• Nem Talált Eredményt

Leresztury Dezső, Szepesi Attila, 'andori Dezső versei; Eörsi István, Páskándi Géza prózája; Sánta Ferenc köszöntése; Balogh Edgár Kos Károlyról; Fodor József rajzai

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "Leresztury Dezső, Szepesi Attila, 'andori Dezső versei; Eörsi István, Páskándi Géza prózája; Sánta Ferenc köszöntése; Balogh Edgár Kos Károlyról; Fodor József rajzai"

Copied!
98
0
0

Teljes szövegt

(1)

977. OKT. * 31. ÉVF.

Leresztury Dezső,

Szepesi Attila,

'andori Dezső versei; Eörsi István, Páskándi Géza prózája;

Sánta Ferenc köszöntése;

Balogh Edgár Kos Károlyról;

Fodor József

rajzai

(2)

tiszatáj

R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T

Megjelenik havonként

Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF

k i a d j a a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: 6740 Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Elő- fizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) köz- vetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25916.

ISSN 0133 1167

77-3690 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József

(3)

XXXI. ÉVFOLYAM. 10. SZÁM 1977. OKTÖBER

KERESZTURY DEZSŐ: Kertben (vers) 3 SZEPESI ATTILA versei: Regény, Vízöntő 6 SÁRÁNDI JÓZSEF: A helyzet (vers) 7 GYŐRI LÁSZLÓ: Barbárok (vers) 8 TÉGLÁSY IMRE: . . . p e d i g hát (vers) 8 HERVAY GIZELLA: Kettészelt madár (vers) 9

PÁSKÁNDI GÉZA: Ézagh (elbeszélés) 12 EÖRSI ISTVÁN: Phalarisznál (elbeszélés) 19 KISS DÉNES versei: Szavak szava, Logika 23 SZÖLLŐSI ZOLTÁN versei: Vándorlások, Plakát csak

versben, Dimenziók, Időcímer 23 TANDORI DEZSŐ versei: Egy különben üres uszoda

1965-ben; hasonlatsor, A képeslapok képességéről ... 25

KISS FERENC: Sánta Ferenc ötvenéves (esszé) 27 BALOGH EDGÁR: Az életépítő (Kós Károlyról; esszé) 29

TANULMÁNY

CSŰRÖS MIKLÓS: Nemzet és nemzeti Fülep Lajos föl-

fogásában 33 ZALABAI ZSIGMOND: Duna-táji parabola (Páskándi

Géza: Távollévők vagy ártatlanok avagy generálvilá-

gosság) 39 SZILÁDI JÁNOS: Galgóczi Erzsébet 45

TAMASI MIHÁLY: A Duna—Tisza közének parasztsága (A felszabadulás utáni agrárfejlődés társadalmi-poli-

tikai ellentmondásai) 50

KELET-EURÓPAI NÉZŐ

KISS GY. CSABA: A népi és a nemzeti kultúra kérdései 58 GY. KÓSA FERENC: Múló divat a folklór? (J. Burszta:

Népi kultúra — nemzeti kultúra) 6u 1

(4)

KÓSA LÁSZLÓ: A romániai németek néprajza újabb

kiadványok tükrében 63

KRITIKA

HERMANN ISTVÁN: Szerdahelyi István: A magyar esz-

tétika története 1945—1975 67 VEKERDI LÁSZLÓ: Tüskés Tibor: Pannóniai változatok 72

FARAGÓ TAMÁS: Parasztságtörténet és történetírás (Meditációk Szabó István tanulmánykötete kapcsán) 76 BALÁZS MIHÁLY: Klaniczay Tibor: Hagyományok éb-

resztése 82 MÁRKUS BÉLA: Árván futó ballangó (Sinka István

válogatott versei) 84 KISS DÉNES: Igék és igák (Közelítés Bella István ver-

seihez) 88

MŰVÉSZET Képzőművészet

TANDI LAJOS: Kiállítási mérleg 91

POMOGÁTS BÉLA:! Déry Tibor öröksége 94 BENKÖ SAMU: I Búcsú Kós Károlytól |

Szerkesztői asztal 96

ILLUSZTRÁCIÓ

Fodor József rajzai az 5., 11., 22., 26.. 32., 49., 57. és a 66. oldalon

Móser Zoltán fotói a 94. és a 95. oldalon

(5)

K E R E S Z T U R Y D E Z S Ő

Kertben

VALÓSÁG LESZ A hullám tornyosul, tarajlik, elefánt hátán zöldarany gyík villan, kihuny, volt s nincs már;

az ég szeméből száraz villám;

udvaros hold jegesen bámul, árnyékvilágát küldi társul;

harangtermő fa, szökőár-mező, forgószélben is pihenő erő:

valóság lesz, mi elképzelhető.

ŐSZI MÁLNA Egy elkésett .málnabokor gyümölcse megpirosult.

Hova sodor

időtlen jövőbe a mult?

Itt is, most is a képzeletnek árny-valóságát látom:

tenyeremből etetlek

anyám, asszonyom, lányom.

HIÁNYOD

Pattanó í j , hajlékony mozdulat:

nyitott szemmel is látom arcodat;

lehunyt pillám héjában, igen, itt tudom pupillád villanásait;

némaságod szól, nem a tompa vágy, hangod nő, szélbe szórja bár magát, ha futsz, nyomod nem nyeli el a távol, visszatérsz csillagok kék vadonából.

3

(6)

Lehet, hogy nem férünk egy bőrbe ketten, élünk pörögve mindig sebesebben,

ahogy az ős-Nap túlsürűlve roppant feszültséggel a Mindenségbe robbant, s ahogy az Ürt az örvénylő parányok, magányom benépesíti hiányod.

ÁRVÁCSKÁK

Apró árvácskák tavasz óta

mosolyognak rám tarkán, lágyan, tán akkor is, ha már friss hóba merülnek az ősz avarában, hallgatagon is beleszólva

mély emlék szívós hatalmával;

ez aztán az igazi próba:

virulni türelemmel, bátran.

TÜCSÖKSZÖ A tücskök szelíd riadója

sűrű éji-virág koszorú, borostyán, fekete rózsa füzére: derűre ború.

Az emlék leveti héját, szívem vele van teli, zengő kék éj üvegén át fény suhan, isteni.

Szólj, szólj, szólj tücsöknóta, világzene, árva húr,

örökre szólj örökóta, áradj parttalanul!

VÁGTA

Almomban poroszkálni • kezdett kesely lovam, : nyergében én királyfi, : arcom piros, barna hajam. : Vágtattunk, lángragyúlt ár: : vitt, emelt a rohanás,

mint lassú, tarajos hullám, ;

lobogó palota-ház, \

mely vad galoppban száguld, noha csak puszta kép;

szívem mély kútba ájult, zengett, dörgött az ég.

Álmodtam: csak ijedtség, nem a vénség tétova zavara, hogy ilyet még nem éreztem soha.

(7)

SZÉL, ÚT Fúj, fúj,

a szél hátadba fúj;

úgy érzed, veled indulnának lengő füvek, virágok, ágak, mintha az ég is karját tárva várna ez induló világra, avarszagu szél ha fúj, fúj, fúj.

Az út, az út, hova vezet az út?

Folytatod-e vagy kifulladva bámulsz violás alkonyokba?

Morajlik messze az ég, érted-e üzenetét?

Kertek közül, megzavarodva, mintha vezetne dús vadonba, úttalan lesz az út,

az út, az út.

Fújj fúj,

a szél már szembe fúj.

Füvek, virágok, ágak őrző ölükbe várnak s csillagközi zúzmarát, jeges éterét ontja rád a szél, mely szembe fúj, fúj, fúj.

