a Filmszemlék története alapján is el lehetne mesélni.153 A Szemlén renge
teg díjat osztottak, kérdés, hogy engem most miért csak a fődíj és a külföldi kritikusok díja érdekel. A fődíj nyilván a legfontosabb, és azt gondolom, önmagában elemzésre érdemes kategória. A többi díjak számbavétele diffe
renciálna, ám szinte áttekinthetetlenül kuszává tenné a képet. Mindenesetre, ha lesz olyan alkalom, ahol fontos megjegyezni, hogy a Szemle-fődíj mel
lett mely más film(ek) kaptak különösen sok és fontos elismerést, ott ezt megteszem. A külföldi kritikusok díja azért különösen fontos, mert az éves magyar mustra közegében jeleníti meg a nemzetközi szaksajtó és a feszti
válok válogatóinak ízlését. A Magyar Filmkritikusok díjai közül is csak a fődíjat emelem ki, maga a kritikusi díjlista mégis különösen fontos, hiszen egyrészt a kanonizáció folyamatát amúgy is meghatározó értelmező közös
ség véleményét reprezentálja, másrészt ez a díj rendszeresen betöltött vala
miféle kiegyensúlyozó pozíciót a Szemle fődíjával szemben. A kritikusok gyakran más filmet emeltek ki az éves termésből, mint a Szemle zsűrije.
Az Oscar-díjra való nevezés meglepő lehet egy ilyen listában, ám épp azért érdekes, mert azt mutatja, hogy a filmszakma az adott évben mely magyar filmet tartott egyáltalán szóba jöhetőnek arra nézvést, hogy ebben a ver
senyben részt vegyen, vagy legalábbis a hazai filmkultúrát reprezentálja.
Végül a két legfontosabb nemzetközi fesztivál versenyében való szereplés a külföldi kánon (a fesztiválok válogató, programalkotó munkatársainak, vezetőinek, kurátorainak) szelekcióját mutatja.
153 1989-ben a dokumentumfilmek áttörése és korábban betiltott filmek premierje, 1990- ben a fiatal filmesek már említett lázadása, utána magának a Szemlének az elmaradása, 1995-ben az első alkalommal sorra kerülő rövidfilmes versenyprogram, a kilencvenes évek második felében a fődíj ki nem osztása vagy épp egy populáris film és egy szerzői film közötti megosztása, a kétezres évek elején a Filmközpont terve elleni tiltakozás, 2003-ban a miniszterelnöki ígéret a nagyvonalú forrásbővítésről, 2005-ben a külön szerzői és külön zsánerfilmes fődíj bevezetése, utána ennek a rendszernek az elhagyása, 2012-ben az úgy
nevezett „fapados filmszemle” megszervezése, 2013-ban pedig a Szemle megszűnése a kulcsesemény. 2014 pedig a Filmakadémia és a Magyar Filmhét megalapításával egy szakítás és egy új hagyomány nyitányának gesztusa.
Kortárs magyar filmes díjlista, illetve kanonizációs sor
A listát elemezve az egyes díj- vagy elismeréskategóriák tekintetében hossz
metszeti, illetve, az egyes éveket tekintve, a különböző kategóriákat össze
vető keresztmetszeti tanulságokat is levonhatunk. Talán az egyik legfonto
sabb, első észrevétel, hogy mindkét szempontból igen változatos a kép. Nem nagyon lehet azt állítani, hogy egy adott rendező kiemelkedően, rendsze
resen kapná meg a legfontosabb díjakat (kivétel talán Gothár Péter nagy sorozata, akinek mindhárom, 1995 és 2003 között készült filmje fődíjas lett a Szemlén). Az sem jellemző, hogy egy film egy adott évben minden szem
pontból, minden listán kiemelkedik, mert általában a hazai és a külföldi kánon valahol súrlódik, ütközik. Talán két kivétel van. Gothár A részleg című filmje a hazai és a külföldi kritikusok elismerését, valamint a Szemle fődíját is megkapta, A-kategóriás fesztiválon is szerepelt, de nem Cannes- ban vagy Berlinben, hanem Karlovy Varyban, ahol díjat is kapott. A másik pedig Tarr Béla, akinek a filmjei a Werckmeister harmóniáktól kezdve a hazai és a nemzetközi kánonban is előkelő helyen szerepelnek.
