Nagy László:Ki viszi át a Szerelmet
Eltérőek a Nagy László-vers poétikai és (vers)történeti értelme-zésének lehetőségei. Értelmezhetőa vers az életrajz irányából, de éppúgy a poétika felől. Meg is tették sokan.
AKi viszi át a Szerelmetrövid vers, egyetlen erős, sokáig kitar-tott hangütésnek tűnhet, holott időbe és térbe való kivetítettsége a létnek és a poétikának nagy területeit meg síkjait fogja egybe.
Az első sor – „Létem ha végleg lemerűlt” – jövő felé forduló idődimenziójában rejlő, sejtelmesen hangzó kérdés egyszerre tartja mozgásban a mondás jelenidejét és a jelentés jövőidejét, majd amikor a vers vége felé megismétlődik, az első verssor nem lép tovább, nem fokozódik, hanem megerősödik a jövő cseppet sem ígéretes látomása. A sorismétlés ugyanakkor azt is mondja, hogy a vers tömbszerűkérdéssorára nincs válasz. Azt mondja te-hát, hogy a jövő, ami felé nyitna a vers, nem látható be, ezért ké-telybe, a kétségek falába ütközik. Ugyanígy kétségeket kelt és nyit meg a vers térdimenziója, amikor a túlsó partot hozza szóba, mert végül is az „át” szóra esik itt a hangsúly, és az „át” a „túlsó part” képében nem kínál fel sem bizonyosságot, sem választ a kérdések sorára. A vers idő- és térdimenziójának értelmezése nem vetíti rá a verset írásának idejére, sem történéseire, hanem befelé, az én felé fordítja. A kérdező alany a versben mindvégig előtérben marad, mert a válasz nélkül hagyott kérdések sora nem a másikat, nem az idegent, nem a te-t vonja be a vers szövegébe, hanem megmarad a verskezdő erős szó – a „létem” – első sze-mélyének keretében. Jelzés értéke van az első személyt jelölő személyragnak. A kérdések mintha másfelé, az idő és a tér más-más dimenziója felé mutatnának, az elérhetetlen és kimondhatat-lan felé, miközben a hangsúlyos verskezdő szó első személye az én körében tartja a kérdéseket, s ezáltal a versben megszólaló
alany mindvégig magára marad, és magára hagyatottságát a sor-ismétlés hangsúlyozottá teszi. Bár a kérdések feltételeznék a má-sikat, a megszólítottat, az még sincs jelen, sőt távolléte éppen a válaszadás elmaradása, valamint a verset uraló elsőszemélyű be-szédmód folytán igen látványos. Nincs abban semmiféle ellent-mondás, hogy a kérdezőalany, miközben létének kérdéseit felte-szi, nem számít a másik, az esetleg válaszoló jelenlétére, mert nincs is tekintettel rá, nem hívja be a vers szövegébe. Persze fel-tételezni lehet, hogy a kérdezőalany önmagának teszi fel a kérdé-seket; az önmegszólítás nem zárható ki a vers értelmezéséből, ám nem is nyújt lehetőséget a megértés számára.
A másik távolléte, valamint a kérdező én közvetlen jelenléte utal a vers poétikai hagyományosságára. AKi viszi át a Szerelmet a klasszikus modernség hagyományába ágyazott vers, hiszen erő-sen személyes, minek folytán kitér a párbeszéd elől; a kérdések párbeszédet feltételeznének, ugyanakkor a válaszok elmaradása lezárja a vers számára a dialógus felé, a másik, az idegen felé ve-zetőutat. A versnek a klasszikus modernség hagyományában va-ló meghatározottságára nemcsak a vers zárósorában olvasható nagy kezdőbetűvel írott „Szerelem” figyelmeztet, erre hívja fel a figyelmet a klasszikus modernség szépségeszményének mély be-épülése is a vers felépítésébe, szóanyagának elrendezésébe, a nyolcas és kilences jambikus sorok rímpárjaiba, vagyis mind-azokba a poétikai eszközökbe, amelyek a hagyomány felé fordít-ják a vers arcát.