(8)

S Z E P E S I A T T I L A

Regény

jövőidőm éjféli ablak

honnan tévedtem ide nem tudom holnapból üvegtornyok idejéből még meg sem született anyám

vissza nem térhetek itt kell maradnom húsz kilométerre a föld

szülöttei teknőt faragnak Krúdy Gyula úr porladó ivójában alkonyodik

nem látható romlásom ideje fakéreg-ráncaim bogos kezem az udvaron pléhvödrök tócsák a tárgyak feketén lobognák alattam az elsüllyedt város gyíkok a palotateremben az utcán szótlan férfiak itt éltem-e nem tudhatom árnyékod velem múlik el a kép zenévé áttűnik

virágléptünk ideje megmarad az éjszakában fölidézhető egyetlen évszak széltördelte ablakunkban a gyermekkori fák

Vízöntő

ím az idő áramlása gyűlő holnapok múlása megroppanó kéreg alatt rétegekben pala szén

sárkánycsontok csigaházak földalatti fekete nap

fordul folyvást messziről hallom zúg az eocén

fönn Uránusz holdas holdam pördül a festett bohóc kandi kocsmás félpróféta

(9)

bő búvában horgadó regét rikkant regölő légi legendákba réved remegtetik renyhe gépek és szemében hull a hó másik arcom szaturnuszi feketében feketedő remeteként rimánkodó kehes kölyök kannibál tornyos tevén tovatűnne barmok barlangjába bújna vizek veszélyén vesződne hogyha volna pőre nyár de a tél terül a tájon világ tele tengerül

fogy az arany napkorona állat éled emberül

gyűlik gyilkos hélium fönn a fénylő buborékban égi ércek vére buggyan és a vulkán föld kihűl

S Á R Á N D I J Ó Z S E F

A helyzet

A tőzsdések most

rólam beszélnek a börzén bár leköt a kert

érzem a telepátikus utálatot Fenébe a rajongókkal is hizlalnák zsenigőgöm hogy majd

röhögve elejthessenek Elek a magam zsoldosaként csak a harcban szabadon a tőzsdések szerint:

kiszámíthatatlanul

(10)

G Y Ő R I L Á S Z L Ó

Barbárok

Tűrjön el minket, habár kedve ellen,

ezt diktálja a szabály és az illem.

Az ön kódexe okán mért ne követeljem?

Édesek gyermekei, szinte látom, ahogyan körbeüli

tea és bor gőzei, fellegei

közt a tábor.

Egy költőre Akik elhagyták, azok most

visszatérnek

újra az ön poharához, bár a szégyent készíti fejükre, pallos

éle szisszen.

Félénk kis ujjalc csöngetik- félbe a mestert,

fázva-remegve érkezik újra egy új vers,

már moccan a rum és a hit, gőzbe a jó szesz.

Árván nézünk a szegfűszeg- illatú borba,

árván, egyedül isszuk meg magunkban, durva, mostoha fiúk, szétvertek,

gaz, komor had,

gubancos, rossz ebszülöttek, barbár horda.

T É G L Á S Y I M R E

.. .pedig hát

mennék én

csakúgy mint Jónás mennék és a gyónás helyett prédikálnék torkom dugult kútjából bűnöket kihánynék

(11)

de mostan még várok várom hogy üzen-e értem az Isten küldi-é a Cetet

hogy megmenekítsen félelmem vizéből s készítse belőlem a Fülből a Szájat de se Cet

se Isten se Próféta nincsen

csak tolvajok vannak és cinkosok várnak . ..

H E R V A Y G I Z E L L A

Kettészelt madár

akire mindig számítani lehet az emelődaru- emlékezet

vár épül omlik behív a halál az emlékezet ránktalál

kezedben kettészelt madár

*

meglátogat a kegyelem a bőrtönőr-halál bólint és félreáll hazát kérvényeztem haladékot kapok kenyérre kimérten

(12)

hétfőn és pénteken egy-egy pohár vizet hétfőn és pénteken vasárnap virágot szerelemtelen

vaságyat keresztben fiamat fényképen földalatti »létem pecsétjével számon földbegyökerezett

szabadság az álmom vak szemekkel látom

*

éjfekete éjjel holdtölte holddal napkelte nappál . napnyugta széllel

szélszaggatta szóval szétvert éggel hálál hatalmával élet erejével szűnik a nap éjjel vérben a hajnál hajlik hiába hóharmatos ága

sárban az ének jőnek jődögélnek szomjú szarvasok szarvasok őzek hogyha lehajlok tóra találok hogyha felnézek eget nem cserélek maradok magammái szarvas-szavammal

őz éhével

míg nem jő az éjjel

a nap feje

fáradtan lebillen megint hétfő és megint hálál összeütközött

minden villamos a csillag-óra felcsörög és megáll

az ember

már csak koponya szemüregében

kihűlt a nyár

valaki valakit keres valami valamit talál kinyújtjuk kezünk és semmibe markol befalazza a végső

vakolókanál

10

(13)

hiányodban

léptek sokasodnak a visszhang

felhasítja a csendet arcodra fejfa zuhan

hangodra hangtalan hétköznapok

visszajáró városok vigyázzban

lapuló lélegzet magnószalagon lehallgatókészülék az égen a földön

életre behívottak

hátha elalszom és fölébredek és meglátom meztelen arcodat amit az ég számlapja nem mutat csak az emlékezet

a legszebb napkelte legyen veled!

(14)

P Á S K Á N D I G É Z A

Ézagh

ÉZAGH, a hindu nevű bölcs, fönt élt az irdatlan Zöld Hegyen, a hidakon, a Legszebb Kék Folyamon is túl. Ézagh nem volt sem ifjú, sem öreg: ifjúnak túlságos bölcs volt, öregnek túlontúl eleven. Ézagh nem volt se rút, se szép: rútnak túl su- gárzó-szellemes, szépnek túl-túl lehunyt szemű volt. Háza Kisvalakik, Nagyvalakik, Apró Senkik, Böhöm Senkik és szegény megtévedt halandók, esendő párák zarán- dokhelye gyakorta volt. Tanácsért, okos szóért jöttek Ézagh tornácára. Vélük foly- tatta párbeszédeit, meséit is nékik mormolta mindig. Ezért Ézagh napfényt aligha látott, sugarait elfödte mások gondja, kérdezése: úgy csapódott mások kételye, aggo- dalma Ézagh lelkére, mint ablaküvegre a lehelet. S mint ahogy a párás-jeges ablaküveg mögött ülők befelé nézelődnek, akként cselekedett Ézagh is. Olykor azon- ban írt valamit ujjával a párás üvegre, s a betűkön át kiláttak a világba. Ám csak annyit láthattak, amennyit a betű engedett. És e szavakon át beláthattak Ézagh lelkébe is. Ézagh választhatta volna lakhelyéül a Hallgatás Hajóját, mely fensége- sen úszik s rajta minden szó új léket jelent, a sok szó pedig a fenség süllyedését.

Ám Ézagh beszélni akart, de úgy, hogy közben mégsem süllyedjen hajója. Ezért, amidőn sok-sok szót mondott, utána rögvest betapasztotta a temérdek lyukat mély- séges hallgatással. Így telt élete szó és hallgatás közt: midőn beszélt az Isten pihent, aludt, ilyenkor az ember hallgatta Ézaghot, s midőn hallgatás övezte ajkát — Isten megébredt: ez már néki szólt. Ám Ézagh azt akarta: az ember is megtanulja a hall- gatás beszédét, s az Isten is a szót. Ekként lett bölcs. S róla ezért emlékezünk. Ha Prométheusz a tüzet lopta el, Ézagh Istentől a hallgatást. Elvitte az embereknek, de közben kárpótolta istenét is: szókkal beszédre tanította. Ezért istene nem büntette meg: hagyta élni. Ézagh boldog és szabad volt: beszélt és hallgatott. Szküllák és Kharübdiszek. Halljátok meg hát Ézagh beszédét s hallgatását!

AZ ÖNMAGÁBAN IS KÉTKEDŐ BÍRÁLÓ

E napon is ott ült gyékényből fonott székében Ézagh, tornáca árnyéko- sabbik oldalán, mikor észrevette az embert közeledni. Ezt az embert a kutya sem merte megugatni, pedig nem volt rajta semmi különös. Rózsás arcán csak a penészzöld színű bőr kelthetett némi feltűnést, ha nem számítjuk gömböc- kövérségének némiképp ellentmondó ösztövér soványságát. Egyszóval: közepes volt. Ézagh hangja állította meg.

—. Ki vagy te, idegen?

— Ó Ézagh, bölcsek bölcse, nincs nevem. .

— Miből élsz?

— Bírálni szoktam. Kritikus vagyok.

— Hogy fizetik?

—. Rosszul.

— Akkor miért csinálod mégis? Ki kényszerít?

12

(15)

— A sors rendelése.

—• Melyik sorsé?

— Csak egy sors van, ó Ézagh.

— Már Hérakleitosz mondott valamit arról, hogy akár ugyanabba a tehén- lepénybe, akként nem lehet kétszer ugyanabba a sorsba lépni.

— Ó Ézagh, bocsáss meg: Hérakleitosz, mintha folyót mondott volna.

— Minden behelyettesíthető, pótolhatatlan fogalmak nincsenek. Folyó vagy sors egy és ugyanaz, ha „minden folyik".

— Szóval a sorsom az ok, ó Ézagh.

— Ugyancsak ő mondta azt is, hogy kinek-kinek az erkölcse a démona, a jelleme a sorsa. De hadd hallom, mi szél hozott?

— Erőt akarok meríteni bölcsességeidből, ó Ézagh. A hivatásomban hitem megrendült...

