FEJEZET A hunn uralom

Hunnok és hiungnuk közti kapcsolat. A hunnok föltűnése Európában, nemzetiségük, török és ugor nyomok.

Külsejük, életmódjuk, viseletük, támadási rendszerük, fegyverzetük. Szervezkedésük a Volga mentén. Átkelésük a Volgán. Az alánok meghódítása. Hermanarich bukása. Athanarich és a nyugati gótok, római területre való

menekülésük. Valens elleni lázadásuk. Magyarországban elásott kincseik s a krasznai, petrosszai, szilágy-somlyói kincsleletek. A hunnok a rómaiakkal szövetségben. Rugha uralma s Aëtiusszal való szövetsége. A burgundok elleni hadjárat. Oktán és Rugha halála. A margumi béke. Attila és Blida uralma. Attila jellemzése. A

hunn birodalom kiterjedése. Attila udvara. Blida halála. A hadisten kardja. Attila és a kelet-római birodalom. A galliai hadjárat, a catalaunumi ütközet. Az italiai hadjárat, Aquileja lerombolása, Róma megszabadulása. Attila halála. A germánok lázadása, a hunn uralom megszünése Magyarországban. Aldunai és denepermelléki hunnok,

Hunnivár. A hunn uralom jelentősége Magyarországban. Hunn emlékek hiánya; az u. n. Attila-kincs

A hunnok az ural-táji népcsalád keleti ágához tartoztak.

Minden arra vall, hogy azon hiungnukból szakadtak ki, a kik a Kr. e. III. század folyamán Belső-Ázsiában, a mai mongol földön hatalmas államot alapítottak, mely a Kr. u. I.

század végeig állt fenn és századokon át félelmes szomszédja volt a khinai birodalomnak.

Időszámításunk kezdetén azonban belviszályok gyöngítették meg. A hiungnuk két részre szakadtak, a déliek elismerték Khina fenhatóságát s a Hoangho folyam mentén telepedtek meg, az északiakat pedig szomszéd szienpik és más törzsek segítségével Khina az I. század utolsó éveiben törte meg. Ezeknek egy része szienpikkel egyesül, a kik most elfoglalják a hiungnuk földjét; a másik rész elhagyva régi hazáját, előbb az Ili és Irtis forrásvidékére vonul, majd a szienpiktől nyomatva tovább hatol nyugot felé, hol ugyanazon időtájban, midőn a khinaiak már többé nem hallanak róla, egyszerre föltünik a görög és római világ előtt, mely a II. század folyamán kezd tudomást szerezni a Jajk és Volga közt tanyázó khun, hunn népről.

Bármi volt is a belső-ázsiai hiungnuk nemzetisége,¹ azok a hunnok, kik az Ilitől a Volgáig török-tatár és ugor népeken törtek keresztül s a Kaspi-tengertől északra elterülő pusztaságon, a Jajk és Volga között, a szittya-sarmata nép maradványait találták, nagy ethnikus keveredésen mentek keresztül. Mindamellett a nyelveikből fenmaradt nehány szó arra mutat, hogy a vezérlő elem a törökséghez tartozott. Örmény irók följegyezték, hogy az istent tangri-atának nevezték, a mi teljesen azonos a török-tatár tengri-ata, tenri-ata (ég-atya, isten-atya) szóval.² Priskus Rhetor szerint egyik kedvelt italuknak a neve kamosz, a mi nem egyéb mint a török kumisz. Mindent egybevetve a legújabb kutatások alapján olyan török nyelvű népnek tekinthetjük a hunnokat, melyre befolyással volt a mongolság s a mely nyelv a Kr. u. első évezredben nagy területen uralkodott, később azonban más török tájszólások mind szükebb körre szorították s ma csak a Volga jobb partján, a kazáni kormányzóságban lakó, finn elemekkel erősen vegyült csuvasok nyelvében él.³

Vannak azonban arra is nyomok, hogy abban a népconglomeratumban, mely a hunnok vezérsége alatt a II–IV. század folyamán verődött össze a Volgától keletre, ugorok is voltak.

