás szörnyen, Tovább zaklatja a remény, Hogy megpihen még nemsokára A zöld oáz hűs enyhhelyén.
Dezső is hogy kinyitja végre Csodálkozó álmos szemét:
Egész dologból, azt hihetni, Nagyon kevés, a mit megért.
Kitárja karját, s felsóhajt, hogy
»Utólszor meg se' csókolám!
De hol is van ? itt volt karomban A kékszemű tündérleány!«
»
Majd észre tér, keze sajog még;
(Lecsúszott a kopott kabát,
Mely évek óta már Dezsőnek Sovány takaróul szolgált).
Reggel van és az ablakon bé Könyörtelen buvik a szél, Míg táblájára műértőleg Virágot rajzolgat a tél.
A teste fázik, lelke gyötrött. . . Az új világ csak álom hát?!
S a gyermekifjú könnyeivel Sűrűn áztatja vánkosát.
Kiábrándúlni óh be fájó, A szívbe mindig tőrt taszit, Megölve kíméletlenül Lelkünk reményvirágait.
Dezső kisírta jól magát — és Könnyűit szivén kel új erő:
Az eszme ott van, felfedezte — Az új világot hirdető.
Az álomkép korán beállott, A szép jövő zálogja volt, Az új világhoz útat törni;
Egyebet a jövő megold.
Tehát dalolni kell először!
Az álom intés titkoson:
Induljon el dalolva által Minden falun és városon.
Az új világot hirdetgesse, No meg keresse azt a lányt, Ki véle sétált naplementkor, A kit az intés néki szánt.
A szép jövő országa éljen, Hol megvalósul szép s a jó, A honnan tiltva lesz a bűn mind, Szelíd lesz és ábrándozó.
Ez új világnak éljen soká Királyi nője, angyala!
Boldog lesz minden ifjúnk által, És ő meg boldog általa.
S Dezső szentül hitt abban, mit Magának szerepül veve . . . Ifjú szive ábrándokkal, Fél boldogsággal van tele.
Lantot ragadva, troubadour lett És benne nincsen is hiba, Megbűvöltél te másokat is Romantika, romantika !
III.
Az Olt folyó kanyargva mégyen, Öntözve bájos téreket.
Termékeny völgy, mellette romon Pihennek vándorfellegek.
Az ünnepélyes tölgyesekre Büszkén tekint a hegytető, A harcba' hulltak vériből Aranykalász búvik elő.
A kósza szellő messze szállva, Egy puszta várba bétekint.
Megrázkódik s a romokból Csalódottan kiszáll megint.
Megtészi ezt ő mindennap már S reménye el még mind nem ment, Hogy ősi fényben látja még meg A romokat a vén hegyen.
Remél, remél; csalódva száll el, De másnap újra bészalad.
Szeretettel simítja végig A romba omló várfalat.
Sajnálja őt, s biztatgatva, Reményiről beszél neki És újra elszáll; a bokrot A falon még meglengeti.
Megszokta már az ócska fal A szellő biztató szavát.
Nem hisz neki, hanem azért Csak jól fogott a kis barát.
Most elrepült, de biztatása Talán-talán visszhangra kelt?
Ő ihleté a hegy lejtőjén Felzengő méla éneket ? !
Egy ifjú áll ott, köny szemében, Bámulja az idő kezét,
Mely irgalmatlan rombolást tett Ő hányt itt mindent szerteszét.
Egy oszlopaljba ül le, s ajka Félöntudatlanul rebeg, Minkéntna félne háborgatni A kőben élő rémeket.
Hát itt vagyok, hová ugy vágytam, Világszép Erdély közepén.
Már összejártam . . . vajh' feltaláltam, A mit buzgón kerestem én ?
Az ős dicsőség szép emléke : A vénhedt vár romokban áll.
A szellem, a mely egykor lakta, No, az már régen messze szállt!
Óh, szóltam én itt szívtől-szívhez, De ilyen szív, hej, nem akadt, Hiába jártam városokat, Hiába messze falvakat.
Emléke a dicsőségnek
Óh szólj, óh szólj: hová tűntél?
Óh visszajösz még uj tavaszra, Vagy örökös nekünk a tél?
Szavam sem érték, s nem akarták.
Gyűlölt itt minden, mi magyar, Az gyűlölt itten: védőszárnya, Kinek mindenkit bétakar.
Te védted őket ezredéven,
S ők tested rágják, mint a szú . . . Óh, mért is védhet árulót meg Rest türelem ? ! s nem kél boszú ?!
