K Ó S K Á R O L Y R Ó L
Különös és szép próba magunkat kifejteni, korunk értelméig, létünk és fejlődé-sünk gyűrűző menetéig eljutni egyetlen ember személyiségrajzából. Kós Károly esetében megtehetjük. Életének lezárulásával életműve immár teljességében tárul elénk, s igazán csak fogékonyságunkon múlik, hogy épületeiből és épületterveiből, esztétikájából, jellegzetes grafikájából, sőt markáns kézírásából is, regényeiből és színjátékaiból, politikai és irodalmi népszolgálatából s mindehhez hozzátéve, köz-vetlen egyéni varázsából a romániai magyar nemzetiség egész történetét, közel hat évtized eseménysorát hívjuk elő, azzal a sajátos képzelőerővel, amely valóságunkba a múlt hagyománygazdagságát és a jövőbelátás célfelmutatásait táplálja be. Az ő rendkívül sokoldalú alkotóképessége kapott és hatott, közvetített és teremtett, meg-különböztetett és kapcsolt úgy, hogy senki példáján magunkat ennyire nem tárgyia-síthatjuk magunk elé.
Nem ifjú már, hanem munkásságával elismerést szerzett művész férfiú, amikor az 1919-es történelmi változások közepette határoznia kell, hogy tanári és építészeti tevékenységét „ott túl" folytatja-e, avagy egy ismeretlen jövő sorsát vállalja „itt-hon". S akárcsak az Erdővidékre visszatérő Benedek Elek, ő is a szülőföld mellett dönt. Egy levelében megírja: „ . . . h i s z e m , hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten." Temesvárt született, Nagyszebenben és Kolozsvárt nevel-kedett, s a kalotaszegi Sztánán alapított családi fészket, van mi idekösse, honi állás-foglalásának azonban ekkorra már elvi és gyakorló oka-foka van: a minden ösztö-nösön túljutott tudatbeli magatartás. Életes titok ez, érdemes mélyére néznünk.
Mi hatott leginkább a fiatal Kós Károlyra? Temesvár barokkja és gyárvárosi modernsége? Nagyszeben fegyelmezett középkori térrendezése? Kolozsvár bomló hagyományossága és szabadelvűsége? Avagy Kalotaszeg és a Havas népi pompája?
Tény az, hogy m á r pályája kezdetén szembefordult a divatos európai szecesszióval s annak tulipános magyar stílusváltozatával, s az Erdélyből ismert román és ma-gyar népi építészet szellemében igyekezett valami nagyon újat, egyetemesen érvé-nyest és hasznosat megformálni. Hármaskönyv című írásgyűjteménye élén 1968-ban közölt rövid önéletrajzában maga állapítja meg: „ . . . B a r t ó k és Kodály is ezeken az alapokon építették a korszerűen ú j magyar zene épületét." Aki bárhol is a hagyo-mányból merítve tör szükségszerűen újra, megtalálja a maga rokonpéldáit. Kós Károly művészettörténeti vallomásaiban az angol Ruskin és Morris kísérleteire hivatkozik: hogyan igyekeztek a népélet századai alatt megkedvelt építészeti meg-oldások segítségével otthont teremteni az élettel tusakodó ember számára, nemzeti művészetet alkotva táj és nép összhangjában az ú j igényű mai dolgozónak. S szíve-sen idéz finn, dán és svéd példákat is mindarra, ami nem a történelmi stílusok merev utánzása, sem a múlt teljes elvetése, hanem a modern gazdasági viszonyok-hoz bensőleg alkalmazkodó, de már népközösségileg kipróbált, millióknak kedves szerkezeti és formakincs.
Mestere különben az angol Ashbee is, az anyagszerű humán építész, aki az architektúrával együtt űzi a grafika, a kézi nyomás eredeti gondolatközlését... Kós Károly tehát már jóval a Bauhaus előtt megtalálja a sokszerűségének megfelelő nyugati áttörést: a megfogódzást abban, ami a múlt tapasztalatait a művészetek minden ágában egyszerre és kölcsönhatásban értelmezi át a maiba, minden lelki holttér, minden merev kopírozás visszautasításával.
