J. B U R S Z T A : N É P I K U L T Ú R A — N E M Z E T I K U L T Ú R A
Józef Burszta, a lengyel néprajzi társaság elnöke, poznani egyetemi tanár, 1975.
évi Herder-díjas nemrég Kultura ludowa — kultura narodowa (Népi kultúra — nemzeti kultúra) címmel írt könyvet, amelyben a népi és a nemzeti műveltség érintkezése és egymásra hatása által fölvetődött gondokkal néz szembe. Közismert a magyar—lengyel történeti fejlődés hasonlósága, mégis meglepő, hogy a népi kul-túra kérdéskörében mennyi a hasonló probléma. Ugyanis, ha valamiben ma eltérő a két ország társadalmi szerkezete, az elsősorban a parasztság helyzetéből, tulajdon-viszonyainak különböző voltából adódik. A lengyel példa azt mutatja, hogy a népi kultúra abban a kelet-európai országban is erősen átalakul, ahol a kis- és közép-paraszti gazdálkodás ma virágzik.
Ez a 350 oldalas mű, amely a szerző különböző időszakokban keletkezett cik-keit, tanulmányait és dolgozatait a címben megjelölt központi gondolat köré ren-dezve tartalmazza, nemcsak a jelen kérdéseit tárgyalja, hanem alapvető elvi váz-latra támaszkodva, történeti nézőpontból bontja ki mondanivalóját.
A bevezető kultúrtörténeti vázlat a lengyel népi és hivatásos kultúra rokonsá-gának szemszögéből nézve fölöleli a két különböző műveltség ágainak történetét a törzsi társadalomtól a paraszti kultúra különválásán keresztül a faluközösségek bomlásáig és a jelen helyzet kialakulásáig.
A 19. században a nemzettéválás igénye a többi kelet-európai országhoz hason-lóan Lengyelországban is a nép, a paraszti kultúra felé fordítja a figyelmet. Kiala-60
kul a népismeret („ludoznawstwo"). Burszta a leíró népismeret kibontakozását nem-csak hazájában, hanem a szláv államokban vizsgálja. (Bár ő is megjegyzi, hogy ebben az időben egy önálló államiságú szláv állam volt, Oroszország.) A szűk kere-tek között azonban csak rövid átfogó bemutatásra futja, a nagy 18. századvégi és 19. századi szellemi áramlatok ábrázolására és a bontakozó népismereti tudományok legjelesebb képviselőinek fölsorakoztatására. Ide kapcsolódik a kötet egyik hang-súlyos része, a lengyel néprajz legnagyobb alakja, Oskar Kolberg munkásságát értékelő tanulmány.
Kolberg tipikus 19. századi kelet-európai jelenség volt, a néprajztudomány egy-személyes intézménye az akkortájt három idegen országhoz csatolt lengyel földön.
Zeneszerzőnek indult, de sikertelen kezdet után hamar lemondott a művészi pályá-ról, és népdalokat kezdett gyűjteni. 1861-ig, negyvenhét éves koráig a varsó—bécsi vasútnál könyvelőként dolgozott, azután írásaiból élt. Az etnográfián és a folklo-risztikán kívül zenével, művelődéstörténettel, életrajzírással, nyelvészettel és poli-tikai törénetírással, sőt földrajzzal is foglalkozott. Nyolcvan kötetre rúgó munkás-ságát most jelentetik meg. Mérhetetlen számú kulturális jelenséget örökített meg néprajzi monográfiáiban, amelyek vidékenként mutatják be Lengyelország műve-lődésének képét. Sokat utazott. Bejárta a szlávok lakta országokat, minden szláv nép kutatásával foglalkozott. Ilyen módon teremtett alapot a szláv népi kultúra megismeréséhez.