— Nem olvastam tőled semmit.

— Azt mondják, szellemes vagyok, ó Ézagh.

— Meglevő szellemességedhez keresed a hibákat, vagy a hibák szülik szellemességedet ?

— Ez az, ó Ézagh. Űgy érzem: keresem a hibákat, hogy szellemem tündö- kölhessen. Csattanók villogjanak.

— Így a világ csak arra kell, hogy téged igazoljon. A világ egyetlen ér- telme, hogy nékéd igazat ád. Nem unod a világból mindig azt a részt bámulni, mely véleményedre hasonlít? Mintha önmagad lennél önmagad tápláléka. Egy önevő kannibál. Pazarló és önző is vagy: túl nagy röppentyűt keresel kis szí- nes kavicsaidnak. Rosszul cselekszik, ki a gombhoz igazítja a kabátot, még ha fényes gomb is az. A kabátot termetre kell venni és arra, hogy meleg legyen, meg olykor csinos szabású. Előbb a kabát, azután a gomb. Előbb a törvény, azután szeszély. Előbb a gondolat, azután a stílus. Ám, ha együttszületik e kettő, de mégis úgy, hogy a gondolat egy picit megelőzi a stílust, még jobb.

Egészséges az, ha legelőbb a csecsemő feje bukkan világra.

— Köszönöm bölcsességedet, ó Ézagh. Aztán néha úgy vélem: én gyanak- vásaimból élek s ez lehangol. És úgy érzem: akire gyanakszom, az a fontosabb a létezésben s nem én, aki gyanakszom.

— Ez jó észrevétel. Mindig a gyanúsítottra irányul a nagyobb figyelem.

Számítsuk ki: a gyanúsított felé először is a gyanakvó, tehát a te fokozott figyelmed irányul. Előbb-utóbb azonban ezt mások is észreveszik, tehát immár a többiek figyelme is feléje és nem feléd igyekszik. És végül: a gyanúsított is észreveszi, hogy gyanúsítják, s ekkor saját figyelme is önmaga felé fordul:

vigyáz arra, miként viselkedik, faggatja önnön bensejét: vajon mi okot adha- tott a gyanakvásra. Nem számoltad még meg: egyetlen üldözöttre hány üldöző jut általában? Igen: minden gyanakvónál fontosabb az, aki gyanús. A gyanú- sított figyelmünk sztárja. A negatív kitüntetett. Ez mind így van. No, de a kritikus maga korántsem a Gyanakvó Szellem. A bíráló inkább a rendet kí- vánó szellemnek a része, mely a rendet nem teremti ugyan, de rendre int.

Az igazi, jó művész, az, aki egyben tehetséges, ám dilettáns műkritikus is (elsősorban önmaga iránt), viszont már megnyugodott dilettantizmusában. Az igazi, jó kritikus tehetséges, ám dilettáns művész, de aki higgadt és nem pá- lyázik művészi babérra. Lehet valaki persze nagy művész és nagy kritikus is

egyben: ilyen a zseni, de legalábbis a zsenik egy faja. A nagy ész, a nagy tudás, a nagy kiválasztó hajlam és a hatalmas, ömlő intuíció, ösztön sziámi párban.

— Köszönöm, köszönöm, ó Ézagh. Azt mondd meg még: a művészetet ismerjem jobban, vagy az életet s a folyó időt?

— Jó, ha mindkettőt. De számodra valamivel fontosabb a művészet.

A borkóstolónak nem kell tudnia, hányszor s mikor kell kapálni a szőlőt.

A szőlősgazda ezt jobban tudja, a borkóstoló munkáját mégsem végezheti el.

Ám az sem vitás: mi volt előbb, és melyik szülte a másikat. Az ember kétkedő

(16)

szelleme intézményesült a kritikában. Ha minden esetben, amikor megzördült a bokor s az ősember azt hitte, medve van ott, és kivétel nélkül medve is lett volna, ha sosem ugrott volna szemünk elé érzékcsalódás, ha minden ítéletünk mindig pontos és maradandó lett volna — ugyan mi szükség lenne kételke- désre? Kezdetben a teremtő szellemben kialakult az önmaga felülvizsgálásá- nak szelleme is, amiként az evésben nem csupán az étel magunkhoz vevése a fontos, hanem a megrágás, az emésztés és az eltávolítás is. Az ember szerve- zetében a hasonítás és a kiutasítás egymást kiegészítők. A társadalomban a kritikai szellem áthatja cselekedeteinket. Ám a munkamegosztásban a kritikai szellem kissé függetlenül is. A művészeti életben különösképp. Ez általában azért van, merthogy nem ugyanazok fogyasztják a kenyeret, akik sütik, illetve csak nagyon kis részét fogyasztják ugyanazok. Ezért a péknek meg kell mon- danunk, milyen a kenyér. De nem mondhatja meg mindenki, mert részint erre nincs hely és idő, másrészt pedig nem mindenki ért egyformán a kenyérhez, s nem is mindenki eléggé igényes, vagy van, aki túlzóan igényes. Kijelölnek egy embert, aki képviseli a kenyérfogyasztók véleményét is. Ezt, mondjuk, úgy hívják: minőségi ellenőr, ö részben tulajdonképpen a fogyasztók képviselője, küldötte, másrészt a sütőiparé is. A művészetben, irodalomban a kritikus az olvasók küldötte, minőségi ellenőre, ám ugyanakkor a művészet, az irodalom képviselője is az olvasók, műélvezők felé. Közvetít. Tolmács, műfordító is a maga nemében. A kereszténység ezt Szentléleknek nevezné. A kenyérfogyasz- tókra visszatérve. Képzeljük el: a szokásosnál szárazabb a kenyér. A minőségi ellenőr megmagyarázza a fogyasztóknak: ennek oka ebben az esetben nem a rossz munka, hanem, hogy tartósítani akarják a kenyeret, ugyanis hetekig ja- vítják majd az üzemet: tehát nehogy ránk penészedjen a kenyér az új sütésig.

Erre a fogyasztók megnyugosznak, mert átmeneti a helyzet. Ám az is lehet:

közben rájönnek, a szárazabb kenyér egészségesebb, s miután az üzemet meg- javították, ők maguk kérik: ezután is ilyen kenyeret süssenek. A bölcs kri- tikus is így beszél a modernebb irányzatokról: „majd ki fognak forrni, letisz- tulnak, ez csak átmeneti állapot". De meglehet: közben a műélvezők érteni kezdik az új műveket, s ízlésük apránként módosul. A kritikus nem lehet türelmetlenebb az alkotónál, sem a műélvezőnél. Sőt: sokkal türelmesebbnek kell lennie mindkét félnél. Inkább békebíró. Egyik fiktív megbízójától (mű- élvező és alkotó) sem szabad elszakadnia, mert akkor úgy járhat, mint An- teusz, kit Héraklész azért tudott legyőzni, mert levegőbe emelte, s így Anteusz elszakadt anyjától, a földtől. A műkritika földje a művészet és a műélvezet.

Persze a kritikán belül is megosztják a munkát, akárcsak az életben. Az egyik kritikus inkább a műélvezői igényeket képviseli, míg a másik inkább a mű- vészet fejlődésigényeit. Itt is jó, ha egyensúly van. Rossz az a kritikus, aki el- távolítja a művészt a művészettől, a művészetet a műélvezőtől és a művészt a műélvezőtől. Bűnös az ilyen.

— A borkóstoló példád tetszett legjobban, ó Ézagh.

— Ám azért ne véld magad valami királyi előkóstolónak, aki a pompás asztal ételeit csak azért ízleli meg, hogy időnként felkiálthasson: ez mérgezett!