Egy IV. századbeli görög iró, az örmény eredetű Stephanus Byzantinus, a hunnok Vutni vagy Vadon nevű pusztaságát említi, ez pedig a magyar vadon, osztyák untin (vadon, erdős hely) szónak felel meg.⁴ Vannak, a kik az Attila nevet is a vogul-osztyák atyeli (atyácska) szóval magyarázzák⁵ és az bizonyos, hogy csakis ilyen módon érthető meg a hunn király, meg az ókorban még Rha néven ismert Volga folyónak ez időtájban föltünt azonos elnevezése.⁶

Mindaz, a mit csak tudunk a hunnok külsejéről, megfelel a mongol racehoz tartozó népek faji jellegének. A IV. századbeli Ammianus Marcellinus, az V. századbeli Sidonius Apollinaris és Attiláról, mint fajának igazi fiáról szólva⁷ a VI. századbeli Jordanes – egyik részletesebben, másik rövidebben, de mindegyik egyformán – úgy irja le a hunn tipust, hogy azt a kerek nagy fej, mélyen benn ülő, átható tekintetű apró szem, ritka szakál, kiálló

pofacsont, lapos orr, szennyes bőrszin, kis termet s elsatnyult altest mellett erősen kifejlett vastag felső test, széles váll és mell jellemezte.⁸ Ez az élesen kidomborodó faji jelleg legvilágosabban mutatja, hogy a hunnoknak még nem is olyan régen nagyon messze, Ázsia legbelsejében, a tiszta mongol race hazájában kellett tartózkodniok, távol a földközi tenger melléki racehoz tartozó népektől, mert különben mulhatlanul megváltoztatta volna testi jellegüket a vérkeveredés, mit az iráni és kaukázusi vérrel át- meg áthatott középázsiai és keleteurópai rokon törzsek környezetében való sok százados tartózkodás után semmi módon el nem kerülhetnek. Már igy is meglátszott rajtuk, hogy a tiszta faji jelleg átalakuló félben volt. A milyen szemmel szörnyetegeknek tekintették őket a görögök és rómaiak, a saját fajukról alkotott felfogásnak ugyanolyan mértékével ők meg a mongol typusban látták megtestesülni a legnemesebb emberfajt és mesterségesen is igyekeztek feltüntetni annak legjellemzőbb sajátságait. A kis gyermekek arczát karddal felhasogatták, hogy a szakálnövést megakadályozzák, vászonszalagokkal leszorították az orrot, hogy lapos legyen s a pofacsont kiálljon, a koponyát pedig összenyomták, hogy csúcsban végződjék.⁹

A végnélküli pusztaságnak csak olyan hamisitatlan szülöttei, mint a keleti sarmaták.

Igazi nomádok, kiknél épületnek, kunyhónak legkisebb nyoma sincs, mert fedél alatt úgy érzik magukat, mintha sirban volnának. Tető alá még a legnagyobb szükségtől kényszerítve sem mennek. Ernyős szekereikkel, a hol a nők és csecsemők laknak, örökösen kóborolnak egyik helyről a másikra, nyáron a mezőkön nyájaikat legeltetve, télen vizek mellé huzódva.

Csecsemő koruktól fogva megszokták az esőt, éhséget és szomjuságot tűrni. Gyaloglásra teljesen alkalmatlanok, a miben lábaikra tekert kecskebőrből álló idomtalan nagy sarujuk, csizmájuk is akadályozta őket. Ellenben azt gondolná az ember – jegyzi meg Ammianus Marcellinus, – hogy rá vannak szegezve csunya, de kitartó lovaikra, melyeken nem csak a szokott módon ülnek, hanem féloldalt is, mint az asszonyok. Más nép csak ül a ló hátán, a hunn rajta lakik – mondja Sidonius Apollinaris. Lóháton vannak éjjel-nappal, ott igazítják el minden dolgukat, ott adnak, vesznek, ott esznek-isznak s lovaik nyakára hajolva, ott alusznak.

