A legiók. A segédcsapatok. Változásaik. Dacia legióinak segédcsapatai. A határvédelem. A legió-állomások Pannoniában. A táborok maradványai. A segédcsapatok állomásai. Tabula Peutingeriana. Az Itinerarium Antonini Augusti. Az útrendszer Pannoniában. A IV. század hadszervezete. A balparti erőditmények. A hajóhad.
A bácskai ú. n. római sánczok. Dacia védelmi rendszere. Az erdélyi és délmagyarországi sánczok. Az egyes várövek. A segédcsapatok elhelyezése. Az alsó-ilosvai tábor. Az őrtornyok. Az utak. Dacia keleti határa. A
segédcsapatok összeállitása. A katonai elbocsátó okmányok
Az első században Pannoniában ismételten változnak a csapatok. A változásokat egyrészt külső háborúk indokolták: majd a Rajna mellett, majd keleten kellett háborút viselni s a római kormány onnan rendelte elő a csapatokat, a hol leginkább nélkülözhetők voltak.
Másrészt Pannoniának az egész első században észak felé nem volt végleges határvonala.
Egyideig a Száva, majd a Dráva képezte azt, Vespasianus uralkodása idejében már a Dunántul nyugoti része is meg volt szállva. A római uralom egyre terjeszkedik, mig az egész Közép-Duna vidékét el nem éri. A terjeszkedést jelzik a legiók előnyomulásai. Augustus alatt Siscia és Sirmium a táborhelyek. Nemsokára reá Poetovio lesz a főhadiszállás. Vespasianus a legiót innen Vindobonába helyezi s ugyanakkor kap legiót a szomszédos Carnuntum is, mely a barbárokkal szemben már régebben a hadjáratok kiinduló pontjául szolgált. Domitianus dák háborui megkövetelték, hogy Sirmium tájékára legio kerüljön. Nyomaival még Traianus idejében a Dráva torkolata körül találkozunk. Végre az is Aquincumban végleges tartózkodási helyet nyer. Az utolsó nagyobbmérvü változásokat a legiók elhelyezésében Traianus eszközli, kapcsolatban dák háboruival. Carnuntum és Vindobona a régi legiók helyébe ujakat kapnak.
Brigetioban minden valószinüség szerint már Domitianus, de mindenesetre Traianus helyezett el legiót. A II. század óta többé a pannoniai legiókban nem történik változás; megmaradnak helyükön a római uralom végéig. A legiók, melyeknek őrizetére ilyenformán Pannonia évszázadokon át bizva volt, a következők: 1. legio X. gemina, 2. legio XIV. gemina Martia victrix, 3. legio I. adiutrix, 4. legio II. adiutrix.
A három első Felső-Pannonia helytartója alatt állott, mig Alsó-Pannoniának helytartója csak egy legióval rendelkezett. De ez csak Caracalla uralkodásáig tartott igy.
Azóta az alsó- és felső-pannoniai sereg két-két legióból áll. Találkozunk ugyan a felsoroltakon kivül még más legiók nyomaival is. Ezek azonban részben még a végleges megállapodás előtt fordultak meg Pannoniában, igy a legio VIII. Poetovioban, a legio XV.
