Hadrianus állítólag leszedeti Traianus dunai hídját. Tartózkodása Daciában és Pannoniában. A római jog kiterjesztése. L. Aelius, Pannonia helytartója. Antoninus Pius; Marcus Aurelius. A markomann háborúk kitörése.
A Garam melléki ütközet. A barbárok meghódolása. A tervezett Sarmatia, Marcomannia tartományok. Újabb lázadás; Marcus halála. Commodus békeföltételei. A pannoniai serei Septimius Severust kiáltja ki császárrá.
Caracalla, Alexander Severus; Maximinus Thrax erélyes föllépése. III. Gordianus, Philippus. A gótok betörése.
Decius megmenti Daciát. Gallienus. Dacia elveszése. Claudius megveri a gótokat. Aurelianus. Dacia Ripensis.
Probus, Carus. Diocletianus legyőzi Carinust
Traianus alatt a római birodalom oly kiterjedést nyert, minővel sem azelőtt, sem azután nem birt. Dacia meghóditása a római fegyverek utolsó, nagy jelentőségű ténye volt.
Hadrianusnak (117–138), bár jeles katona volt, mindazonáltal be kellett látnia, hogy az óriási birodalom határai csak úgy védhetők meg sikerrel, ha a hadsereget szaporitja. Már pedig erre nem volt pénz. Ha már költeni kell, fontosabbnak tartotta a közigazgatás javitását. Inkább kész volt egyes tartományokról lemondani, semhogy mások megtartását, hol a római élet már mély gyökeret vert, koczkáztassa.
Tényleg lemondott az Euphratesen túl fekvő vidékekről s Armeniáról. Daciát illetőleg is hasonló szándékáról értesülünk. Ha Dio Cassiusnak1 hihetünk, úgy Hadrianus a hidat, melyet Traianus Turn-Severinnél a Dunán át veretett, felső részeiben leszedette. Attól tartott, hogy az ellenség, meglepve az őrséget, könnyebben hatolhat be a hidon át Moesiába, mint különben. A hir magának Daciának feladásáról azonban csak következtetés volt, azok után, mik keleten történtek, s aligha felelt meg Hadrianus tényleges szándékának. Inkább az ellenkezőt vagyunk hajlandók hinni. Lehetetlen, hogy Hadrianus fel ne ismerte volna Dacia fontosságát a többi dunai tartományok fentartása szempontjából.
Hadrianus csak szükségből, vonakodva viselt háborút. Már nehány hónapra azután, hogy Antiochiában 117 augusztus 11-én adoptálásáról értesült s a sereg imperatornak üdvözölte, a hirre, hogy a sarmata roxolánok nyugtalankodnak, elhagyja Syriát. A csapatokat előre küldi, maga pedig utánok megy Moesiába. Nyilván Daciába törtek be a roxolánok.2
Hadrianus november végén érkezett meg a Dunához. A háború nem folyhatott sokáig.
Az volt a vége, hogy a roxolánok királya ugyan visszanyerte a teljes anyagi támaszt, egyúttal azonban római polgárjoggal ruháztatván fel, hűbéri viszonyba került Rómához. Nehogy pedig ujabb meglepetésektől kelljen tartani, Hadrianus egyik legderekabb hadvezérét, Marcius Turbót, mint helytartót rendkivüli hatalommal Dacia s mindkét Pannonia élére állitotta.3 Turbo parancsnokságának kiterjesztése Pannoniára arra enged következtetni, hogy e tartomány biztossága sem állott minden kétségen felül.
Annak emlékére, hogy Hadrianus Moesiában és Daciában tartózkodott, érmek készültek. Nyilván e látogatása szolgáltatott arra is alkalmat, hogy Dacia fővárosa, Sarmizegetusa 118-ban a császár tiszteletére emlékkövet állitott.4 Hadrianus arra használta fel ottlétét, hogy a tartományok állapotáról személyesen meggyőződjék. Valószinüleg ekkor kapta Drobeta5 Daciában s több moesiai helység városi szervezetét. Mindennél fontosabbak voltak intézkedései, melyekkel Daciát külső támadásokkal szemben biztositani igyekezett.6
Hogy Turbo rendkivüli parancsnoksága csak ideiglenes volt, kitünik egy 129 évben kelt diplomából, melyben azon segédcsapatok legénysége kap polgárjogot, mely Dacia Inferiorban állomásozik. Mig Turbo áll Dacia élén, a provincia kettéosztásának nem igen lehetett értelme.