Mi sem természetesebb, mint hogy kora gyermekségüktől fogva hozzá kellett szokniok a lovagláshoz s valóban Sidonius Apollinaris szerint alig választották el a csecsemőt, azonnal lóra ültették, hogy gyenge tagjainak már a növése is a lovagláshoz alkalmazkodjék. A kengyel használata is nagyban hozzájárult, hogy oly biztosan tudták a lovat megülni. Azelőtt ismeretlen volt a kengyel, csak most a IV–V. század körül tünik föl csaknem egyszerre keleten és nyugoton a khinai és iráni világ előtt s a magyarországi népvándorláskori leletekben;¹⁰ hazánk területén a legrégibb datált kengyel abból a keszthelyi lovas-sirból való, melyben a vitéz fejénél Gratianus császár (367–383) érmeit találták.¹¹ Étkezésük nagyon egyszerű volt, bár, a mit Ammianus Marcellinus állít, világos túlzás, hogy t. i. a fűszer és tüz használatát egyáltalában nem ismerték s csupán gyökerekkel és félig nyers hussal táplálkoztak, melyet testük melegével czombjuk és a ló háta között főztek meg. Egészen más jelentősége lehet e szokásnak. Ugy látszik, már a hunnok is értettek ahhoz, a mit ezer évvel később Villani irt a magyarokról, hogy a hust nem csak friss állapotban tudták felhasználni, hanem kiszárítva is és magukkal hordva sok ideig conserválták. Öltözetük vászonból vagy nyest, menyét s más hasonfajta kisebb erdei vad bőréből készült és másikkal föl nem váltva, mindaddig viselték, a mig csak rongyokban nem szakadozott le róluk. Fejüket azzal a visszahajtott karimájú süveggel födték, mely legalább is a Kr. e. II. századtól kezdve mind e mai napig jellemző fejviselete a közép-ázsiai népeknek.¹² Kecskebőrből készült, lábszáraikat is takaró idomtalan sarujuk alig lehet más, mint csizma,¹³ melyet a nyugoti világ az ókorban még egyáltalában nem ismert, a X–XI. század folyamán azonban már a bizanczi császárok is viselték s legrégibb emlékei az ó-szőnyi csontfaragványokon s egy Dél-oroszországban talált szasszanidakori ezüst csésze domborművén egyenesen a hunn korszakból valók.¹⁴

Hadi szokásaikból Ammianus Marcellinus inkább csak a külsőségeket jegyezte meg, de a mögöttük rejlő taktikát nem fogta föl. Nagy ordítással, minden terv és rend nélkül

rontanak az ellenségre – ugymond, – s a milyen könnyűséggel és rendkívüli gyorsasággal támadnak, ép oly hirtelen elszélednek, hogy megerősödve ismét visszatérjenek s pusztító öldökléssel mindent elsöpörjenek. Ez a harczmód nem veszett ki a hunnokkal, ötszáz esztendővel később ugyanilyen volt a magyarok rohama is. Hogy pedig tervszerűség volt a látszólagos rendetlenségben, arra keserves tapasztalatok tanították meg a rómaiakat s a császárok utóbb szükségesnek látták, hogy tüzetesebben is foglalkozzanak ezzel a taktikával.

A hunn főfegyvere a nyil volt; roppant ijjával és csonthegyű hosszú nyilvesszejével, melyet rendkivüli távolságba lőtt, soha nem tévesztette el a czélt. Közelben, saját magával nem gondolva, tőrszerű rövid karddal támadott, s mig az ellenség a kardcsapás elhárítására gondolt, pányvát vetett rá, – a mi a magyar csikósok karikásához hasonló ostorféle lehetett, mert a parthus lovasok is ilyen korbácsformát tartanak kezükben az emlékek tanusága szerint – s összehurkolva ellenfelének tagjait, minden ellentállásra képtelenné tette.¹⁵

Életmódban, erkölcsökben és szokásokban sok rokon vonás volt köztük és a sarmaták között. De voltak eltérések is. Abban pedig már alapjában is különböztek egymástól, hogy míg a sarmatákból nemzeti egyéniségük ösztönszerű nyilvánulásain kivül hiányzott minden, mi hadi vagy egyéb vállalataiknak tudatos politikai és nemzeti tartalmat kölcsönzött volna, addig a hunnok Belső-Ázsiából egy nagy nemzet dicsőségének, hatalmas államot alkotó politikai és katonai szervezetének hagyományait hozták magukkal s az a harmadfél század, a mit keleti Európában töltöttek, a szétzüllőfélben levő nemzet újabb szervezkedésének és megerősödésének volt a kora. A III. század elején a hoangho-menti hiungnuk állama is megdőlt, a hunnok még visszamaradt része is kivonult Ázsia belsejéből, mindinkább tömörültek a keleteurópai pusztaságon. Kétséget sem szenved, hogy ennek az újonnan képződő hunn nemzetnek alkatelemei sokban különböztek a régitől, de azért a hunn elem egyénisége nyomta erre is a maga erős nemzeti öntudatának a bélyegét.