Úgyszintén eme hagyományosságára utal a versnek a költés, a költői tevékenység irányából való értelmezhetősége. A modern lí-ra első korszakának egyik sorozatosan visszatérő motívuma a költés, a költői tevékenység problematizálása, ezzel együtt min-den más emberi tevékenységtől való megkülönböztetése. Az egyes szám elsőszemélyben kimondott erős elsőszó a megszóla-ló alany önkörébe zárja a verset, ezzel együtt le is választja a filo-zófiai, mondjuk létfilozófiai értelmezés lehetőségéről. Nem a fi-lozófia felé nyit a „létem”, ellenkezőleg, az élményiség, a megélt-ség, az alanyiság irányába. S ebben sem nehéz felfedezni a klasz-szikus modernek nyomait. Nagy László verse azt mondja, hogy a
költés, a költőtevékenysége nem mindennapos cselekvés. A köl-tői tevékenység „imád tücsök-hegedűt”, lehel lángot a „deres ág-ra”, fölfeszül a „szivárványág-ra”, és állít „káromkodásból katedrá-list”. A költés kiemelése a mindennapos cselekvések rendjéből azonban nem a költői tevékenység misztifikálása; nem teszi a vers magasztossá a költő tevékenységét. Mert válasz híján nincs arra lehetőség, hogy a költői igazából világot teremtsen, arra sincs lehetőség, hogy „káromkodásból katedrálist” állítson.
Nagy László verse kérdéseinek sorozata magát a költői tevé-kenységet, magát a költés műveletét kérdőjelezi meg. Ha a hoz-záadott hosszú hanggal kétszeresen is rímhelyzetbe hozott „le-merűlt” térre utaló, hiszen elsődlegesen valamiben lehet lemerül-ni, szó jelentésmezejére helyezzük a verset, akkor szinte minden sorából a félelem, a szorongás, a jövőbe látás hiánya tetszik ki, válaszok híján valamilyen csalódottság is, mintha azt mondaná a vers kérdező alanya, hogy nincs már esély a modernség hagyo-mányos poétikájának fenntartására; a „létem” nem feltétlenül az életre vonatkoztatható, még csak nem is közvetlenül a költői lét-re, az én mint költőlétére, hanem vonatkoztatható magára a köl-tészetre is, minthogy azt is mondja Nagy László verse, hogy a klasszikus modernség hagyománya „lemerűlt”, eszköztára még használható, szépségeszménye még fenntartható, ezt mutatja a Ki viszi át a Szerelmetpoétikai rendezettsége, verstani következetessé-ge, sőt a Füst Milán-i személyes helyesírás ráillesztése is a „le-merűlt” hosszúű-jére, de ennyi már kevésnek látszik a „károm-kodásból katedrális” állításához. Persze valamennyire kerülő úton, a modernség eszköztárának szinte hiánytalan alkalmazásá-val a vers visszatér a megkérdezettség helyzetébe; idő- és tér-mozzanatai problémásokká válnak, azzá tesziőket a kérdések so-rozata. Kérdésessé tenni a választott hagyományt magával a ha-gyomány eszköztárával – ez valójában Nagy László versének po-étikai meghatározottsága. Bizonyos, hogy Nagy László a Ki viszi át a Szerelmet című versével nem lépett ki a választott hagyo-mányból, de annak jól látható jegyeivel, annak eszköztárával, ma-gát a hagyományt tette kérdésessé. A Ki viszi át a Szerelmet poéti-kai és verselési eszköztárával részint fenntartja a
hagyományos-nak mondható modernség verseszményét, részint pedig éppen eme eszköztár szinte hiánytalan alkalmazásával vissza is vonja, minthogy elégtelenségét fogalmazza meg a kérdések sorozatával.
Erős belső feszültség tör elő ezáltal a versből, a még mondható és a már nem mondható kontrasztjából eredőfeszültség.
