Furcsa ember volt ez a Lukianos kolléga - ha meg nem sértem ezzel a bizalmaskodással -, ott valahol időszámításunk második századának közepe táján. Ha szabad így neveznem: újságíró volt, görög újságíró görög újság nélkül, az újságírók őse, friss, színes, hajlékony, epés, gúnyos, kegyetlen, rettenetesen tudott kacagni is. Ős és típus: mindent tudott, és mindent jobban tudott; nem volt olyan emberi hiba vagy erény, amiről le ne rántotta volna az álarcot;
semmi sem tetszett neki, mindent másképpen szeretett volna: örök lázadó. Filozófus és szatirikus, mondja róla az irodalomtörténet, és én újra mondom: újságíró.
Mélyen tisztelt kollégánk szegény családból származott, és bizony derék szülei nagy családi tanácsot tartottak, amikor a gyerek fölcseperedett, hogy vajon kőfaragó- és szobrászmesternek adják-e, avagy kitaníttassák? A taníttatás sok pénzbe került volna, hát inkább a szobrászatot választották, és a kis Lukianos másnap már az egyik görög szobrászmester műhelyében dolgozott. No, nem sokáig, ilyesmit bajos is volna feltételezni róla: a második héten olyan ügyesen döntött föl és tört össze egy drága márványtömböt, hogy a mester menten kiröpítette a szobrászi pályáról. Maradt a retorika.
Miután tehát kitanulta kora bölcsességét, hivatásos filozófusnak csapott föl: járta a világot, megfordult Kisázsiában, Itáliában, bejárta Görögországot, Makedóniát, Galliát, Egyiptomot, mindenütt előadásokat tartott; megrendeléseket is szívesen elfogadott és pontosan teljesített kellő díjazásért, s maga mondja egyik írásában, hogy igen szépen keresett. Mindig jó fejőstehén volt az emberi butaság. Bezzeg felkopott az álla derék barátunknak, mikor komoly filozofálásra adta a fejét, sőt megpróbált egyetemi tanári katedrát szerezni. A céhbeliek annak rendje-módja szerint kimarták, úgyhogy élete utolsó szakaszában boldogan fogadta el azt a kis közigazgatási írnoki állást, amellyel az egyiptomi tartományi kormány megtisztelte.
Szerelmes barátaim és olvasóim, mivel nem tudtok görögül, engedjétek meg, hogy az ókor mélyéből felhozzam nektek ennek a ragyogó szellemnek egyik kis remekművét, a nagy mulattatónak egyik nevezetes írását - valamikor húszezer ember tapsolt ennek a szellemes bolondságnak -, amelynek jellemző címe: „Igaz Történet.” Olyan igaz, mint Münchhausen vagy Háry János elbeszélései.
Mindjárt elöljáróban bevallja, hogy hazudik: olyasmikről ír, amiket se nem látott, se nem hallott, sőt amik egyáltalában nem is lehetségesek; de bízik benne, hogy az újszerű tartalom, a nevettető célzat s az igazmondás meggyőző erejével összehordott tarka füllentések lebilincselik majd az olvasókat. Éppen ez az őszintesége adja meg írói hitelét.
Apró-cseprő kalandokkal kezdődik a dolog: nagy utazónk fölszereli hajóját, élelmiszer, édesvíz, fegyver, ötven főnyi legénység, s hajrá, neki a titokzatos Okeánosznak, az óceánnak!
Hamarosan viharba kerül a hajó, de nyolcvanadnapra mégis felmosolyog a hányatott emberek előtt a föld: gyönyörű, zöld sziget. Dionysos szigete volt ez valamikor, még megvan az emléktáblája is, folyóiban finom chiosi bor folydogál, a folyó pedig nem forrásból, hanem szőlőtőkéből ered. Halat fognak, a hal is borízű. Messzebb aztán olyan szőlőtőkékre bukkannak, amelyek felül női testben végződtek; gyönyörű nők voltak, csak éppen ujjaikból fürtökkel rakott venyigék sarjadtak, hajuk meg csupa kacs, inda, levél volt. Barátságosan fogadták a hajósokat, kedvesen elbeszélgettek velük, de nagyot visítottak, ha valaki fürtöt szakított róluk. Akit megcsókoltak, az azonmód becsípett, sőt két vakmerő matróz, mikor megölelt két ilyen asszonytőkét, nyomban gyökeret vert.
