Magyarországi diákok

A Magyar Királyság területéről peregrinálni indult diákok azonosítása sokkal nehezebb feladat. Egyrészt kevesebb használható forrás áll rendelkezésre, Szinnyei mellett csak Weszprémi orvos és Klein lelkész életrajzai. Levéltári és líceumi matrikula feldolgozásokat csak elvétve találunk, az egyetemjárókról készült sorozat életrajzi adatokat nem közöl. Így a 144 magyarországi diákból 55-öt (38%) nem sikerült beazonosítani. Közülük 35 teológiára, 14 pedig jogra immatrikulált, így feltételezhető, hogy hazatérve kisebb közösségekben lelkészként vagy tanárként szolgáltak, illetve a megyei és állami apparátus névtelen hivatalnokaiként vagy ügyvédként működtek.

Nemcsak az ismeretlen sorsúak magas száma okoz problémát. A királyi Magyarország területéről érkezett evangélikus vallásúak (91) között nemcsak németeket, hanem magyarokat és szlovákokat is találunk. A nevek és a származási hely alapján nehéz eldönteni nemzeti hovatartozásukat. Segítséget az iskola sem jelent, hiszen az evangélikus líceumok diákjai vallás és nem náció alapján választódtak ki. A külföldi egyetemeken hungarus elnevezéssel rögzítették származásukat, az olykor mellette szereplő földrajzi név (Gömöriensis, Posonio etc) egyes esetekben a születési hely, máskor az alma mater megjelölésére szolgált. Az evangélikus vallású magyarországi diákok ebben a korban legtöbbször Sopronból vagy Pozsonyból indultak peregrinációra, mert a hajdani jó hírű líceumokat (Késmárk, Eperjes, Lőcse, Bártfa, Kassa) a Carolina Resolutio (1731) lefokozta. Nehezíti a helyzetet, hogy a hozzáférhető szlovák biográfia [Slovensky biograficky slonik 833-1990] a felvidéki magyar neveket szlovákosítja és a német szakirodalom ezt veszi át. Így például az egyértelműen magyar Fejes Jánosról azt tudhatjuk meg, hogy toporeci (Szlovákia) születésű, anyja neve Katarina Görgejová, Sahyban (Szlovákia) evangélikus könyvtárat és tudományos egyesületet alapított.

Gondot csak az okoz a németek számára, hogy a szlovák Fejes a matrikulába miért

141

magyarnak (Ungarn) írta be magát. [Heerde 2005] A század vége felé egyébként az egyértelműen német vagy szlovák származású hungarusok is egyre gyakrabban vallják magukat magyarnak, és nevüket magyaros formában használják. Pusztán a nevek és a származási hely alapján (Farkas, Perlaki, Hajnóczi, Tihanyi vagy Walleitner, Wieland, Rombauer vagy Hlavats, Skolka, Goszták) 26 magyar, 47 német és 8 szláv anyanyelvűt különíthetünk el a magyarországi evangélikusok között, a többi azonosítása bizonytalan.

Sokkal egyszerűbb a helyzet a reformátusok esetében. Az első református vallású diák Magyarországról 1771-ben érkezett (piskárosi Szilágyi Márton), őt a század során még harmincöten követték. A vallási hovatartozás egyre kevésbé számított, Debrecen és Sárospatak is magas színvonalú képzést akart nyújtani saját iskolájában, ezért tanárjelöltjeit a kor legjobb egyetemére irányította. Összességében Erdéllyel együtt azonosíthatóan 101 református és 125 evangélikus vallású diák tanult a göttingeni egyetemen. A reformátusok mind magyar anyanyelvűek voltak.

A magyarországi arisztokráciára a Habsburg-hűség és az ezzel járó katolicizmus volt jellemző, így innen kevés előkelő, összesen 6 báró érkezett (Podmaniczky József és Sándor, Prónay Sándor, Szirmay András, Jeszenák János és Pál). Őket nem kísérték nevelők. A matrikulába bejegyzett adatok alapján a nemesi jogállásúak száma is alacsony (21). Jellemzően a polgárcsaládok gyermekei indultak peregrinációra a városokból, vagy a líceumok küldték tehetséges és rászoruló diákjaikat tanulni.

Erdélyhez hasonlóan Magyarországról is érettebb fejjel indultak útnak a diákok: 46,5%

születési idejét ismerve átlagosan 24 és fél évesen. Mint láttuk, 91 peregrinus a teológiát választotta, 24 a jogot, 12 orvosi tanulmányokra és 18 bölcseletre iratkozott be. Az áthallgatás nagy volt, arra viszont kevés adatunk van, hányan módosították is tanulmányaikat a beiratkozáshoz képest. Egyenesen Göttingenbe érkezett 58 személy, Jénát 21, Lipcsét és Hallét 13-13 ejtette útba. A beiratkozottak legalább fele tanult még más egyetemen is, Bécsben 7, Pesten 6 diák fordult meg. Összességében 20 egyetemre iratkoztak be, ami a külföldre utazás nehézségeit tekintve igen magas szám. A most közölt adatok a számítógépes hozzáférés után nyilvánvalóan változni fognak, arra viszont jelenleg is támpontot nyújtanak, hogy a peregrinusok az átlag fölötti képzés és ismeretek megszerzéséért lehetőségeiket maximálisan kihasználták.