29
Ez a szokatlan rátalálás az eredetiségre, a honi valóság őszinte vállalása és ter-mészetes megújítása történelmi kapcsolót — mondhatnók, világnézési látószöget — végül mégsem nyugaton, hanem egy bizarr keleti utazás ösztönzésére szerez. Éppen az első világháború alatt fedezi fel magának Kós Károly mint állami ösztöndíjas Konstantinápoly bizánci és török városépítészetét, mégpedig nemcsak külső formai benyomásokban, hanem messzemenő elemzések mélyéig. Felfedezése megdöbbentő:
a reneszánsz óta eszményképnek vélt görög—római kulturális hagyomány mögött Ázsia sajátos művészetére és gondolkozásmódjára bukkan, a türk népek s köztük éppen az oszmán-törökök eddig elhanyagolt és félreértett, sokszor lebecsült térszer-vező képességét és láttatásait emelve az érdeklődés előterébe. A kupolás épület és a hengeres minaret, a dzsámitípus egységes monumentalitása, de visszamenőleg akár már az Aja Szófiában is megtestesült keleti szemlélet ragadtatja el a fiatal erdélyi művészt, hogy most már magát az európai reneszánszot is hanyatlásnak fogja fel, s láncreakcióban visszautasítson mindent, ami barokk, rokokó vagy éppenséggel sze-cessziós torzulás. Erős, de kimondja: igyekezzünk mi is szabadulni abból a hálóból, mellyel az ázsiai népek kultúráját az elfogult és egyoldalú európai tudo-mány és sovén gondolkozásmód bekerítette és fogva tartja."
Vitatkozhatunk az európaiság népi lebontásáról vagy Ázsia kultúrájának az európaisággal való szembehelyezéséről, sarkítva szemléleti végleteket és művészet-történeti iskolákat, ilyen viták ma is dúlnak (már itt is sokat előzött meg Kós Károly), most azonban — a személyi életmű áttekintésekor — nem ezeknek a kér-déseknek az eldöntése, hanem az a gyökérverés érdekel, amellyel a Sztánára vissza-kozó művész Nyugat és Kelet hullámverései közt végeredményben konkrét hazai hivatásra talál. Hiszen itt kezdődik javunkra váló közéleti szerepének pályaíve.
Bár az építész Kós Károly ekkor már régen bejegyezte magát az ú j architektúra történetébe (állt már a zebegényi katolikus és a kolozsvári református templom, a marosvásárhelyi munkás lakótelep, a sepsiszentgyörgyi múzeumpalota és közkórház, egyszerre sugalmazva népit, történelmit és anyagszerűen modernet), az ú j életsze-repben éppen az építőművészeti tevékenység szorult háttérbe, csupán esetenként és szórványosan jelezve a jellegzetessé kristályosodott „Kós-stílus"-t. Á kalotaszegi nép-életbe házassága, lakhelye és szakmai érdeklődése révén beidegződött művésznek nem lehetett már megelégednie a Régi Kalotaszeg még a háború előtt közzétett építészeti tárgykörével, maga a népsors hívta-ösztökélte, hogy cselekedjék. Ebben a közéleti biztatásban megy végbe a sajátos áttűnés irodalomba, politikába. Megírat-lan még (pedig csak Kőmíves Nagy Lajos egykorú riportjait kellene elővenni) az Erdélyi Magyar Néppárt megindulásának és rövid, de nagy távlatokba villantó sze-repének a története, annyi azonban átment már a köztudatba, hogy a Paál Árpád-dal és Zágoni Istvánnal közösen szerzett, bibliai zengésű Kiáltó szó megtörte a hiva-talos magyar úri körök irányította passzív rezisztenciát, s megszólaltatva a jogos népi-nemzetiségi igényeket, először került sor a román néppel közösséget vállaló, realista hazai magyar állásfoglalásra.
A bánffyhunyadi zászlóbontás 1921 júniusában Kalotaszeg magyar parasztságát és haladó értelmiségét mozgatta meg, s az a politikai program, amelyet ott Kós Károly mint az első romániai magyar tömegalakulat titkára felolvasott, architek-tonikusan kidolgozott keretében a román egyesülést kimondó gyulafehérvári hatá-rozathoz igazodva fogalmazta meg a hazai magyar dolgozók felemelkedésének lehe-tőségeit. A pontok között ott van a munkaszabadságnak és munkásvédelemnek, az igazságos földreformnak, a szövetkezeti rendszernek s az egyenlő, általános és titkos választójognak a munkásmozgalom célkitűzéseivel szolidáris követelése.
