I.
Repülve száll el évre-év,
Temetve vágyat, szép reményeket.
S mi őrzi múltunk a jelenben is:
Tündérleány, a szép emlékezet.
Vidám tavasz nevető lányai
Ma mulattok, reá sem gondolván, Hogy száraz lomb marad emlékül meg A szép tavaszból majd tavasz multán.
II.
Nem szól e dal szépségedhez, Hisz nem saját erényed ez.
A vaksors adta, s elveheti. . . De nem nyúlhat a lelkedhez.
E dal szivedért szól az éghez, Hogy az maradjon tiszta s jó ! Sokáig élj az álmok közt még, Ne keltsen fel rideg való!
(Miskolc.)
Dal.
Lehajlott a víz tükrére bújába Ringó nádszál lengedező bugája.
Simogatja, csókolgatja a vizet:
Szép szerelmem! szőke hullám..!»
Nem hajt az rá, csak nagy gyorsan elsiet.
%
Szerelmesem, zúgó habú nagy folyam ! Hozzád futok, utánad úgy vágyódtam. . . Ne siess el! végy kebledre, óh várj rám ! ..»
— Belérohan, elvesz benne...
Sír a nádszál a kis patak halálán.
(Miskolc.)
Szőke asszony.
Halk zene zendül, El-elhaló nóta;
Megbűvölte lelkem Sok-sok idő óta.
Megkapó erővel
Fülembe sem cseng más, Mint angyalok hangja A hegedüsírás.
Ha húzza a cigány A kedves bús dalt még, Melyet ajkairól
Olyan régen hallék:
Ha húzza tüzesen, Majd el-elhal lágyan : Felzaklatja újra
Minden forró vágyam. • Fényes bálteremben Ölelem Ót megint, A tánc vad hevében Lázasan rám tekint;
Ráborúl vállamra, Mint rózsafa ága A melléje tűzött Támogató fára.
A forró szorítást Visszaadja hiven.
Óh mért nem szakad meg Ilyenkor a szivem?!
Hadd halnánk együtt meg, Együtt és boldogan, S nyugodnánk is együtt, Hol a szív nem dobban!
* * *
Elhallgat a zene, Szétfoszlott az álom.
Újra csak a puszta, A rút valót Játom.
Te szép szőke asszony!
Elvetett az élet,
S félek, hogy nem látlak Már e földön téged!. .
(Szováta.)
Dáridó után.
A várvavárt nap eljővén, A hónap elseje:
A tág jogász-zseb jóféle Pénzzel megint- tele.
Óh rég nem látott tízesek, S ti csengő koronák!
Az áldomást meginni el!
Mienk a szép világ.
Az utcasorra bús homály, A sűrű köd terül. .
A lámpa lángja pislog csak A vendéglők felül.
Nehéz fejét az utcán egy Jogász viszi csupán...
Egy szál virággal tér haza A dáridó után.
(Budapest.)
Szóvá tán.
I.
A vén gyertyánfák megingatják Csendes, őszülő fejőket,
Lábunk alatt összeasszott Sárgult levélkék zörögnek.
A bágyadt napsugár elé Ijjesztő felhők vonulnak. . . Vége van a nyaralásnak, Szerelemnek s a daloknak.
II.
Fogyunk, fogyunk. Minden beálló nap Valakit innen tova, messze visz.
Borús az ég, csüggedt tekintetünk, S hideg nagyon a tóba, már a viz.
A zöld öbölbe, mint egy tói rózsa, Árván libeg a kis fehér ladik És a villák kihalt szobáiban Csak csend, ijjesztő némaság lakik.
Mindenki elment; még mi itt vagyunk, Még egy napig boldog leszek nagyon.
Aztán válunk. — Hogyan is élünk el Egymás nélkül egy évig, angyalom?
III.
Ma mentek. Én még itt leszek, Sóhajtok még miattad;
Hogy elmentél, üres a fürdő, A szép tavat itt hagytad:
A rét is hervad; pár virága Maradt itt-ott elszórva. . Letépem őket, hogy neked Köthessem kis csokorba.
Minek sajnáljam, hogy miattad Letépek pár virágot?
Te elhervasztád lelkemet, Egy nagy, egész világot.
K. O.-hoz.
Időm letelt, a szerep lejátszva;
Mint elszállnak a fellegek:
Megyek, s a tornácról utánam Halvány leányka integet.
A sors egy percre összehoza Hervadt virágot s tört galyat.
A sorsrokonság összefűzte Pár percre. . . s újra elszakadt.
