Ha nem lett volna ősi szabály, hogy a szenátusnak napnyugtakor be kell fejeznie az ülését, akkor ez a mai szenátusülés talán sohasem ért volna véget: olyan lelkes volt a hangulat.
Hogyne: ma adományozta a tiszteletreméltó testület az Augustus, vagyis „Felséges” címet Octavianusnak, a nagy Julius Caesar unokaöccsének, aki a polgárháborúk után egyedüli ura maradt Rómának, s meghozta a sokat szenvedett birodalomnak az annyira áhított békességet.
Octavianusnak tehát ezentúl Augustus a neve, s a valóságos császári hatalomhoz megkapta most a császári címet is. A szenátus éljenzett, ujjongott: nem tudta, hogy ezen az ülésen temette el végképpen a köztársaságot.
Egész Róma ott lebzselt a Curia előtt, a fórumon nyüzsögtek az emberek, s mikor Rabirius, a római napilap, az Acta Diurna51 főszerkesztője lelkesen és izgatottan kirohant az ülés-teremből, és közölte a tömeggel a nevezetes eseményt, az ujjongás mint a tűz futott végig a városon. A fórumon, a Sosius Testvérek könyvkereskedése előtt, néhány úr álldogált, Rabirius egyenesen nekik szaladt.
- Kegyelmes uram - kiáltotta oda a fiatal, harminchat éves Agrippa tábornagynak, az actiumi győzőnek -, Octavianus imperator megkapta a „felséges” címet!
- Nagy újság - legyintett Murena, a kemény köztársasági -, hiszen hetek óta csiripelik a verebek, hogy Munatius Plancus konzul ma fogja indítványozni ezt a kitüntetést Caesar utódjának. Caesart megölték, az öccsét császárrá teszik. Banda!
- Fejbólintó Jánosok - jegyezte meg Horatius, a költő, a philippi csata ezredese. - Ha Brutus tudná!
- Nono - csillapította őket Maecenas, a dúsgazdag nagyúr, írók és költők pártfogója -, vigyázzatok a nyelvetekre, ilyent mondani: felségsértés.
Maecenas jó barátja volt az új császárnak, de mindig őszintén megmondta a véleményét.
Egykorúak voltak, régi pajtások, s tudta Octavianusról, hogy nem ette kanállal a tudományt.
A diplomáciát ő intézte helyette, a csatáit meg Agrippa nyerte meg. Maecenas azonban még a szenátusi tagságot sem fogadta el. De ami szabad volt neki, nem volt szabad sógorának, a hevesvérű Murenának és kedves költőjének, Horatiusnak, az egykori szabadságharcosnak.
Féltette őket.
- Uraim - szólt közbe a császári könyvtár főigazgatója, Hyginus, a kitűnő tudós -, csak nem fognak okos emberek politikai vitákat rendezni? A szenátus szavazott, mi pedig tudomásul vesszük, pont. Ezentúl Octavianus őexcellenciáját felséges úrnak fogjuk szólítani.
- Úgy van - helyeselt a mindentudó Varro, az egyetlen élő író, akinek a szobra ott ragyogott Asinius Pollio nyilvános könyvtárában -, nem kell berzenkedni. Mire nyolcvankilenc esztendősek lesztek, mint én, megtanuljátok, hogy minden úgy van jól, ahogy van.
- Hopp - csattant fel a mindig jókedvű Dellius, a népszerű novellaíró -, mit szólnátok hozzá, ha politizálás helyett elmennénk Tuisco kocsmájába, barátságos symposionra52? Ott bizonyosan másról fogunk beszélni.
Fullasztó volt a hőség még most, az esti órákban is, hát mindenki helyeselte az ötletet.
Megindultak, csak Rabirius mentegetődzött:
51 Acta Diurna - az ókori Róma hivatalos lapja, napilap, alapította Július Caesar i. e. 59
52 symposion - lakoma, beszélgetésekkel fűszerezett borozás
- Én beszaladok a szerkesztőségbe, lediktálom a cikkemet a gyorsírónak, s egy óra múlva ott leszek.
