Nagy László:Ki viszi át a Szerelmet, Dsida Jenő:Nagycsütörtök
Sorsvállaló, közösségi költészet
A közösségi, képviseleti, sorsvállaló, sorskérdés-megjelenítő jelzőkkel felcímkézett költészeti hagyomány képviselői szerint a művé-szet, a poézis létrangja és ereje mindenesetre megköveteli a kö-zösségi kiterjeszkedést, felelősségvállalást, tanúságtételt. Radnó-ti Miklós – emlékezzünk – az individuális életösztönt elnyomva, a privát énvédő gesztusokat félresöpörve függesztette szemét mindegyre a fasizmus roppant közösségi botrányára a XX. szá-zad negyvenes éveiben, s líráját a publikáció, a konkrét hatás esélyétől totálisan megfosztva is tántoríthatatlan közösségi ér-dekűtanúságtételnek szánta. A legnépszerűbb Nagy László-vers és a legismertebb Dsida-költemény, nagyon úgy tűnik, e közös-ségi, képviseleti, sorsvállaló tradícióba illeszkednek. A Ki viszi át… vallomástevő beszélője mások helyett, mások érdekében vállal roppant feladatokat: leheletével átforrósítja a fagyot, a sziklavidékből termő, lágy hantokat teremt, szétdúlt hiteknek templomot emel, életáldozatokat dajkál, keselyűt rettent, és fo-gában tartva viszi át a Szerelmet a vízen. A Nagycsütörtök lírai énje Jézus alakjával azonosul, a kereszt áldozathozatalára készü-lő Krisztus magányát, vívódását, szenvedését idézi meg. Persze, miként a közösségi, sorsvállaló tradíció egyes más képviselői között, a Nagy László-i és a Dsida Jenő-i vers közt is roppant különbségek vannak; a kétféle attitűdben és poétikában, úgy tű-nik, lényegi differenciák mutatkoznak. Kezdjük a töprengést ezek számbavételével, s próbáljunk ily módon közelebb jutni a teljesebb megértéshez!
A látványos poétika verse
A Ki viszi át a Szerelmet és aNagycsütörtök karakteres különbségeit először is a költemények hangzó szférája szuggerálja. A Ki viszi át…. ritmikai, hangzó effektusai jóval látványosabbaknak, erő-sebbeknek tűnnek aNagycsütörtökakusztikai szférája által közvetí-tett impulzusoknál. A Nagy László-alkotás – a sommázó, világ-képösszegző, esszenciasűrítőkarakterhez képest némileg szokat-lanul – páros rímekre és nyolcas, kilences szótagszámú sorokra épül. A magánhangzó-összecsengések hat sorban három szóta-gosak (lemerűlt – hegedűt; megeredt – ereket; lemerűlt – kese-lyűt), de a két szótagos rímek többségét is metrikai egyezések előzményei erősítik (deres ágra – szivárványra; fogában tartva – a túlsó partra), noha anagrammatikus jelleggel vagy a szuggesztív különösség más módozatával a rímek nem rendelkeznek. (A hét páros rím közül kettő egyébként – deres ágra – szivárványra;
tartva – partra evidens ragrímnek mondható.) A nyolcas és kilen-ces szótagszámú sorok a hím és nőrímek váltogatásával ugyan-csak szuggesztív ritmikai alakzatot, „erős gestalt”-ot jelenítenek meg. Nyolc szótagú kombinációt az első, a negyedik és a hatodik rímpár bezárta sorok alkotnak, ezek természetszerűleg hímríme-sek. („Létem ha végleg lemerűlt / ki imád tücsök-hegedűt?”; „Ki becéz falban megeredt / hajakat, verőereket?”; „Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt!”)