S itt van, szavad ki értené, A mellőzött, a bántott nép, A kin keze mindenkinek csak Sebet hasít s a csontig tép ; A félreértett, üldött nemzet,
Kinek nincs más, mint szent neve . ..
Minek legyen a koldusoknak ?!
S elvészi a testvér keze.
Őrt állt a vészek fergetegjén A másfél ezredév alatt.
Karddal kezébe' szántva végig Sok terméketlen szirtfalat:
A küzdelemben vérzett egyre, Remélte, hogy fájó sebét
Majd meggyógyítja új idő — és Eloszlik újra a setét.
De a sötét csak sűrűbb egyre, A lélek eltesped bele .. . A bérces ország évről-évre Csak éhezőkkel van tele;
Beszéltem nékik, értik szómat, De elvesznek kenyér nélkül . . . A tenger zúg, keletre hívja . . . S a székely arra menekül.
A költészet világa gazdag, De nem mulasztja a nyomort, S nem kél virág megint a szívbe, Melyet a sors már letarolt.
Beszélt az Úr, nyomasztó csend Vihar előtt beálló csönd . . . Ha földre rogy az óriás, majd Maga körül mindent kidönt.
Óh, boldogság, utánad jöttem, Azt hittem én, hogy itt lakol.
Csalódtam benned, Erdély beteg, de Még megtalállak valahol.
Csak bízzál székely, én még bízom, Az álmom még beteljesül,
Nagy léssz te újra, hogy segélyül Testvéred hozzád menekül.
Isten veled, kőomladék te ! Viszontlátsz újra még talán;
Sugárözönben állok itt majd Egy szebb jövőnek hajnalán.
Falad között az élet székelt, Az visszajön, ne félj, hozzád . . . A régi élet, régi pompa!
Addigra hát jó éjszakát!»
IV.
Kemény kövekből állt a párna, A melyre fekteté fejét;
Kuvik visongat altatóra Az árva romok közt zenét.
És alszik ő, mint tollas ágyon, De álma zordon, nyugtalan:
Álmában ép a vár felette, S magas kapuja tárva van.
Zord fegyveres csapat van benne;
Egy nagyszakállú ősz alak
— Kitárva karja ég felé — Ajkán fakadnak bús szavak.
Csüggedt, mogorva arccal nézi,
Majd dühvel zúg fel rá a nép.
Az agg rabonbán gyenge hangján Hangzik panaszszal telt beszéd:
^Vágjátok ki a száldokfát, A kis forrást tömjétek bé!
Borítsatok gyeptakarót A szent oltárkövek fölé!
Erdőmélyén, forrásfőknél Hálaének már ne keljen!
Fehér lovak ne égjenek Magas Hadúrhoz szentelten ! Ős Istenünk ! bizodalmunk Te benned hát hiába volt?!
Könyörgő szó ajkainkról Színedhez tán el sem hatolt ?!
Szent földünkre — eltűrted — Hogy idegen úr vessen kezet, Ki megkezdé csapásait
Szegény székely hazánk felett.
Nem zendül dal Napistenhez Bálványosvár magas ormán.
Ledőlt a vár, s űzött vadként Bujdoshatik a rabonbán.
A szűz ifjak nem forgatják A tűzkerék hosszú nyelét;
Székely szüzek nem tekintnek
— Tűzmeggyujtó ifjú — feléd.
Jól van tehát. Pusztulni kell ? Pusztítsunk el mindent magunk]
Hadd lássák: a halálban is A győzők még mi maradunk.
Te Tűzisten ! Neked adjuk
A száldokfát, s mindent, mi szent, S várjuk, hogy eljön még időnk . . . A rengeteg addig elrejt.
Dezső is szólna; küzd, de teste Felmondta a szolgálatot;
Feküdt a falnál mozdulatlan, Mint érzéketlen tetszhalott.
Egy másik ősz, a vén vezér szól:
»Oh Endre, mért tetted velünk?
Hitehagyott! átok legyen Fejedre búcsuénekünk!
Romokba döntve' szent oltárkövünk.
A kútfejeknek partján némaság.
Az áldozó pap görbe kése már Fehér hibátlan rnént'Üem vág.
Leverve bolygunk erdő rejtekében, Bujkálva fák titkos homályain.
Irigyen nézünk őzre, játszi vadra, S ajkunkra tör a lelkettépő kín. . . Hadúr ne hagyj! ne hagyj!
Erődet vesztéd ősi istenünk hát?
