Nagy László:Ki viszi át a Szerelmet
A Ki viszi át a Szerelmet kétségkívül Nagy László emblematikus versei közé tartozik, abban az értelemben is, hogy a kritika hozzá való viszonyulása önmagában jól példázza a Nagy László-líra esz-tétikai és irodalomtörténeti megítélésének ambivalenciáját. E köl-temény egyszerre mutatja fel azt a „végletekig tiszta dalszerűség”-et, amelyet Kulcsár Szabó Ernő is méltatott1– s amelynek hátte-rében meglátásom szerint a kései József Attila letisztult hangja és zárt szerkezetei is ott rejlenek –, s veti föl a költői szereptudat hiperbolizációjának és a versbeszéd túlretorizálásának problémá-ját. Ahhoz, hogy e dilemma kapcsán állást foglaljunk, szorosabb-ról kell megvizsgálnunk a versszöveget.
A szöveg sűrűmitikus, folklorisztikus és biblikus utalásrendje szembeötlő, ezért erről csak röviden és vázlatosan beszélek. A versbeli „mininarratívát” vagy inkább beszédhelyzetet a folyón való átkelés témájában határozhatjuk meg („S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”), a folyó pedig, mint ismert, a legkülönbözőbb mitológiákban a világmindenség gerincét, az evilágot a túlvilágtól elválasztó (és egyben összekötő) határsávot képviseli, egyúttal pedig rendszerint nemzetségi (másképpen sá-mán-)folyó is. A rajta való átkelés mindenkor határátlépésként funkcionál: „A folyó szimbolikusan akadályt, veszélyt, áradást, özönvizet jelent, továbbá rettegést (vö. a Nagy László-vers 12.
sorával: „ki rettenti a keselyűt!” [kiem. H. K.]) […] látnoki vagy jóserőt […] A folyóba lépés motívuma hőstettnek jelenti kezde-tét; a folyón való átkelés a tett befejezését, új státus, új élet elnye-rését.”2Ez a beszédszituáció a líraiént egyfajta lelkeket vivő
alvi-1KULCSÁR SZABÓ Ernő,A magyar irodalom története,1945–1991, Bp., Argu-mentum, 1993, 53.
2Mitológiai Enciklopédia I, főszerk. Sz. A. TOKAREV, Bp., Gondolat, 1988, 77.
lági révészként, a két világ közötti közvetítőként, valamint a nemzetség, a kollektívum képviselőjeként mutatja be. Ez a köz-vetítés ugyanakkor nem lírai médiumszerepként működik, mint például T. S. Eliotnál vagy a magyar későmodernség olyan képvi-selőinél, mint Pilinszky, Nemes Nagy vagy Weöres Sándor: a ki szóforma nyolcszori rekurrenciája a versszövegben (ebből négy esetben sorkezdő anaforaként) s további ismétlődése a címben éppen a közvetítőszemélyének kiemelt szerepét hangsúlyozza. A beszélő prófétai kiválasztottságát csak aláhúzzák a Krisztus-reminiszcenciák – a Krisztushordozó Szent Kristóf alakjának közvetett megidézése, a szivárványra „feszülés” mozzanata, a Krisztus mint „az élet folyója” bibliai áthallása, a jézusi sziklasír szemantikájának aktivizálódása a sír homonímiáját az enjambe-ment és a szóforma rímmé alakításában eredeti módon érzékelte-tőpoétikai megoldásában („Lágy hantú mezővé aszikla-/ csípő-ket ki öleli sírva?” – kiem. H. K.), illetve a (szikla)csípők révén Krisztus fogantatásának és születésének misztériuma –, valamint a szivárvány motívuma, mely utóbbi a mitikus hiedelmekben szintén az istenek és emberek közötti hidat reprezentálja, s a be-szélőt az istenek hírnökeként, illetve az Úr és népe közötti (bibli-ai) szövetség zálogaként állítja elénk.