Más kérdés, hogyan alakul a poentírozó, hangsúlyozó, kieme-lő viszony a nyolcasok és a kilencesek között. Pusztán alaki, for-mai szempontból mindegyik nyolcas sorpárt poentírozó jellegű-nek kell gondolnunk, különösképpen a negyedik rímpár nyolcas-kombinációját, amely négy kilences sor után mintegy váratlanul bukkan fel. A szó szoros értelmében vett metrikai-ritmikai poen-tírozást azonban a Nagy László-vers szemantikai (Tsur profesz-szor szellemes magyarításával: értéstani) struktúrája nem támaszt-ja alá. A metrikailag poentírozó verskezdés („Létem ha végleg lemerűlt / ki imád tücsök-hegedűt?”) ugyanis szemantikailag egy-általán nem összefoglaló karakterű – a tücsökhegedű-imádás csupán az egy-rangú részcselekvések sorába illeszkedik –, s a ne-gyedik, hatodik sorpárok-rímpárok sem tekinthetők
gondolatilag-érzelmileg különösen hangsúlyosnak, legalábbis a költemény csúcspontját képező, szemantikailag erősen poentírozó (alliterá-cióval, nagybetűs írásmóddal is tüntető) ötödik, hetedik sorpár-hoz képest („S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból ka-tedrálist?”, „S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”).
Határozott, erőteljes aKi viszi át…grammatikája, mondattani felépítése is. A vers kétsoros kérdéssel indul, s a harmadik és ne-gyedik sor egysoros kérdései után – a mellérendelő, szimmetri-kus, két sorra nyújtózkodó kérdő mondatok iránti olvasói elvá-rást végleg kialakítva és beteljesítve – ehhez a rendhez tér vissza.
A költemény enjambement-jai (egyetlen kivétellel) roppantul
„gyengék”, szabályosak: az összetartozó szintagmák semmi eset-re sem válnak el egymástól, s a műkét összetett mondatában (az első–második és a tizenegyedik–tizenkettedik sorban) a sorvégek tagmondathatárokkal esnek egybe. Az utolsó négy sor a poentí-rozás formális-alaki eszközével is él. A kérdőmondatokat a költő grammatikailag nem változtatja meg, de a nagyobb nyomaték kedvéért felkiáltójellel látja el.
A látványos, hatásos prezentációt a metaforikus körülírások és a közvetlen szimbolikus, jelképi rekvizitumok mindenkor evi-densen erősítik, s az 1965-ös Nagy László-vers is nagymértékben épít rájuk. A lírai hős emelkedett, komoly erőfeszítéssel járó cse-lekvéskívánalmai (imádás, lángot lehelés, sziklából mezőt alakítás, hitőrzőkáromkodás, keselyűrettentés, úszva átmentés) metafori-kus körülírásokba ágyazva, költői szimbólumokhoz, jelképekhez tapasztva jelennek meg a költeményben (tücsök-hegedű, szivár-vány, deres ág, falban megeredt embertestek, keselyű). E metafo-rikus körülírások, jelképválasztások azonban nem mindig „végig-gondoltak”, meggyőzőek, s az alkotó eredetiség sem mondható el mindőjükről. A halálesélyt, az öngyilkosság-kísértést megjelenítő verskezdésben („Létem ha végleg lemerűlt”) nem csak az alany és az állítmány erős eufemizálását kifogásolnám, de a „lemerűlt”
igének a „lét” elvont fogalmával való összekapcsolását sem ér-zem szerencsésnek. A „Ki feszül föl a szivárványra?” körülírást ugyancsak problematikusnak gondolom: sehogy sem találom a
két metaforaelemet (a cselekvésszót és a határozót) összekötő látványi közöst, vizionárius alapot, s a színes, élményt, szépséget, felszabadultságot jelképező szivárvány jelentéstani konnotációit sem tudom a keresztre feszüléshez illeszteni. A metaforikus, jel-képi eredetiség hiányát a harmadik sorral szemléltetném. A
„Lángot ki lehel deres ágra?” körülírás a klasszicizáló költészet körülírásos mintatoposzait juttatja eszembe. A standardizált szó-kapcsolat a „felolvasztani a jeget” típusú metaforabokrok közé simulva a mindennapias, kognitív nyelvi mechanizmusok köré-ben marad, s nem mutatja a költői metaforateremtés sajátságait.