142

A meglévő adatok alapján 89 személynek (62%) ismerjük élete alakulását. Közülük 6 nem tért haza, 21 a lelkészi, 30 a tanári hivatást választotta, 11 orvosként praktizált, jogi vagy állami pályára 9 ember került. A többi szabad értelmiségi foglalkozást űzött, ezt láttuk Freysmuth Joseph esetében is. A szabad pályát választók közül kiemelkedik Rát Mátyás (1749-1810), az első magyar nyelvű hírlap, a Magyar Hírmondó (1780) kiadója;

Rösler János (1773-1837) publicista, lapszerkesztő és Ribiny János Dániel (1760-1820).

Ribiny apja szegény jobbágyfiú volt, aki földesura és Bél Mátyás támogatásával tudott tanulni, így lett soproni rektor és végül Pozsony lelkésze. Az ifjú Ribinyi 10 éven át tartózkodott Göttingenben, tanulmányai végeztével többször tért vissza nevelőként. A természettudományos kísérletezések vonzották, Kästnerrel és Lichtenberggel igen jó kapcsolatot ápolt. Széchényi Ferenc titkárának fogadta, a gróffal bejárta Európát.

Tehetségének köszönhette, hogy a királyi és császári csatorna- és bányaügyek titkára lett. Ebbe a sorba tartozik a már említett Fejes János (1764-1826) is. Fejes bécsi jogi tanulmányok és gyakorlat után váltott pályát, amikor 31 évesen beiratkozott a göttingeni egyetemre. 1808-ban Solemnia bibliotheces ev. senioratus Kishontensis néven irodalmi társaságot alapított, amelyben a tagok írásaikat tetszés szerinti nyelven – latinul, magyarul, németül vagy szlovákul – olvashatták fel, és e munkákat az adott nyelven megjelentették. Fejes maga is sokat publikált, elsősorban bécsi és pesti lapokban.

Az azonosított lelkészek fele az evangélikus (10), nagyobb fele (11) a református egyház szolgálatában állott. A királyi Magyarországon a tanári pálya jelentett nagyobb biztonságot és tekintélye is jelentősen megnőtt. A Göttingenben végzettek közül 12 református kollégiumokban tanított: Debrecenben, Sárospatakon, Pápán, Mezőhegyesen; 15 evangélikus líceumokban: Pozsonyban, Sopronban, Lőcsén, Késmárkon, Győrben, Kassán, Eperjesen. A kollégiumi könyvtárakban számos Göttingenben készült, másolt egyetemi jegyzet található a híres professzorok előadásairól. Joggal feltételezhetjük, hogy jegyzeteiket a tanárrá vált egykori diákok használták, így adván tovább a göttingeni tudományt. Az iskolák egy részét a század végére főiskolává minősítették, és tanáraikat a professzori rang illette meg.

Néhány göttingeni alumnus még magasabb posztra került: a pesti egyetemen Cornides Dániel a diplomatika és heraldika tanszéket vezette, halála után a szintén Göttingenben tanult Schwartner Mártont (1759-1823) nevezték ki ide, Schedius Lajos pedig

143

Göttingenből érkezve egyből az esztétika tanszéket kapta. Mindez azért is figyelemre méltó, mert a kinevezésekkel három evangélikus vallású kapott bizonyítási lehetőséget.

Asbóth Jánost 1801-ben a katolikus Festetich gróf hívta meg a frissen alapított keszthelyi Georgicon élére, ahova 1813-ban a szintén Göttingenben végzett Rumy Károly követte. Akadémiai pályát futott be a szerb Sztojkovits Athanáz (1773-1833) a harkovi egyetem fizikaprofesszoraként. Engel János híres történész lett, 5 külföldi tudományos akadémia választotta tagjává. Politikai pályán az idősebb Podmaniczky Józsefet (1756-1823) lehet kiemelni, aki főispán, királyi tanácsos és a birodalom párizsi követe volt; Péchy Imrét (1753-1841), a debreceni kollégium főkurátorát és országgyűlési követet; Tihany Tamás Nógrád megyei főispánt valamint Prónay Sándort (1760-1839), az evangélikus egyház főinspektorát. Valamennyien II. József hívei, szabadkőművesek voltak, és a Magyar Tudományos Akadémia megteremtésében jelentős szerepet játszottak.