Apollinaris Carnuntumban, a legio XIII. gemma Vindobonában s a legio X. gemina Aquincumban, részben pedig csak ideiglenesen – nyilván egyik vagy másik nagyobb háború alkalmával – tartózkodhattak nálunk.1
A legiókon kivül minden egyes tartomány hadserege2 még a nagy számu, római polgárjoggal föl nem ruházott nemzetiségekből ujonczozott segédcsapatokat (auxilia) s a Dunán állomásozó hajóhadat foglalta magában. A legio átlag 6000 embert számlált, ugyanoly erősek vagy még erősebbek voltak a segédcsapatok, melyek az egyes legiókhoz be voltak osztva. A segédcsapatok vagy gyalog- (cohortes) vagy lovasosztályokat (alae) képeztek. Ha a cohors lovassággal is el volt látva, equitata nevet viselt. Rendszerint úgy a cohors, mint az ala 500 katonából állott. Gyakran azonban ezer embert foglalt magában s ekkor miliaria jelzője van. A Pannoniában állomásozó segédcsapatokról a katonai diplomák, téglák és feliratos kőemlékek kellő felvilágositást nyujtanak. Különösen fontos forrásul szolgálnak a diplomák, mert keltezve lévén, egyúttal a segédcsapatok elhelyezésében időről időre bekövetkezett változásokat is feltüntetik.3
A 105. évig, mely után nemsokára Pannonia Superior és Inferior különböztetnek meg, a dunántúli leletek között 9 katonai diploma ismeretes. A 74. évből keltezett sikátori okmány a Germaniában tartózkodó csapatokat sorolja fel; a tábla úgy került hozzánk, hogy Veturius, Teutomus fia, pannon létére szabadságolása után visszatért hazájába. A zágrábi 71-ből és az ó-szőnyi 105-ből való töredékek. A többiek sem tartalmazzák valamennyi cohors és ala nevét, melyek azon évben, melyből egy-egy diploma származik, a tartományban tartózkodtak. Csak azokét olvassuk, melyekből szabadságolások történtek. A legtöbb ala és cohors nevével a 85-ből való belegi (Somogy m.) okmányon találkozunk. A felsorolt 6 ala és 15 cohors (köztük 2 cohors miliaria) összes legénysége azonban csak 11500 embert számlál, a mi éppen két legiónak felel meg. Pedig ekkor, Domitianus uralkodása idejében, már 4 legio volt tartományunkban állomáson. Mindazonáltal ezen okmányok elég érthetően adják tudtunkra, hogy a csapatok száma a római uralom terjeszkedésével karöltve nőtt. A 60. évből származó okmány csak 7 cohorst emlit, 80-ból a klosterneuburgi diploma már 4 alát és 13 cohorsot sorol fel, a 84. évi canuntumi táblán az alák száma 5, mig végre az emlitett belegi okmányon 6 ala és 16 cohors van megnevezve. A 80–85 évi időközben az alák (I. Arvacorum, I. civium Romanorum, II. Arvacorum és Frontoniana) nem változtak. Azon cohorsok közül, melyek a 60. és 80. években nálunk vannak, többen (I. Alpinorum, I. Lusitanorum, II. Alpinorum, II.
Hispanorum, V. Callaecorum Lucensium, I. Montanorum, I. Augusta Ituraeorum és I.
Britannica miliaria) később is megtartják helyöket.
Traianus háborúi nagy változásokat idéztek elő a csapatok elhelyezésében. A felső-pannoniai segédcsapatokról 6, az alsó-felső-pannoniaiakról 5 okmány nyujt felvilágositást. Az előbbi tartomány alái között (ötöt ismerünk névszerint) egy sincs, mely már régebben szolgált volna Pannoniában. Mind ujak. A 10 cohors között csak kettő (II. Alpinorum és V.
Callecorum Lucensium) a régi. Az bizonyos, hogy úgy az alák, mint a cohorsok Traianus óta aztán, legalább 154-ig, mely évből a legkésőbbi eskői (Veszprém m.) diploma való, ugyanazok maradnak. Alsó-Pannoniában 8 ala constatálható az oklevelekből; azok között, melyeknek neve kétségtelen, csak kettő van olyan (Frontoniana és I. Augusta Ituraeorum), melyek már az I. században a Dunán túl tartózkodtak. A 17 cohorsból is csak 6 (I. Alpinorum, I. Lusitanorum, I. Montanorum, I. Noricorum, II. Asturum et Callaecorum s VII. Breucorum) nem hagyta el a Dunántúlt. Nagyobbmérvü változások azonban később Alsó-Pannonia segédcsapatai között sem mutathatók ki. A legkésőbbi okmány Ó-Budáról, mely az auxilia terjedelmes lajstromát (3 ala s 11 cohors) tartalmazza, 167-ből származik. A 216–247(?) évi időközben keltezett adonyi diploma sajnos, csak töredékben jutott reánk.
Csak miután Traianus látta, hogy Dacia teljesen nyugodt s zavaroktól nem kell tartani, vonta ki a legiókat, melyek a leigázást végrehajtották. Sarmizegetusa a legio V. Macedonica segitségével gyarmatosíttatott s Apulumban is még 105 után egyideig az I. segédlegiónak kellett tartózkodni. Majdnem száz éven át egyetlen legio, a legio XIII. gemina képezte a daciai helyőrség magvát. Traianus Vindobonából rendelte dák háborúihoz Erdélybe;
Hadrianus uralkodása alatt még Hévizen épit,4 142 ben azonban már Apulum a végleges állomása.
A markomann háborúk csapásai, melyek Daciát sujtották, érthetővé tették, hogy a tartomány megvédésére, daczára természeti erőditményeinek, egyetlen legio kevés. Septimius Severus végre egy második legiót, a legio V. Macedonicat helyezi el benne, Potaissát (Torda) jelölvén ki állomási helyéül.