A te felelősséged ennél kisebb is, nagyobb is, de főként: másabb. Az orvosok leteszik a hippokratészi esküt. A tanúk is esküsznek, hogy csak az igazat mondják. Ilyen esküre a kritikusokat senki sem kényszeríti. Ezért emberi- művészi-műélvezői lelkiismeretük marad a legfelsőbb bírájuk. Ezért igen jó, ha a kritikusok egymást is bírálják, hogy céhes cinkosság vádja se érhesse őket, s az is jó, ha olykor a művészekkel is vitatkoznak. A művész csak akkor vitat- kozzék a kritikussal, ha emberi becsületében, erkölcsében (és nem az alkotás szépségét illetően) sértik meg. Ilyenkor egyenesen kötelessége tiltakozni. Mi- lyen nevetséges lenne, ha egy szép nő, akire azt mondják: csúnya, felhábo- rodna. Hiszen: ha tudja, hogy szép, miért is törődik mások véleményével, ha viszont nem tudja, hogy szép: milyen jogon állítja, hogy ő nem csúnya? Ám, ha azt mondják rá, hogy szajha — lévén, hogy ez nem látszik azonnal, nem 14

(17)

nyilvánvaló (mint a szépség és a csúnyaság), tehát a könnyen hivők el is hihe- tik — joggal pöröl becsületéért. Az a kritikus, ki idegen vagy hamis szempon- tot hoz bírálatába, hasonlatos ama bűnös bolondhoz, aki így vélekedett egy bölcsről: „Miféle bölcs az, akinek izzad a tenyere, ami nyilvánvalóan az izgatottság, a zavartság jele. Hogyan lehet egy bölcs — izgatott és főként:

zavart? A zavartság bizonytalanság. A bölcsesség pedig nem tűri a bizonyta- lant. íme, szofizmákkal hogyan járatná le a bölcs becsületét a világ előtt az ádáz orvbíráló! Az oktondi nem tudja a legfontosabbat: a bölcs nem attól bölcs, hogy semmiben sem bizonytalan, hanem, mert bizonytalanságát is bizo- nyossága szolgálatába állítja. Saját gyöngéjét is gyümölcsözteti, akár egy bölcs és ravasz Achillész, ki szántszándékkal tudatja az ellenséggel, hogy sarka sebezhető, mert így biztos lehet: a nyilak többségét ide irányítják.

— Hálám örök lesz, ó Ézagh. Annyit kérek még tőled: hessentsd el leg- nagyobb kétségemet. Már hivatásom megnevezésében ellentmondás van. „Kri- tikus", tehát bíráló vagyok, így hát igaz szívvel dicsérhetek-e?

— Dicsérned nemcsak jogod, kötelességed is, sőt: számodra haszon, mert dicséret az aranyfedezete minden megrovásnak. Kinek semmi sem jó — arról hihetik: nem tudja mit akar, nincs is fogalma jóról, szépről. Vagy ha volna is, azt eltitkolja, de miért: talán, mert káros, vagy mert nem elég biztos saját eszményében? Az örökös dicséret éppúgy jogos gyanakvást szül, mint az örö- kös megrovás. Egy ember, ha egyszer, kétszer, tízszer mondja, hogy nem — elfogadják, ám ha milliószor: joggal hihetik: nem is tud más szót, csak ezt az egyet. Aztán az efféle ember könnyen olyan látszatba keveredhet, hogy tulajdonképpen nem érti, amit néki mondanak, ezért okosabbnak tartja min- denre elutasítóan válaszolni. Tudniillik a buta és gyanakvó ember mindig el- utasító, mert veszélyt sejt ott is, ahol nincsen. Ez afféle önvédő butaság: olyan buta, hogy már-már ez a védő vértezetje. önvédelme az oktalan elutasítás lesz.

Russel mondá valahol, hogy „nemigen lehet megérteni egy szerzőt, ha csupán azért olvassuk, mert meg akarjuk cáfolni". Tudniillik a megértéshez elsősorban nem a támadó és a védekező szellem reflexeire van szükség, hanem az önma- gát átadó szellem oldott, simulékony, próteuszi reflexeire. A megértés után majd aztán ismét támadhat a szellem, de amíg nem érti: mit is támadna? Csak vagdalkozik, és ez hiábavaló, botor vállalkozás. Az ilyen csapnivaló kritikus.

Nem is kritikus, csak mímeli, hogy az, mert ez előkelőnek tűnhet. Gőgjét ciró- gatja, hogy ifjú létére egy aggastyánt „kioktathat", hogy meddő szellem létére (mert az ilyen az), „irányíthatja" a termékeny szellemet. A jó kritikus, az igazi bíráló viszont élvezni akarja, amit néz, olvas; amit tehát: lát, hall, ízlel, tapint és szagol. Sőt: a sejtést is élvezni akarja, mintegy a szellem hedonistája- ként. És csak azután kezdi tulajdonképpen a kritikusi vizsgálódást. Hiszen, aki előítélettel, gyanakvással közeleg feléd, az téged csak később ismerhet meg, vagy soha. Mert bezárulsz előtte és ekképp zárul be előtte műved kapuja is, ami pedig a jóhiszem leghalkabb kopogtatására is megnyílott volna. Az igazi és okos bíráló mindig mélyen jóhiszemű. Csak jóhiszemre nyílik meg érzés és értelem. Ki méltónak tartja magát irigységre, elfogultságra, előítéletre, rossz- hiszemre, gyanakvásra — az méltatlan a művészetre. Az ilyen kotlókritikus a dogma tojását költi ki. A dogma ugyanis a szent gyanakvás kábaköve. A dog- mát a fejlődés iránti gyanakvás szüli. A dogma a fogalmakká kövesedett féle- lem. Ég veled, fiam.

— Ó Ézagh, ne küldj el még. Mondd, szerethet engem valaki, érezhetem én valaha is mások melegségét, ha hivatásomnak élek halálig?

— Sokan erre a kérdésre így válaszolnának: botor az a vadász, aki úgy vágyik a vadállatok szeretetére, hogy közben puska van a kezében. Én azon- ban mást mondok: ha jól összeszámolom, viszonylag egy kritikusnak sincs több ellensége, mint annak, aki sohasem kritizál. Mert gondold csak el: azt az embert, aki sohasem bírál, utálják mindazok, akik időnként kritizálnak, mert szolgalelkűnek, gyávának tartják. Aki véleményét elrejti, a mellé nincs aki 15

(18)

álljon, mert titkolt vélemény mellé állni nem lehet. Viszont: megvetést titkolt véleménnyel is ki lehet váltani. Melléd fognak állni mindig mindazok, akik szerint az igazságot írtad. És szembeszegülnek veled mindig, akik szerint hazudtál. Léted mindig megvetés és megbecsülés partjai közt sodorja sorsodat.

És most ne mondd azt, amit egy példabeli beteg mondott orvosának. Ez az ember meg akarta tudni, hogy nem halálos beteg-e; így hát egy napon ezzel fogadta orvosát: „Azt álmodtam, még ma meghalok." Az orvos megsimogatta a beteg fejét s így válaszolt: „Botorság, gyermekem. Te csak a jövő héten halsz meg." A beteg ezt nyögte: „Jól megvigasztalt a doktor úr." Nem taga- dom, sokszor emberi vigaszunk ilyennek tűnhet. Ám indokolt esetben jobb az ilyen vigasz is, mint az, amit némelyek kegyes hazugságnak, bocsánatos csalás- nak neveznek.

— Hála néked, ó Ézagh. Hallgasd hát meg utolsó kételyem.

— Mentsen isten, hogy ez legyen utolsó kételyed.

— Hallgasd hát meg, ó Ézagh, eddigi utolsó kételyem. Néha gyalázatos embernek érzem magam, hiszen a költő is mondá, neki „pénzt hoz fájdalmas éneke" — ekként okoz nekem kéjt, ha . hibát lelek. Minden ember akkor bol- dog, ha valami épet, tökéleteset láthat: én viszont éppen fordítva. Nékem minden hiba öröm forrása, ó Ézagh. Az én heurékám akkor a leghangosabb, ha hiányt találok. Nem a jellem, nem az érzékek ferdesége ez, nem betegség?

Nem sekélyes létezés ez, ó Ézagh? Nem saras létezés? — Bármi csekélységet, hitványságot is keresel, a megtalálás maga tökéletességélményt ád, mert be- zárul a kör. Midőn Szókratész azt mondá Parmenidésznék, hogy csak a jónak van ideája, az olyan dolgoknak, mint sár és szenny — nincsen, Parmenidész ezt a bölcsességet mondá néki: „Ne kicsinyeld a leghitványabb dolgokat sem!"

így hát, ha netán saját hivatásodat a világ legesleghitványabb hivatásának is fognád fel — akkor sem szabad kicsinyelned. Végezetül azt mondom néked:

légy jóhiszemű önmagaddal is, akár másokkal és műveikkel. Mert önmagad iránti minden kételyed, megvetésed százszorosan ott visszhangzik majd abban a véleményedben, melyet mások műveiről írtál. Ha vidám önmagadat meg- veted, azokat is megveted, kik még vidámabbá akarnak tenni. Ha szomorú önmagad émellyel tölt el, émelyítenek mindazok, kik még szomorúbbá kíván- nak tenni. Ha épeszű vagy. Menj hát utadra békességgel!

— Ó Ézagh . . . — motyogta hálásan az az ember és letévén a tornác kü- szöbére a tarisznyában ajándékul hozott kecskesajtot és füstölt ürühúst — visszabaktatott poroszkálva a városok felé.