Alig egypár elmosódott körvonala sejthető e harmadfélszázados szervezkedés történetének. De előttünk az eredmény, Attila világuralma, mely személyes tulajdonságainak minden rendkivüli volta mellett sem jöhetett volna létre, ha saját népében nem lett volna meg a vezérszerepre való hivatottság, mely azt az egész barbár világ fölé emelte. Kétséget sem szenved, nem véletlenségből történt, meg kellett lenni minden előföltételnek, hogy a hunnok mint ellenállhatlan hódítók törjenek elő a Volga mellékéről.

A közvetlen okot, mely a hunn áramlatot előidézte, ugy látszik, most is az Ázsia belsejében végbement mozgalmak szolgáltatták.

A IV. század dereka táján az Amur folyó mentén a juan-juan hatalom váltja föl a hiungnu állam romjain alakult szienpi uralmat. Az Altaj környékén tanyázó török-tatár népek egy része meghódolt a juan-juanoknak s hozzájuk csatlakozott, a másik rész pedig nomádok szokása szerint egyszerűen odahagyta azokat a legelőket, hol az ellenség zaklatásainak volt kitéve s nyugat felé tódult, a merre szabadabban mozoghatott. Egyik törzs a másikat zavarva ki, a mindenha mozgékony délszibériai és középázsiai elem mindinkább felkavarodik, az Irtis forrásvidékén tanyázó oguzok, vagy hunn módon nevezve ogorok,¹⁶ a kiknek egyik ága később avar néven tünik föl, a Tobol torkolata körül lakó szabinokat, ezek délnyugoti szomszédaikat, a szaragurokat, urogokat és onogurokat tolják odébb,¹⁷ a nyomás a Jajk és Volga közti néptörzseket mind összébb és összébb szorítja, a hunnok már nem képesek tovább feltartóztatni ez áramlatot s a 372–374 közti évek valamelyikében átkelnek a Volgán s a Don és Azovi-tenger menti alánokra zudulnak.

A választott birák, kik az alánokat igazgatták,¹⁸ a fejetlenséghez szokott néppel vajmi kevés ellentállást tudtak kifejteni. Megkisérlették, de a hunnok győzedelmeskedtek s egy-két vereség után az egész alán nép hozzájuk csatlakozott a Maeotis-menti apróbb törzsekkel, alipzurokkal vagy amilzurokkal, itimarokkal, tunkasszokkal vagy tonozarokkal és boiszkokkal együtt.¹⁹

Balamber hunn király már 375-ben a greutungokat támadja meg.²⁰

A hunnok betörése sulyosan megsebesítve találta a keleti gótok diadalokban megőszült királyát, a vitéz és hatalmas Hermanarichot vagy Ermenerichet,²¹ ki – ha hihetünk a gót hagyományoknak – ekkor már száztiz esztendős volt.²² Az alánok példája – ugy látszik – gót uralom alatt élő törzsrokonaikra, a roxolanokra²³ is csábító hatást kezdett gyakorolni. Midőn pedig Hermanarich a hunnokhoz szítókat kegyetlenséggel akarta elrettenteni s egyiknek a nejét, ki megmenekült, szilaj lovakkal tépette szét, a nő testvérei Sarus és Ammius megrohanták s átszurták. Sebe miatt tehetetlenségre kárhoztatva, a szégyen és kétségbeesés, hogy a hunnokat nem képes feltartóztatni s hosszu uralkodásának minden dicsőségét elhomályosítja a vereség gyalázata, arra indították, hogy siettesse halálát. Maga vetett véget életének. Utóda Vithimir csatát vesztett, maga is elesett, mire a keleti gótok élükön Gesimunddal meghódoltak, egy részük Vinitharral az untokhoz, másik részük pedig Vithimir kis fiával Viderichkel együtt Alatheus és Safrach vezérlete alatt a Dnyeszter mögé a tervingekhez vagy nyugoti góthokhoz menekült.²⁴

A hunnok nem sokáig várattak magukra. A dnyesztermenti tervingeknek ezen időben a Balt nemzetségbeli Athanarik parancsolt, ki a Dnyeszter partjai és a keleti gótok határán levő sáncz közelében ütött tábort, megbizván Munderichot és másokat, hogy tartsák szemmel a hunnokat s akadályozzák meg, ha át akarnának törni a folyón. A hunnok főserege ekkor még a keleti gótokkal volt elfoglalva, valami kisebb csapat lehetett az, mely a menekülőket üldözve, idáig kalandozott s komoly ütközet helyett legfölebb az ellenség megrémítésére gondolhatott.