Hiába esdtünk hozzád oly sokat, Öntözve vérrel, mint ma könnyeinkkel Kútfőket és a forráspartokat.
Kinőtt a fű oltáraink helyén
Csak hóditónak ménje gázol át. . . Óh ősi isten, hallod-é szavunkat
S fohászkodók keserves sóhaját:
Hadúr ne hagyj! ne hagyj!
Te benned bíztunk, s földeinkre most Idegen isten küldi zsoldosit.
Ők többen vannak, s vérrel-vassal bár Hazánkon úr az új szokás s a hit.
Te ősi isten, védni minket gyenge, Nem is kívánjuk már áldásodat. . . Csaba apánk! ha hitben nem segittél:
Megvédni jer a székely hantokat!
Csaba ne hagyj! ne hagyj!
Nem hit, nem isten ! vége, vége annak!
Hazánkon sujt az álnok hóditó.
Bizalmat adtunk, hogy béjöttek egykor, S a honfinak most fennáll a bitó.
A téres Alföld, s lágy halom gazdája Hóditni megy hólepte bérceket;
Hatalma nő — testvérre törve rá — A leigázott székelyek felett?
Csaba ne hagyj! ne hagyj!
Szerettük őket, új erőt reméltünk, Ha Attilánk holt, Árpád véritől, Hogy éljen újra ősi Hunországunk, Dicsőség, hír hogy újra keljen föl!
Csalódtunk benne; hűségünkért ő Védő helyett sújtó karral felel. . .
Testvérviszályt mi nem kezdtünk, hanem A küzdelemre székely nép fel, fel!
Csaba ne hagyj! ne hagyj!«
Eltűn e nép; utána tódul Egy hosszú, néma bús menet. ..
Sok véres fej, hogy látásokra Az alvó keble megremeg.
Ott Dózsa György, a Pókayak, S sok más, szemök már megtörött..
Jön Gábor Áron, Gálffi, Horváth, S szelíd arcával bús Török.
V.
Enyelgő szellő meg ne bántsad, A mint repülsz felette el!
Köszöntsétek virágok őt, Ha elhalad mellettetek!
Kis lába hol a gyepre hágott, Őrizze meg emlékűi azt!
Zörgéseddel ne ijjesztd fel Komor banya, te vén haraszt!
Galamb ha szól, csak róla búghat;
A fülmile felőle szól,
A kandi szellő visszarebben, Hogy lássa, messzi tájakról.
Hajfürtiben az éj lakik benn, S tengerszem két szép kék szeme, A melybe halni úgy szeretne, A ki csak egyszer néz bele.
A park öléből lágy szavára Előjön bátran egy kis őz;
Fejét ölébe hajtja bátran,
Úgy érzi, hogy ez cselt nem sző.
Cukrot keres kötényében És végignyalja kis kezét,
Hisz értik egymást! nem hiányzik Csupán az emberi beszéd.
Az ódon kastély nagy kapuja Eközbe' halkan nyekereg.
Dezső belép, lát, felkiált, S egész testében megremeg.
A játszó őz ijedten búvik, A játszó lányka rápillant. ..
»De furcsa szerzet ez — gondolja — Minek fityeg nyakában lant?« — Dezső csak áll: ő az!« — susogja, S előre nem mer lépni sem.
A lányka hozzá fut, nyugodtan Szól hozzá, szépen, kedvesen.
Ki ő, hová megy, s honnan jő?
Ha éhes, itt jól ehetik,
S ha fáradt, el nem megy továbbra Egész világos reggelig.
A lányka biztató szavára Dezső egész magához jön, Bár megzavarta biz' fejét A percről-percre várt öröm.
Epedve várhatunk valamit, Mégis meglep, ha teljesül És bizalmatlan zárkózik el Szivünk a bételt vágy elül.
Dezső is lát, s alig hiszi, hogy Az álomkép valóra vált,
Hogy imetten csodálhatja Kökényszemét, lengő haját;
Szive szorul, óh úgy szeretne Elé borúlni hirtelen,
Hogy ott imádja, hogy átölelje. . . Aztán meghalna szivesen.
Nevetve elszökell a tündér, S Dezső szédülve támolyog. . . Szegény lantos ! hosszú útjában Nem ily bánásmódhoz szokott:
Pogány Elek, a tündér apja Szeretettel fogadja őt,
S becsülete lesz koldusunknak A büszke nagy család előtt.
Otthont talált az árva ifjú, S Irénben édes testvért lelt.