Hadrianus útja Róma felé Pannonián át vezetett. Mint Pannonia volt helytartója, eléggé ismerhette ugyan ennek viszonyait, mégis valószinü, hogy itt megszakitotta útját s a
csapatok felett szemlét tartott. Ránk maradt egy verses sirfelirat,7 melyben az elhúnyt, ki batáv volt, eldicsekszik, hogy Hadrianus szemeláttára teljes fegyverzetben átúsztatta a Dunát.
A felirat lelhelye ugyan ismeretlen, sokkal valószinűbb azonban, hogy oly tényt örökit meg; melynek Hadrianus ez alkalommal volt tanuja, mint akkor, midőn Pannoniát, mint császár másodszor kereste fel. Dio Cassius szintén megemlékezik a batáv lovasok ezen ügyességéről.8
Valamint Daciában s másutt, hol Hadrianus megfordult, úgy Pannoniában is személyes látogatásával hozható kapcsolatba egyes városoknak szervezése római városok mintájára.
Mursát (Eszék) talán már ekkor emeli colonia rangra.9 Nem valószinü, hogy Hadrianus ezen alkalommal Pannonia északi részét is felkereste volna. A 118. év közepe táján már Rómában van. Sietnie kellett, mert hirét vette, hogy a római társadalomhoz tartozó legelőkelőbbek élete ellen összesküdtek.
121 április végéig Rómában marad. Ekkor kél első utjára. Bejárja Galliát, onnan Felső-Germaniát keresi fel, majd a Duna mentén halad tovább keletnek, meglátogatva Raetiát, Noricumot s talán Pannonia északi részét.10 Ez utóbbi tartományban ezúttal való tartózkodása nem annyira bizonyos, mint akkor tett látogatása, mikor Moesiából vette utját Rómába. Ittlétét ezúttal sem örökiti meg semmiféle érem, ahogy az raetiai s noricumi tartózkodása alkalmával történik. A lehetőség még sincs kizárva. Legalább az a körülmény, hogy a Pannonia északi részében fekvő Carnuntum, Aquincum s Solva az ő uralkodása alatt nyernek római jogot, a feltevést igazolni látszik.
A városok, melyeket Hadrianus ajándékoz meg római joggal, az Aelia nevet, gensének nevét, a melyhez tartozott, viselik mint praedicatumiot. Carnuntum és Mursa polgársága azonfelül ugyanazon tribusba, a tribus Sergiába sorakozik, melynek maga a császár tagja volt.
Traianus egyetlen egy esetben, Veterával tette meg, hogy a városnak római jogot adományozott a nélkül, hogy a legiót onnan elmozditotta volna. Hadrianus óta a legio állomásozása többé nem zárja ki, hogy az állomási hely városi jogot nyerjen. Mikép is távolithatta volna el Hadrianus a legiókat két oly fontos helyről, minő a Duna védelme szempontjából Carnuntum és Aquincum voltak?
Másrészt meg azonban sokkal jobban szivén feküdt a provinciák sorsa, semhogy a méltányos igények előtt szemet húnyt volna. A mily mértékben vert gyökeret egyes községekben a rómaiság, azonkép állott elő a szükség, hogy római városok mintájára szerveztessenek.
A római jogot nemcsak egyes helységek kapták meg, hanem megkapták a hazánk területével szomszédos karnok is, kik Aquileiától és Triesttől északra laktak. Hálából Hadrianusnak emlékkövet11 emelnek, mely a Neviodunum (Dernovo) területéhez tartozó Straschában került napfényre. A lelhely elegendő bizonyiték arra, hogy ugyanakkor maga Neviodunum is ugyanabban a kitüntetésben részesült. Miután a karnok mindenha Itáliához tartoztak, szükségkép Neviodunum vidékének is ez alkalomból Italiához kellett csatoltatni. A IV. században Savia nagyobb része egész Sisciáig tényleg Italiához tartozott.12
A provincialisokkal szemben jóakaratának más irányban is jelét adta Hadrianus. Hogy az igazságszolgáltatást javitsa, a iuridici intézményét kiterjesztette – ha mindjárt rendkivüli módon – a tartományokra is. Mint egy székesfehérvári feliratból13 tudjuk, mindkét Pannoniának közös iuridicusa volt T. Statilius Maximus személyében propraetori ranggal.