A legio I. Italica csak Tordán hagyott nyomot. Gyakrabban találkozunk a legio VII.
Claudia s különösen a IV. Flavia emlékeivel, ezek azonban jórészt az egykori Bánságban láttak napvilágot, mely terület a legujabb időkig ugyan Daciához számittatott, de mint alább látni fogjuk, inkább Moesia Superior részének tekinthető. Az emlitett két legio tudvalevőleg Felső-Moesia helyőrségét képezte.
Eddigi ismereteink szerint Daciában nem kevesebb mint 9 ala és 32 cohors fordult meg,5 melyek együttesen 20,000 embernél többet számláltak s legalább 3 legiónak felelnek meg. Világos, hogy ugyanazon időben ily nagyszámu segédhad nem tartózkodhatott Daciában. A katonai okmányok, melyek közül eddig 5 vonatkozik a daciai segédcsapatokra, tényleg a legnagyobb változásokat mutatják. Mindegyik diploma – egy-két csapat kivételével – ugyszólván egészen más csapatokat sorol fel. A legnagyobb változások a 157–161 években állottak be s a markomann háborúkkal állanak kapcsolatban.
A két ala közül, melyeket Traianus a dák háborúk alkalmával Pannoniából Daciába parancsolt, úgy látszik, csak egy (I. civium Romanorum) maradt meg végleg Daciában. A másikat (I. Augusta Ituraeorum) 167-ben ismét Alsó-Pannoniában találjuk. Az ala Frontoniana 114-ben Alsó-Pannoniában tartózkodik, daciai okmányokon nem lévén róla szó, legvalószinübben csak a II. század végén foglalta el alsó-ilosvai táborát. A cohorsok közül a dák háborúkban több olyan vett részt, melyek előzőleg Pannoniában táboroztak. Huzamosabb ideig csak egy maradt Daciában, feltéve, hogy a I. Ituraeorum és I. Augusta Ituraeorum azonosak. Ezzel a 158-ból való maros-keresztúri diplomán találkozunk. A I. Thracum civium Romanorum és a I. Hispanorum nevü cohorsok ismét visszakerültek Pannoniába, az utóbbi azonban csak egy időre, mert a 145–161-ik években ismét Daciában találjuk.
A provinciák biztositása az alattvalókkal szemben magában véve kevés fejtörést okozott a rómaiaknak. Mihelyt a római civilisatio gyökeret vert, nem kellett többé attól tartani, hogy igazságos kormányzás mellett bármely néptörzs függetlenségének visszavivására fegyvert fogjon. A provincialisok minden törekvése ellenkezőleg oda irányult, hogy mihamarább ők is római polgároknak vallhassák magukat. A netán itt-ott keletkezett belső zavarok elfojtására másodrendü csapatok is elégségesek voltak. Legiókra csak ott volt szükség, hol háborút kellett folytatni, ezzel az eshetőséggel pedig egyedül a birodalom határain kellett számolni.
A császárság korában a határvédelem képezi a hadügyi politika egyetlen feladatát. A tartományok belsejében rendszerint nincsenek csapatok, annál sürübben találjuk velök azokat a vonalakat megszállva, melyek a római birodalmat a barbár területektől elválasztják. A hol természetes akadályok nincsenek, a római mesterséges alkotással igyekszik a határt biztosítani.
Hadrianus akként védi meg a limes Britannicust a skótoktól, hogy Angliát északon az atlanti oceán és az északi tenger között földtöltéssel, kőfallal, őrtornyokkal zárja el. A limes Germanicust az északi tengertől Kölnig a Rajna képezte, innen kezdve pedig részben árok által szegett föld-, részben úttöltés, majd kőfal, vagy végül zárt védőművek lánczolata huzódott a Dunáig, hol a határ Kelheim táján végződött.
Pannonia azon tartományok közé tartozott, melyet, mint láttuk ugyancsak biztositani kellett a barbár invasiókkal szemben és pedig nemcsak önmagáért, hanem különösen Italia biztossága kedvéért. A rómaiak, ha átlépték is a Dunát, nem vethették meg állandóan lábukat Észak-Magyarországon. Természetes határnak a Duna maradt, mely pedig eléggé tekintélyes akadály magában, ugy hogy földtöltésekre, árkokra, kőfalra nem volt szükség. Csak arról kellett gondoskodni, hogy a csapatok a folyam hosszában mennél czélirányosabban legyenek elhelyezve. A merről a legnagyobb veszély fenyegetett, azon vidéken kellett a haderő zömét összpontositani. Az események igazolták, hogy mindenkor a Dunának Bécstől Ó-Budáig terjedő része volt a veszélyeknek leginkább kitéve. Az Eszéktől Zimonyig nyuló Dunaparthoz a felső-moesiai legiók elég közel estek, Pannonia e része tehát el lehetett első rangú csapatok nélkül.