Nagyszerű élménnyel gazdagon bontottak vitorlát, s kihajóztak a tengerre. Hamarosan roppant szélvészbe jutottak, a szél felkapta a hajót, s hét nap, hét éjjel röpítette a levegőben.
(Íme a repülőhajó, a léghajó! Daidalos óta mennyit izgatta a görögök képzeletét a repülés!) Nyolcadnapon kikötöttek egy fényes gömbön, ahol megművelt földeket találtak, embert azonban egyelőre nem. Estefelé szétnéztek, hát ameddig a szem ellátott, a nagy világűrben mindenütt fényes gömböket pillantottak meg, köztük a legnagyobbat meg is ismerték: a Föld volt. Amikor beljebb mentek, találkoztak a Keselyű-vitézekkel: akkora keselyűkön lovagoltak, mint egy-egy hatalmas teherhajó, egész nap körülröpködték a fényes csillagot, s összefogdosták az odatévedő idegeneket. Tehát ezek a „lovasrendőrök” a király elé vezették a hajósokat; a királytól aztán megtudták, hogy a Holdban vannak. (Utazás a Holdba! - ezt is kitalálta Lukianos, jóval Verne előtt.) A király elmondta, hogy éppen háborút visel a Nap királyával, mert országa föld nélküli szegényeit a lakatlan Hajnalcsillagra akarta telepíteni, s a Nap királya tiltakozott ez ellen: ő is igényt tartott a Hajnalcsillagra. Az óriáspókok a király parancsára roppant pókhálóval kötik össze a Holdat és a Hajnalcsillagot, ezen a felületen áll föl a hadsereg. De jön a Nap hadserege is, megkezdődik a csata. Folyik a vér, megfesti a felhőket, a földre véreső hull. A vége az, hogy a Hold királya győz, már állítják is a diadaljeleket, mikor előtör a Nap rejtett lovassága, rajtuk üt és tönkreveri őket, sőt a Nap emberei hatalmas falat húznak a levegőben, úgyhogy a Nap sugarai többé nem érik a Holdat.
Így a Hold királya, ha nem akarja, hogy országa örök sötétségben tengődjék és elpusztuljon, kénytelen elfogadni a Nap békefeltételeit. Megkötik a békeszerződést, megállapodnak, hogy a Hajnalcsillagon közösen fognak telepíteni, aláírják, a falat lebontják, és egyelőre szent a béke.
Ez a békeszerződés, csípős iróniájával, mintája és őse a modern diplomáciai okmányoknak.
Végül a király elbocsátja őket, ajándékoz nekik két üveg- és öt ércruhát, azonfelül teljes borsópáncélzatot. Ezer Keselyű-vitéz kíséri repülőhajójukat, elhaladnak a Hajnalcsillag mellett, elrepülnek a Nap mellett is, a Keselyű-vitézek elbúcsúznak tőlük, s ők estefelé elérkeznek a Lámpavárosba. Ez valahol a Fiastyúk és az Esőcsillag közt van, nem emberek laknak benne, hanem lámpák. Kis lámpák, ezek a szegények - fényes és ragyogó lámpák, ezek a gazdagok és hatalmasok; szaladgálnak a piacon meg a kikötőben, nevük is van, elöljárójuk is, aki minden éjjel számbaveszi őket, s aki nem jelentkezik, azt halálra ítéli - a halál pedig az, hogy a bűnös lámpát elfújják. Hát bizony furcsa és kísérteties volt ez az ország, siettek is tovább; végre negyednapra alábbhagyott a szél, s letette a hajót a csöndes tengerre.