ÉZAGHHOZ EGY GYŰLÖLKÖDŐ ASSZONY JÖN

És megálla a dúscsecsű, kecses, ifjú asszony Ézagh tornáca szélén. Ézagh már régebb elpillede, de most mintha drága krizmák lehelete ébresztené, mintha áldott olajjal kenegetnék álmában — úgy nyitotta föl szemét jólesően.

A szép asszony látványától Ézagh elfordula s azt mormolá: Ö, olykor csak hátat fordítva tudok bölcs maradni. Mert Ézagh néhanapján sajnálta is, hogy bölcs és hogy bölcsnek kell lennie. Bár' néha az is megtörtént, hogy mások nem bölcsességét elfogadta anélkül, hogy közben a saját bölcsességét eldobta volna.

— Ki vagy?

— Egy asszony vagyok.

— Sosem azt mondd, mit a másik is lát.

— Ó Ézagh, én az az asszony vagyok, ki első férét cudar módon elhagyá s egy másik ember házába mentem.

— Nem vagy egyedül. Miért hagyád el az elsőt?

— Néha italos volt, és közben meg is tetszett nékem egy másik, rendes ember.

16

(19)

— Jól érzed magad ennél a másodiknál?

— Mint mondám, ez rendes ember. Igaz, hogy asszonyságomhoz nem nyúl, csak igen ritkán. De nem iszik. És van egy szép gyermekünk. Kis gazdaságunk bőséges. Panaszra nincs okom.

— A kérdésed mi hát?

— Néha az első uram iránt, kit cudar módon én hagytam el, olyan gyű- löletet érzek, mintha ő hagyott volna el engem. Pedig az első uram nem plety- kál rólam semmit, ha lát menni az úton, szépen köszön, egyszer-kétszer még kölcsönt is adott. Amidőn eljöttem tőle egy szót se szólva, levelet írt, könyör- gött: menjek vissza. Hosszú ideig várt rám, de sohasem állt utamba. Aztán újraházasodott s van egy gyermeke. Ám azóta is nagyon nyájas, és ha kérde- zik, milyen asszonya voltam, azt mondja: ilyen jó nincs is a világon. Ö Ézagh, nincs okom tehát és mégis gyűlölöm. Mitől, honnan e gyűlölet bennem, Ézagh, bölcsek bölcse, midőn inkább neki lenne oka gyűlölni engem?

Ézagh kinézett kertjébe, aztán a tornác párkányán egy hangyát figyelt, amint az morzsát próbál egyedül cipelni.

— Egy történetet mesélek, te asszony. Élt egy folyó partján a faluban egy ember. Mindennap kiült a háza elé, ahonnan át lehetett látni a túlsó partra, ahol egy másik falu volt. Ez az ember elég nehezecskén élt, és legfőbb öröme ez a bámészkodás. Elképzelte, milyen derűs lehet az élet amott a túlsó parton, elképzelte, milyen jók ott az emberek, milyen gazdag a legelő, mennyi az étel, ital, mennyi a tánc, a viháncolás. És így ment ez napról napra. Alig várta, hogy a kaszát letegye, máris ment ki a partra bámészkodni. Míg más a kocs- mát járta, őt saját képzelete mámora járta át. Egy nap aztán így szólt magá- ban: ez így nem jó, át kell költöznöm a túlsó partra. Igen, de hogyan? Előtte a folyó, hídja pedig nincsen. Építek egy hidacskát — gondolta és el is kezdte.

Csúfolták is a kölykök, hogy egyedül ilyesmibe fog, nevették sutaságát, ám végül is három nap és három éjjel megépült a zsenge hidacska, amely csak annyira volt erős, hogy csak az embert és szekerét bírta el. Át is ment rajta a kölykök csúfolódása közepette a túlsó partra. Ott ült a szekér tetején, holmijai csúcsán, midőn jött a falu bírája.

— Ebben a faluban szeretnék élni.

A bíró kételkedve csóválta fejét, nem nagyon hitte, hogy volna valaki, aki éppen ebben a faluban kívánna élni.

— Hogy higgyem ei neked?

— Elhiheted, hiszen mi másért építettem volna ezt a hidat?

— Nos, elhiszem, hogy itt akarsz maradni, ha kihúzod hidadnak innenső két cölöpjét. Az ember máris ugrott, hogy bizonyítson, mert érezte: olyan a világ, hogy sokszor még a leghihetőbb dolgokat is bizonyítani kell. Hiába zöld a fű, ha vakok s színvakok is élnek. A cölöpöt s a deszkákat vízbe dobta, hadd sodorja.

Élt, éldegélt az ember új falujában, mígnem egyszer valami pörös ügye nem támadt. Ügy érezte: igazságtalanság történt vele. A bíró előtt kifakadt:

— Ha nem szégyellném, visszamennék régi falumba.

Erre a bíró:

— Menj csak, ott a hidad, menj!

Erre megijedt az ember.

— Csak tréfáltam.

Ám a bíró nem hagyta annyiba.

— Tréfa ide, tréfa oda, nem hiszem, hogy csak tréfáltál, amíg hidad másik két cölöpjét is ki nem húzod.

Fogta magát az ember és nagy sebbel-lobbal kiszedte azt is.

Telt-múlt az idő s az embernek újabb pöre akadt.

— Ha nem röstellném, szedném a sátorfámat s visszamennék a falumba.

— Akkor máris szedd a sátorfádat és indulj! — kiáltotta a bíró.

Megrémült most már az ember, mert a bíró szeme szikrázott a haragtól.

2 Tiszatáj 17

(20)

— Dehogyis mennék én innen, inkább, ha kell szétszedem az egész hidat.

— No lássuk — szólt immár enyhültebben a bíró.

Hozzá is fogott volna az ember, de a többi cölöpöket már nem tudta el- érni, igen távol voltak a vízben, ezért hát tüzes csóvát dobott pallatára és felégette a maradékot is. Valami suhancok kikacagták, merthogy ha megépí- tette, miért égeti föl, de nem bánta. Élt, éldegélt tovább a faluban az ember, és egyre több pörös ügye támadt. Hogy megnyugodjék, néha kiült a vízpartra s látta, hogy odaát zajlik az élet. S ekkor szívében megmagyarázhatatlan gyűlölet támadt hajdani faluja ellen. Ám csak ő nem értette ezt a gyűlöletet, mindenki más igen. Hiszen most már láthatta, hogy ott sem volt olyan rossz, és itt sem olyan jó. Ám nem ez volt a legfontosabb, hanem az,* hogy csak ez az egy folyó volt s ez a két falu. Amíg amott élt, az ember gondolhatta, milyen szép lehet ezen a parton, elképzelhetett mindent, jót és derűset. Ám amikor átjött s pör- lekedni kezdett, hiába nézett vissza: arról ott már tudta, hogy milyen. Nem képzelhetett többé semmit. Ez az ember a lehetőséget veszítette el. És azóta is mindennap erről a partról kiabál át, szinte tébolyultan kígyót-békát, hadd hallják régi falujában. Gyűlöletét tehetetlensége nemcsak szüli, tetézi is, mert tudja: a hidat fölégette, új hídra erejéből már nem telik, más falu nincs, a régibe nem térhet vissza soha többé.

— Ö Ézagh, köszönöm bölcs mesédet. Szó szerint megértettem. Amikor első férjem könyörgő levelét eldobtam, ez volt az első két cölöp. S akkor éget- tem föl hidamat, midőn gyermekem lett.

— így van, leányom.

— No de én nem perlekedek második urammal, mégis gyűlölöm az elsőt.

— Mert most már tudod, milyen a második, és már vissza az első felé sem ácsingózhatsz, mert őt is ösmered. Harmadik férfi pedig nincs s ha lenne is, már késő újabb életet elindítani. Nincs, amit elképzelj többé.

— Így van, ó Ézagh. Nem is tudom, hirtelen mivel ajándékozhatnálak meg bölcsességedért? Mert azt, ki okos mesét mondott, ajándék nélkül én sem hagyhatom.

Ézagh kezdetben mintha vonakodott volna, ám végül úgy vélte: az aján- dék, amit jószántából, sőt kedvéből ez az asszony ád néki,' csak még jobban megvilágítja a mesét, hiszen saját ajándéka révén a nő megösmerheti gyűlö- letének másik gyökerét is.

— Ám legyen, de csak mesénk érdekében — szólt Ézagh, és máris be- szívta a gyűlölködő asszony szelíd illatú, engedemes sóhajait.