Testvért?! Nem azt remélt ő benne, Lelkében más tervet érlelt.
Ha szól azonban hozzá erről, Nem érti el a kis leány. . . Nagyot nevet, tovarepül — és Az ifjúnak csak fittyet hány.
VI.
A nyár világa őszbe fordul, Tarlott galyak szállonganak.
Hullott levéllel játszik durván A szél a hársliget alatt.
A tarka pázsit fű helyén a Száraz katángkóró rohan, Őrült módjára átugrálva A pocsolyás vizárkokat.
A természetnek haldoklása Irén szivére is hatott.
Bár szenvedett, de fájdalmának Nem adhatott ő alakot.
Merengve nézett el a tájon,
Szemébe még könnycsepp is jött .. . Talán a nyár haláláért ? . .
Talán saját szive fölött?
Boldogtalannak érezé ő Magát, s sivárnak életét.
Miért éljen? Hogy tűrjön? Együvé jut A fenkölt lélek s csőcselék.
Szenvedni, élni s sírba jutni — Kopott és ócska nóta már, De változtatni rajta bajos,
S nem tőlünk függ . . . az a nagy kár.
A síró lányra egy szelid hang Szól háta mögül csendesen:
«Irén, királynőm ! szép reményem ! Mi.bánat ért én kedvesem ?
Hadd csókolom le szép szemedről A néma bánat könnyeit!
Te is csalódtál ? De mint nekem, Szivedbe visszatér a hit.
Óh, én királynőm, kit Isten küldött Gyötrött szivemnek vigaszul!
De nem ; nem nékem: az embernek, Hogy a bűn elhatalmasúlt.
Szivemben él egy új világkép,
— Egy jósálom mutatta azt — A tespedő világnak majd
Te vissz, mint Messiás, vigaszt!»
És megered ajkán a szó, A kedves tárgy megihleti;
Kinyúlik teste, hangja bátor És kigyúlad szeme neki.
A lányka áhítattal nézi;
Tán érti vagy csak lelkesül, Mint harczi zajban a katona Rohan gondolkodás nekül.
Magasztos eszme! Ő megváltó, Az új kornak felkentje lész, S az ifjú milyen ékesszóló, Hite, s reménye mily merész!
S azt vette észre, hogy ő régen Szereti őt szivéből hőn,
S hogy győzedelmes lesz szerelme Minden ellentálló erőn.
Az est leszáll. Az alkonyégen Veresen süt a bágyadt nap.
Fejökre a nagy száldokfáról Sárguló lombok hullanak.
Harang kondul az estimára . . . Imádkoznak és azután
Dezső lehajlik s jegyes-csókot Kapott s adott viszont a lány.
Végszó.
VII.
Szivemhez nőtt kicsiny regény te:
A válaszponton állunk most.
Minek meséljek vénasszonyként?
Ugorjunk egyet hamarost!
Romantika, romantika,
Csendes, nyugalmas jójszakát!
Bohózat lett a szép tragikum . . . Romantika, nincs szükség rád!
Az asztal mellett görnyed írva Egy férfi és — sóhajtana.
Nem mer szegény; a főnök úr Különösen szeszélyes ma.
S ki tudja, mit szól sóhajához?
Háthogyha nem tetszik neki ?
«Csupán alázat!» — a dijnok-jelszó És sóhajtását elnyeli.
Kopott kabátját megsimítja, S pirulva gondol vissza rá,
Hogy egykor ő romok közt mászkált Derűs, holdfényes éjszakán.
Mint süldő lányka, verset firkált, S dalolgatá érzelmesen . . . Hogy hemzsegett abban a sok
«Szerelmem !» «Üdvöm !» «Kedvesem !»
Ha tudná azt a főnök úr (ki Komoly embernek tartja őt), Hogy holdvilágnál rózsaszínű Sületlen szép ábrándot szőtt!
Szerencse, hogy a lányka apja A dijnoksághoz juttatá,
Mert most nem lenne rom sem már, Hová fejét lehajthatná.
Fejére üt nagy bosszúsan,
«Te vén gyerek ! Megint, megint!
Itt a dolog, s eszed csapong most Könnyelműen, pillangókint.
Hát nem felejted azt a csókot, Kis boldogságod zárkövét.
Munkára fel! Bolond emlék Feledés szálljon már föléd !»
A boldogságot hajszolgatta, A boldogságra rátalált,
Egy csókig tartott, s pillangóként Szárnyára kelve, messze szállt.