Statilius később Pannonia Inferior helytartója lett, 144-ben pedig consul.14
Szóval elég okuk volt a tartományoknak, hogy Hadrianus uralkodását áldják.
Különösen a városok sokat köszönhettek neki. Mursában a II. segédlegióval a 133 évben valamely középületet emeltet vagy javittat ki.15 Hálás volt Hadrianus iránt polgár és katona egyaránt. Daciában a legio XIII.16 s a cohors II. Flavia Commagenorum17 állitanak tiszteletére emlékköveket. Aquincumban a vicus Basoretensis18 készitett ilyet.
Nem lévén Hadriusnak gyermeke, úgy akart utódról gondoskodni, hogy L. Ceionus Commodus Verust adoptálta L. Aelius Caesar néven s egyelőre mindkét Pannonia kelytartóságát reá ruházta, a mi eléggé mutatja tartományunk jelentőségét.19 Minthogy L.
Verus még Hadrianus életében halt meg, ujabb adoptióhoz kellett folyamodnia; igy lett utódjává Antoninus Pius a császári trónon.
Hadrianusnak a határvédelem érdekében tett intézkedései megtermették gyümölcsüket.
A britanniai védőművek felépitése, a germaniai limes befejezése, a pannoniai városoknak, mint katonai fontosságu helyeknek előtérbe tolása, a daciai várak létesitése, melyekkel a tartományba keletről vezető utakat elzárta, lehetővé tették, hogy a birodalom legalább nehány évtizedig a békét élvezhesse. Bizonyára lényegesen közreműködött e tekintetben a hadsereg fegyelmezettsége is, melyre Hadrianus kiváló súlyt fektetett.
Hadrianus mozgalmas uralkodásával szemben éles ellentétben áll Antoninus Pius (138–161) csendes, egyhangu kormányzása. Minden törekvése oda irányul, hogy a fennálló állapotokat megtartsa s mindenkinek nyugalmat, jólétet biztositson. Alattvalói szerették, az idegenek tisztelték.20 Akkora tekintélye volt a külföld szemében, hogy a hűbér államok azt fogadták el királyul, kit ő akart. Királyokat adott a lazoknak, armeniaiaknak, s a mi minket legközelebb érdekel, a Duna balpartján, Felső-Magyarországban lakó quádoknak.21
Ha történtek is a birodalom határain zavarok, azokat hadvezérei könnyű szerrel lecsendesitették. Tudomásunk van róla, hogy többek között a germánokat és dákokat is megverte.22 Az utóbbiak alatt nyilván azok értendők, kik Traianus alatt elhagyták hazájokat s most Erdélybe betörtek. Általában azonban béke uralkodott. Katonai mozgósitások nem igen történtek. Igy például Felső Pannoniában ugyanazon segédcsapatok állomásoznak 154-ben, mint 148-ban.23
Hadrianus és Antoninus Pius uralkodása alatt a provinciáknak jó dolguk volt. Marcus Aureliusszal (161–180) beköszönt a hanyatlás kora. Maga a császár a legbékeszeretőbb emberek egyike volt, s ha tőle függött volna, a birodalom nyugalmát nem háboritja semmi. A csend a birodalom határai mentén lakó barbárok között azonban csak látszólagos volt.
Antoninus Pius lanyha politikája nem vetett számot az elégületlenséggel, mely mindinkább elharapódzott köztük, mióta tétlen életmódra voltak kárhoztatva. A legcsekélyebb külső indok elegendő volt, hogy megmozduljanak s annál erőszakosabban lépjenek fel.
A veszély előjelei valószinüleg már Antoninus Pius alatt mutatkoztak. Úgy kell lenni, hogy a keleti tenger s az alsó Visztula mellékén lakó gótok délre fordultak s a római birodalom határán lakó különböző néptörzseket lakóhelyeikből kiszoritani igyekeztek. Ezek nem tehettek mást, mint hogy a római birodalomban keressenek új hazát. A mozgalom óriási mérveket öltött. Az összes népek Illyricum határától Galliág feltámadtak.24 Kölcsönös megállapodásról nem igen lehet szó. A közös szükség folytán azonban ugyanaz az érdeke, czélja volt az egyiknek, mint a másiknak.25 A nagy hadjáratban – Marcus életirója szerint – 18 nép vett részt.26 Első sorban emlitendők a markomannok, ugyanazok, kikkel a rómaiaknak Maroboduus királyuk alatt meggyült a baja. Velök szövetkeztek a quádok s példájukat követték nyugoton a nariskok és hermundorok, keleten a sarmata iazygok. A történetirók közönségesen a markomann háborúkról beszélnek, a hadjárat hivatalos neve azonban bellum Germanicum et Sarmaticum volt, minthogy előbb a germánok, később a sarmaták ellen irányult.