A Templum Pacis53 háta mögött nekivágtak a Vicus Longusnak. Tuisco kocsmája majdnem a város szélén volt. Már a Porta Nomentana táján jártak, lépten-nyomon találkoztak a testőrezred katonáival - a testőrkaszárnya itt volt a közelben. A kocsma kivételes hely volt, ide bizony kispénzű ember nem tehette be a lábát: drága volt és divatos, felkapta a római aranyifjúság, amelynek mindig jobban tetszett a különösség, mint a régi jó római kocsmák és vendéglők füstös-olajos egyformasága. Tuisco mint germán hadifogoly került Rómába, derekasan dolgozott, s még alig volt negyvenéves, mikor gazdája felszabadította; ugyanakkor szabadult egyik rabszolgatársa is, a szőke Sigelinde, hát ez éppen kapóra jött neki: elvette a lányt feleségül. A rossz nyelvek eleget is suttogták, hogy az aranyifjúság a szőke Sigelinde kedvéért jár a germán kocsmába, de hát ez csak irigy pletyka volt, Dellius tudja legjobban, hiszen alig két éve, hogy a germán asszonyka csattanós pofonnal válaszolt gavalléros udvarlására.
Valóságos megkönnyebbülést éreztek, mikor beléptek az árnyas platánok alá, Tuisco kertjébe.
Finom hely volt, annyi bizonyos: szökőkút vize hűtötte a levegőt, a vadszőlővel befuttatott lugasokban szinte sötét volt és olyan hűvös, mint a pincében. Fölötte a Sallustius-kertek ontották a hűs illatot, az épület egyik fala mögött, a fölé tornyosuló sziklafal kis mesterséges odújában, hóba ágyazott, kátránnyal lepecsételt, széles szájú agyagamforák sorakoztak: ezek rejtették a kocsma különlegességét: a sört. Ezért jártak ide az urak. Mindenki úgy tudta Rómában, hogy a legjobb hűsítő ital a sör.
Ledobták tógájukat, és körülülték a hosszú kerti asztalt. Hamarosan jött a szép Sigelinde, s az urak étvágya felől érdeklődött. Dellius csettintett a nyelvével, oldalba bökte Murenát, de a világért sem tett volna megjegyzést. Nem is lett volna tanácsos.
- Füstölt kolbász van, urak - kezdte az asszony az étlapot. - Van disznósajt, ecetes hering tormával, zöld saláta ecettel-olajjal, kovászos ugorka...
Az ételek hamarosan az asztalra kerültek. Maecenas tejes heringet evett ecetes vörös-hagymával, Horatius retket vajjal, Murena kolbászt erős mustárral, Agrippa tábornagy borsos disznósajtot, utána frissen sült pecsenyét, utána túrós palacsintát, s olyan elkeseredetten evett, mintha ellenséget marcangolna.
Már mindenki javában evett, csak az öreg Varro ült tanácstalanul:
- Varro bácsi, nem eszel? - ingerkedett vele Dellius. Az öregnek nehéz volt választania, nem volt már egy foga sem.
- Majd én hozok Varro úrnak valamit - hajolt hozzá Sigelinde. - Puha kenyeret vajjal, lekvárral.
- Hát az a lekvár mi a csuda? - gyanakodott az öreg.
- Mézzel főtt gyümölcs húsa. Milyent hozzak: cseresznyét vagy szilvát?
- Hát nem bánom - adta meg magát Varro -, hozz cseresznyét. Pedig disznósajtra fájna a fogam, ha volna.
És mélabúsan majszolta a lekváros vajas kenyeret. Nagyokat hallgattak: csendben és áhítatosan folyt az evés örök szertartása.