A folyó ugyanakkor az európai kulturális tradícióban szorosan összefügg az emlékezés és felejtés problematikájával, s erre a kapcsolatra a szöveg rögtön rájátszik: a verskezdő „Létem”
hangalakja az antik mitológia Léthe folyóját is előhívja a befoga-dói tudatból (pontosabban: emlékezetből), s ily módon a lírai be-szélő sámánisztikus közvetítő tevékenységét a felejtés leküzdése-ként és az emlékezés fenntartásaleküzdése-ként aposztrofálja. (Nem érdek-telen, hogy a folyóhoz mint a felejtés szimbólumához kapcsoló-dó hiedelmek különösen erőteljesek a szláv mitológiákban,3 mi-vel a bolgár folklór és mitikus elképzelések Nagy Lászlóra gyako-rolt hatása köztudott, s a szerző által is megerősített tény.)4
3Славянская мифология. Энциклопедический словарь, Москва, Эллис Лак, 1995, 333.
4 Vö. „A bolgár népköltészetet 1951-ben fedeztem fel magamnak, hosszabb szófiai tartózkodásom idején. Meghatott fürgesége, robusztussága, költői
vak-Amennyiben a beszélő énben a kollektív emlékezet képviselőjét látjuk, úgy feladatát a közösség nyelvi és kulturális gyökereihez való visszatérésben, a múlt jelenné tételében és életben tartásá-ban jelölhetjük meg, amelynek a vers mind explicit megnyilatko-zás-mivoltában, mind motivikus struktúrájában teljességgel eleget is tesz. Ha azonban a lírai én küzdelméből a személyes emlékezet felélesztésére, illetve fenntartására irányuló gesztust is kiolvassuk, akkor a vers immár a saját nyelv megalkotását megcélzó igény önreflexiójaként is megközelíthetővé válik. A lírai beszélő ugyan-is valójában nem az elősorolt fizikálugyan-is cselekedetekkel – hugyan-iszen az egész versmegnyilatkozás aha feltételes móduszában szólal meg (lásd a „Létem havégleg lemerűlt” reddíciós ismétlődését, kiem.
H. K.) –, hanem a beszédével mint tetteligyekszik összekapcsolni a
„két világot”, s ez a beszédtett nem más, mint a Ki viszi át a Sze-relmetcíművers megalkotása. E megközelítésben a lírai én önnön beszédébe lép bele (ismert, hogy a folyó számos kultúrában a széd, az ékesszólás és a költői szó szimbólumának szerepét is be-tölti), azaz ha a lírai beszélő „léte” „végleg lemerűl”, annak he-lyébeaz én beszédében kiformálódó vers fog kerülni: a lét „lemerülését”
a vers létrejövése kompenzálja.
A költemény e nyelvi önreflexióját a rendkívül feszes, ugyan-akkor mindig kettősségekre épülőszövegszerkezet is demonstrál-ja. Ezzel kapcsolatban egy részletes szöveganalízis helyett mind-össze három aspektust kívánok megvizsgálni.
1. A versmegnyilatkozásból és a szöveg szó-motívumaiból egyaránt kibontható határhelyzetet a versbeszéd feltételes módusza önmagában is reprezentálja. Az egész szöveg egy, a vers elején és a végén visszatérő „ha”-ra van felfüggesztve,5s ez aha
merősége. Tétovázás nélkül fordítani kezdtem.” NAGY László,Utószó(1959) = UŐ,Versek és versfordítások, 3., Bp., Magvető, 1975, 383. Ezt az a tény is jól mu-tatja, hogy a Nagy László-i fordításirodalomban mind a mű-, mind a népkölté-szeti fordításokat tekintve a bolgár szerzők és a bolgár népköltészet darabjainak magyarítása képezi a legterjedelmesebb szövegkorpuszt a más nemzetek lírai al-kotásaihoz képest. Vö. NAGY László,Versek és versfordítások, 2.,3., Bp., Magve-tő, 1975. (lásd 2. kötet: 459–536, 3. kötet: 7–382.)