Megörültek a hajósok, hogy kalandjaik szerencsés véget értek, nagy lakomát csaptak, vígan fürödtek a tengerben, hát egyszerre csak hatalmas, másfélezer mérföldes szörnyetegeket pillantottak meg, amint roppant hullámverés közben úszkáltak és fickándoztak a vízben. Az egyik észrevette a hajót, egyenesen nekiúszott, kivicsorította árboc nagyságú fogait, és tátott szájjal nekirontott. Mit tehettek egyebet szegények, összeölelkeztek, és megadták magukat sorsuknak. A cethal pedig villámgyorsan nagyot szürcsölt, s hajóstul bekapta őket. Még szerencse, hogy a száját nem csukta be idejében, így a hajó nem roppant össze, hanem a torkán keresztül mindenestül épségben lesiklott a bendőjébe.
Sötét volt odabenn, csak akkor láttak valamit, mikor a szörnyeteg kitátotta a száját. Ilyenkor látták, hogy akkora üregben vannak, amelyben egy tízezer lakosú város kényelmesen elférne.
A cethal hasában összerágott halak s egyéb állatok hevertek, vasmacskák, embercsontok, hajórakományok, középütt dombok, rajtuk erdők, növények, a fákon sirályok és jégmadarak fészkeltek és rikácsoltak. Félmérföldnyi lehetett ez a terület. A hajósok megtámogatták a hajót, aztán tüzet csiholtak, a magukkal hozott húsból és halból ebédet főztek, édesvizük is volt még, a Hajnalcsillagról hozták, s mikor jóllaktak és kipihenték magukat, megindultak az erdő átkutatására. Hamarosan két embert pillantottak meg, egy öreget s egy ifjút, akik éppen zöldségeskertjükben dolgoztak.
Kyprosi kereskedő volt az öreg, Itáliába indult rengeteg áruval, s útközben lenyelte a cethal:
hajója megsemmisült, emberei meghaltak, csak fia maradt életben. Huszonhét éve már ennek;
azóta itt élnek, kertészkednek, szőlőt művelnek, halásznak, vadásznak a betévedt madarakra, és már mindennel megbékéltek volna, ha a szomszédjaikkal nem élnének ellenséges viszonyban.
Elmondja az öreg, hogy egyik oldalon rákpofájú, harcias és vakmerő nyershúsevő népek laknak mellettük, másikon a gyíkfarkúak, felső testük ember, alsó testük gyík; bal oldalt a rákkezűek és a tintahal-fejűek, végül a rákemberek és a tányérlábúak. Csak úgy van békessége tőlük, hogy évente ötszáz kagyló adót fizet nekik, összesen körülbelül ezren vannak, fegyverük halcsont, és ezzel tartják rémületben a szegény öreget és fiát.
Nos, a derék hajósok felbiztatják az öreget, hogy tagadja meg az adófizetést; ez meg is történik, mire a furcsa népek háborút indítanak ellene. Hohó, nem sejtették, milyen hatalmas szövetségesei vannak! A hajósok bekerítik az ellenséget, és megsemmisítik, vezérük, a Nagy Tin is elesik, s így ők maradnak a föld urai. Ezentúl vadászattal, testgyakorlással, kertész-kedéssel és szőlőműveléssel töltötték idejüket, így éltek egy évig és kilenc hónapig.
Hát a cethalból úgy menekültek meg, hogy felgyújtották az erdőt, s mikor a szörnyeteg végsőket tátogott, gerendákkal kifeszítették a száját, felvontatták a hajót, és leeresztették a tengerre. Vígan vitorláztak tovább, egyszerre csak befagyott a tenger, mire kiemelték a hajót, kifeszítették a vitorlákat, és a szél úgy hajtotta őket tovább a jégen. Hamarosan megérkeznek útjuk legkellemesebb állomására, a Boldogok szigetére.