Aranysugára ingerelve A füstös irodába süt, Hol akta fekszik másik aktán Itt is, ott is és mindenütt.
S á nép? Az koldus mostan is még, S az is lesz mindörökre tán.
Más férfi felesége lett Régóta a tündérleány.
Talán meglelte, mit Dezső nem?
Esetleg tán boldogtalan ?
Nem tudja ő, mint én magam sem.
Reá már nem sok gondja van.
Romantika, romantika !
Beh sok híved is volt neked!
Romantika, romantika ! Ihlettél, hej, sok éneket.
És cserbe hagynak híveid mind, Avagy te őket, nem tudom.
Én még hiszek — sajnos — tebenned Én még örökké álmodom.
(Budapest.)
A lagúnák városában . . . A lagúnák városában
Csendes éjjel fut egy csolnak . Az evezős és utasa
Halk szerelmi dalt dalolnak.
A lagúnák városában Palotában, a rács mögül Dalol ki egy izzó szemű, Hevült arczú nő egyedül.
A lagúnák városában, Fényes múltú palotába' Ezüst csendül, arany csendül, Kártya csattog, kártya járja.
A lagúnák városában Üresen áll a kis ladik . . . A rács mögül pohárcsengés, Csókcsattanás, kaczaj hallik.
A lagúnák városában Beszélik az elnyert pénzek, Milyen őrült szerencséje Van ma a bankadó férjnek.
(Velence.)
Romantika.
Mint részeg ember, úgy dülöng Hajónk a Quarnerón . . ,
Fedélzetén ülök s tekintek A vízbe álmodón.
Hajónk körül delfincsapat Körülcsapongva mulat . . .
Egy szép asszonyka rosszúl lessz . Oda a hangulat.
(Adriai tenger.)
Az Adrián.
«Hollá, hollá! — hajó az éjszakában,
«Hollá, hollá! — nesztelen halad.
Könyörtelen szeli futtában át A csendesen ringó hullámokat.
«Hollá, hollá!» A ködös éjszakában Mindjárt elrejti tőlünk a setét . . . Jelzést sem ád, sem kérdésünkre Meg nem kiáltja válaszúi nevét.
«Hollá, hollá! Az árbócrúd sötét, Kitűzve nincs a jelzőlámpa sem, Fedélzetén nincs ember, sem a hídon, Honnan ? hová ? — hiába kérdezem.
«Hollá, hollá!» — A sötét éjszakában Nyomasztó érzet száll meg engemet.
Az őrmatróz «A hollandi!» susogja, Imádkozik, remeg, s keresztet vet.
(Adriai tenger.)
Szélcsend.
A tenger habja altatót dúdol, Tükrén a játszi szellő átlebeg, Hűsítve a fáradt legényeket, Kiket eltikkasztott a napmeleg.
A nagy kerék szép lassacskán forog, Csepeg le róla rojtosan a hab
És hosszú sávot hágy hajónk nyomán A mint a zöld fenék felett halad.
Kihalt üres fedélzetén magam Ácsorgom, vágygyal nézve le Koralierdőknek égi tájira.
Óh úgy szeretnék esni le, oda A víz urának berkibe, miket A végtelen tükör előmbe tár,
Melyek közt porszem lenne csak hajónk, Korallkeblébe melyet játszva zár.
És révedezve szemem lát lenn várat, S van ott kastély is, itt-ott, sok meg sok Nagy kupolák, toronytetők, szobor. . . Csak nincsenek már bennök lakosok.
Ma fürge hal cikázik rajtok végig, Bebámul sorba minden ablakon,
Mikéntha kérdné: »hát itt nincsen senki?
Itt mindenütt csak én magam lakom ?«
De mind sötétebb lesz a vízi tájék;
Nem látom már a játszódó halat.
A nap arany korongja nyugaton A láthatáron lassan elhalad ; Sűrű sugárit is még szétveti,
Még egyszer sorra néz mindent, miként A jó anya, ki éjszakára is
Jól betakarja alvó gyermekét.
Csodálatos zaj kél a légbe' rá.
A víz tündéri szálltak fel talán, Szabad levegőn hintáztatni meg Habtermetök a félt nap alkonyán?
Talán ajkok rebeg tündéri szót, A melynek hangja lelkeket szakit,
Remélve, hogy hinárfalak közé Lecsábithatnak még ma valakit?
Delfincsapat kering hajónk körül, Sirályt viszen tovább a langyos hab.