A méltányosságra törekvőelemzőnek persze szólnia kell arról is, hogy a versben szuggesztív metaforikus körülírások, igazi, köl-tői szóképek is vannak. Ilyen érdekes, egyénített kapcsolások – a kognitív mindennapiság toposzhalmazait maguk mögött hagyó, poetizált, költői metaforák – az ötödik–tizedik sorok szóképei és a záró sorpár kapcsolásai. „Lágy hantú mezővé a szikla- / csípő-ket ki öleli sírva? / Ki becéz falban megeredt / hajakat, verőere-ket? / S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrá-list?”, „S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”
A Ki viszi át a Szerelmet látványosan prezentáló poétikája ter-mészetesen megköveteli az erős poentírozást, a kiemeléseket, hangsúlyelhelyezéseket is. E poentírozás a műben mindazonáltal jó néhány esetben nem a poétikai mozgássor autentikus alakítása révén realizálódik, hanem külsőlegesebb, nyersebb, művészietle-nebb módon valósul meg, „formális” retorikai, grammatikai esz-köztár mozgósításával megy végbe. Mint már említettem, ilyen külsőleges poentírozás jellemzőa verszárásra is: a költőaz utolsó sorok sommázó, összefoglaló, lényegsűrítő jellegét „formális”,
„alaki”, grammatikai eszközzel, a kérdőjelek felkiáltójelre cserélé-sével igyekszik hangsúlyozni. („Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”)
Végül el kell mondanunk, hogy a Ki viszi át… különböző formai rétegeiben jellegadó látványos, erős prezentáció a szeman-tikai szinten, az általános attitűdöt vizsgálva is evidensnek, szem-beötlőnek tűnik. A költemény, mint említettem, roppant
hord-erejű cselekvéseket láttat. E tettek aktívak, eredményesek, átfor-máló hatásuk nyilvánvaló: a versben a téli fagyból forróság lesz, a sziklacsípők lágy hantú mezővé válnak, az emberáldozatok fel-dajkáltatnak, a keselyű elretten, a káromkodásból katedrális épül, és a Szerelem átmentődik a túlsó partra. „Az irodalom olyan em-berekkel kezdődik, akik mindent megtehetnek” – juthat eszünk-be Northop Frye szellemes észrevétele. S valóban… Az 1965-ös Nagy László-műben mintha az emberérdekű mítoszok és a ro-máncok világába, az első irodalomteremtési mód stádiumába lépnénk vissza; a valóságerő összezsugorodik, elporlad, s kultúr-héroszi cselekvések alakítják, formálják a világot. A környezeti meghatározottságot persze a modern irodalom sok más műcso-portja is eliminálja. Arany János románcballadáiban (a Rozgo-nyinében, a Szent Lászlóban, aMátyás anyjában, a Szibinyáni Jank-ban) ugyancsak a környezeterővel szemben diadalmas ember je-lenik meg. Csakhogy e balladákban sok-sok változatos, szellemes
„fikciószignál” hangsúlyozza a műalkotás teremtettségét, a víziós karaktert, a fiktív játékjelleget; a XIX. századi költő evidensen jelzi, hogy a műbeli látomások nem közvetlenül vetítendők rá a világra. E „közvetettség”-nek azonban az 1960-as évek közepén született költeményben nyomát sem látjuk. A beszélő áttételek nélkül utal a külső világhelyzetre, a katasztrofális, értékhiányos viszonyokat a maguk „valódiságában” idézi meg, s a felszólítás imperatívuszát, a lírai hős erőteljes, sikeres, ható, átalakító tevé-kenységét is így, ebben a mimetikus, „realisztikus” értelemben prezentálja.
