Nincs kézenfekvõbb nézõszög, mint az emberi létezés duális természetének latolgatá-sa. Amióta az eszünket tudjuk, egyre-másra föld és ég, anyag és szellem, az állati és emberi világ, a férfi meg a nõ, nappalok és éjszakák, a fények meg az árnyak viszony-rendjében méregetünk, kutakodunk. Csak a történelem szövevényes sodrában olykor alaposan átrendezõdtek a térbeli, tartalmi dimenziók. A historikus idõkben egyebek közt a déli, mediterrán és az északi népek kulturális, mûvészeti különbségei foglalkoztat-ták az európai gondolkodókat és például, hogy a zseniálisan rajzoló Dürer miért akart festõként is helytállni Itáliában. Az utóbbi fél évszázadban viszont már sokkal inkább a nyugati és keleti országok közötti gazdasági, szellemi relációkat fontolgatjuk. Már csak azért is, mivel egyre elevenebb, gyümölcsözõbb cserekapcsolatok alakulnak ki e térségek között. Ezt példázza Lous Stuijfzand jelenlegi sokszínû, rangos bemutatója is.
A holland mûvésznõ kimondottan duális, amolyan kétlaki életet folytat az utóbbi évtizedben. Hol kedves szülõhazájában, Amszterdamban munkálkodik, hol meg a szom-szédos Mezõtúron. Persze szövetségese is akad e szorgoskodásban, hisz a közismert, kiváló hazai képzõmûvész, Lóránt János Demeter a társa, akivel a szakmai,
világszemlé-*Elhangzott a kiállítás megnyitóján a Dürer Teremben, 2004. április 16-án.
Gátõr XXIV. (2002, bronz, 45×35×10 cm)
leti kohézió is összeköti. Rendkívül ked-velik a spontán, közvetlen érzékiségû ter-mészeti tájékokat, legyen szó öblös, archa-ikus képzetû pusztaságokról vagy üdítõ folyó- és tópartokról. Közben a kutató, kí-sérletezõ mentalitás is éppúgy lételemük, akárcsak a korszerû kifejezési formák adap-tálása. Nem csoda hát, hogy Lous Stuijfzand már félig-meddig otthon érzi magát parányi hazánkban. Mintha a kis népek fiai, lányai valahogy jobban egymás-ra találnának. Még akkor is, ha Hollandia voltaképp gazdasági, képzõmûvészeti nagy-hatalom. És a hajdani spanyol birodalmat is le tudta rázni magáról. Igaz, ’56-ban mi meg a mindenható oroszokat leckéztettük meg. Úgyhogy mégiscsak van valami lénye-gi rokonság e távoli kis országok között.
Másfajta lényegi rokonság köti össze az itt látható mûalkotásokat is, amelyek la-zább-szorosabb tematikai és formai össze-függésben állnak egymással. Pedig rögvest feltûnik: mûfaji, technikai értelemben iga-zában kettõs kollekcióval szembesülünk.
89
SZUROMI PÁL
Méghozzá rendkívül lakonikus, súlypon-tozott elrendezésben (Gyarmati Gabriella munkája). Egyfelõl nagyvonalú, könnyed, alkalmanként monumentális hatású kép-anyagot észlelhetünk. Mellettük azonban egy vitális, izgalmas plasztikai összeállítás-ról is tudomást kell vennünk, mint a tárgy-és térszerûség markánsabb megnyilvánulá-sairól. E duális sokszínûségben azért né-mileg ott sejlik a mûvésznõ termékeny, több évtizedes pályafutása. Kezdetben õ is a rendkívül gazdag, variatív grafikai tech-nikákra esküdött, mint az intellektuális és érzelmi felismerések legkészségesebb köz-vetítõje. Aztán jöttek a rusztikusabb, vas-kosabb és térszerû kibomlásra épülõ meg-oldások. Valami olyasféle alkotói kiteljese-dés ez, mint ami a modern mûvészet egé-szében is bekövetkezett. Tudjuk: az egy-profilú, határozott mûfajú alkotók helyét egyre jobban az univerzális képzõmûvészek veszik át. Ráadásul korszakunkban szem-látomást a tárgyias, installációs tolmácso-lásformák léptek elõtérbe.
De maradjunk még a képek közegében!
Várakozás a vízparton I.
(2002, bronz, 57×30×10 cm)
Nem nehéz észrevennünk: Lous Stuijfzandnak a természet motívumköre azért mást, többet jelent, mint a hagyományos tájpiktoroknak. Õt közel sem csak a különféle nö-vény-, fa- vagy tárgyelemek formai, esztétikai kellemessége izgatja, dehogy. Ennél több-re tartja a legegyszerûbb alakzatokban fészkelõ energikus, historikus és mágikus sugalla-tokat. Azt, hogy a természeti flórák ugyanúgy eleven, élõ képzõdmények, akárcsak az állati és emberi teremtmények. A buddhisták úgy mondják: kivághatod az erdõk szem-revaló, testes fáit, a többiek ilyenképp is enyhet, felüdülést kínálnak még a vagdalódzók-nak is. Valami efféle panteizmus, humanizmus rejlik a mûvésznõ szemléletében. Innen adódik, hogy nála a természet közkatonái elég gyakran premier plános kiemelésben, amolyan szuverén formabázisként lépnek elénk. Mi más lenne ez, mint az eleven létezés egyedi karakterének etikus tisztelete.