Alapból tehát azt mondhatjuk, hogy a kilencvenes és a kétezres éveknek is van kanonikus magyar rendezője. A kilencvenes éveké Gothár Péter – bár az ő hazai elismertsége messze erősebb, mint a nemzetközi. A kétezres éveké pedig Tarr Béla – akinek a kanonizációja külföldön indult még a kilencvenes években, és ekkorra lett idehaza és külföldön egyaránt kiemel
kedően elismert rendező.
A kilencvenes években és még a kétezres évek elején is azt látjuk, hogy a hazai és a külföldi elismertség nem feltétlenül jár együtt. A kilencvenes évek első felének új magyar filmjeire, az úgynevezett „fekete széria” alkotá
saira ez kevésbé áll, azok ugyanis nemcsak idehaza voltak igen elismertek, de a nagy nemzetközi fesztiválok érdeklődését is felkeltették, díjakat is kaptak (Gyerekgyilkosságok,Woyzeck). Az alkotóik közül azonban csak Szász János maradt meg tartósan a nemzetközi filmes és fesztiválporondon. A „fe
kete széria” ideiglenes és lokális siker volt, talán nem függetlenül attól, hogy ezeknek a filmeknek az elvont, univerzalisztikus témákat feszegető világá
ból épp az hiányzott, ami a magyar és a kelet-európai filmet évtizedeken keresztül érdekessé tette Nyugaton: a politika és a rendszerkritika. Fehér György Szenvedély című filmje majd minden hazai elismerést megkapott
– komolyabb nemzetközi pályát mégsem futott be. Általában is azt lehet mondani, hogy a Szemle-siker önmagában nem volt garancia a nemzetközi karrierre. Gyakoribbak azok az esetek, amikor egy film a Szemlén nem kap fődíjat, de a külföldi kritikusok (f )elismerik, majd a nemzetközi fesztivá
lokon valóban sikeresen szerepel. (Míg az adott évben a Szemle fődíját elnyert alkotás nem fut be ilyen sikeres utat külföldön.) Ezt történt egymás után több évben is a kétezres évek elején, mégpedig épp az ekkoriban de
bütáló fiatal filmesek alkotásaival (Hukkle,Szép napok, Rengeteg, Kontroll). A Szemlén egyik sem kapott fődíjat, viszont külföldi fesztiválok felkapták őket. A kétezres évek „fiatal magyar filmes” hullámának kanonizációjával kapcsolatban is elmondható tehát kicsiben az, ami Tarr Bélával kapcsolat
ban már feltűnő volt: hogy a külföldi (és általában a hazai kritikai) elismert
ségük megelőzte a legfontosabb hazai fórum kanonizációs gesztusait. Amit úgy is lehet fogalmazni, hogy a „fiatal magyar filmet” a magyar kritikusok szűk köre és a nemzetközi fesztiválok tették naggyá. Az is igaz ugyanakkor, hogy a kétezres évek közepétől kezdve lényegében csak ebbe a hullámba sorolt alkotás nyerte a Szemle (szerzői filmes) fődíját. Azaz, miután a gát átszakadt, onnantól kezdve ez a hullám mindent vitt.