A visszafogott poétika verse
Az 1965-ös Nagy László-költemény, látjuk, minden ízében erő-teljes hatásokra tör, az 1933-as Nagycsütörtök azonban jóval visz-szafogottabb, finomabb effektusokkal dolgozik. A kérdőés felki-áltó mondatok erőteljes modalitására Dsidának nincsen szüksége, s a látványos, mellérendelő szimmetria erős Gestalt-lehetőségeit sem használja ki. A (cím nélkül) huszonegy soros, páratlan sor-számú vers kizárólag konstatáló, kijelentő mondatokat tartalmaz,
s e mondatok a leíró, megjelenítő szituációjelzés és a lelkiséget feltáró vallomás között mozogva „szabálytalanul”, de legalábbis visszafogott szimmetriában váltakoznak. Az első, szituációjelző egység négysoros, ezt hatsoros vallomás követi, majd a két és fél soros újabb szituációjelzés után a kilencsoros (a szituációjelzést és a vallomást vegyítő) verszárás következik.
A párrímes nyolcasok-kilencesek látványos ritmikai erejéhez (a hím- és nőrímcserék effektusaihoz) képest a Nagycsütörtök akusztikai rétege sokkal visszafogottabb hatástényezőket mutat.
A költemény ritmikai-metrikai formája, az ötös, hatodfeles, rím-telen jambus. A forma, amint azt Láng Gusztáv monográfiája is jelzi, Dsida Jenő pályaívén átmenetet képvisel az expresszionista szabad vers és a rímes, ritmusos kötött alakzatok között.1 Az ötös, hatodfeles, rímtelen jambusról szólva azonban nem csupán a harmincas évek történeti poétikai mozgásait érdemes szem előtt tartanunk. Az érdekes, kétarcú forma a versszerűséget evi-denciaként közvetíti, de nem penetráns erővel képviseli; nem a tagoló ritmikát, erőteljes rímeket (a jambusnál erősebb, három morás metrumokat) tartalmazó költemények módjára szuggerálja.
Az ötös, hatodfeles rímtelen jambusok a műalkotást a beszédmű-fajokhoz, a közbeszédhez is hozzátapasztják, s a mindennapiság-ra jellemző szemantikai rétegekhez különös affinitással kapcso-lódnak. Dsida harmincas évekbeli drámai jambusai mindennapi dikcióval, szituációteremtéssel, köznyelvi szókinccsel, szófűzéssel tüntetnek (Immáron ötvenhárom napja;Országos eső), s e „mindenna-piság”, e „kollokvialitás” (a poetizáltság visszafogásának evidens sugallata) a Nagycsütörtökre is jellemző. (Aligha tekinthetjük vélet-lennek, hogy a költemény első változata metrikailag teljességgel
1„A versforma – a drámai jambus – már áttérés a kötött versbeszédre. Ugyan-akkor ez a forma ebben az időben (példa lehet rá közvetlen előzményként Sza-bó Lőrinc húszas évekbeli költészete) szabad vers és kötött forma között átme-netként funkcionál; az előbbit rímtelenségével, az utóbbit ritmikájával idézi.”
LÁNG Gusztáv,Dsida Jenőköltészete, Bukarest–Kolozsvár, Kriterion, 2000, 129.
„kiképzetlen”, „semleges”, közbeszéd-szerű a végleges változat-hoz képest.2)
A köznyelviség, beszédműfajiság, mindennapiság-szuggerálás már a költemény indításakor is nyilvánvaló: a verskezdés („Nem volt csatlakozás. Hat óra késést…”) a Nagycsütörtök ritmikailag, metrikailag leginkább közömbös, „prózaimitáló” sora. A költőis érzi azonban, hogy e „prózaindítás” után erősíteni kell. A vers-szuggesztiót a második sor rögvest helyre is billenti, s az első egységet záró negyedik sor átható jambusai végleg megszilárdít-ják. „jeleztek és a fullatag sötétben / hat órát üldögéltem a ko-csárdi / váróteremben, nagycsütörtökön.” (A „beszédműfajiság”
és az erőteljes metrumalkalmazás váltakozó játéka egyébként az 1933-as művet elevenebbé, változatosabbá is teszi a szimmetri-kus, egyneműen lüktető, evidensen ismétlő Nagy László-költe-ményhez képest.)