Érdekes, hogy Lous Stuijfzand pont itt, az alföldi pusztákon érzett rá a plasztikai önkifejezés vonzó lehetõségére. Ehhez azonban olyanféle különös, inspiratív valóságél-mények kellettek, amelyek menthetetlenül mozgásba hozták térszervezõ fantáziáját. És csakugyan: adott egynéhány spontán, életszerû cölöprúd, amelyek felfelé haladva zár-tabb, mértaniasabb formulát öltenek, felületük egy része a természetet idézi, hol vájato-san tagolt, hol foszlott foltokkal bevont. Ha megfontoljuk, e formai, szerkezeti alapkép-letekbõl némileg az õskori veremházakra asszociálhatunk vagy a természet ölén élõ em-berek puritán, praktikus építkezõ kedvére. Annyi bizonyos: e vitális, expresszív plaszti-kai mûvekben jelenleg is ott munkál a duális eszmeiség lenyomata. Elvégre olyan szob-rásszal szembesülünk, aki valójában a fészekrakás, az otthonteremtés, lényegében az épí-tészet gondolatkörét forszírozza, de mégis azt látjuk: alig-alig akad helye itt a tartósabb
90 SZUROMI PÁL
megnyugvásnak. Lous Stuijfzand jóformán beleszeretett e nomád intimitású motívum-sorba, s egyre-másra ragozza, variálja és fej-leszti jellegzetes bronzkonstrukcióit. Hol kifinomult, törékeny változatokat kapunk, máshol meg vaskosabb, rusztikusabb mo-dulációkat. Aztán a nyújtott, gótikus szel-lemiség is felbukkan elõttünk, nem beszélve az instabil, diszharmonikusabb szerkezetek-rõl. A mûvésznõ roppant eleven, érzéki em-lékmûveket teremt, de a távlatos, jelképi értelmezés alternatíváját is meghagyja. Ez a szemlélet a környezetszobrászat aktuális, egyetemes tendenciáihoz köthetõ, amely-ben az emblematikus, antropológiai archi-tektúrának is nyilvánvaló helye van. Igen, antropológiai arculatról beszélek, minthogy a közvetett, általánosabb jellegû, emberi, történelmi utalások sem hiányoznak e mûvekbõl.
Talán nem sokat tévedek, ha úgy vélem:
Lous Stuijfzand voltaképp e plasztikákkal került legközelebb mûvészi eszményeihez.
És itt mindenekelõtt Joseph Beuys-ra és
Várakozás a vízparton II.
(2002, bronz, 52×25×10 cm)
Antonio Tapies-re gondolok. A mûvésznõ is az emberi létezés mélyrétegeit vizsgálja, közben a tárgyi, anyagi mágia lehetõségeit is leleményesen kiaknázza. Az otthonosság-otthontalanság aktuális felvillantásával õ sem mond le a civilizációs életviszonyok auten-tikus bírálatáról, noha a lélek- és anyagromboló idõ démonikus erejérõl is tudomása van. Innen származik, hogy nála a védõ, oltalmazó szerepû plasztikai hajlékok lépten-nyomon csapzott, esõverte, foszlott és szétmálló formulákban kerülnek elénk. Hiába tehát a mérhetetlen természetszeretet, az archaikus értékek féltõ, gondoskodó felmuta-tása: mindehhez némi kesernyés, melankolikus érzület társul. Valami sajgó, feszítõ böl-csõéhség. Egészében azonban a spontán, rokonszenves térbeli tartalmak és a könyörte-len idõ párviadaláról szólnak az alkotások.
Hajdanában úgy tanultuk: Hollandia az egyik legsûrûbben lakott ország. Itt a tekin-télyes városok jóformán egymásba érnek. Bizonyára ez is beleszól a mûvésznõ felfoko-zott természet- és térszeretetébe. Persze nálunk sem mindenestõl rózsás a helyzet. Elég csak a mecseki Zengõre kiszemelt lokátor állomásra utalnom, s vele együtt a hatalom és a zöldek csatározására. De az is feltûnhet mindnyájunknak, hogy a sablonos, agyoncsé-pelt óriásplakátok ma már az utak menti szántóföldeken is ott éktelenkednek. Ami annyit tesz: igazában egy féktelen, támadó természetû civilizációs rendszerben éldegélünk. Más szóval: egy út- és pénzcentrikus világban. Holott az emberi létezés nyugalmasabb, har-monikusabb kereteihez a történelmi örökség és a természeti zónák kiapadhatatlan szép-sége, energiája is nélkülözhetetlenül hozzátartozik. Ezt bûn lenne globális relációkban eltékozolnunk. Azt hiszem, lényegében ez ellen ágál Lous Stuijfzand tartalmas kollekci-ója is.
Lous Stuijfzand plasztikáinak mûtárgyfotóit Lóránt János Demeter készítette.
91