A népekre bátoritólag hatott, hogy a dunai csapatok egy része a keleti háborúban el volt foglalva. Valószinüleg minden egyes legio küldött oda csapatokat.
Marcusnak tudomással kellett birni a mozgalomról, de nem tesz semmit; be akarja várni a keleti háború végét.27 A késedelmezés iszonyuan megbosszulta magát. Eddig a rómaiak támadtak, most első izben a római birodalom volt a megtámadott. A lakóhelyeikből kizavart népek bebocsáttatást követelnek, különben fegyveresen törnek be.28
Még mielőtt Marcus rászánja magát a háborúra, a barbárok elözönlik Daciát.
Verespatakon (Alburnus maior) a megrémült bányászok a vész közeledtére eltorlaszolják az aknákat, – legalább 167 utáni időből nem ismerünk e helyről viaszostáblákat, – Sarmisegetusa csak ügygyel-bajjal menekül meg a veszély elől.29
A főtámadás azonban Pannonián át Italia ellen irányul. A barbár tömegek eljutnak Aquileiáig s ostrom alá fogják, Opitergium-ot (Oderzo) földig rombolják. Mindez még 166-ban történik, mely évre Avidius Cassiusnak Ázsia helytartójává való kinevezése esik.30 Marcus csak 167-ben indul meg Rómából. Bár nem szivesen tette, rá kellett szánnia magát, oly borzasztó volt az ijedelem a tartományokban.
Furius Victorinus, a gárda praefectusa ment előre, a császár Lucius Verus társaságában követte. A hirre, hogy Victorinus elesett és serege elpusztult, Verus visszatérésre nógatta testvérét. Úgy látszik vissza is fordultak, legalább a 167–169 évekből való érmek FORTUNA REDUX31 körirattal erre engednek következtetni. 168 végén azonban ujra elhagyják Rómát s eljutnak Aquileiáig. A császárok fellépésére meghátrálnak a barbárok. Sőt mi több, a quádok csak úgy nyugodnak meg, ha előbb az, ki elveszett királyuk helyébe megválasztatott, megnyeri a császárok tetszését. Verus látva, hogy a legtöbb nép követeket küld, kik az elpártolásért bocsánatot kérnék, ujból visszatérésre akarja Marcust beszélni. De ez nem bizik a követek igéretében, hanem átlépi az Alpeseket s csak miután mindent megtett Illyricum és Italia biztositására, fordul vissza. Altinumnál Verust gutaütés érte.32
Marcus kétségkivül már ez alkalommal eljutott a Dunáig, úgy hogy Pannoniát s a szomszédos tartományokat az ellenségtől megtisztitva hagyta vissza. Minthogy a meglevő hadsereg a veszélyeztetett vidékek jövendő biztositására nem volt elegendő, Noricum és Raetia védelmére két új legiót (legio II. Pia és III. Concordia) szervezett. A II. legio számára Lauriacumban (Lorch) hatalmas tábor épült. Erőditményekkel biztosittattak a Duna mellékfolyóinak torkolatai egészen Passauig. A carnuntum-vindobonai legiotáborokat hasonlókép jobbra-balra a kisebb castellumok hosszú sora támogatta. A Dunán három ponton, Lauriacumban, Arlapában (Noricum) s Carnuntumban hadihajók állomásoztak. Az alsó Duna védelmére a gétákkal szemben pedig Troesmisben a legio I. Italica és V. Macedonica egyesittettek.33
Dalmatia és Italia biztossága is kétséges lévén, Marcus megerősitteti Salonae és Aquileia falait. Alatta lesz Dacia consularis provinciává34 s három részre osztatott fel.
Ezen intézkedések aligha hajtattak mind végre, midőn Marcus 169 vége előtt ujolag kénytelen a Duna vidékére sietni, ezúttal egyedül. Nyilván ujabb betörések tették szükségessé jelenlétét. Nem volt elég, hogy a barbárok ezrével hurczolták magukkal a Dunán át a foglyokat, a dögvész, melyet Verus csapatai keletről hoztak, még jobban megtizedelte a katonaságot. Óriási lehetett a hiány legénységben. Marcus a legvégső eszközökhöz nyúl.