A Duna középfolyását Bécstől Ó-Budáig a jobb parton nem kevesebb, mint 4 legio védte. Magának Felső-Pannoniának biztositására 3 legio volt szükséges. A hadműveletek központját Carnuntum képezte, hol a legio XIV. Martia victrix állomásozott, a bal szárnyon Vindobonában a legio X. gemina, a jobbon Brigetióban a legio I. adiutrix állott résen. A Duna
déli kanyarodásától nem messze, Aquincumban a legio II. adiutrix, sokáig Alsó-Pannónia egyetlen legiója, önállóan is működhetett.
Jóllehet a legiók állandó táborhelyekhez (castra stativa) voltak kötve, egyes részeik ideiglenesen a tábortól olykor igen messze fekvő helyiségekben is megfordultak. A II.
segédlegio emlékeivel például a Duna mentén Batinán, Baracson, Duna-Pentelén, Adonyban, Ercsin, Battán, Tétényben találkozunk. A buda-esztergomi utban Vörösvárott, P.-Szántón, Solymáron, Pilis-Csabán, a bicskei utban Buda-Örsön akadtak nyomaira. Hasonlókép megtaláljuk a többi legiók nyomait a velük szomszédos területeken.
A táborok helyéül a katonai mérnökök (gromatici) sikságot, illetve mérsékelt magaslatokat választottak. A vindobonai tábor romjain Bécs belvárosának északi része épült föl. A véletlennek tulajdonitható, ha egyes részeire itt-ott reá bukkannak. A carnuntumi, brigetioi és aquincumi táborok oly helyeken emelkedtek, melyek még ma is parlagon hevervén, a kutatásoknak szabad teret nyitnak.
Még legtöbb történt ez ideig a Petronell és Német-Óvár között fekvő carnuntumi tábor felderitése érdekében.6 Árok szegte falai négyszögű tért zártak körül, melynek hossza 400 méter, szélessége 350 méter. Minthogy ép ugy, mint a brigetiói, közvetlenül a Duna partján épült, északi része a Duna hullámainak áldozatául esett. Két főut, a via principalis és a via decumana szelte keresztben, a kijáratokat tornyok védték. Az épületek közül, melyek a belső területet elfoglalták, napfényre került a forum, vagyis azon szabad, kőlapokkal boritott térség, hol a tábor főépületében, a praetoriumban lakó parancsnok a katonaságot maga köré gyűjtötte, továbbá a tábori szentély s egy nagyobb szabású épület, mely minden valószinüség szerint raktárul szolgált. A falmaradványok igénytelenek ugyan, feltünők mindazonáltal helyenként az utólagos átalakitások, toldások. Mint egy 73-ból való felirat bizonyitja, a legio XV. Apollinaris már Vespasianus korában eszközölt a táboron módositásokat.
A brigetioi tábor egyes részeinek megállapitását, Ó-Szőny keleti határában, főleg a budapest-ujszőnyi vasut épitésének (1885) köszönhetjük.7
Az aquincumi tábor Ó-Budától északra, 20 percznyi távolságban feküdt. Feltünő, hogy a Duna partjától jó távol épitették. Keleti határát a mai szent-endrei országut jelzi. Nem egészen szabályos négyszöget képez, melynek hossza átlag 381 méter, szélessége 290 méter. A délkeleti sarkon torony emelkedett, az északkeleti sarok ellenben félkörben záródott.
Szerencse, hogy legalább e két pontot ismerjük, a további kutatásoknak, sajnos, első sorban az ó-budai gazdák szükkeblüsége állja utját.