Ebben a pillanatban nagy loholva megjött Rabirius, aki inkább félbehagyta a cikk-diktálást, csak hogy el ne mulassza ezt a kitűnő és ritka társaságot. De ugyanekkor lépett ki a söntés ajtaján Tuisco is, mind a két kezében söröskorsókkal.
53 Templum Pacis - a béke istennőjének temploma
- Sört, uraim - dörögte a szakálla mélyéből. - Hóban hűtött friss sört tessék.
Az agyagkorsók már ott barnállottak az asztalon a vendégek előtt. Barnás hab pezsgett a korsók tetején, kesernyés illat áradt az asztal fölött. Murena egy hajtásra kiitta a sörét, a sűrű barna léből még a tunikájára is jutott. Horatius az orrát fintorgatta, Agrippa mindjárt még egy korsóval kért, Dellius pedig nagyokat rikkantott:
- Tyű, be finom! Eszembe jut egyiptomi boldogult legénykorom, mikor mindennap ilyent ittam. Nincs az a bor, amelytől édesebben be lehetne rúgni, mint a sörtől. Ennél csak Kleopátra tekintete volt részegítőbb.
- Hallod-e, Tuisco - szólalt meg Maecenas -, hát ez nem germán találmány? Igaz, hogy az egyiptomiaktól tanultátok?
- Nem tanultuk mi, kegyelmes uram, senkitől - dörmögte tisztelettel a germán óriás. - Wotan is ezt itta már, mikor a földön járt.
- Kicsoda? - kapta fel a fejét Maecenas.
- A mi Jupiterünk - magyarázta a germán.
- No, a mienk nektárt iszik - nevetett a nagyúr -, bár ez se kutya.
- Hozzatok fokhagymás pirítóst - harsogta Agrippa. Mikor már élvezettel ropogtatta a pirítóst, Hyginus, a mindentudó, fölemelte a mutatóujját.
- Delliusnak igaza van - kezdte -, az egyiptomiak már régen ismerik a sört. Ez a pirítós kenyér a sör őse, akár hiszitek, akár nem.
- Vagyis én kenyértől rúgtam be annyiszor? - kérdezte Dellius.
- Attól bizony, öcsém - hagyta rá Hyginus. - Hérodotosban olvastam, hogy az első sört maga Osiris isten gyártotta, erjesztett árpából, ezelőtt vagy kétezer évvel, mégpedig Pelusiumban.54 Ezt a sört zythum néven már Aischylos is emlegeti. De hitelesebb, amit Strabon barátunk mond: ezelőtt tizenhét évvel, mikor az isteni Caesart meggyilkolták, Egyiptomban már több sört ittak, mint vizet. Régi nemzeti italuk a sör. Ezelőtt ezerháromszáz esztendővel volt a fáraóknak egy Ani nevű íródeákjuk, akitől mindenféle bölcs mondások maradtak ránk. Ez írja a 13. bölcs mondásában: „Nehogy mértéktelenül igyál olyan házban, ahol a részegítő sörrel kínálnak. Megbénul a lábad, összeesel, senki sem támogat fel, pajtásaid tovább isznak, s neked odaszólnak: „Menj haza, eleget ittál. Otthon aztán keresnek, ha valaki üzleti ügyben akar beszélni veled, te pedig ott fekszel a földön, mint valami tehetetlen kisgyerek.” Hát ilyen ital a sör.
- No, remélem, minket nem vesz le a lábunkról - kacagott Murena.
- Érdekes, amit mondasz - szólalt meg az öreg Varro, aki még Hygmusnál is többet olvasott életében -, csakhogy ezt a remek italt nem az egyiptomiak találták fel, hanem a babiloniak.
Aischylos, akire hivatkoztál, de Sophokles is, említi, hogy Phrygiában már jóval az ő koruk előtt ittak ezt az italt. Tehát a nyomok Ázsiába vezetnek. Utánanéztem a dolognak, s a régi könyvekben azt találtam, hogy Babilonban már kétezernyolcszáz évvel ezelőtt gyártottak sört, éspedig rendesen kenyérsütéskor. A kenyeret megpirították, aztán vízben áztatták, így erjesztették mindaddig, míg elég szesz nem keletkezett benne.