Miként a pún háború alkalmával történt, fegyvert ád a szolgák kezébe, felfegyverzi a gladiatorokat s a diocmitáknak nevezett községi őröket, még Dalmatia és Dardania tolvajaiból is állit katonákat. Végre megvásárolja magukat a germanokat, hogy a germanok ellen harczoljanak. A hiányzó pénzre pedig úgy tesz szert, hogy Traianus forumán eladatja a császári ház ruháit, poharait, aranyedényeit s nagy művészek szobrait és képeit.35
Egyszersmind – igen természetesen – a honnan csak teheti, csapatokat von el. Igy került Afrikából a legio III. Augusta egy vexillatiója (zászlóalj) ez alkalommal hozzánk.36
A háború szintere azonban sokkal nagyobb kiterjedésű volt – a Marchtól a Duna torkolatáig nyúlt – semhogy Marcus egyetlen hadtesttel operálhatott volna. Három részre osztotta tehát. Maga kezdetben Carnuntumban a harczok tűzpontján állapodik meg s onnan vezérli a hadsereg középső részét. A bal szárny élén Castra Regina (Regensburg) főhadiszállással Helvius Pertinax, a későbbi császár és Claudius Pompeianus,37 a császár veje, állanak. A jobb szárny, mely mind a három Dacia és Felső Moesia őrseregeit egyesiti, M.
Claudius Fronto kezében van.38
Sajnos, a hadjárat egyes mozzanatairól nincsenek sem topographiai sem chronologiai biztos adataink.
Marcusnak már 170-ben kellett győznie, ekkor kiáltják ki ugyanis hatodszor imperatorrá. A markomannokat semmisitette meg, még pedig ép akkor, midőn a Dunán átkeltek.39
A Germanicus czimet csak 172-ben veszi fel, a mi ujabb győzelmet jelent.
Valószinűleg az a győzelem ez, melyet a jobb szárny vezérei Pertinax és Pompeianus a chattok fölött arattak,40 kik Raetiába és Noricumba törtek be s ott sokáig fosztogattak. Annál szerencsétlenebbül jár Claudius Fronto Daciában. A germanok és iazygok együttes támadását ismételten szerencsésen visszaveri ugyan, végre azonban ott találja halálát a csatatéren.41 Utódja Cornelius Clemens.42
A quádok ellen viselt háborúnak csak egyetlen részletét ismerjük A rómaiak közel álltak a pusztuláshoz, egyedül a véletlennek köszönhették végre a győzelmet. A quádok oly helyen ereszkedtek csatába, hol a rómaiakat körülzárhatták. Arra számitottak, hogy a forróság és szomjuság minden további erőmegfeszités nélkül kezeikbe szolgáltatja őket. A rómaiak nem tehettek semmit, sebeik, a nap heve s szomjuk miatt nagy szorongásba jutván, képtelenek voltak tovább folytatni a harczot, midőn egyszerre sűrü felhők gyűltek össze s isteni rendelésből hüsitő esőt bocsátottak alá.43
A rómaiak az eső megeredtekor – folytatja Dio – égre tekintettek s a cseppeket szájukkal fel fogták. Némelyek paizsaikat, mások sisakjukat tartották alá s nemcsak maguk ittak mohón, hanem lovaikat is megitatták. Midőn az ellenség reájuk tört, egyszerre ittak s harczoltak, egyes sebesültek pedig a vizzel együtt a sisakba omló vérüket szürcsölték. A támadás igen veszélyes lehetett volna, ha villám és heves jégeső nem sujtja az ellenséget.
Látni lehetett, hogy hull az égből egyszerre viz és tűz. Mig az eső egyeseket felüditett, mások a villámtól találva meghaltak. A tűz a rómaiakat is érte ugyan, de itt rögtön kialudt. Az ellenségnek semmit sem használt az eső, sőt inkább olajként táplálta a tüzet. Náluk is esett s mégis viz után vágytak. Némelyek sebet ütöttek testükön, hogy vérrel eloltsák a tüzet, mások a rómaiakra rontottak, mintha csak náluk volna található a mindent megmentő viz. Még Marcus is megsajnálta őket.44
Antoninus oszlopán, Rómában a piazza Colonnán, melyen Commodus a Traianus oszlopa példájára, apja markomann háborúit megörökité, megvan a leirt jelenet: Jupiter kinyújtja karjait, jobb felén vannak a vizet gyűjtő rómaiak, a baloldalon a villám által sujtott quádok.