Az erőteljes lüktetésű, legelső szekvenciazárás a vers első tíz szótagú sora, s illusztratívan jelzi, milyen „végiggondolt” a Nagy-csütörtökben az ötös és a hatodfeles jambikus sorok váltakoztatása is. Az összetartozó mondategységek, versszekvenciák lezárása nemcsak itt, az elsőegység végén, hanem a későbbiekben is min-dig tízes szótagszámú sorok által történik meg. Öt jambusból áll a második szekvenciát záró tizedik sor („nyomán lopódzó ellen-ségeit”), s ilyen a verset bevégző tudósítás is („s végigcsurogtak gyűrött arcomon”).
Az erős, látványos, szembeötlő vers-prezentációt a versszö-veg anjembement-rendszere is halványítja, visszafogja. A Nagycsü-törtök áthajlásai (ha a Keveháza névelőeltolásához, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, Rakovszky Zsuzsa olykor kiélezett, halmozott anjemebment-jaihoz képest visszafogottabbak is) a Nagy László-vers tükrében nagyon is észrevehetőek. Igaz, egyetlen éles, szó-daraboló anjembement az 1965-ös költeményben is felbukkan („Lágy hantú mezővé a szikla- / csípőket ki öleli sírva?”), de ott a továbbiakban, mint említettem, az összetartozó szintagmák
szét-2A fennmaradt elsőszövegváltozatot Láng Gusztáv közli, és a ritmikai kidolgo-zottság szembetűnőhiányára isőhívja fel a figyelmet.,I. m., 269.
választásának nincsen nyoma. Dsida viszont hat esetben választ el egymástól összeforrott, erős kohéziójú szókapcsolatokat. A versben alany és állítmány háromszor kerülnek más-más sorba (a sűrűfüst, mint roppant denevérszárny, / legyintett arcul. Tompa borzalom / fogott el, mély, állati félelem.”; „Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak…”), egy ízben az állítmány válik el a tárgytól („Nem volt csatlakozás. Hat óra késést / jeleztek és a fullatag sötétben”), s kétszer jelzőés jelzett szó is szétszabdalódik („hat órát üldögéltem a kocsárdi / váróte-remben, nagycsütörtökön.”; „Körülnéztem: szerettem volna né-hány / szót váltani jó, meghitt emberekkel”).
Az erősen poetizált, emelkedett, retorikus költői beszéd eluta-sítását egyebek mellett a szókincs, a frazeológia időnkénti tünte-tő, kollokvális mindennapisága is jelzi. A lírai hős már a harma-dik-negyedik sorban bizalmas, familiáris igét használ cselekvés-szóként, s a konkrét vershelyszínt, a székelykocsárdi vasúti cso-mópontot egyszavas, kollokviális, köznyelvi formulával nevezi meg. („hat órát üldögéltemakocsárdi / váróteremben, nagycsütör-tökön.”)3A tizenharmadik-tizenhetedik sorokban a szorongás te-tőzését is közbeszédszerű fordulatokkal jelzi a költő. „Tompa borzalom / fogott el, mély, állati félelem. / Körülnéztem: szeret-tem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel, / de nyirkos éj volt és hideg sötét volt”.
ANagycsütörtökben a mindennapiság-szuggesztiót a látványos, centrális jelzésként alkalmazott metaforika eliminálása, a „jelképi-ség hiánya” is erősíti. Az 1935-ös szövegben (egyetlen szineszté-zia mellett) mindössze két hasonlat bukkan fel, s ezek közül is csak a második illeszthetőa modern, tág fesztávú metaforák, ha-sonlatok sorába („a sűrűfüst, mint roppant denevérszárny, / Le-gyintett arcul”). Az eszmélkedő helyzet fölemelésére alkalmazott közvetlen mítoszi jelzéseket Dsida jól láthatóan kerüli. Ilyen jel-zéssor a versben egyetlen helyen található, de itt is a köznapiság szövegkörnyezetétől meghatározottan, visszafogottan. A tizen-nyolcadik és tizenkilencedik sorokban fölbukkanó Péter, János,
3Kiemelések tőlem – Ny. B.