Kolberg olyan módszertani hagyományt teremtett, amelyet nyomában a lengyel néprajztudomány továbbra is követett azáltal, hogy szláv néprajzi kutatást végzett a nagy kelet-közép-európai térségben. Burszta is ezt az utat járja, úgy teremt közös alapot a szláv néphagyománynak, hogy megkerüli a szlávok szomszédságában élő magyarokat és románokat. Pedig az egymástól távol élő és különböző kultúrák köl-csönhatásában fejlődő szláv népek (például a bolgárok és a luzsicai szorbok) jóval nagyobb kulturális távolságra esnek egymástól, mint a más nyelvcsaládhoz tartozó, de azonos kulturális övezetben lakók. Talán ennek az egyoldalúságtól nem mentes figyelemnek lehet a következménye a könyv két magyar vonatkozású tárgyi téve-dése is. A népzenére hivatkozó 19. századi romantikus szláv zeneszerzők (Glinka, Borodin, Rimszkij-Korszakov, Smetana, Chopin, Moniuszko) felsorolása után írja:
„A magyar nemzeti zenében hasonló szerepet játszik később Bartók Béla (1881—
1946!)" (261. o.) Bartók ízig-vérig 20. századi avantgard zenéje természetesen nem illik ebbe a sorba, hiszen ő egészen más módon ihletődött a népzenéből, mint ezek a jeles zeneszerzők. Sokkal inkább ide kívánkozik Liszt és Erkel neve. Jóval kisebb pontatlanság, hogy a 332. oldalon a szerző által készített 40. kép alá a következő cím került: „Cseh együttes a nemzetközi folklór fesztivál idején. Zielona Góra, 1972", holott az a gyulai Körös Táncegyüttest ábrázolja stilizált székely ruhában.
A művelődéstörténeti szempontokra épülő tanulmányok jó alapot vetnek a népi műveltség 1945 utáni és jelenlegi szerepéről, valamint jövőjéről írt résznek.
Lengyelország háború utáni művelődéspolitikája számos fontos régi követelést váltott valóra, olyanokat, amelyeket már a felvilágosodás, a romantika, a pozitiviz-mus, majd a századforduló neoromantikus folklorizmusa és a két világháború közötti regionalizmus fölvetett. Az osztálytársadalom megszűnésével eltűnt a kultúrák szem-benálló osztályjellege, s ezzel lehetőség nyílt az alsóbb és a fölsőbb társadalmi réte-gek kultúrája közötti különbség kiegyenlítésére, valamint a népi műveltségnek az általános nemzeti kultúrába való beépülésére.
1945 után a népművészetek Lengyelországban reneszánszukat élik, s kilépve a hagyományos keretek közül, eljutnak a rádióba, a televízió képernyőjére, a sajtóba, a színházba,' a kabaréba, a filmre. Gomba módra szaporodnak a népi együttesek.
1950 óta külön vállalat, a COPIA készíti részükre az eredetihez hasonló népvisele-teket. Elterjedt a népi ünnepek felújítása, akár színpadra alkalmazva (például lako-dalom), akár szervezett társas szórakozások formájában (betlehemezés, Heródes-járás, koledálás, Katalin- és András-napi szokások, kiszehajtás stb.). A Kultúrater-jesztés Központi Intézete (Centralny Osrodek Metodyki Upowszechniania Kultury), a lengyel népművelési intézet feladatai közé tartozik a folklórföldolgozások
eredeti-éi
sége fölött őrködni és az ezzel kapcsolatos kiadványokat megjelentetni. A népi kul-túra valamilyen formájú megjelenésével szinte az egész társadalom kapcsolatban van. Egy 1965-ből származó adat szerint Lengyelországban akkor 1821 népi együttes működött. Ezek között hiteles zenét emlékezetből játszó parasztegyüttesektől, az eredetit betaijuló és színpadra vivő csoportokon keresztül az erősen stilizálókig min-denfajta megtalálható.
Kétségtelen, hogy ez a kép inkább a magyar népi kultúra 1950-es évekbeli rene-szánszára emlékeztet, mint a maira. A viták ott sem hiányoztak. Például a színre vitt folklór kezdettől fogva különböző nézetek kereszttüzében állt. A viták eredmé-nyeképpen az együtteseket műsoruk eredetisége, illetőleg a stilizálás mértéke alap-ján a folklórfesztiválokon külön-külön kategóriákban szerepeltetik. Azonban min-denki egyetért abban, hogy ennek a sokakat érintő közművelődési formának létjogo-sultsága van, hiszen a hagyományos kultúrát legtöbben már csak rajta keresztül ismerik meg. Része a művelődéspolitikának, sőt külföldi szereplések alkalmával po-litikai és gazdasági hatásai sem elhanyagolhatók.