Sötétedik. Az alkony hűs szellője Mélázó arcomon jól végigcsap.
Komor sötét majd viz, az ég és minden...
Pislogva ég az ócska lámpabél, Talán a bús ködös homálylyal Megküzdeni a fénysugár is fél ?!
Tovább! tovább ! A mély sötéten át Biztat menhelylyel jó rév, biztos part, S mint bolygó vándor égő tűz felé:
Kicsiny hajónk örömmel arra tart.
A város nyugszik; lenn a partokon A lomha őrök sétálnak le s fel . . . Egy távol útcán barcarolla zeng . . . S a néma égben rá gitár felel.
(Adriai tenger.)
Búcsú.
Szerelmes voltam én a tengerárba, Szerelmes voltam minden kis habjába, Szerelmes voltam, még sohse láttam, S keblére jöttem a forró nagy vágyban.
Most rajta élek itt, s boldog nem vagyok, Bár körültem a nagy tükör'ragyog,
Bár körültem a nagy tenger árja Szépségeit kacéran kitárja.
A szép olasz part myrtuserdeje, A víz s az ég ezer bájjal tele . . . És mégis-mégis, úgy elgondolom : Hiányzol nékem zöld hegy, kék orom ! Köztetek él kicsiny kis nemzetem . . . Ki tudja, még valaha föllelem ? Hátha még itten a szivem feled, A népek árja téged eltemet ? Hátha még itten messze nyugaton A nagy tenger zúgását hallgatom . . . Valahol messze — bűvös keleten — Szétdúlva fekszik ősi tűzhelyem.
Erre mindenütt idegent látok, Egy rokonkebelre seholsem találok.
Úgy vonzanak haza a kék hegyek .. . Vágyom utánuk ; megyek . . . megyek . . . Isten veled tenger, szerelmesem!
Isten veled kis hab, én kedvesem ! Szivembe cseng szülőhazám szava . . . Érette tenni megyek el, haza!
(Adriai tenger.)
Templomban.
Azért, hogy nem imádkozom, Ne higyjétek, hogy nem tudok!
Csak imámmal festett-vésett Alakokhoz nem fordulok.
S hogy templomban soh'se láttok Ne higyjétek, hogy nem megyek
De templomom nem kőtömeg, Mit emberek emelgetnek.
Templom nekem a zöld erdő, A rengeteg s a vén hegyek, Hol élő festmény fa, virág, Mindben imádság szendereg.
Oh szoktam én imádkozni, Hogyha templomomat nézem. . És megtelik áhítattal
Ilyenkor szivein egészen Nem érthetetlen dogma ver Vasbilincscsel börtönébe.
Élő hit és élő eszme:
A szív őszinte reménye.
Megértem az élő hitet, Melyet hirdet a fű, a fa:
Hogy feltámad, hogy kizöldül Zord tél után lágy tavaszra.
Átérzem a madár dalát, Megérzem a lomb növését, Nyári éjen csillag futást,
Hulló lombok zizegését.
Nem megyek én falak közé. ..
A természet a templomom.
Szent ölében elbolyongok, Sírva elrepült álmokon.
(Róma.)
Október 6.
A kopott házakon egy-egy kopott zászló, A szívben üresség és néma a száj!
Mit törődünk vele, hogy mi volt e nagy nap, Nekünk a múlt idők sebje nem fáj.
Hogy volt egyszer régen egy szörnyű, egy gyász nap Ötvenkét éve annak talán. . .
Hagyjuk a sziklákat! szedjük a morzsát most A fény s hatalomnak dús asztalán.
A kopott házakon egy-egy kopott zászló, S egy-egy kopott ember szivében a gyász. . • Óh szegény ördögök! Bezzeg az uraknál E kelletlen vendég sohasem tanyáz!
Mit kisért a múlt itt, úgyse mienk többé?!
Okos ember csakis a jelenre néz.
Hát a jövő hogy lesz ? Mit'törődünk véle ! Abból úgyse szállhat fejünkre a vész.
És habzik a serleg és mulat az ember, A kopott zászló hiába lebeg.
De érzik, de látszik lázas érverésen,
Hogy ma már az ember — hej! nagyon beteg.
Mulatás-zaj közül hallatszik az őrlés. . . Valahol ott mélyen az őrlő szú rág. . . Hej! éljen a mámor! úr legyen a gazság.
És hulljon hervadtan a fonnyadt virág!!
(Budapest.)
A sárospataki várromban.