Időm letelt, a szerep lejátszva, A galyt a szél tovább viszi.. . A hervadó virág könnyezve Örökre búcsút int neki.
(Abod.)
Temetés.
A máglya ég. . . és sírva sistereg Fonnyadt szirom, fürt, illatos levélke. . . Mily sok bevégzetlen regény van Minden virágban, mindenik emlékbe'!
Sok-sok regény, melyeknek én már Lejátszottam egy-két fejezetét. —
Hamvadjatok csak! játszódjék már más, Nekem ez is nagyon-nagy* elég!
A máglya mellett ülök árva búsan, Dobálok rá virágot, fürtöket.
Erős szándékom; ha szivem szakad is, Új módon kezdek jámbor életet.
Egy barna hajfürt! mennyit csókolgatam ! E szőkét bár megmentem, elteszem,
S egy pár levélt csak! — Szép! hanem úgy látom, Hogy nem javulok én meg sohasem.
(Budapest.)
Jogászinduló.
Elmúlt a múlt és messze a jövő, Miénk csak a jelen.
Éljünk vidáman, gondtalan E rövid életen!
Ki tudja, mit hoz még a holnap!
Üdvöz légy vidám ma!
Nevessen ajkunk! Föl zene!
És bort a pohárba !!
(Miskolc.)
Modern családi kör.
Este van, este van; kiki készül bálba, Ide-oda kapkod a két nagyobb lányka, Szól a papa, de, hogy szavai nem hatnak, Nagyot káromkodik s bosszúsan elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi tárgynak:
Ide-odahányva szanaszét ugrálnak.
Rikácsol a mama, haját besodorván:
A hajsütő vasat hozod-e már te lány?
Útszélen fehérlik szőre egy gebének, Melyet évek óta szalmán tengetének.
Csendesen áll ottan, igen jámbor fajta, Pedig a vén kocsis nagyokat üt rajta.
Bakon ül a kocsis, mert sétálni restel . ..
Kényelmetlenül űl összegörnyedt testtel.
Megzsibbad a lába, hát lekászolódik, S meg sem áll egészen a konyhaajtóig.
Becsukva az ajtó, pislog benn a lámpa;
Kormos üvegében fel-fellobog lángja.
A szegletben alszik egy kihizott kutya, Kényes lábait egy lágy párnán elnyújtva.
Ott benn a szolgáló falba ver egy szeget;
A vén kocsis ráüt a hátára egyet, Aztán odavonja a tűzhely világa:
Parazsat kotor ki makrapipájába.
A szolgáló pedig a tűzre szenet rak;
Kőszénbányászénál az arca piszkosabb.
Virslit főz magának s kacsintgat merészen Vajh, az öreg kocsis milyen fajta lészen?
Körül az apróság verekedés mellett Egy darab cukorért küzködik eleget . . . Verekedés közben fel-felorditana . ..
Hanem félős dolog! ma mérges a mama.
A legkisebb fiú földre tiporva sír,
Betörött az orra, tovább küzdni nem bír.
Kacag a nagyobbik, nem ügyelve másra, Ebből még ügyvéd lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok, Noha a fiú nem periraton kapkod;
Jobban szereti a pezsgőt s a kutyákat, (Farkukra hólyagot kötni is próbálgat.)
Recseg az ajtó most, berúgta a papa, Vastag nádpálcáját a markába kapja.
Rohan az apró nép, örülne, ha lenne Egérlyuk, a melyben szabadulást lelne.
Rettenve sikolt fel, a méken végigvág.
Törnék le a kezed! magukban gondolják.
Van bánat, aludni sem tudnak az éjjel:
A pálca nyomait borogatják vízzel.
A kocsis pedig mond egy durcás «jóestét . Jó lenne gondolja — hogyha már mehetnénk.*
Tüzes ám a lova, nem áll ott egy hétig, S irigyei talán még ki is cserélik.
De a mint rátekint a vidám bálozó, Torkán akad a már kifelé jövő szó.
Gondűző pipáját tenyerébe veri,
S pengetni az ügyet tovább nem is meri.
Nem késik azonban a jó családapa;
Minthogy az apróknak nincsen többé baja, Nem veszteget rájuk sem ütést, sem több szót, Kirohan, s bévágja a rozoga ajtót.
Maga dühös szörnyen, a neje migraines.
Kérleli szegény férj: El ne ájulj, édes!
Ha nem jösztök rögtön, nem megyünk a bálba Marha volt, bolond volt, a ki kitalálta.