Burszta könyve nem ad, vagy írása idején még nem adhatott' számot a magyar-országihoz hasonló differenciált néprajzi-közművelődési érdeklődésről. Hiányzik a nálunk elsősorban a városi fiatalságot jellemző aktív zenélő és táncoló forma. Ettől függetlenül ő is fölteszi azt a kérdést, ami minálunk is gyakran elhangzik épp a legfrissebb jelenségek kapcsán. Elképzelhető-e, hogy a népművészet ilyen mérvű és sokszínű virágzása csupán divatkérdés? S vajon milyen erők tartják életben a mo-dern társadalomban? Burszta ezeket központi és leglényegesebb kérdéseknek tekinti.
„Nem lehet — írja a 335. oldalon — többnyire az átmeneti és változó divattal ma-gyarázni egy néhány évtizede létező, tartós, sőt erősödő jelenséget." Ügy látja, hogy a népi kultúra korunkban társadalmi osztályszempontból már közömbös, csupán bi-zonyos múltbeli értékeknek a hordozója. Saját esztétikai értéke van, amit a társa-dalom magáénak vall, és nem akar megválni tőle. Ez a ragaszkodás azonban szelek-tív jellegű, ami igen fontos tényező. „Ismert igazság ugyanis, hogy amikor egy adott társadalom mereven ragaszkodik egész tradíciójához, akkor megcsontosodik és kon-zervatív lesz; vagy ellenkezőleg: teljesen szakít hagyományaival — elpusztul és eltűnik a történelem színteréről." (336. o.)
Burszta kultúrtörténeti és néprajzi gondolatmenetének csúcsán, az egész értelme-képpen egy fogalom, egy szó, a „hagyomány" áll. A technikai civilizáció vonzásában élő korunk nem egyszer fölteszi a kérdést: Miért fordítunk annyi pénzt és energiát holt dolgok konzerválására? Hol ennek a kézzelfogható haszna? Mi a hagyomány egyáltalán? Fölösleges, fejlődést fékező, vagy értékes, megtartandó dolog? Szakítani kell vele, vagy bizonyos elemei helyet találnak a modern civilizációban? — sorolja kérdéseit Józef Burszta. Felelete egyértelmű: hagyomány nélkül nincs kulturális fejlődés. A hagyomány tulajdonképpen a múlt összes szellemi és anyagi öröksége, amelyre az emberiség kulturális eredményei épülnek. A régi és az ú j együttélése súrlódásaival együtt mindig megvolt a történelem folyamán. A tradíció tehát tartós és folyamatos áramlat, tartalmában ugyan változik, de nem lehet tőle szabadulni, még ha radikálisan sürgetik, akkor sem. „A hagyomány az élet természetes része és szükséglete, mint a levegő vagy a táplálék... a közösség, a kölcsönös támasz és biztonság érzését adja." (345. o.)
Burszta összegző gondolatait egy témához, a színpadra vitt népművészethez kap-csolva fejti ki. Miközben elképzeléseit vázolja, azt is hangsúlyozza, hogy az értékes hagyományoknak az általános nemzeti műveltség részévé való válása folyamatában már nem elegendő az eddig tapasztalt spontaneitás. Szélesebb körű elemzést, szin-tetizálást, bizonyos esetekben pedig elmélyült kutatást sürget.
Végül hadd idézzük egyik általánosító mondatát, amelyet hazai szemmel is összegzésnek érzünk: „ . . . mindaz, amit itt lengyel viszonyok között bemutattunk
— mutatis mutandis — bármelyik európai országra alkalmazható. A folklorizmus ugyanis ma átfogó — nemcsak európai, hanem világjelenség." (307. o.)
GY. KOSA FERENC 62