OL ASZ SÁNDOR
irá-96
nyítja a figyelmet Illyés Gyula, Németh László, valamint a kortársak közül Sütõ András, Szilágyi István, Buda Ferenc vagy Nagy Gáspár életmûvére. Görömbei And-rás irodalom felfogásának további fontos eleme, hogy tagadja az irodalom politika-mentességének elvét. Bõséges idézettel ér-zékelteti, hogy a legkülönfélébb törekvé-sû, mentalitású alkotó számára összeegyez-tethetõ az egyéni tapasztalat és a kollektí-vum sorskérdése. Hiszen a közösségi fele-lõsség nem zárja ki a mûvészet autonómi-áját, az egyén által megélt egzisztenciális kérdések pedig a közösségnek is tanulsá-gosak. Nem is szólva arról, hogy az indivi-duum sokszor éppen a közösség által mo-tivált. A recenzens sem tehet mást, idézi a Hajszálgyökerek Illyésének néhány monda-tát, melyeknél igazabb aligha mondható:
„Alig van a a szellemi életnek fölöslegeseb-ben feltett kérdése ennél: szükséges-e, hogy irodalmi mûnek irodalmon kívüli föladata legyen? Világos, hogy igen. Világos, hogy nem. Mûve válogatja: idõ és hely szerint.
Mûve és embere. Függetlenül szinte egy-mástól. (…) Vizsgálhatom és értékelhetem az irodalmi (és mûvészeti) alkotásokat merõben sajátos törvényeik alapján. De ezeket az így egyszer már eredményesen megvizsgált és értékesnek elismert alkotá-sokat merõben sajátos törvényeik alapján.
De ezeket az így egyszer már eredménye-sen megvizsgált és értékesnek elismert al-kotásokat újabb vizsga és értékelés elé von-hatom aszerint, milyen végeznivalót telje-sítettek »irodalmon kívüli« területen; olya-non például, mint egy-egy közösségi tudat alakítása. De valóban irodalmon kívüli az ilyen terület? Nem marasztalható-e el a maga sajátos törvényei szerint is az az iro-dalom, amely ez alól kivonja magát? Bizo-nyos helyen, bizoBizo-nyos idõben.” A klasszi-kusokat olvasva Ady, Móricz és Németh László mellett Babits, Kosztolányi és Márai Sándor is hasonló szellemben nyilatkozik.
Ezek az írók sok mindenben nem értettek egyet és sokszor nem álltak egymás mellett
(aztán a mai megosztó szemlélet miatt néha a valósnál is távolabb kerülnek a másiktól), a magyar irodalmi tudat közös könyves-polcán azonban mégis egymást és az iro-dalom értelmén felelõsen töprengõt erõsí-tik. Kosztolányi írja a Lenni vagy nem lenniben: „Aki csak a mester címre tart igényt, s nem arra, hogy egy nép tanító-mestere legyen, annak itt nincs helye.” Az író és nemzetnevelés Máraija pedig kijelen-ti, „a nevelõi szerep” veszélyezteti a mû-vet, viszont az író mûve „félelmesen kö-zömbös és meddõ marad, ha nem vállalja ezt a szerepet”. Görömbei András tehát nincs egyedül, népiek és urbánusok, homo aestheticusok és moralisok egyaránt támo-gatják õt abbéli meggyõzõdésében, hogy a közösség összetartozásának, önismeretének nélkülözhetetlen eszköze az irodalom.
A magyar irodalomtudomány egy része évtizedeken át tabuként kezelte a mûvek referencialitását, s azt próbálta elhitetni, hogy a mû teremtett világából semmilyen ablak nem nyitható az úgynevezett való-ságra. Az elmélet megdõlt (gondoljunk Angyalosi Gergely vagy Németh Zoltán írásaira), a „világszerû” – „szövegszerû”
dichotómiájában is árnyaltabban gondol-kodunk. Görömbei András joggal írja: „a leginkább elvont szöveg is mindig tartal-maz valamit a külsõ valóságból, s a legin-kább életdokumentumnak látszó szöveg is mindig alakított szöveg, melynek belsõ szervezettsége van.” A referencia tehát nem zárható ki a mû világából, miként az sem kétséges, hogy a tragikumra, a tragikum öntudatára is változatlanul szükség van, minthogy a játék, az irónia, a groteszk ki-zárólagosan nem fedheti le az emberi lét legfontosabb tartalmait. A kötet egyik leg-szebb írásában (Utólszor a lyrán?) hol tár-gyiasan, fogalmi pontosságra törekedve, hol a vallomás erõs érzelmi töltésével beszél arról, hogy mi volt a vers elõdeink számá-ra, s arról, hogy a Babits, Kosztolányi, Németh László, Nemes Nagy Ágnes kép-viselte szerepminták hogyan bomlanak le OLASZ SÁNDOR
97
ma, miként válnak nem ritkán gúny tár-gyává. „…az, hogy az új irodalomelmélet az irodalom nyelviségét állította vizsgáló-dása középpontjába, az ötvenes-hatvanas évek agyonideologizált kritikájának ellen-hatásaképpen természetes és múlhatatlan igény és érték. De úgy vélem, hogy most meg a másik végletbe estünk…” – írja egy helyen s kapóra jön Nemes Nagy Ágnes találó megjegyzése a csak – tartalmi hatás mûvészietlenségérõl és a csak-formai anyagszerûtlenségérõl. Németh Lászlót is idézi, aki a Magyar mûhelyben a nagy mû és az esernyõ között vont párhuzamot.