5Ez az iseri „mintha-konstrukció” gondolatának látszik megfelelni, amely sze-rint az irodalmi fikcionális szövegek éppen abban különböznek a nem irodalmi
mind szemantikájában (’feltétel, lehetőség, esetlegesség’), mind hangalakjában6 ahatárpozíciót hangsúlyozza. A látszólag keretes szövegkompozíció azonban valójában „csalafinta”, amennyiben a keretként funkcionáló elsősor („Létem ha végleg lemerűlt”) nem a vers legvégén, hanem a 11. sorban tér vissza, kiemelve ezáltal a
„csattanószerű” befejezést, az utolsó két sort, különösen pedig a nagybetűs „Szerelem” témáját, s ezen keresztül magát a verscí-met is. Így kettős reddíció jön létre: a két utolsó sor és a verscím (amely voltaképpen e két sor összevonása) közrefogja a „lemerü-lő lét” visszatérő témáját, s az egész verset a „Szerelem” szó-metaforája alá rendeli.
2. Hasonlóan kettős arculatú a költemény verselése, mely egy-szerre értelmezhető ütemhangsúlyosan és időmértékes módon.
Az előbbi7alapformáját a szövegben legtöbbször visszatérő két-ütemű 5|3-as és 5|4-es osztású sorok biztosítják, amelyektől minden eltérés funkcionálisnak tűnik: az 5–6. sorban az erőteljes,
„szóátvágásos” enjambement mellett a megváltozott ütembeosz-tás (6|3-as és 7|2-es) a jézusi sziklasírra való utalást erősíti fel; a 9. sorban az addigi 5|4-es ütem megfordítása 4|5-ösre ritmikai úton mintegy megismétli azt, amit a verssor mint megnyilatkozás („S dúlt hiteknek kicsoda állít…”) és adúltszó kimond, míg a 13.
sorban ugyanezt az ütembeosztást – az előbbihez hasonlóan – a rendetlenségből rendet teremteni kívánó hősies erőfeszítés
ritmi-fikciótól, hogy egyfajta önfeltáró eljárással, a „mintha” effektussal rendre utal-nak önmaguk fikcionális mivoltára. Vö. Wolfgang ISER,Fikcióképzőaktusok= UŐ,A fiktív és az imaginárius,ford. MOLNÁR Gábor Tamás, Bp., Osiris, 2001, 21–43, különösen 33–40.
6Úgy tűnik, itt is tetten érhetőa kései József Attila hatása, amennyiben a Flóra-ciklus legismertebb darabjára, aRejtelmekre gondolunk, ahol ugyanilyen megha-tározó szerepet játszik a mindhárom versszakban megismétlődő ha feltételes kötőszó és az általa alkotott, a Nagy László-i verskezdet szintaktikai felépítésé-vel analóg szerkezet („Rejtelmek ha zengenek”, illetve Nagy Lászlónál: „Létem ha végleg lemerűlt”). A József Attila-költeményről bővebben lásd HORVÁTH
Kornélia, Versnyelv és műfajváltás József AttilaRejtelmekcíműversében= UŐ,A versről, Bp., Kijárat, 2006, 59–78.
7Ismert, hogy Nagy László milyen precizitással ír éppen a bolgár népköltészet meghatározó ütemhangsúlyos formáiról. Vö. NAGY László,Utószó,I. m.,384–
385.
kai reflexiójaként értelmezhetjük. Időmértékes szempontból a szöveg jambusi-anapesztusi sorokból építkezik, néhány hasonló-an jelentéses hasonló-anaklázissal. A kizárólag jambusos – két esetben chorijambussal kombinált – sorok mellett (ilyen az 1., az 5., a 6., a 9., a 10., a 11., a 12. és a 13.) szerephez jutnak a két emelkedő verslábat ötvöző ritmusúak (2., 4., 8.) valamint a tökéletes tiszta-ságú anapesztusi verssorok is (3., 7., 14.), amelyek között a vers-szövegben többszörösen kiemelt utolsó sort is megtalálhatjuk.
Az anapesztus a hangsúlyos verszáró pozíció révén külön jelen-tőségre tesz szert, amit határozottan indokolni látszik a szerző azon baráti beszélgetés során elhangzott megjegyzése, miszerint az anapesztus a magyar nyelvet „keresztre feszíti”8(vö. a vizsgált vers 4. sorával: „Kifeszül föla szivárványra?” – kiem. H. K.).