Jakab, Máté nevek biblikus kötődéséhez ugyan nem fér kétség, ám a napjainkban már megszokottá vált keresztnevek szervesen illeszkednek a huszadik, huszonegyedik század mindennapiságá-ba is.
Visszafogottság, „finomhangolás” és motiváltság jellemzi a Dsida-vers poentírozó rendszerét is. E poentírozás, amint a ko-rábbiakban a metrika és a szekvenciazárások kapcsán már utal-tam rá, mindig mértéktartó, és (legfőképpen) a poétika szférájá-hoz kötött; nagyon is különbözik tehát attól, amelyet a Nagy László-versben megfigyelhettünk. E különbözőséget legszemléle-tesebben a verszárásokkal illusztrálhatjuk. A felszólító, summázó, esszenciasűrítőNagy László-i versvéggel szemben aNagycsütörtök zárása egyáltalán nem törekszik összegzésre, kiemelésre, példá-zat-értékre, lekerekítésre. E „poetic closure” evidensen konstatá-ló, szituációrögzítő, ámbátor egy finom, a befejezettség, bevég-zettség szuggesztióját erősítő gesztust azért észlelünk: az utolsó sorban a hatodfeles jambus, mint már említettem, ötös jambusra vált: „Kövér csöppek indultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon”.4
Végül, ahogyan aKi viszi át a Szerelmetelemzésekor tettem, ej-tenék néhány szót a Nagycsütörtökáltalános attitűdjéről, megvizs-gálnám a verset az emberi lehetőségek s a valóságerő síkján is. A két költemény közti különbség, az erőt sugalló, látványos prezen-táció és a visszafogottság kettőssége e téren is szembeötlő, jelleg-adó. Az 1965-ös műa környezeterőt – láttuk – az aktív szelferő tükrében összezsugorította, megsemmisítette, az 1935-ös vers azonban ezt nem teszi, nem teheti. A Nagycsütörtök beszélőjét a környezeti meghatározottság acélos hálója veszi körül; a költe-ményben a világ aktív alakítása reménytelennek látszik, a lelket nem az önerő tudata jellemzi, hanem a „mély állat félelem”-be
4A konstatáló, szituációrögzítőverszárás egyébként egyáltalán nem Dsida lele-ménye. PetőfiKiskunságcímű, 1848-ban írott versében talán még csak ösztönö-sen, véletlenszerűen használja, Arany az 1853-asÁgnes asszony, az 1877-esVörös Rébéktanúsága szerint evidensen továbbfejleszti, Ady pedig már az 1906-os és 1908-as kötetek verseiben is előszeretettel alkalmazza (Harc a Nagyúrral;Vörös szekér a tengeren;Sötét vizek partján;Közel a temetőhöz).
torkolló szorongása járja át; az emberi lehetőség az áldozatválla-lás gesztusára, attitűdjére szűkül.