Ez sikerült is teljes mértékben. A gót csapatokon fölül gázlóra akadván, egy holdvilágos éjjel átusztatják a folyót,²⁵ meglepik Athanarik táborát s fölverik, maga Athanarik is alig tudott megmenekülni.

De ha ezúttal vak lárma volt is a támadás, mindennap félni lehetett tőle s a veszedelem, a helyett hogy egyesítette volna a vallás miatt meghasonlott vizigótokat, csak növelte a viszálkodást. A fejedelmi házból származott Fritigern és Alaviv, kikre Athanarik már a keresztények pártfogása miatt is boszus volt, most azt javasolták, hogy az egész nép hagyja el régi lakhelyét s a rómaiaknál keressen menedéket, Daciában, Moesiában és Thraciában, hol a megerősített dunai vonal megvédi majd az ellenségtől. Ebbe azonban semmi módon sem akart beleegyezni a keresztények és rómaiak engesztelhetetlen ellensége, Athanarik, ki megesküdt apjának, hogy a lábát soha nem teszi római földre²⁶ s különben is nagyon lealázónak tarthatta magára nézve, hogy ámbár még csak nem régiben is, valami 8–10 évvel előbb, a legkegyetlenebbül üldözte keresztény alattvalóit, halálra verette, vizbe vagy tüzbe dobatta, keresztre feszittette őket, s midőn az üldözöttek közül sokan a rómaiakhoz menekültek s Valens császár által letelepíttettek, visszakövetelve alattvalóit, hadat viselt a rómaiakkal: most ugyanattól a lenézett Valenstől és a gyülölt keresztényektől kolduljon védelmet. A magas hegyek által védett erdős Kaukalandba a mai Erdélybe vonult, mig a gótok nagyobb része, a nőkön és gyermekeken kivül mint egy 200,000 fegyverfogható férfi,²⁷ a Duna partjaihoz vonult s összetett kézzel, térden állva rimánkodott a határőrző római csapatoknak, hogy bocsássák át. A római parancsnok a császár beleegyezése nélkül nem mert ily nagy tömeget befogadni, a gót követeket – köztük volt Ulfilas püspök is – az Antiochiában időző Valenshez utasitotta. Az udvar, mely eddig csak bizonytalan hírekből értesült a Pontus és Al-Duna mentén történt eseményekről, inkább örvendetesnek, mint félelemre méltónak találta a dolgok ezen fordulatát. Volt is valami abban, midőn egy veszedelmes ellenség maga kinálkozik a rómaiak alattvalójának. Ugy okoskodtak az udvarnál, hogy a császár az önként ajánlkozó harczias barbárokból egészitvén ki csapatait, győzhetetlen hadseregre tesz szert, mely kőfalként fogja védeni a dunai vonalat a többi barbár ellen, az újonczozás terhe alól felszabadult tartományok pedig majd a kincstárt töltik meg.²⁸ Valens csak annyit kötött ki, hogy a gótok arianusok legyenek – erre volt legtöbb gondja, – aztán adjanak kezeseket s fegyvereiket szolgáltassák át a rómaiaknak; egyébként megadta az engedélyt a beköltözésre, a felügyelettel Lupicinust és Maximust bizván meg. Éjjel-nappal szállitották át most a Dunán

hajók s fatörzsből vájt csónakok előbb a nőket s gyermekeket, aztán a férfiakat s a vizigótokhoz nem sokára csatlakoztak a greutungok közül is azok, kik a gyermek Vitherich királylyal Alatheus és Safrach vezérlete alatt menekültek a hunnok elől.