18

(21)

E Ö R S I I S T V Á N

Phalarisznál

Jó széllel és pompás ajánlólevéllel érkeztem a szicíliai Akragaszba. Űtköz- ben meggondolkodtató kis élményben volt részem: a kapitány, úticélomról értesülve, megérintette karomat, szóra nyitotta, majd újra becsukta száját, és dülledten rámmeredt. Alighogy partra szálltam egyetlen szolgámmal, aki sze- gényes cókmókomat cipelte, öt felfegyverzett férfi rontott nekünk, végigtapo- gattak bennünket, a földre szórták és átvizsgálták holmimat, azután ketten közülük egy piszkos sikátorba taszigálták szolgámat, eltűntek vele, azóta se láttam.

Torkom szakadtából tiltakoztam, mutogattam karizmaimat, hazai ökölvívó- eredményeimmel kérkedtem, de a tisztviselő-különítmény vezetője csak akkor figyelt fel szavaimra, amikor közöltem, hogy ötvösmesteri pályára készülök, és ajánlólevelet hoztam anyám bátyjához, Perilaoszhoz, a világhírű fémműveshez.

„Az más" — mondta —, „akkor vetkőzz le!" Kisvártatva csupaszon álltam előttük, először a számba, majd emésztőcsatornám másik nyílásába pillantot- tak be. „A levelet" — mondta a vezető tisztviselő; a földre mutattam, a papír- tekercs az orruk előtt hevert. Parancsot kaptam, hogy bontsam fel és olvas- sam el. Rettenetesen féltem,-de azért nemet mondtam, a levéltitokra hivatkoz- tam, és arra, hogy nem én vagyok a címzett. A „levéltitok" szó hallatára a három tisztviselő egyszerre mosolyodott el. „Egyetlen ujjal sem nyúlunk hoz- zád" — mondta a vezetőjük —, „módszereink megválasztásának jogát fenn- tartjuk maguknak". Felolvasásomat csak egyszer szakították félbe, megbol- dogult apámnak ennél a mondatánál: „Vidd a fiút mindenhova magaddal, Pe- rilaoszom, és mutass meg neki mindent, ami javára válik." A vezető megtuda- kolta, hogy ezek szerint találhatók-e olyan dolgok is Akragaszban, amelyek nem válnának javamra? Tagadó válaszomra pocsék stilisztának, „szófosó"-nak titulálta apámat, aki egyébként meglehetősen jó hírű meseköltő volt. Ha ugyanis minden a javamra válik Akragaszban, akkor csak arra kellett volna kérnie a címzettet, hogy mindent mutasson meg nekem. A levelet rossz stílusa miatt elkobozta. Ezután Phalarisz diktátor nevében szeretettel üdvözölt Akra- gasz földjén, kellemes és hasznos időtöltést kívánt, és megmutatta az ápolt kis ösvényt, mely egy dombocskára, Perilaosz házához vezetett.

A háznál újabb meglepetés várt. Hiába kopogtam, majd dörömböltem az állatmintákkal díszített érckapun, mely nyilván a mester alkotása volt. Senki sem mutatkozott, hogy beeresszen. Fülemet a vöröslő fémlaphoz szorítottam, és egyszercsak megéreztem, csalhatatlan bizonyossággal, hogy valóban senki sincs odabent, sőt egyhamar nem is lesz odabent senki, olyan végérvényes, el- hagyatott csönd rekesztette be fülemet. Kimerülten és kétségbeesetten roskad- tam le egy kőre — mit tehetek ebben a nem túl barátságos városban ajánló- levél és pénz nélkül, holmimtól megfosztva? Körülnéztem: egy másik kövön,

2* 19

(22)

tőlem húsz lépésnyire az egyik tisztviselő ücsörgött mosolyogva. Bal kéz felől, távolabbról, palota tündöklött a szemembe, a szó szoros értelmében, mert homlokzatát és fedélszerkezetét — mint később megtudtam — aranylemezek borították, Perilaosz alkotásai. Egy kisebb ragyogást is felfedeztem a föld fel- színén, körötte fekete pontocskák nyüzsögtek. Ez utóbbi tünemény azonban akkor még alig érdekelt — az építményre függesztettem hunyorgó szemem.

Tudtam, hogy ez csak Phalarisz székhelye lehet, és minthogy nem volt vesz- tenivalóm, hirtelen elhatározással felkerekedtem.

Fasor vezetett a palotáig. Várakozásom ellenére akadálytalanul haladtam rajta végig, bár kétoldalról pisszenések és kurta füttyjelek kísértek, és tarkó- mon éreztem a tisztviselő nesztelen mosolyát. Rohanni'szerettem volna, de erőt vettem magamon. Az egyik fánál megálltam, kifújtam az orromat, aztán egy knosszoszi táncdalt kezdtem dúdolni sajnálatosan hamis hangomon. A fasorból kiérve, nyílt térségen találtam magam. Belémfagyott a dallam, amint felismer- tem a kisebb fényforrást: rézkereken odavonszolt rézbika állt egy üres trón- szék előtt, a délutáni nap ferde fénye rásütött a fantasztikus alkotmányra, körötte fát cipelő emberek tömkelege. Félelmetes és csodálatosan élethű volt ez a fémmű, felszegett szarvakkal, égnek meredő farokkal. Szájából elefánt- agyar vicsorgott elő, nem is kettő, hanem hat — később megtudtam, hogy becsavarozható sípok ezek, még két ilyen rejlett a rézállat orrlikában. A földbe gyökeredzve álltam, magamról és helyzetemről megfeledkezve, míg egyszer- csak kétoldalt megragadták a karomat. Hatalmas termetű tisztviselők fog- tak közre, nyilván a fák mögül léptek elő, és szótlanul vonszoltak a trón felé.

Kísérletképpen megmakacsoltam magam, és örömmel tapasztaltam, hogy hár- man is alig bírtak megmozdítani. Azután önként indultam meg. Amikor tíz lépésnyire megközelítettem a trónust, egyikük gyomorszájon vágott, ketten tarkómat nyomták le, amíg homlokom nem érintette a földet. Rögtön elenged- tek, de én óvatosságból ebben a testtartásban maradtam két vagy három vég- telenségen át.

„Miért görnyedezel ilyen kényelmetlen pózban előttem, ó idegen" — ba- rátságosan és melegen áradt felém a hang, énekesek és színészek szoktak így beszélni, akik élvezik önnön zengedezésüket. A trónszéken harmincöt év kö- rüli, sovány arcú, szép vonású férfi ült, kezében az ajánlólevelem. „Egyszóval búcsút intettél az ökölvívásnak és Perilaoszhoz jöttél szakmát tanulni?" —

„Végtelen a bölcsességed, ó Phalarisz" — feleltem —, „hogy ezt így kitaláltad."

„Nem kedvelem a hízelgőket" — mondta elkomorodva —, „épp oly halandó vagyok, mint te magad". „Igenis" — és felálltam. „Ne félj, egyetlen ujjal sem érek hozzád, noha magam is kitanultam az ökölvívás művészetét." A szemébe néztem és nem tudtam eldönteni, hogy alkati okokból vagy a nap sugaraitól volt oly szűk az a rés.

„Egyszóval Perilaosszal óhajtasz beszélni? Nos, rajta! Nincs kifogásunk ellene!" Türelmetlen mozdulatot tett. „Miért nem beszélsz vele, ha egyszer ezért jöttél?" Választékos stílusban közöltem, hogy nem találtam otthon, egy- ben hozzájárulását kértem ahhoz, hogy feltárjam siralmas helyzetemet, hiszen csak az uralkodótól remélhetem sérelmeim orvoslását.

„Sérelmeid?" — kérdezte Phalarisz. Irtózatos csönd támadt. Egyszóval osz- tod apádnak azt a nyilván jóhiszemű tévedését, miszerint ebben a városban Perilaoszon és mesterségén kívül minden rossz és elvetemült, és a károdra van?" Közbe akartam vetni, hogy nem ez áll a levélben, de Phalarisz az ajkára helyezte hosszú, ideges mutatóujját, így parancsolt csöndet. Azután kikérte szakértői véleményemet a rézbika felől. Én — boldogan, hogy maradéktalanul őszinte lehetek — azt állítottam, hogy a delphoi jósdában sem található ilyen művészi kivitelű áldozati tárgy. A képzelőerő és a technika közös diadala ez, nemcsak alkotójának örök dicsősége, hanem a városnak és az uralkodónak is.