Végül néhány megjegyzés az Oscar-díjra nevezett magyar filmek listá
járól. Ennek a sorozatnak a feltűnő vegyessége (döntően ugyan szerzői filmek szerepelnek rajta, de a Sosehalunkmeg és a Kaméleon a populáris filmkultúrát képviseli) az értékrendek hibriditását mutatja. Pénz és marke
ting hiányában (valamint, tegyük hozzá: kiemelkedő nemzetközi feszti
válsikerek hiányában) a kilencvenes és a kétezres években magyar filmnek még a szűkített listára kerülni sem volt esélye, nem hogy a díjjelölt öt film közé (miközben a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek végéig terjedő időszakban hat magyar alkotás is szerepelt a jelöltek között, és a Mephisto meg is kapta az Oscart). Az Oscar-nevezés, gondoljunk bármit magáról a díjról, annak fontosságáról és az azt körülvevő média-hajcihőről, igen fon
tos nemzetközi bemutatkozási (tehát nem feltétlenül megmérettetési) le
hetőség. Egyfajta kirakat, avagy teszt, arra vonatkozóan, hogy az adott nemzeti filmkultúra milyen típusú filmmel gondolja reprezentálni magát
– esetleg ezenkívül még azt is mutatja, hogy mely filmről gondolja azt, hogy van esélye versenybe szállni ezen a terepen. Nos, ebből a perspektívából érthető meg a fenti lista vegyessége. Szerepel rajta csak idehaza értékelt szerzői film (Kicsi, de nagyon erős), nem kanonizált (mert) populáris alkotás, melyről talán az gondolható, hogy felkelti a szélesebb angolszász filmes világ figyelmét (Sose halunk meg, Kaméleon). Akad év, amikor a nemzetkö
zileg legismertebbek közé számító magyar rendezők új filmjét neveztük (Nekem lámpástadott…, Édes Emma, drágaBöbe – ez utóbbi elnyerte Ber
linben az Ezüst Medve díjat). Több esetben az aktuális fesztiválsiker került fel az Oscar-nevezettek közé (Torzók, Hukkle,Taxidermia). Más esetben a téma és az ismertség együtt számíthatott (Cigánytörvény, Sorstalanság). Egy bizonyos (és leginkább ez felel meg más, hasonló karakterű és filmkultúrájú ország gyakorlatának): a vezető nemzetközi fesztiválokon versenyben sze
repelt, és ott díjat nyert mindegyik magyar film egyben a következő évben hazánk Oscar-díjra nevezett alkotása is lett (Édes Emma…, A torinói ló, Csak a szél,Fehér isten,Saul fia).
Ennek a kategóriának a beemelését természetesen megint csak egy kur
rens példa, a Saul fia 2015-ös, 2016-os diadalmenete indokolja. Két hosszú évtizeden keresztül, a kilencvenes években és a kétezres években az Os- car-díjra való nevezés legfeljebb a hazai filmes társadalom számára lehetett érdekes, mert igazán komoly sanszokkal nem indulhattak magyar filmek ezen a porondon. A nagy füzet már az előszobába bekerült (a kilences no- minációs listán még igen, a szűkített, és az Amerikai Filmakadémia tagjai számára szavazásra bocsátott ötösön azonban nem szerepelt), és 2015-ben sokak szerint úgy tűnt, hogy a Fehér istennek is van esélye legalább idáig eljutni. Végül aztán nem Mundruczó alkotása, hanem Nemes Jeles László filmje jutott el az Oscar-díjig. Tanulságos mindazonáltal, hogy az elmúlt évek két kiemelkedő kelet-európai presztízsfilmje, a 2015-ben Oscar-díjas lengyel Ida, illetve a Saulfia egyaránt váratlan, meglepő alkotásként futotta be a maga kiemelkedő karrierjét. Az Idára, készítése idején még a lengyel filmes sajtó sem nagyon figyelt (rendezője, Pawlikowski korábban brit színekben alkotott), sőt, az Ida – szemben a cannes-i díjnyertes Saullal –
komoly A-kategóriás fesztiválbelépő nélkül kezdte meg a maga diadalme
netét. Ez is azt mutatja, hogy a nemzetközi siker egyáltalában nem boríté
kolható, annál sokkal kiszámíthatatlanabb összetevői vannak. A vezető filmfesztiválok mindazonáltal kulcsfontosságú szerepet játszanak ebben a történetben.