A római tisztviselők galádsága azonban rövid idő mulva a birodalom legelkeseredettebb ellenségeivé tette a gótokat, kiknek a remélt vendégszeretet helyett azt kellett tapasztalniok, hogy szorult helyzetük a leggyalázatosabb visszaélésekre nyujtott alkalmat. Nemcsak kifosztották őket minden értékes holmijukból, hanem szétosztották szolgáknak, a hány csinosabb lány vagy asszony volt, azokat lefoglalták maguknak, romlott eleséget osztottak ki nekik, azt is szüken s midőn éhség tört ki a gótok közt, annyira vetemedett a határt nem ismerő kapzsiság hogy a kutyahust és döglött állatokat is aranynyal fizettették.²⁹ A végsőig gyötört nép, midőn Lupicinus már a gót vezérek, Fritigern és Alaviv életére is tört, fegyvert ragadt, – fegyverük megmaradt, jó pénzért meghagyták náluk a római tisztviselők, nekik kincs kellett s nem fegyver. És most a gótok rabolva, pusztítva járták a balkáni tartományokat, „nem mint idegenek és jövevények, hanem mint polgárok és urak parancsoltak s Thraciát egész a Dunáig birtokukba vették.”³⁰ Valens a veszedelem hallatára ellenük siet Antiochiából. Adrianopolisnál találkoznak. A gótok, kiknek egy része, az Alatheus és Safrach által vezetett keleti gót és alán lovasok távol voltak, békét kérnek s ámbár a lovasság főparancsnoka (magister equitum), a sarmata eredetű Victor³¹ azt tanácsolta, hogy várják meg, mig megérkezik a Gratianustól igért segély, Valens megütközött s a római sereg 378 augusztus 9-én teljes vereséget szenvedett, kétharmada a csatatéren maradt, maga Valens is nyillövéstől találva megsebesült s midőn egy parasztkunyhóban sebeit kötözte, a gótok a viskót rágyujtották és odaégett.

Thracia, Moesia s a partmelléki Dacia most teljesen a gótok hatalmában volt, Alatheus és Safrach osztrogót és alán csapataikkal Pannoniát foglalják el.³² Csak a következő esztendőben csendesíti le a felháborodott népet Theodosius, kit Gratianus társuralkodónak vett maga mellé Valens helyett, a keleti tartományok kormányzását bizván rá.

Két évvel ezután, 381-ben, Athanarikot is sikerült rábirni Theodosiusnak ajándékokkal s rábeszéléssel, hogy oda hagyva az erdélyi hegyeket, Konstantinápolyba költözzék, hol nem sokára meghalt.³³

Athanarikkal a visigótok utolsó csapatai is elhagyták a régi Dacia területét.

Fejedelmeik elásott kincsei a föld mélyébe rejtve maradtak, nem jöttek, nem jöhettek többé vissza értük s csak másfél ezer évvel később hozta napvilágra – legalább egy részüket – a szerencsés véletlen. Mellőzve a délkeleti határszéli hegyek közt, a háromszéki Kraszna területén elrejtett arany rudakat, melyek az együtt uralkodó három császár, I. Valentinianus, Valens és Gratianus képével és a sirmiumi pénzverő bélyegeivel ellátva egyszerüen a rómaiaktól a barbároknak fizetett segélypénz e nemben egyedül álló emlékei, a Szilágy-Somlyón 1797-ben s másodízben 92 esztendővel később, 1889-ben ugyanazon telken, továbbá 1837-ben Moldvában, az isztriczi hegyoldalban Petrosszán talált, edényekből és ékszerekből, Maximianus, I. és II. Constantinus, II. Constantius, Valentinianus, Valens és Gratianus ajándék czímén szintén adóba fizetett nagy arany érmeiből álló fejedelmi kincsek vonják magukra a figyelmet, mint a melyek világot vetnek a gótok gazdagságára, ízlésére és müiparára, a minő az 375 körül volt. Nem maguk a gótok készítették ezeket, hanem foglyul ejtett görög és római mesteremberek, a kik azonban csak a technikai ügyességet szolgáltatták a tárgyak előállításához, a forma már inkább uraik ízlése szabta meg, mely régi germán, pontus-vidéki görög-iráni és dunamelléki római motivumok keverékéből állt.

E két kincsleletben tünik föl legrégibb alakjában a népvándorláskori stíl két jellemző sajátsága, mi a későbbi időkben nyugaton mindenfelé elterjed, a merre csak germánok laktak, úgymint: a rekeszekbe foglalt gránát-díszítés és az a jellegzetes fibula-tipus, félkör-alakú fejjel s a fejen három gombbal, ívalakban hajlított nyakkal és kigyó alakú szárral, mely a körülbelől egy századdal korábbi második osztropataki leletben még nagyon egyezik római