A tizennégy soros strófaszerkezet másfelől két (jambusi) időmértékes formát is megidéz: a Shakespeare-szonettet és az Anyegin-strófát, amelyek eltérő rímstruktúrájuk ellenére egy-mással és a Nagy László-i versszerkezettel is hasonlóságot mu-tatnak a két zárósor kiemelésében: e sorpár mindhárom ritmikai konstrukcióban sajátos összefoglaló, illetve poentírozó szerepet tölt be.
3. Amennyiben a költemény hangzásstruktúráját vesszük vizsgálat alá, azt tapasztaljuk, mintha a szöveg fónikus-akusztikus szervezettsége két hang, a likvida természete okán igen lágy, már-már magánhangzói jellegzetességeket produkálól és a kemény k explozíva sorozatos ellentétére épülne: „Létem […] végleg lemerűlt /ki […] tücsök[…] /Lángotkilehel[…]
/ Ki feszülföl[…] /Lágy […] szikla- / csípőketki öleli […] / Ki […] falban […] / hajakat, verőereket? / dúlt hiteknek ki-csoda állít / káromkodásból katedrálist? / Létem […] végleg lemerűlt /ki […] keselyűt! / […] ki […] / […] Szerelmet a túl-só […]” (kiem. H. K.).
Kérdés most már, miként értelmezhető ez az igen feszes hangzásszerkezet. Úgy vélem, egyfelől az oppozíció (vagy a ha-tárhelyzet) markírozásaként. Megfigyelhetjük, hogy a verssorok
8CS. VARGA István szóbeli közlése, Veszprém, 2010. szeptember 24.
legtöbbjében a két hang szembenállása nagyon szoros és explicit, miközben a hangismélődések a reddíció, a gemináció, az epizeuxis és a fokozatos sorozat alakzatainak legkülönfélébb tí-pusait vonultatják föl (pl. l-k-l-l:Lángot ki lehel; k-l-l: Ki feszül föl;l-k-l:Lágy szikla-;k-k-l-l: csípőketki öleli; k-l:Ki falban; l-k-k-k-l-l: dúlt hiteknek kicsoda állít; k-k-l-k-l:káromkodásból ka-tedrálist). Ezt a dinamikus, folyton változó oppozíciót – mely magában a címben is tetten érhető: „Ki viszi át a Szerelmet” – kétféle lét- és gondolkodásmód harcaként értelmezhetjük, de te-kinthetjük a perszonális költői nyelv kiküzdésére irányuló küzde-lem hangzásbeli jelölőjének is.
Megfigyelhető továbbá, hogy vannak verssorok, amelyeket fonetikai aspektusból a két konszonáns váltakozása helyett csak az egyik mássalhangzó jellemez: ezekben az esetekben a szem-benállása sorok közöttfigyelhetőmeg. Ilyen az elsősorpár (1. sor:
csak l, 2. sor: csakk), a 8. (csakk) és a 11. sor (csak l) s végül a két utolsó (13. sor: csak k, 14. sor: csakl).9Látható, hogy az így, verssoronként vizsgált hangzóismétlődések egyfelől nyomatéko-sítják az elsősor, valamint a cím rekurrenciája következtében lét-rejövő kettős keretes szerkezetet, másfelől csaknem szimmetri-kus, körszerűstruktúrát rajzolnak ki, amely azl-től („Létem”) az l-ig („Szerelmet”) ível.