A néppárti kezdeményezést kétszer is elgáncsolták az arisztokratikus-konzerva-tív magyar vezető klikkek, s végül is Kós Károly az irodalomban talált menedéket.
Itt nyílt számára tér a szervezésre, s nagy alkotása, az Erdélyi Szépmíves Céh, kiválthatta ugyan idővel nem egy ellenvélemény kritikai találatát, de éppen a mai szocialista irodalompolitika segítségével sorra megjelenő újrakiadások igazolják, hogy ennek a kiadónak, majd az 1931-től (Kuncz Aladár után) Kós Károly szer-kesztésében megjelent Erdélyi Helikon folyóiratnak mennyi maradandó értéket kö--30
szönhetünk. S az építész-szerkesztő maga is ír. Novelláiban, regényeiben az erdélyi múlt tárgykörén át jelentkeznek a korszerű tanulságok, s mindazok, akik valóság-feltárást és a korigényeknek megfelelő társadalmi állásfoglalást szegeztek szembe egy már-már ködbevesző múltnosztalgiával, a Kós-írásokban valamiképpen mindig megtalálták a mély jelbeszéd értelmét. Mégis csak több volt a kölcsönös bizalom és előlegezett csöndes egyetértés, mint a bíráló szenvedély, éppen ezért nem volt meg-lepetés, hogy vitákon innen és túl Kós Károly személye, művészete és gondolatrend-szere kedvezőbb politikai viszonyok közt — a fasizmus bukása után — beépülhetett az új társadalmi és államrendbe, helyet és követőket találva az ugyancsak tájban-népben megkapaszkodó, történelmi hagyományt és új korszerűséget haladóan páro-sító és a jövő vívására alkalmazó újabb nemzedékekben.
Építész vagy író? A kérdésfeltevés helytelen. Kós Károlyban a kettő nem egy-más egyszerű összegét jelentette, hanem az ötvözet többletét. Az új építészetről az író már 1930-ban ezt vallotta: „ . . . nem lesz kevésbé monumentális, mint volt a kiválasztottaké, az egyes vagy kevés számú hatalmasoké. De olcsóbb lesz, és részesül belőle mindenki. Nem lesz halott művészet, nem lesz »Tart pour Tart«, de szolgálni és szépíteni fogja a milliók életét, vigasztalása és öröme lesz a robotosoknak is."
Saját irodalmáról pedig jó harminc év múlva így nyilatkozik az építész: „(Klasz-szikusaimtól) igyekeztem megtanulni, hol és hogyan keressem és találhatom - meg mesetémám megfelelő nyersanyagát, hogyan építhetném fel abból szerkezetében szilárd és egyensúlyos, formájában, megjelenésében esztétikus meseépületemet — úgy, hogy azt érdeklődéssel olvassa és szívesen magáévá fogadja a mesére vágyó ember, és szívének, lelkének gyarapító tápláléka is legyen." A kettős-egy ars poetica ízig-vérig demokratikus, méltóan mestereihez, akiket Szenczi Molnár Albertben, Heltai Gáspárban, Mikes Kelemenben és Arany Jánosban jelöl meg az egykoriak közül, s Ady Endrében, Móricz Zsigmondban a kortársbarótok sorából. Klassziku-saiért harcol, amikor az Ady-vitákban a költő forradalmi emberségéért áll ki, vagy amikor „Négyesy László és Pékár Gyula uramék" durva támadásaival, nacionalista vádaskodásaival szemben kell Móricz Zsigmondot és a melléje sereglő ifjúi tábort megvédenie.