Konklúziók, kérdések
A fenti vázlatos elemzésből kiolvasható preferenciák, értékelő hangsúlyok, előítéletek, azt hiszem, világosak mindenki számára, alighanem azok is kiértik a szövegből, akik jelen sorok írójának korábbi idevágó dolgozatait nem ismerik. Okfejtésem, hiába is tagadnám, „előítéletes”. Az elemzés során voltaképpen azt az ol-vasói élményt, intuíciót igyekeztem fogalmilag kifejezni, kibonta-ni, artikulálkibonta-ni, amely a Dsida-költeménynek elsőbbséget biztosít az 1965-ös Nagy László-verssel szemben. A Ki viszi át… – így véltem – látványos prezentációra épít. A metrika, a ritmika, a rí-melés, a szimmetrikus graduálás, mellérendelés, a pontos gram-matikai megfelelések, az erős Gestaltok, a kérdő és felkiáltó mondatok modalitáskihasználása, a szimbolikus, jelképi értelmű fogalmak, metaforikus körülírások centrális szerepbe állítása – mind-mind e látványos prezentáció jegyében állnak. Mindemel-lett azonban – úgy láttam – a veresben a motiváltság, összehan-goltság, szervesség képviselte poétikai erők kevésbé érvényesül-nek. A Nagy László-műben a metrikát, a poentírozást, hangsúly-megvalósításokat, metaforikus körülírásokat vizsgálva elég sok esetlegességet fedeztem fel, s hiányoltam a poétikai „finomszer-kezet” meggyőzőkimunkáltságát.
Dsida Jenőe „látványpoétikával” szemben – nekem így tűnt – sokkal visszafogottabb prezentációt alkalmaz. A Nagycsütörtök a metrika, ritmika elemeivel mértéktartóan bánik, a szimmetria, a grammatikus rendezettség effektusait csak egy bizonyos fokig használja, a jelképi megjelenítést, a nyilvánvaló, közvetlen mítoszi szférába emelést nem erőlteti. E visszafogottabb versépítés mögé azonban a költőoda tudja állítani a kifogástalan poétikai szerke-zet hitelét: a metrum változásai, a hangsúlyelosztások, a szókivá-lasztás, mondatszerkesztés, a funkcionális rétegegyeztetések mély művészi „elgondolásra” utalnak, s végül szuggesztív, hiteles mű-egészt hoznak létre.
E poétikai illusztráció azonban (már ha egyáltalán igaz) csak valamiféle csírakezdemény, kezdőpont, a fenti észrevételeket a bővítés, kiterjesztés vizsgapróbáján kellene megmérni, megfor-gatni. Vajon az elemzés során feltárt problémaegyüttes érvényes más, kanonizált Nagy László-költeményekre nézve is? A látványi reprezentáció és a „művészi, poétikai” végiggondolatlanságok el-lentmondás-kettősségét netán a Havon delelő szivárvány, a Rege a tűzről és a Jácintról s a Zöld angyalszövegeivel kapcsolatban is fel-vethetjük? A poétikai motiváltság, a réteg-összerendezés elvét igényként érvényesítve vajon Nagy László (és Juhász Ferenc) szá-mos más művében is találnánk-e az itteniekhez hasonló anomáli-ákat? Az is lehet, hogy majdnem mindegyikben? S a kritikát még ennél tágabb körre is kiterjeszthetnénk? A Nagy László-i (Juhász Ferenc-i) verskultúra bírálata az ötvenes-hatvanas évek hazai köl-tészetének „leminősítéséhez” is elvezetheti az irodalomtörté-nészt? Kimondhatjuk netán, hogy az időszak poézisét valamiféle
„visszaprimitivizálódás” jellemzi? Hogy az ötvenes (hatvanas) évek új költői sereglete jelentős mértékben „elfeledkezett” a for-maképzés követelményeiről, a poétikai motiváltság, a szerves formatartalom, a finomhangoltság vívmányairól? Azokról az evi-denciákról, amelyeket a retorikus, szónoki alakítást elutasító Arany János már a XIX. században oly felejthetetlen nívón kép-viselt? Amelyeket az Ady Endre-i, Babits Mihály-i, Kosztolányi
„visszaprimitivizálódás” jellemzi? Hogy az ötvenes (hatvanas) évek új költői sereglete jelentős mértékben „elfeledkezett” a for-maképzés követelményeiről, a poétikai motiváltság, a szerves formatartalom, a finomhangoltság vívmányairól? Azokról az evi-denciákról, amelyeket a retorikus, szónoki alakítást elutasító Arany János már a XIX. században oly felejthetetlen nívón kép-viselt? Amelyeket az Ady Endre-i, Babits Mihály-i, Kosztolányi