Letűnt időknek néma bús emléke Te várrom ott a Bodrogár felett:
Köszöntelek, sóhajt repitve búsan, Hogy lengjen át romlott tetőd felett, Hogy keltsen életet megint faladba, S új fénybe vonja főd a képzelet, Hogy látva lenn a zöldelő virágot, Feledjük el a hosszú, bús telet!
A lélek száll és látja újra, mit még Múlt századok lassú folyása tett;
Lehull a fátyol, mely, ködébe vonva, Takarta el az elmúlt éveket:
És mintha halina lódobajt a fül most, ' S vitézeket vél látni ott a szem. — A képzelet sok véres esztendőkön, Gyász-, s pusztúláson által elviszen.
Sötét felhő borúit a hon egére,
Mint annyiszor, mint majdnem mindig volt A honfi kardja vérben ázott sokszor, S a zord halál egész rendet tarolt. . . Te büszke vár, sokat megértél akkor!
Ellen-, s barátvért bőven lát falad. . . . Talán a vérsuly az, mitől köveid Enyészetül egymásra omlanak ?!
A belviszálynak átka, harc dühöngött, Egymást fogyasztva hullt a sok magyar, S segélyre hívott védőből ellen lett, Hazánk urává lett a kontyos tar. — És folyt a vér, kelettől el nyugotig. . . Kivetted részed — ősi vár — te is;
S bár nem mehettél rá döntő csapással, A hóditónak fájt a kis tövis.
Kiűzve már hazánkból a törökség, Szabad tehát megint a rab magyar?
Szabad?! Sirasd a szűnt rabságot népem Szörnyűbb a vész, mi sújtani akar.
Bitóra vonva büszkeséged, sok hős;
Istent imádni nyelveden ne merd, Nyakad igába hajtani tanúid meg, Melyet hősöd saját kardodból vert.
A néma kín sóhajt csal im az ajkra, A sóhajtásból jajkiáltás lett;
A nemzet jajja vérviharban tört ki. . . Te folytatád ős vár — a szereped:
Falad közül repült az ősi zászló, Csatára híva minden honfiút. .
Rákóci lelke leng talán még rajtad, Ő szól a vízben, mely alattad fut?!
Hová levél Rákóci és vezére:
Letűnt idők vakító fényei, Kiknek nevét ajkára venni is A gyáva kor remegve ha meri?
Hová levétek? Elbukott a szent ügy, A csőcselék lett úr, övé a föld, Mit nyolc dicső évszázad vére festett, Örömbe'-búba' rajta mely eltölt.
Vitézek árnya leng talán még
A büszke múlttól szentelt várfalon. . . Vesztett ügyért szálló keserv lehet a
Falad között elsiró fúvalom. . . Szivet facsarva kél az esti szellő, Lehelletén susog a lomblevél. . * Talán az is panasz, szivök keserve, Mit leikök kínja még ma is regél ? . .
* » *
A vér s az emlék súlya már bomlasztja A bástya rom, bokor zöldéi falán. . . Vitézekről talán a képzelet tud. . . A szellem lengni nem fog ott talán, Hol zászlaja helyett az átkos sas van Jelvényül tűzve szent faladra fel, S mellé a zászló, mely epét kavar rá Szivünkre minden lebbenésivel ?
Eltűnt a szellem? Nem! lakot cserélt csak.
A múlté vagy te régi várrom már!
Golyó ha pattant, gyilkoló nyil röppent, A szellemet megvédni jó valál;
De most pihen golyó, a kard, a fegyver, S mi támad, attól kő nem véd soha. . . A harcra vén fiad tanit ma ott lenn, A mindig ifjú hasznos iskola.
Omolj, omolj vén vár! lejárt a szereped.
Az iskolába' védik ma a szellemet.
(Sárospatak.)
A fővárosban.
Itt köröttünk örök küzdés járja:
Lótás-futás, elzsibbasztó lárma.
Nagy paloták, nagy urak közt élek, S eltűnnek az álmok, a remények.
Kicsiny falum, kedves Székely földem Pihenek még valaha ölödben?!
Olyan sivár, terhes itt az élet, Nem olyan, mint arra tifelétek Erdőruhás hegyek, vidám patak,
Zsindelytetős kicsiny fehér falak.
Kicsiny falum, kedves Székely földem Pihenek még valaha ölödben?!
Küzdök, küzdök, délibábot hajtva;
Megcsókolgat csalfa remény ajka.
Újul tőle ellankadó lelkem, Átsüt a nap rám a fellegeken.