Mint könnyű belátni, az egyes táborok, igy például a brigetioi s aquincumi között, sokkal nagyobb a távolság, semhogy váratlan betörés esetén, mely két-két tábor között éri a tartományt, a legiók akárminő csekély része azonnal kéznél lehetett volna. A barbárok – zsákmánynyal megrakodva – bizvást elhagyhatták volna már pusztitásuk helyét, mire az egyik vagy másik legio állomásáról segély érkezik. A római ugy gondoskodott ezen közbeeső vonalak védelméről, hogy kisebb méretű táborokkal rakta meg s azokban a segédcsapatokat helyezte el. Már eddigelé is az ily másodrendű táborok egész sorát sikerült a Duna mentén megállapitani s nem szenved kétséget, hogy, ha majd a pannoniai limesnek Frőhlich által megkezdett átkutatását folytatják, még további táborhelyek fölfödözését várhatjuk. A legionaris táborok példájára a segédcsapatokéi is a Duna közvetlen mentén, síkföldön épültek;
kivételt egyedül a pilismaróthi képez, mely dombon állott s a többiektől eltérőleg, bizonyos közökben alkalmazott rondellák által könnyítette meg a várfalak védelmét.8
Legsürübben fordulnak elő a kisebb táborhelyek Zimonytól Aquincumig s innen Brigetióig, ezek a vonalak lévén Római azok, melyeknek biztosítására a távoleső legiok legkevésbé voltak elegendők. Táborhelyek constatálhatók ugyanis Szurdokon, Uj-Banovcén, Dályán (Teutoburgium), Bánon (Antiana), Batinán, Bölcskén, Kömlődön (Lussonium), Duna-Pentelén (Intercisa), Adonyban (Vetus Salina), Battán (Matrica), Tétényben (Campona), Aquincumon felül Szent-Endrén (Ulcisia castra), Pilis-Maróthon, Nyerges-Ujfalun
(Crumerum). E táborokról kevés kivétellel, a bélyeges téglák s feliratos kőemlékek alapján egyuttal az is kimutatható, melyik segédcsapatok lakták. Uj-Banovcén a cohors I. Thracum Germanica civium Romanorum, Dályán az ala I. civium Romanorum, az ala II. Arvacorum és a cohors II. Augusta Dacorum veterana, Bánon a cohors III. Alpinorum, Batinán a cohors II.
Asturum, Kömlődön a cohors I. Thracum peditata és a cohors I. Alpinorum equitata, Duna-Pentelén a cohors miliaria Hemesenorum sagittariorum equitata civium Romanorum, Adonyban a cohors III. Batavorum, Battán a cohors miliaria Maurorum, Tétényben a III.
század óta az ala I. Thracum veterana, Szent-Endrén a cohors miliaria nova Severiana Surorum sagittariorum, Nyerges-Ujfalun a cohors V. Callaecorum Lucensium nyomai lelhetők föl. Ó-Szőny körül tanyázott az ala III. Augusta Thracum sagittariorum, Győr környéken pedig (különösen Ebersdorfban, Gyalokán) ismételten kerültek napfényre az ala I.
Ulpia contariorum miliaria civium Romanorum, az ala I. Augusta Ituraeorum s az ala Pannoniorum emlékei. Bajosan állapítható meg a cohors VII. Breucorum tartózkodási helye;
bélyeges tégláival ugyanis majdnem az egész Dunaparton végig (Mitroviczon, Eszéken, Batinán, Szekcsőn, Pakson, Duna-Pentelén, Ó-Budán, Ó-Szőnyön) találkozunk. Hasonlókép szétszórva leljük a cohors I. Ulpia Pannoniorum emlékeit Ó-Budán, Székes-Fehérvárott, Esztergomban (Solva), Csákvárott.
A táborhelyek minden sürüsége daczára is hiányos lett volna a védelmi rendszer, ha nincs arról gondoskodva, hogy a csapatok az egyik helyről a másikra mennél gyorsabban eljussanak. Azért az utak épitése kezdettől fogva a legszorosabb összeköttetésben állott a táborhelyekkel. Valamint a táborokat, úgy az utakat is, miután első sorban hadászati jelentőségük volt, a katonaság építette.
Ha utépítésről volt szó, a római nem ismert akadályokat. A legegyenesebb vonalakat választotta. Nemcsak a laza földeken vezette keresztül, hanem süppedékes posványokon is, és mint a Mátyás királynak tulajdonitott kikeritói töltésnél látjuk Palota előtt (Fejér m.), a rómaiaknak semmi akadálytól vissza nem ijedő erélyéről tanuskodnak ez útvonalról fenmaradt óriási faragott kődúczok, melyek minden ragasz hiánya mellett századok óta daczolnak a rombolással.9
A római kormánynak még a legválságosabb időkben is mindenkor egyik legfőbb gondját képezte, hogy az utak jó karban legyenek. Tanubizonyságot tehetnek erről a mérföldkövek, melyek az utak ismételt javitásáról emlékeznek meg. Tulajdonképen az volt a rendeltetésük, hogy a távolságot jelezzék. Minden római mérföldnyi távolságban állott egy-egy kőoszlop, jelezve, hány mérföld van attól a ponttól, a honnan a számítás történt. Azt azonban már nem mondták meg, milyen állomások következnek s azok mily távolságban vannak egymástól. Már pedig az az utasra nézve nem lehetett mellékes.