A művészetek virágzásához ugyanis tehetségen kívül gazdagság is kell, to- 20

(23)

vábbá olyan kormányzási forma, mely serkenti az alkotókedvet. Phalarisz bólogatva hallgatott végig, majd felállt — de még hogyan, Herkulesre! ülve nem látszott magasabbnak nálam, de állva két fejjel is fölém nőtt, mintha falábakon ágaskodna —, kézen fogott és a bika szájához vezetett. „Tudasd ezt Perilaosszal is" mondta. — „Szívesen" — válaszoltam —, „csakhogy nem ismerem őt, noha a nagybátyám. Ha megmutatnád, itt a sokaságban..." „Pe- rilaosz jelenleg odabent időzik, de így, ezen a csodálatos szájon keresztül sza- badon társaloghatsz vele." „Hé, Perilaosz!" — kiáltottam a rézbika elefántfog- kerítésén át —, „kérve kérlek, méltass figyelmedre tanulni vágyó unokaöcsé- det, ki a tengeren túlról érkezett hozzád, ebbe a csodálatos országba!" Az ural- kodó ismét 'a szájára tette mutatóujját, elhallgattam — a válasz nem késett sokáig. Kimondhatatlanul édes dallamú zengedezés áramlott ki a bika tátott torkán, pontosabban — ma már tudom — a sípokon át, de nemcsak a torok, az egész, hatalmas réztest átvette a zengést. „Beszéljetek csak higgadtan to- vább" — mondta a diktátor és visszaült trónszékére. — „Gyönyörűséges han- gokat hallatsz, ó Perilaosz" — kiabáltam —, „mesterségednek bizonyára leg- nagyobb diadala ez a bika formájú zeneszekrény, elhallgatnálak akármeddig, de most, könyörgök, néhány érthető szót is felelj, biztatóul és megnyugvá- somra". Válaszul ismét felzendült az iménti muzsika, még kápráztatóbban, ha lehet. Egy órán át, napszálltáig folytatódott Phalarisz parancsára ez a képtelen szó- vagy inkább hangváltás — én egyre kétségbeesettebben üvöltöztem, a válasz egyre dallamosabban zengett.

„Kibeszélgettétek magatokat?" kérdezte Phalarisz. A trónszék felé fordul- tam, lábam remegett, szakadt rólam a verejték. Távoli hangon tudatta velem, hogy kifinomult füle már régóta iszonyodik azoknak az embereknek a tagolat- lan jajkiáltásától, akiket a város érdekében kínhalállal kell sújtania. Ezek az esztelenek a harmónia legszentebb törvényét is megsértik, mégpedig oktalanul, hiszen nyilván nem remélik, hogy a fülén és szépérzékén esett sérelmet ke- gyelemmel hálálja meg. Perilaosz, akinek többször is elpanaszolta ezt, épp az előző napon ezzel a rézbikával kedveskedett neki. Felső lemeze — bár ez nem látszik — leemelhető, és az állat gyomrában egy, sőt két bűnös is kényelmesen elfér. Perilaosz elgondolása szerint ha alulról izzít ját a bikát, a halálraítélt odabent a lehető legmuzikálisabban múlik ki. Phalarisz megkérdezte, mit szó- lok ehhez?

Semmit sem szóltam, csak a fejemet ráztam. Ezt a mozdulatot folytattam akkor is, amikor megtudakolta, hány halált érdemelne művéért a mester. „Hár- mat" — válaszolta önmagának — „éppen hármat. Az elsőt és legmellékeseb- bet azért, mert feltételezte rólam, hogy élvezetemet lelem ajándékában, a má- sodikat azért, amiért a technikát és a zeneművészetet ilyen közönséges állam- igazgatási célra használta fel, a harmadikat és leglényegesebbet pedig azért, mert összekapcsolta a szépséget a halállal és ezzel veszélyes precedenst terem- tett. Igazságosnak tartod-e. hogy a háromszoros halált saját szerkezetének gyomrában szenvedje el, ékesen bizonyítva, hogy a bűn magában hordja a büntetését?" E kérdés hallatára sem hagytam fel a fejrázással. „Nem!" — kiáltottam, és láttam a félhomályban is, hogy Phalarisz elsápad. „Egyszóval szerinted sem maradhat életben!" — Hallgattam, megálljt parancsolva a fe- jemnek. „Tiltakozz csak, ha lelkiismereted úgy kívánja." „Pótolhatatlan nagy művész." „Űgy van" — mondta Phalarisz — „alighanem betöltetlenül marad a helye. Sajnos te sem pótolhatod, hiszen apád kérésére együtt pusztulsz vele".

..Miért?" — üvöltöttem —. „miért pusztulnék, nemes uralkodó? Nyilván tré- fálsz. amikor apám akaratára hivatkozol!" „Nem szoktam tréfálni" — mondta Phalarisz. „Ruhástul óhajtasz a bikában elhelyezkedni, vagy inkább pucéran?"

— ..De miért, de miért?" — ..Tiszteletreméltó atyád, akinek óhaja szent előt- tünk, arra kéri ebben a levélben hírneves rokonát, hogy mindenhova vigyen téged magával."

A tisztviselők már cipeltek is a rézbika felé. A szolgák időközben oda-

(24)

hordták a gyújtóst meg a száraz ölfát. Már a bika fedőlemezét is eltávolítot- ták, és én egy pillanatra megláttam Perilaosz rézperembe kapaszkodó görcsös kezét, amíg egy fatuskóval rá nem ütöttek. Phalarisz ekkor „állj"-t vezényelt és megkérdezte, értek-e a tűzrakáshoz.

Ez tíz éve történt, azóta Akragaszban élek. Egy napra sem felejtettem el azóta azt a fantasztikus zeneművet, amelyet a Perilaosszal vemhes bika reme- kelt, miközben lassan, fokozatosan izzítottam a hasát. A végső csönd pillana- tában Phalarisz felém nyújtotta ajánlólevelemet, pénzemet, és már hozták el- kobzott cókmókjaimat, sőt szolgám ruháit is. Mehettem volna, amerre a sze- mem lát, de féltem, hogy megelőzne a hírem. Sehol sem volnék kívánatos sze- mély. Itt Akragaszban azonban mindenki megért. Tisztes polgár vágyok, mint a többiek, kitanultam, ha nem is perilaoszi színvonalon, a fémműves mestersé- get; Phalarisz arcképével díszített bikás rézpénzeim meglehetős elismerésnek örvendenek külföldön is. A későbbi kivégzésekre nem voltam hivatalos, és amikor tavaly uralkodónk felajánlotta a rézbikát a delphoi jósdának, engem bízott meg a szállítmány kíséretével, és én tartottam azt a híres beszédet, mellyel rábírtam a vonakodó delphoi tanácsot az adomány elfogadására. Meg- nyugtató gondolat, hogy bűnöm eszköze ezen a magasztos helyen, az istenek- nek szentelt tárgyak közt megtisztul — talán rám is visszasugárzik valami az őrá patakzó kegyelemből.

22

(25)

K I S S D É N E S

Szavak szava

Szavak szavak szavak

mind ékszer és mind foglalat Mind hallgatásból tört darab leheletünkből hídverés Csupa szelíd csupa merész

Szavak szavak szavak

szemtől-szembe villogjanak vegyenek és eladjanak

árulva cserben hagyjanak Föladom nekik magainat!

Logika

HAMAR mar ha SEBESEN ha HAMAR SEBESEN mar ha SEBESEN HAMAR mar SEBESEN ha mar HAMAR

arcomon karcok karcokban harcok harcokban arcok arcokban karcok 3

Valaha vala lova ha lova vala való Valaha lova való vala vala lova lovaló Valaha lovaló lova vala lovaló való

S Z Ö L L Ö S I Z O L T Á N

Vándorlások

Emlékezés Szél

formátlan kéz ág-erek lüktetése Csütörtök

Halálos csendben élek

hét gömb belsejében — hét nap közepén

Jövendő

Szájaszéle a csendnek hajszálnál

nyüszítésnél halálnál keskenyebb Vándorlások

Utak mágneses iránytűje és fluoreszkáló

óraszárny

(26)

Plakát csak versben

Fényben

magányos csukló

Hideg és forró homok a bőr pórusos közelsége

sivatag eróziója

Mélyben a csontok látható vonulata és vér frekvenciája

szél suhogása Óraszíjon sötét horizonton

csukott üveg-szemhéj mögül f i g y e l

Dimenziók

Zuhan a sirály önmagára csap?

lefele zuhan felfele zuhan A víz megvakul

Időcímer

Örök mezőben ásító gólya absztrakciója Féltizenkettő

(27)

T A N D O R I D E Z S Ő

Egy különben üres uszoda 1965-ben; hasonlatsor

Mintha egy üres uszodában, ahol csak karbantartók, gépészek, parktakarítók, dologtalan jegyszedők, büfések lézengenek, csak az iroda alkalmazottai, esetleg

maga az igazgatóság; és egy-egy hozzám hasonló, ki tudja hogy odakerült amatőr, akivel

szót se váltunk, legföljebb közösen

vagyunk közömbösek a szákszemélyzetnek, mely már a hivatásosakat is unja: mintha egy ilyen üres, délelőtti tanmedence mélyvíz-felőli rajtköveiről gyakorolnám magamban a startfejest, melyet idestova harminc éve nem bírok elsajátítani.