< De vájjon ki zörget? Nézzetek ki hamar!
A szemtelen kocsis tán elhajtni akar?
De fogadom, hogyha pofonütve nincsen, Megkapja ma tőlem, isten úgy segítsen!»
Visszajön a lányka, egy koldúst lehordva:
-Este van már öreg, menjen a pokolba!
Vagy azt hiszi: van itt egy pénzzel töltött zsák, Melyből megtömhetjük félország koldusát!
Dicséri a mama: Helyén van az esze!
Mondtam, ugy-e, mindig: jó gazdasszony lesz e, Ennek — édes férjem örülhetsz eleget.
Apropos! nem vennél egy új karpereczet ?!
Bársonyos kezével meg is simogatja, Ráncos homlokára csókot is hint ajka .. . Szabadkozik a férj: Nincs én nekem pénzem.
Szeretődnek bezzeg megtennéd ! De értem ?! . . . Istenem, istenem! Mért vertél meg engem, Hogy egy zsarnok férjnek rabszolgája lettem?
Megered a könnye, valamint a patak;
Zsebkendője nyomán szeme is megdagad, Arcára azonban nem perdül a könyje, (Hisz akkor lejönne a sok rizspor tőle!)
Meghódol a zsarnok: Nem tehetek róla ! Karperecért a pénzt felveszem váltóra.
Az öltözködéssel készen vannak végre, A nagy tükör elé vonulnak szemlére:
Itt a szalag ferde, rosszúl áll az alja! . . . (A papa a sok szót néma dühvel hallja.) S megindul a menet, suttog a két lányka:
Vár-e a főhadnagy, az unokabátya ?
Lesz-é sok jó tánczos? mulatunk jól s nagyon?
A vidám főhadnagy hazakísér vájjon?
Ott vannak, ott vannak . . . A mulatók járják, Repülnek a termen végig a leánykák.
Egyik el is esett, megbotlott szegényke, S odahanyatlott a főhadnagy keblére.
Vigan szól a zene, a szilaj táncz tombol . . . A papa egy zugban a váltóra gondol.
Most még békén hagyják, nincs szükség reája.
Előhívják majd, ha pezsgőszámla várja.
(Budapest.)
Kósza dalok.
1.
A nap lement. Az esti pír Az alkonyégen elterül.
A város távol még ide, Csak tornya látszik messzirül.
Sietni, futni volna jó!
A merre látszik a torony, A lelkem ott van már oly rég, De lábam bajjal vonszolom.
De régen is valék itthon, Sok éve van már annak . . . Az átkozott napok is oly Hamar-hamar rohannak.
Oly ismerős vidék! s dühös Vagyok a változáson . ..
Az éj sötétje rám terül, S a tornyot mégis látom.
2.
Mint gyermek, már messze vágytam Erdőn-völgyön-hegyen túl . . .
A kóborlás dühös vágya Bennem ma is éppigy dúl.
Hegyet-völgyet igen sokat Jártam is be azóta,
S nem szűnt a vágy: keresni, hogy Mi is van a távolba?
Szép szemeddel bilincselj le, Bilincselj le óh lányka!
Mert e nélkül félek, hogy nem Maradok a világba!
3.
Újra látlak, hosszú idő multán, Édes lánykám, látlak tégedet.
Ismersz-e még vagy szivedben talán Engemet más rég eltemetett?
Az vagy-e még, kinek ismertelek?
Jó? és szép vagy, mint a kelő hajnal?
S várod-e a bohó fiút most is Édes szóval, csókr^nyujtott ajkkal?
»Nincsen szivem« — azt mondottad.
»»Nekem sincsen«« — feleltem oszt,
»»Nincs, mert tőle — érzem — hogy egy Bájos lányka szépen megfoszt.««
Vérpiros lett a két arcod . . .
»»Van hát szived ugy-e mégis ?««
»Csak volt; vele játszadozva Elvesztém az előbb én is.«
5.
Mindenki azt mondja: szép vagy Mért ne mondanám hát én is?
. . S a mikor én mondtam neked, Elpirultál fülig mégis.
Mikor mondtam, hogy jó is vagy, Két szép szemed könnybe lábadt, . . . S hogy füledbe súgtam egy szót, Sírva rejtéd el orcádat.
6.
Bevésem én a szirtfalakra:
»Azt mondta, hogy szeret.' És szétkiáltom a világon, Hogy hallják mindenek.
De nem! Nem érdemel ilyet A szirt, s az ember sem . . . Az esti szélnek súgom meg csak Halk hangon, csendesen.