Azlhangzó a szövegben a Léthez, alánghoz, alélekhez (lásd lehel), a túlsó parthoz és aSzerelemhez kapcsolódik: e szavak pedig egyfajta transzcendentális vagy abszolútumtapasztalatot látszanak jelölni. A kviszont a versegészben (ezúttal a címet is beleértve) összesen kilenc alkalommal ismétlődőKit hangsúlyozza, vagyis a beszélő szubjektum hangzásmetaforájaként figurálódik. Úgy tű-nik, az így jelölt lírai én önazonossága, önmagával való egységes-sége nem kétegységes-séges: jól mutatja ezt az is, hogy itt a kérdések a megnyilatkozásban nem kételyt fejeznek ki, hanem ellenkezőleg, a beszélő hang ama bizonyosságát, hogy eltűnte után nem lesz, aki a helyére lépjen, aki a „feladatát” átvállalja. Ugyancsak erre
9A fonetika szabályai szerint ajés azly hangokat azl-től eltérőönálló foné-máknak tekintem.
utal az ismétlődőkérdőjelek kétszeres versvégi leváltása és felki-áltójellel történő helyettesítése („ki rettenti a keselyűt!”; „S ki vi-szi át […] a túlsó partra!”). Jól tudjuk, a felkiáltójel nem kétséget, hanem ellenkezőleg, a leghatározottabb bizonyosságot fejezi ki, amelyet az írott szöveg felé a jel által közvetített érzelmi felindu-lás és intonáció csak megerősít.
Mindezek után úgy tűnik, a szöveg nyelvi és textuális autoreflexiója a Szerelem szóban sűrűsödik össze. Erre az autopoétikus beállítódásra utal a nagy kezdőbetűs írásmód (amely meglátásom szerint fölösleges, túlzó gesztusként értékelhető, mi-vel nem annyira felnagyítja vagy kitágítja a szó jelentéslehetősége-it, hanem ellenkezőleg, inkább lezárja azokat, s a szót mozdulat-lan szimbólummá merevíti); de az autopoézis feltételezésére ma-ga a szó történeti szemantikai struktúrája is módot ad. Mint is-mert, a szer- nyelvünk egyik legproduktívabb töve, amely számos jelentésében kapcsolható a Nagy László-vers tematikájához.
Gondolok itt például a ’szolgálatban sorra kerülő személy’, a
’szertartás, vallás’, ’személy’, ’szerződés, szövetség’ jelentésekre.
Interpretációnk szempontjából még jelentősebb azonban az a nyelvtörténeti kutatás által megállapított tény, mely szerint a tő eredeti jelentése feltehetően a ’sor’ volt, s ebből alakultak ki ké-sőbbi jelentései, mint például ’elrendeződés’, ’szerkezet’, ’szépen elrendezett, jól felépített beszéd’, ’írásmű, könyv szerkezete’
stb.10Vagyis aszer- tő, melyszerelemszavunknak is az alapja, eti-mológiájában és szemantikai alakulástörténetében eleve magában rejti az elrendezett beszéd, mi több, a sorokból építkező versbe-széd és versszöveg fogalmát. Úgy tűnik, Nagy László költeménye a hangzóktól a szövegkompozícióig a szerelem szó e szemantikai potenciáljára játszik rá, illetve azt bontja ki a szöveg szinte min-den aspektusában.
Végezetül szeretnék visszatérni a cikk elején felvetett esztéti-kai ítélet kérdésére. Úgy vélem, a Nagy László-vers eddig elem-zett gazdagságának és szigorú szerveelem-zettségének kevéssé használ
10 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, III, főszerk. BENKŐLoránd, Bp., Akadémiai, 1976, 730–731.
a kérdések sorozatára épülő retorikus szövegkonstrukció, s még kevésbé a ki folytonos kiemelésének patetikus gesztusa, mely eleve adottnak veszi a szubjektum létét és helyettesíthetetlensé-géből fakadó változatlanságát, nem engedve teret egy olyan el-gondolásnak, amely szerint az én, a szubjektum mindig a megnyi-latkozás nyelvi aktusában artikulálódik, s alapja, „léte” a nyelvben rejlik. Ha tehát Nagy László versét kizárólag mint megnyilatko-zást olvassuk, s nem mint nyelvi-poétikai úton szerveződő szö-veget, akkor – a magyar líratörténet ilyetén vonulatának megfele-lően – a vátesz-költőmegszólalásaként fogadjuk be, ahol a beszé-lőidentitását éppen e szubjektum felnövesztett és prófétikus Én-ként való explikálása és azonosíthatósága teszi evidenssé.
Nagy Márton Károly
A VÉGSŐMETAFORA FELÉ