S így mintha nem is én lennék már ez, mintha valakivel gyakorolnék tehát, így vagyok egy-egy pillanatra teljesen magam, ahogy platánlevelek és köpedék- -sodralék, egyéb jelentéktelen szenny, feldobott bogarak közt kibukkan a fejem egy-egy tálán már nem is olyan sikerületlen vízbeérkezés után; de a minőség itt már nem fog számítani, különben is, hasonlatsor az egész. Mintha valaki a létezést akarná megtagadni, de én

erőltetném, ahogy egy apa viszi rajtfejesezni az ilyen-olyan fiát. Vagy egyebek.

A képeslapok képességéről

Ha az ember képeslapot küld valahonnét, ahol addig nem járt, vagy ahol egyszerűen csak jár, könnyen meggondolja magát, mielőtt a képeslapot elküldené, mondván, mit tudhatja, aki csak egy képeslapot lát belőle ... ! Ha az ember jár valahol,

ahonnét képeslapot küldhet, jól teszi, ha a legszebbet választja, ami annyit jelent:

egyáltalán választ és küld;

mert ahogy most ő azt a nyolcvan

(28)

év előtti rakpartot nézegeti, fekete-fehérben Auteuilt és Passyt, kertvendéglőit, uszály kikötőit, ahogy Rodosz bástyája alatt Hvar hasonló és neki mégis új útjait, ahogy elugrik ott egy autó elől, ahogy megszomjazik — s az ott talán italmérés! ahova ott esetleg

be se menne! —: bemegy, kinéz már nem is a rodoszi kikötőre, Concarneau-t látja és Chatswoodot, Bretagne-ban és Ausztráliában, látja, amit; és lát, amit soha;

a jelsai tyúkólat Hvaron, az ő szigetén, és a földrész legkeletibb kiszögelléseineic egyikéről

integet az Atlanti óceán túlfelén épp miféle képbe álló, körbeérő képeslapszomszédjának.

(29)

K / S S FERENC

Sánta Ferenc ötvenéves

Aki gazdag és hatalmas, a méltóságát is könnyen őrizheti, ha akarja. Sán- tát a szegények, a kiszolgáltatottak embersége érdekli, pontosabban szólva:

akkor van elemében, ha erről ír, ha megnyomorodásra, züllésre kényszerítő helyzetekben méri az ember méltóságra képesítő belső tartalékait. Öröklött adottságokként tartja számon ezeket, a nem hozományaként, s a vele való élni tudást a személyes felelősség próbájaként ábrázolja. A gazságról mindig tudható, hogy gazság, a belső hang a gazemberben is megszólal. Jóhoz és rossz- hoz tehát van mérték. E meggyőződés jegyében válaszol Sánta a hogyan kell élni kérdéseire.

A meggyőződés konok sőt makacs következetessége, szilárdsága dolgozhatna türelmetlenül, paposan és tanárosan, tehát lehetne regényellenes is. Sánta azonban a körülményekkel is számol, és tudja, egész alkatával tudja az élet értékét. Hőseitől idegen hát a vallásos heroizmus mártírszenvedélye: élni akar- nak, s ha az önkénnyel nem dacolhatnak, hát a megalkuvás látszataival őrzik azt, aminek megtörése, benyálazása a rossz hatalmak ős-szomjúsága. Nem eltervelten, alkuszerűen, hanem a helyzet, sors és jellem torokszorító kény- szerei szerint. „Énekelj kicsi madaram, é n e k e l j . . . " Kérleli dacos kisfiát a kiszolgáltatott szegényasszony. „Énekelj, mert ezek nem emberek." Ki tudja, a személyes sors milyen szorításait képezte át Sánta, míg példázatait megalkotta, de az bizonyos, hogy ez az iszonyat, s a kisfiú méltóságának védelmét intéző megrendültség egész életművében ott remeg.

S a bizonyosság is, hogy ez az emberség szuverén: általunk és értünk való, védtelenségében is elpusztíthatatlan örökségünk. Ahogy Nácik című no- vellájában a fegyveres a gyermek arcát vizsgálja, s szemhéján átlátni szeretne, s ahogy a gyermek ez elől elzárkózik, abból nyilvánvaló: mindent tudnak egymásról és semmit sem. igazán, csak azt, hogy világuk két merőben idegen világ. Találkozásuk épp ezért félelmetes. A fegyveresek kívánságai célirányo- sak, a gyermek érzékenysége felől azonban képtelenek és rejtélyesek. Csak az ösztöneire hallgathat. Azok érzékelik a lényeget. A Sárga virág, kék virág árokparti idilljében viszont ez a biztos (az ösztönökre transzponált, valójában nagyon is intellektuális eredetű) ráérzőképesség két távolinak tetsző világ kö- zött létesít hidat. A zsenge és üde, a gyanútlan angyali szépség a csavargó marcona zordsága mögül hívja elő a vele rokon égi zenét. Mintha egyik az éden, másik a pokol felől jőve mentenék s fognák össze az ember szépbe szőtt hitét.

Sánta átlát az embereken, éber szigorral figyel, lehetne tehát ingerült leleplező is, ha nem érzékelné a mindennapok nyűgeiben vergődő emberben a csodára képesítő erőket. A csoda nála sokszor véres és kegyetlen fejlemények- ben jelenik meg, de mindig a történelem nyitottságára, az.ember magasabb esélyeire eszméltet. Nem látvány, hanem robbanékony, alakítható talány sze- mében az ember. Ettől drámai, amit alkot, s ez veszélyezteti munkája folya- matosságát. Aki a látvány és a mese igézetében alkot, annak nyitott könyv a világ, aki a kor örvényeivel vergődő ember alapügyeivel mérkőzik, az alól az epika is elfogy, ha a kérdések egy-egy csomóján túljutott.

Sánta most ötvenéves, és azért ünnepeljük, amit negyvenéves fejjel meg azelőtt alkotott. Van miért. Az egykorú kritikák ilyesmiket írtak róla:

„ . . . az Ötödik pecsét, a holtpontról való kimozdulás, az »ismeretlen isten«

végső megkerülhetetlenségének regénye." „Sánta (.. .) az életbe valóságosan bevonuló egyéniség belső tájait nyitja meg; regényében előbb csupán a felelősség, nélkül szemlélődő, aztán a töprengő, majd

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

ATTILA BADÓ, MÁRTA DEZSŐ, ZSUZSANNA FEJES, KLÁRA GELLÉN, ATTILA HARMATHY, JÓZSEF LICHTENSTEIN, BARNA MEZEY, LÁSZLÓ NÁNÁSI, GÁBOR ROKOLYA, ARNDT SINN, BÉLA

azt az érzést, hogy minden, ez alatt az egész világot értve, tulajdonképpen nincs is másért, hogy az atya csak azért hozta létre az egész kócerájt, hogy a gyereket

19. Hogy mitől? Ö, felsorolásuk hosszú lenne. Például mostanában többek között az a fixa ideám, hogy egy lett mesterlövész, egy a tizenhét közül, egy torony- ból

Fájt, mert nem szoktam meg tőled, csak azt akarom neked mondani, hogy az állomáson úgy elrohantál, mintha üldöztek volna, egyszer is visszafordultál volna és integetél

Olyan volt az egész, mint amikor valaki egy állásról hirtelen lemondva, szertefoszlat egy lét- formát, amely homlokegyenest ellenkezett egyéniségével, s amely ellen vakon kellett

ATTILA BADÓ, MÁRTA DEZSŐ, ZSUZSANNA FEJES, KLÁRA GELLÉN, ATTILA HARMATHY, JÓZSEF LICHTENSTEIN, BARNA MEZEY, LÁSZLÓ NÁNÁSI, GÁBOR ROKOLYA, ARNDT SINN, BÉLA SZABÓ,..

ATTILA BADÓ, MÁRTA DEZSŐ, ZSUZSANNA FEJES, KLÁRA GELLÉN, ATTILA HARMATHY, JÓZSEF LICHTENSTEIN, BARNA MEZEY, LÁSZLÓ NÁNÁSI, GÁBOR ROKOLYA, ARNDT SINN, BÉLA SZABÓ,..

(…) a táborozás igazi nagy eredménye az lett, hogy a résztvevők – Kessler Balogh Edgár, Boross Zoltán, Dobossy Imre és Győry Dezső kezdeményezésére – megalakították