A kalandos útnak ezen a pontján ömlik legbővebben Lukianos szatírája. Igazi Eldorádó ez a sziget, csupa illat, madárdal, virág, a kalászok helyett kenyér terem, a felhőkből illatszer permetez, tizenkétszer aratnak és szüretelnek, a fákon kristálypoharak teremnek és maguktól telnek meg édes borral, a lakomákon híres költők énekelnek: vagyis örökös tavasz van ezen a szigeten. Pedig az embereknek nincs igazi testük, nincs húsuk, pókhálóruhában járnak, és örökké abban az alakban élnek, amelyben legszebbek voltak földi életükben.
Két hónapig tartózkodik Lukianos a Boldogok szigetén, s ezalatt alkalma van beszélgetést folytatnia Hornérosszal. Ez a beszélgetés a világirodalom, vagyis az újságírás első interjúja.
Szabályos interjú, teli csípésekkel a filológusokra. Homérosz elmondja az újságíró kérdéseire, hogy nem is Homérosznak hívják, egyáltalán fölösleges, hogy hét város versengjen érte, mivelhogy ő Babilonban született, és csak később, mint túsz kapott görög nevet. Az sem igaz, hogy vak volt, az sem igaz, hogy művészi szándékossággal írta hőskölteményeit és állapította meg azok szerkezetét és költői díszeit; megvallja, hogy csak úgy találomra írt, ahogy éppen jött. Kijelentette, hogy mind a két hőskölteményt elejétől végig ő írta, még azokat a verseket is, amelyeket a filológusok hamisaknak bélyegeztek. Lukianos nagyot nevet a filológusok szalmacséplésén, de legjobban azon mulat, hogy a csúf Thersites, akit Homérosz az Iliászban kigúnyolt, becsületsértésért pert indított ellene, azonban a költőt Odüsszeusz védőbeszéde után fölmentették.
Szép Heléna itt, a Boldogok szigetén is fickándozik; meg akar szökni a cethalbeli öreg Skintharos fiával; a szép szál legény felbéreli Lukianos két matrózát, az ifjú pár meg is szökik, de a héroszok elfogják őket. Heléna zokogott - mondja Lukianos -, szégyellte magát, eltakarta az arcát. Most az egyszer nem sikerült világháborút okoznia. A kalandoroknak a két matróz ballépése miatt el kell hagyniok a Boldogok szigetét; fájó szívvel távoznak, magukkal viszik Odüsszeusz szerelmes levelét Kalypso nimfához, és elindulnak.
Rövid hajózás után megérkeznek a Kárhozottak szigetére. Már messziről kátrány- és kénbűz jelzi a szörnyű helyet. Megfordulnak még az Álmok szigetén, ahol viszontlátják földi álmaikat, járnak Kalypsónál, s átadják neki Odüsszeusz levelét. Szegény nimfa vigasztalhatatlant sír; csak akkor derül fel kissé, mikor Lukianos ravaszul közli vele, hogy Pénelopé, szerelmes Odüsszeuszának hites felesége, hozzá képest rút, vén boszorkány.
Hajmeresztő kalandok következnek a tengeren. Végre hatalmas szárazföldet pillantanak meg;
még tanácskoznak, hogy kiszálljanak-e, mikor vihar kerekedik, sziklához vágja hajójukat, s ők éppen csak a fegyvereiket s a puszta életüket tudják megmenteni. Partra úsznak, megtudják, hogy ez a föld éppen ellenlábas az ő hazájukkal, s hát most törhetik a fejüket, hogyan jussanak haza.
Sajnos, mi sem tehetünk egyebet. Derék kollégánk ugyan megígéri ennek a csodálatos utazásának a befejezésében, hogy további kalandjait külön könyvben fogja megírni, azonban ezzel a könyvvel végképpen adósunk maradt. Nem vehetjük tőle rossznéven, hiszen rövid, hatvanéves életében tizedrészét sem írhatta meg annak, ami benne forrt.