Ugyanez a feszültség jön elő a vers dalszerű elrendezettségé-nek és a kérdezés sorozatosságának kontrasztjából. A verselés hagyományos eszköztárának alkalmazásával Nagy László dalsze-rűre szerelte a verset, dalszerűségét a nyolcas és a kilences jambi-kus sorfélék rímelésével, egészében a párrímek folyamatosságá-val, ezzel együtt a sorok akár ütemhangsúlyosan is olvashatósá-gával megerősítette, ám éppen azzal, hogy eközben semmit sem állított, nem állította azt, hogy van válasz a feltett kérdésekre, erős belső ellentmondást fogalmazott meg, amely áthatja az egész verset, a vers létfilozófiától távoli jelentésszintjeit, de épp-úgy poétikai eszköztárát és megmunkáltságát is. A dal a lírai köl-tészet alapműfaja, önmagában és szóösszetételekben, úgymint dalvers vagy népdal, egész verscsaládot alkot, melynek verselési és poétikai meghatározottsága jól felismerhető verselési eszköze-iben, a személyesség erős jelenlétében, az előadhatóság bizonyos-ságában, sokat mondó egyszerűségében rejlik, ezen túlmenően pedig az én fokozott önkifejezésének erősségében, vagyis a dal nem, vagy nagyon ritkán viseli magán a kétely, a kételkedés jegye-it, míg vele szemben a kérdés, a kérdezés mindig a kételynek, a kételkedésnek a felszínre hozása. E két jól felismerhető sajátos-sága Nagy László versének ellentétben áll egymással. A dalszerű-ségnek a kérdezés mindenképpen kontrasztja, és e kettőnek egyetlen versben való megjelentetése teremt poétikai feszültséget, s minden bizonnyal e feszültség felismerése tette olvasói számára emlékezetessé Nagy Lászlónak, más versei mellett, éppen ezt a versét. Bori Imre jegyzi meg, hogy aKi viszi át a Szerelmetidejében Nagy Lászlót egyfelől a „személyesség problematikája”, másfelől a „költő szerepe” foglalkoztatja, amibe nem nehéz belelátni ugyanezen kontrasztot, minthogy a klasszikus modernségtől örö-költ én-központúság, ezzel együtt a személyesség hangsúlyozott jelenléte és „költő szerepe”, amely már nem a látnoké, nem a
vi-lág történéseit hírül hozó vak énekesé, nem is a jövőbe tekintő jósé, sem a varázslóé, sem a létet közvetlenül megélő költőé, egymással éles ellentétben áll. Az azonban már nem bizonyos, amit szintén Bori Imre állít ugyanitt, hogy Nagy László ekkor a
„tudatvilágban” keresi „költőiségének a feladatait, a megőrzőnek, az átmentőnek a szerepét vállalva”. Bori szerint „Jellegzetes gon-dolati fordulatnak lehetünk itt tanúi: a költő éppen ezekben a versekben kezdi meg a remény elvének újrateremtését, visszape-relését, mintegy a létezés mélységeiből dobva fel magát.”1Két sor kihagyásával ezután idézi állítása igazolására példaként aKi viszi át a Szerelmet. A modernség eszköztárának egyidejű alkalmazása és megkérdőjelezése, a hagyomány fenntartása és visszavonása, va-lamint a szóban forgó vers dalszerűsége és a kérdések sorjázása, a mindebből fakadó lírai kontrasztok feszültségkeltőhatása mintha ellentmondana Bori Imre meglátásának. Nem teremti újra aKi vi-szi át a Szerelmeta remény elvét, nem is pereli vissza a reményt, el-lenkezőleg, hagyományba ágyazottságának problematizálásával, valamint a dalszerű és a kérdezés kontrasztjával a „lemerűlt” lét egyszeri, poétikus drámáját mondja a líra és a dalszerűség önma-ga ellentétébe visszaforduló tisztaságával.
1BORI Imre,Két költő, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1967, 263.
Végh Balázs Béla