Nos, a vita heve, a bírálat vagy vállalás szenvedélye, akárcsak az építőművészet terén, úgy az irodalmi munkaterületen is sarkallja, élteti, emeli Kós Károlyt. Aho-gyan a művészettörténetben Kelet eredetiségéből indul ki, s az építészetet a népi gyakorlatból és szükségletből igyekszik kifejleszteni, úgy az irodalompolitikában is a félreértett, elhanyagolt, háttérbe szorított Kelet emancipációja az alapelv: erdélyi regionalizmusból, a románsággal, szászokkal közös életvalóságból teremt eredeti, ön-álló, sajátos magyar irodalmiságot, visszautasítva a magyarországi jobboldal szkizma-vádjait, s állást foglalva a megszülető erdélyi magyar irodalom életrevalósága mel-lett. A Kós Károly programjában megjelenő irodalmi transzilvanizmusnak ez a nem-zetiségi önösszeszedés, a román nép oldalán vállalt sorsközösség megkiáltása az egyedüli logikus értelme, természetes lépcsőben az országos és a nemzetközi integ-ráció felé.
A román—magyar—szász kulturális közvetítésben már elkötelezett helikonista szerkesztő alkalmi összezördülése a honi kérdésekig még el nem talált korai Ko-runkkal és Gaál Gáborral ugyancsak mai szintetikus felfogásunkból visszaszámol-ható részigazságra támaszkodott, ami később, a népfronti Korunk és Gaál Gábor kiegészítő párja, majd az antifasiszta ellenállás, a népi demokrácia és a szocialista építés szakaszán teljes szövetkezésbe idomul. Kós Károly kiboruló hevével, indulatos kifejezésmódjával, általánosító vagy szűkítő beállításaival perbe lehetett szállni, amit azonban eredetisége és őszintesége képviselt, az több volt, mint ő maga, az a táj, a nép, a haza, az élet volt, s előbb-utóbb mindig éppen belőle kellett erőt meríteni.
Mint ahogyan ő is kritikai kifogások halmazával fogadta Tamási Áron népi mese-játékát, mégis az Énekes madár példázta szerinte az új magyar dráma felé vezető utat, s így emlékezett meg a darab szerezte élményéről: „ . . . de érzem, tapintom, hallom, és mindenekfelett tudom és hiszem, hogy az, ami színben, hangban,
mozdu-31
latban, nyelvben és szellemben felém árad a színpadról, az az enyém, az én színem, hangom, nyelvem, szellemem, az én levegőm, az én földem és az én világom."
Vajon neki sikerült-e az ú j drámáig érnie? Az elismerő kritika sem m o n d ilyet Kós Károlyról. A Budai Nagy Antal azonban feltűnő pályát futott be: volt, ahol (nem nálunk) a reakció betiltotta, volt, ahol felekezeti alapon diákokat tiltottak el tőle (nálunk), a marxista Korunk kifogásolta, hogy hőse a parasztforradalom belső ellentmondásainak esik áldozatul, a kolozsvári Józsa Béla A t h e n a e u m viszont a fel-szabadulás után könyv alakban megjelentette, s m á r a ez a darab lett az erdélyi Bánk
bán, nemzetiségi létünk reprezentáló díszelőadása, úgyis, m i n t a r o m á n néppel közös népi hagyomány s a történelmi együttélés művészi megnyilatkozása. És ami a d r á -mára, áll az a szerzőre magára is: 94-ik esztendejében élő klasszikusunk volt, s immár holtában is klasszikusunk marad.
Kulcsszavát keresem. Talán a „kiáltó szó"? Előfordul (címként) publicisztikájá-ban, s a d r á m á j á b a n is ezzel előzi meg a kitörni kész 1437-es f e l k e l é s t . . . Vagy talán inkább az „életépítés" szóban foglalta össze s a j á t m a g á t ? Valóban életet épí-tett maga köré: színművész leánya, három fia, az agrármérnök, a szobrász és a néprajztudós, festőművész veje, unokák és dédunokák vették körül, tisztelte t a n í t -ványainak gyűrűje (a mezőgazdasági főiskola t a n á r a is volt), széles földésztábor szerette, mint az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetőjét, épületei m á r a m ű -emlékek, szervezője és irányítója volt íróknak és képzőművészeknek, utódió folyta-tást biztosítva maga után, s ezzel a gazdag és mozgalmas életépítéssel érdemelte meg a házsongárdi csöndes nyugodalmat.
32
CSŐRÖS MIKLÓS