Kicsiny falum, kedves Székely földem Pihenek még valaha ölödben?
Firtos bérce hej! hogy ha sejtenéd Távolesett fiadnak életét . . . Belészólna vén erdőd zúgása Az itteni beteges világba.
Kicsiny falum, kedves Székely földem Meggyógyulnék anyai ölödben!
(Budapest.)
Bordal.
Igyál! igyál! Bor pezsg az ó kupában.
Habzó tüzgyöngynek száll fel nagy sora lm! minden élvét nyújtja itt nekünk Az istenáldott szép Tokaj bora.
Igyunk! igyunk ! ki tudja, meddig élünk Több élvet nyujt-e még örömpohár?
Igyunk s derültnek látjuk a világot, A mely különben oly kihalt, kopár.
Igyunk s bevonja rózsaszínű fény A tárgyakat reményink dús egén.
Boldog: ki csak epedt azért mohón.
Egyrangu most a gazdag és szegény.
Az ember ember és nem másnak rabja, Szabad lesz s büszke, mint a vadmadár;
Míg máskor, szűk kalitba zárva lelkünk, Hiába rázzuk annak vasfalát.
Az élet gondja messze űzve száguld, S feltűn a hon, s szerelmi kép elénk, Mi űzve fut az ész rideg szavától, Hogy másképen reá nem is lelnénk.
Gyerekremény, bohó ábránd szeszélye Éltünk egére rózsafelhőt fest.
De míg a lélek földön túlra száll el — Haha! A föld porába hull a test!
(Bábony.)
Itthon vagyok.
Itthon vagyok, elteltek az évek, Fásulttá lett az az ifjú lélek —
— Öreg házunk, — a ki rég elhagyott . . . Megrontották a küzdelmek, bajok.
Fásulttá lett, de óh ez csak kéreg, Alatta még én, értsd meg: én élek, Az, ki innen a világba szállt.
Öreg házunk, ismerj meg tehát!
Hogy megismerj, megérdemlem tőled.
Látod én rád ismertem jó öreg!
Bár az idő évre évet hozoít,
S rajtad — vén ház — igen sok változott.
Meg-megrázott a vihar ereje, Tetőd is megtépte a Nemere, S hogy átsuhan rajtad egy-egy év:
Zsindelyt lever, vakolatot tép.
A cifrázat a nagy tornác alatt Esőverte, hull le a vakolat . . . Szobáidban a lépés félve kong,
S bár bennök sok gyermekemlék borong:
Fájón nézem a négy puszta falat.
Óh az idő oly gyorsan mért halad ? !
Ah ! de hát én miért is beszélek?
Érzed — vén ház — ezt, habár nem érted ! A kertünk meg teljesen ősvadon,
Nőnek a fák kedvök szerint, vadon.
S ez az én kis gyümölcsösöm volna?!
Nem ismerek rá fára, bokorra.
Szegény gazda még szegényebb kertje A sűrű gazt gyengéden nevelte . . . A gyomerdő mélyiből valahol Egy ösztövér, lompos kutya csahol.
Sajó kutyám, hát te is élsz-e még?
Azt hittem, hogy földbe kerültél rég!
A roskadó házat bontja a szél, S te e romnak rokkant őre lettél ? Most hiába nézek reád várva,
— Hű kutyám — hát nem ismersz gazdádra?
Hát a játszótársam sem szeret ? Te sem vagy jobb, mint az emberek?
*
* »
Vágygyal telve léptem az életbe, Készen minden fáradságra, tettre;
De megtörött tetterőmnek szárnya, S levert a sors közönséges sárba.
Hazatértem egész összetörve, Leülök hát roskadt küszöbödre ...
Visszajöttem, elvitt bár az élet:
Vigasztalj hát te engem, én téged! . ..
(Fogaras.)
Otthon.
Újra látom, hol gyermekkorom tölt:
Azt az udvart, kertet, a zöldelő fenyőt, A futó rózsákat szinültig virággal, A kopasz akácfát sok száradó ággal.
Minden régi és mégis minden más.
Úgy fáj szivemnek minden változás.
Hiányzik valami; nem tudom, csak érzem..
Te hagytál el engem, boldog gyermekségem
(Fogaras.)
Álom.
Hazámba térek vissza;
A szívem úgy dobog.
Kéklő hegyét, hogy látom, A lelkem is zokog.
Zokog a lelkem, csakhogy Öröm miatt van az . . . Langy napsugár szivemben, A lelkemen tavasz . . .
(Miskolcz.)