Mindkettõnek „van selyme: a mûvészet érzéki anyaga; s van váza: a problémák pá-tosza, ami kifeszítve tartja”. Újabban – és ezt már Görömbei András teszi hozzá – mintha csak a selyemmel, a szövetmintá-val foglalkoznának. A mûnek persze mûal-kotásként kell helytállnia, de mindenkép-pen veszély, ha „az irodalmi értékelésében a »hogyan« úgy vált döntõ tényezõvé, hogy legtöbbször az már fel sem merül, hogy
»minek« a »hogyan«-járól van szó”.
A kötet írásai azt sugallják, hogy az el-múlt idõszakban az új értékek elengedhe-tetlen befogadása a legtöbb esetben a régi-ek megtagadásával, megsemmisítésével tör-tént meg. A múltat persze nem könnyû végleg eltörölni és nem szabad azonnal át-rendezni, az irodalmi folyamatok rendsze-rint nem engedelmeskednek az erõszakos kánongyártásnak. Görömbei András lénye-gében egyetért Szegedy-Maszák Mihály és Kulcsár Szabó Ernõ elvi megállapításaival:
a kánonra szükség van, a kánonképzés kap-csolja be a mûveket az irodalomba, s eb-ben a folyamatban a hatástörténet autori-tása érvényesül. Görömbei András azon-ban nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy a legutóbbi paradigmaváltás teljes cserét kísérelt meg. Nem pusztán arról van szó, hogy a mindenkori jelen folyamatosan át-írja, akár ellentétes elemekkel is kiegészíti a múltat. A váltás itt – legalábbis szándék-ban – leváltást jelent. Márpedig „az
iro-dalmi kánonképzésben az újdonság külön-ben sem lehet az egyedüli meghatározó mérték. A szövegirodalom megjelenése semmiképpen nem hatálytalanítja a világ-szerû és a történetelvû irodalmat. Azért, mert egy korszak hamis kánonokat erõlte-tett, s ezeket politikai és nem irodalmi szempontokra alapozta, még nem kell ki-iktatni minden olyan jelentésképzést az iro-dalomból, amelynek közösségi vonatkozá-sai vannak”. Petõfi, Ady, Móricz, Illyés, Németh László, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Sütõ András, Székely Já-nos, Csoóri Sándor nélkül e kötet tanul-mányainak szerzõje nehezen tud magyar irodalmi kánont elképzelni, s a példák ter-mészetesen még hosszan sorolhatók.
Az Irodalom és nemzeti önismeret másik polemizáló kérdéscsoportját A magyarság-tudomány útkeresései fogalmazza meg. Rá-kos Péterre hivatkozik, aki úgy vélte, „a tudomány méltóságán semmiképpen nem esik csorba, ha figyelmét tudományon kí-vüli szempontok irányítják valamely prob-lémára”. Következésképpen Görömbei András is gazdagabbnak és jelentõsebbnek látja a hungarológiai kutatást, mint példá-ul a magyarságtudomány elméleti kérdé-seit újragondoló Kulcsár Szabó Ernõ. A (nemzeti) kultúra – mint változékony üze-netek metaforája – avagy: emlékmûve-e ön-magának a „hungarológia”? címû tanul-mányban fölvázolt konstrukciót megszív-lelendõnek tartja. A teoretikus kérdések-nek Görömbei szerint is két konstitutív mozzanatra kell épülniük: a magyarságtu-dománynak „elkerülhetetlenül szembe kell néznie a nemzeti identitás mindig keletke-zésben lévõ létmódjával és képzõdésének dialogikus jellegével egyaránt”. Mindkét szempont fontos, mivel a nemzeti identi-tást vizsgáló magyarságtudománynak kivé-teles szerepe lehet a sokféle 20. századi tra-umával sújtott magyarság tájékozódásában, útkeresésében. De az identitásképzés interkulturális jellege hasonló szembenézés-re kényszerít. „Az önmagunkról alkotott OLASZ SÁNDOR
98
képnek meg kell állnia szomszédaink vizs-gáló tekintete elõtt is. Szomszédaink ön-magukról alkotott képének ki kellene áll-nia a mi vizsgáló tekintetünk ítéletét is.