- Na, mit szólsz ehhez, Tuisco? - ugratta Dellius a germánt.
- Csodálkozom, uram - felelte a germán -, hogy mások is rájöttek erre: mi azt hittük, hogy ez csak a mi nemzetünk titka. De hát úgy látszik, a jót mindenütt a világon szeretik, s addig mesterkednek, míg meg nem találják.
54 Pelusium - egyiptomi város a Nílus torkolatánál
- Te hogy főzöd a sört? - érdeklődött Varro. - Ne haragudjál, uram - szabadkozott Tuisco -, nem árulhatom el az üzleti titkaimat, de annyit mondhatok, hogy nagyjában éppen úgy. De mi nemcsak árpából főzünk sört, hanem erjesztett mézből is.
Tuisco hamarosan elsompolygott.
- Varro bácsi - fordult Murena az öreghez -, úgy látszik, téged érdekel ez a barbár ital.
- Hát szerencsére nem kell hozzá fog - mentegetődzött az öreg. - De persze csak kóstolgatom, újabban már a második korsó után mindig elalszom. Nem válnék jó germán belőlem, azok rengeteget megisznak. Képzeljétek csak: akkora kádakban főzik a sört, hogy egyben húsz ember is elférne.
- Kérlek, professzor uraim - fordult oda Rabirius a két tudóshoz -, megengeditek, hogy ezt a beszélgetést a holnaputáni számban közöljem? Remek volna: „Varro és Hyginus nyilatkozik az Acta Diurnának a sörről. Babilon és a sör. A fáraók söre. A sör és Ani filozófiája. A sör diadalútja délen és északon. Tuisco, a római sör fejedelme.” Remek volna.
- No, mit mondtam? - diadalmaskodott Dellius.
- Polluxra, Rabirius - csipkedte Maecenas a szerkesztőt -, a dolog fölöttébb gyanús: te ingyen hirdeted Tuisco kocsmáját?
Éppen ebben a pillanatban lépett oda hozzájuk Tuisco, és derék germán őszinteséggel közbeszólt:
- A szerkesztő úr minden főzetből tiszteletpéldányt kap.
Horatius még a feléig sem jutott a korsónak: nem szerette az idegen ételeket és italokat; ebben végig puritán köztársasági maradt.
- Olyan ez, mint Antonius Musa császári orvos úrnak a szagosruta-főzete, amivel a múltkor a fogamat érzéstelenítette a húzás előtt. A szaga is olyan, mint az orvosságé. A rossz nyelvek szerint a spártaiak azért haltak meg olyan könnyű szívvel a csatában, hogy ne kelljen fekete-levest enniök. Hát ez lehetett az a feketeleves. Varro bácsi, nem olvastál erről valamit?
- Nem én, fiam - felelte az öreg -, de aligha van igazad, hiszen a spártaiak sohasem részegedtek le, márpedig ettől már magam is pityókos vagyok. Hát még ha annyit tudnék inni belőle, amennyit szeretnék!
Harsány kacagás felelt a szavaira. Horatius pedig eltolta maga elől a korsót:
- Hé, Tuisco, én inkább elhiszem az uraknak, hogy ez a sör nagyon finom, de nekem csak hozz ki egy kancsó falernusit. Be tudok én csípni attól is.
Már hajnalodott, mikor a sörlakoma után hazafelé ballagtak, kissé bizonytalanul. Murena belekapaszkodott Horatiusba, és kifogyhatatlanul locsogott:
- Epikuros rendes ember volt, hanem hallod-e, az az Ani sem volt ám kiskutya! Hogy megmondta, de hogy! Öregem, a sör már kétezer esztendős, és milyen kár, hogy én csak most jöttem rá az ízére!