Maga Marcus serege megmentését s a győzelmet égiek közreműködésének tulajdonitá.
Rendkivüli eseményt látott a váratlan esőben, bár tikkasztó nyár idején nincs abban semmi különös. A pogányok úgy magyarázták, kogy a Marcus kiséretében levő egyptomi varázsló, Arnuphis eszközölte ki az esőt Hermestől. Máskép értelmezték idővel a keresztények.
Szerintök volt a császárnak egy legiója, mely melitenei katonákból állott, kik mindnyájan Krisztus hivei voltak. A kétségbeesés órájában a gárda parancsnoka azzal a kijelentéssel lépett a császár elé, hogy a keresztények mindent kieszközölhetnek imáikkal. E hirre Marcus felszólitá a legiót, hogy imádkozzék Istenéhez. Az ima meghallgattatott s az Isten az ellenséget villámokkal sújtá le, a rómaiakat pedig esővel enyhité meg. Marcus csodálatában a keresztények javára rendeletet bocsátott ki s a legiót a „villámszóró”-nak (fulminatrix) nevezte el. A katonák viszont hetedszer üdvözlik imperatornak.45
A császár följegyzései szerint az ütközet a Gnanua (Garam) mellékén, 173-ban történt.
Ezen évből ismerünk érmeket: GERM(ANIA) SUBACTA körirattal,46 mi világos jeléül szolgál annak, hogy a harcztér nyugoti részében a béke ezen évben már helyre volt állitva.
A Pannoniában időző császárhoz egyik követség a másik után jő s felajánlják a népek hódolatát. Marcusra a legnagyobb jelentőséggel birt a quádok meghódolása és pedig hazájuk geographiai helyzeténél fogva. A markomannok és iazygok között lakván, ha meghódolnak, e
két hatalmas s még mindig fegyverben álló nép egyesülését akadályozzák meg, Marcus elfogadja a békejobbot azzal a feltétellel, hogy a markomannokat és iazygokat sem országukba be nem fogadják, sem azon át nem eresztik. Egyúttal kiköti, hogy vásárokra el ne járjanak, és pedig egyszerűen azon okból, mert különben a szomszéd barbárok könnyen közéjök vegyülhetnek, a római tarületet kikémlelhetik s a szükségesekkel elláthatják magukat.
Miután a quádok még lovak és marhák szállitására is kötelezik magukat, továbbá 13,000 foglyot és szökevényt szolgáltatnak ki, Marcus azokat, kik római területen akarnak megtelepedni, befogadja, a hazájukban maradtaknak pedig Furtius személyében királyt ád.47 A quádokkal számos más néptörzs is talál új hazát a római birodalomban. Részben katonai szolgálatba lépnek s távoleső provinciákba küldetnek, részint pedig Daciában, Pannoniában, Moesiában, Germaniában, sőt Italiában is nyernek új lakóhelyeket. A mióta azonban a telepitvényesek azon része, mely Ravenna körül lakott, lázongani kezdett, s a várost is hatalmába keritette, barbárok többé nem kerültek Italiába.48
Marcus 175 elején megkapja a Sarmaticus czimet.49 A sarmaták azonban kétségkivül már előbb kértek békét Marcustól, de ez elutasitotta őket, mint hitszegő népet. Bizonyára nem felejtette el Daciába történt betörésüket, mely alkalommal egyik legjelesebb tábornoka, Fronto, elesett. Talán neki személyesen is kellett már e néppel a Duna jegén megküzdeni a nélkül, hogy számbavehető sikert ért volna el.50 A visszautasitás legfőbb oka azonban alighanem az volt, hogy a markomannokkal egyetértve, a quádokat újra lázadásra sarkalták, még pedig nem minden eredmény nélkül. Ezek tényleg elűzték Furtiust, s önhatalmulag Ariogaesust helyezték a trónra. A iazygok támogatták harczaikban, a markomannokat pedig, midőn a rómaiak megszalasztották, befogadták országukba. A feltételeket sem tartották meg.
Igy még a foglyokat sem szolgáltatták ki mind. Legfölebb azokat adták vissza a rómaiaknak,
Igy még a foglyokat sem szolgáltatták ki mind. Legfölebb azokat adták vissza a rómaiaknak,