Ettõl az eszménytõl egyelõre csillagnyi tá-volságban vagyunk. Mégsem tehetünk mást, a korszerû, a tudományosság kritéri-umainak mindenben megfelelõ magyarság-tudományt kell nemzeti önismeretünk és nemzeti öntudatunk alapjává tennünk. A nagyvilág elé pedig olyan nemzeti identi-tásképet kell állítanunk, amelyik a legszi-gorúbb tudományosság színe elõtt is hite-lesnek bizonyul.
Nem szabad azt megengednünk, hogy csak a mások által alkotott torzképek ré-vén tudjon rólunk a világ.”
A kötet több írása is foglalkozik a ki-sebbségi magyarsággal és irodalmával. Gö-römbei András is tapasztalja, hogy a „ki-sebbségi”, a „nemzetiségi”, a „határon túli”
jelzõk mindig is problematikusak voltak, az utóbbi másfél évtizedben pedig maguk az érintettek vizsgálták fölül azt a szóhasz-nálatot, melynek dilemmáit A „határon túli magyar irodalom” integrációjának kérdései címû vita (Hitel, 2003. 3. szám) is jól ér-zékeltette. Hiszen éppen Tõzsér Árpád, e fogalmak egyik ellenzõje mondja, hogy
„mégis létezik itt valami, amit meg kellene neveznünk, csak nincs rá szavunk. Van valami, amit nem tudunk verbalizálni”. A határon túli magyar irodalom nem elfogad-ható – mondja Kántor Lajos –, „ami a megfogalmazáson túl megy viszont, annak van realitása. Nem változott a véleményem, hogy a magyar irodalom nagy egyetemén belül vannak regionalitások, amelyek kü-lönbözõképpen nyilvánulnak meg, s én azt hiszem, hogy talán akkor lehet reálisan
megközelíteni a kérdést, hogyha ezeket a helyi irodalmakat és a regionalizmust vi-szonyítjuk egymáshoz, és azt az egyetemes magyar irodalomhoz”. Görömbei András ebben a kötetben föloldhatónak látja a vi-tát: „Tõzsér Árpád az irodalmat elsõsorban nyelvi fenoménnek tekinti, s ilyen értelem-ben nem látja a további tagolás értelmét, de elemzéseivel akaratlanul is megerõsíti õ is a külön sajátosságok számbavételének szükségességét, hiszen a nyelvi fenomén elválaszthatatlan az alkotó sorsától, élmé-nyeitõl, a magyar irodalom egységén belül a külön sors külön változatokat teremt. Az irodalom értelmezésébõl, a nemzeti irodal-mi kánon képzésébõl nem hagyhatjuk ki ezeket a külön változatokat, melyeknek nem a lényegük, de némely sajátos jegyük, színük az alkotó kisebbségi léthelyzetébõl következik.” Kovács András Ferenc Kövek a magasban címû versében például egyszer-re lát kisebbségi magyar sorsmetaforát és egyetemes emberi létértelmezést.
Sütõ Andrásról írja Görömbei András, de a mindkét véglettel való szembehelyez-kedés valójában õrá ugyanúgy érvényes, hiszen õ is elutasítja az irodalom autonó-miáját az öncélúsággal összetévesztõ szem-léletet és „a folyvást hont ordító sámán-magyarkodást”. Az pedig irodalomszemlé-letének tágasságára, nyitottságára vall, hogy például Szilágyi István Hollóidõ címû re-gényében modern és posztmodern világ-tapasztalat és poétika ütközését, egymás-hoz idomulását méltatja. Felfogása azon-ban mindenkor létérdekû, mivel egész tu-dományos munkássága tanúsítja, hogy a jó mû mindig az emberi létezés kérdéseivel szembesül.
OLASZ SÁNDOR
99