A mi a római topographiát illeti, két megbecsülhetetlen emlék maradt reánk az ókorból, melyeket közönségesen utikalauzoknak tekintenek. Az egyik egy térkép, mely egykori tulajdonosa, a nürnbergi geographus Peutinger után TABULA PEUTINGERIANA név alatt ismeretes. A másolat, mert csak arról lehet szó, a XIII. században Mainzban készült s ma a bécsi császári könyvtárban őrzik. Rajta lévén Dacia utjai és városai, vamint a IV. század első évtizedeiben épült Constantinopolis, az eredeti a IV. század előtt nem fejeztetett be.
Alapul minden valószinüség szerint az Agrippa-féle térkép szolgált, mely, tekintve az oszlopcsarnok falát, a melyre rajzolva volt, a birodalmat hosszukás szalag alakjában ábrázolta. A Peutinger-féle táblának is az a hibája, hogy magassága csak 22-ed része a hosszának. Egyébként fölleljük rajta még a folyokat, tavakat, tengereket, az ezekben levő szigeteket, hegységeket s erdőségeket is. De leginkabb szembetünők az utak, melyeket vörös vonalak jelölnek. Az utakat pedig a távolság megjelölésével, az egyes helységek szakítják meg. A fontosabb helyeket kettős őrház-forma rajzok tüntetik ki.
A másik emlék sok tekintetben hasonlít a Tabulához s azt lényegesen kiegészíti. AZ ITINERARIUM ANTONINI AUGUSTI czimű utikönyvet értem alatta, mely csakugyan azon
gyakorlati czélból készült, hogy az utazó kezében útmutatóul szolgáljon a római birodalom területén belül és ezért kisebb szakaszokra osztva az utakat, ezeknek egyes állomásait, illetőleg ezeknek egymástól való távolságát közli, ugy hogy az utazó a birodalom akármelyik provinciájában igen könnyen eligazodhatott utja irányára és esetleg arra nézve is, hogy hol keres majd éjjeli szállást. Ámbár az utakra nézve még mindig Róma a központ, mégsem szerkeszthették Diocletianus előtt, miután egyes legiók a Jovia és Herculia mellékneveket viselik. Mindazonáltal az Itinerarium bővebb, mint a Tabula; az utóbbiból számos oly utvonal – igy például az Aquincumtól a Duna mentén Szent-Endrén át vezető út – hiányzik, melyek amabban megvannak. Ugy kell lenni, hogy a Tabulában felhasznált anyag régebbi, mint az, melylyel az Itinerarium szerzője rendelkezett.
Mielőtt még a Száva vidéke római kézbe került, a római kereskedők már a Száván szállitották portékáikat. A foglalás alkalmával mi lehetett fontosabb, mint hogy a sisciai tábort szárazföldi út is kösse össze Sirmiummal. A kiinduló pont a 183-ban Kr. e. alapitott Aquileia volt, az ut innen Nauportuson át (Ober-Laibach) Emonába vezetett, a Gurk völgyében folytatódott s Sisciától kezdve a jobb-parton haladt Sirmiumig, a hol a balpartra lépett át s ugy érte el Taurunumot (Zimony). A katonai forrongás 14-ben Kr. u. Nauportusban akkor tör ki a legiók között, midőn éppen utak és hidak épitése foglalkoztatja őket.10
Minden valószinüség szerint ezen Száva-melléki utra vonatkozik az a Mitrovitzban talált mérföldkő is 354-ből Kr. u., mely a távolságot Noricum határától, Atranstól Illyricumon át a Száva torkolatáig 346 mérföldre teszi.11
Eredetileg az Emonából elágazó s Celeián (Cilli), Poetovión, Savarián át Carnuntumig vezető ut is kereskedelmi jelentőséggel birt. Nero idejében a borostyánkereskedők a
Eredetileg az Emonából elágazó s Celeián (Cilli), Poetovión, Savarián át Carnuntumig vezető ut is kereskedelmi jelentőséggel birt. Nero idejében a borostyánkereskedők a