Vonogattad a v á ü a d és arcocskád a tenyereidbe t e metve pislogtál föl r á m a kormos u j j a i d közül. É s p á r j á t hasítottad az én kacskaringós farkú kutyám
nak. A legbeesületsértőbb kifejezést mormogtad, ami tőled telik.
— H a j a g s z o m rád. Csúnya vagy, m ö g macska is vagy, m ö g k u t y a is vagy.
H á t ez az, Ferencem, kedves, amit én nem bírok el szívfájdalom nélkül. Hiszen lekutyúztál te mindnyá
j u n k a t egy esztendővel ezelőtt is, mikor a szőnyegen hemperegtünk. Mindenkinek azt m o n d t a d : ugassál, k u t y u k á m ! E n g e m mindig így szólítottál föl a köteles
ségteljesítésre:
— K u t y a ú j , u d a t n i ! Méjgesebben udasson, kis k u t y a ú j !
Nézd, én nem tudom, milyen érzés az, mikor vala
kit kormányfőtanáesosnak szólítanak, de ez t á n m é g a n n á l is különb volt. N a g y o n büszke voltam erre a ki
tüntetésre és úgy viseltem, m i n t más ember az a r a n y g y a p j a s rendet. Most m á r bevallhatom, mert vége van.
Kiestem a gráciádból. Míg vadember voltál, tisztelted a tekintélyem. Mióta a polgáriasodás ú t j á r a léptél és a magad kezébe fogod a kanalat, azóta a n y o m a is ki
veszett belőled a tekintélytiszteletnek. Kimondom úgy, ahogy v a n : destruktív lett a világnézeted, kis öreg és sehogy se a k a r o d bennem a n a g y öreget látni. S e ko
rom, se társadalmi állásom nem imponál többé neked s ami legfájdalmasabb, irodalmi alkotásaim i r á n t nem mutatsz semmi megértést. A könyveimet leszedd geted ugyan a polcról, de csak gyakorlati célból:
kntasztró-L E S Z Á M O kntasztró-L Á S I F J . F E R E N C C E kntasztró-L 75
fának rakod őket a kis vasutad elejbe. A m ú l t k o r hal
lottam, amikor a M a r i s j ó a k a r a t ú figyelmedbe a j á n lotta őket.
— L á t j a , F e r i k e , milyen szép könyvet í r t az a p a p a .
!tt van r a j t a a képe is.
— Nem szép könyv, nines benne autó — taszítottál odább a reális ember megvetésével és előhúztad azt az autó-árjegyzéket, amit az apádtól k a p t á l .
Nem b a j , kis druszám, én ezért nem haragszom és nem állok r a j t a d bosszút. Nem adom á t a történelem
nek azt a honoráriumot, amelyben születésed n a p j á n szakértő kezek részesítettek, m i n t a esokoládégyártás reformátorát. A jövő az enyém, Satal ember és az előbb, amikor beletutúztál álmodban az írásomba és bementem megnézni, hogy nem történt-e veled valami autó-szerenesétlenség, az igazat ismerő lélek mosolyá
val igazgattam r á d a lerugdalt p a p l a n k á d a t :
— F e r e n c , azért mégis leszek én még egyszer tekin
tély a t e szemedben!
Tudod, kis p a j t á s , az ú g y van, hogy amint az uno
kák nőnek, az a p a p á k egyre kisebbek lesznek. E g y szer a t e a p a p á d is olyan kiesi lesz, hogy bölcsőbe fektetik, fekete bölcsőbe és abban teszik kocsiba, üve
ges hintóba. K i e s i t furcsa lesz neked, hogy a p a p a el
megy kocsikázni és ez egyszer téged nem visz magával és mikor megcsókolod a kezét, ez egyszer nem veregeti meg az areocskádat. Talán v á r n i is fogod vissza fe
keteországból, hogy megkérdezhesd tőle, mit hozott neked a zsebében, t a l á n fehérhajú bácsikra r á fogsz kiabálni az u t c á n : „ a p a p a " ! A z t á n megszokod, hopy
76' LESZÁMOLÁS IFJ. FERENCCEL
a p a p a m á r csak a falról néz le r á d és oda is viszed a széket, fölágaskodsz r á és farkasszemet nézel vele.
A z t á n a k é p elfakul, elporosodik és neked más gond
j a i d lesznek, mint hogy azon t ö r d a fejedet, melyik is volt ezek közül az öreg árnyékok közül, aki egyszer téged ifjabb Ferencnek hívott. A k k o r te m á r egész komoly F e r e n c leszel és mindenféle ijesztő tudomá
nyokkal nézel farkasszemet az iskolában. K ö z t ü k lesz az olvasókönyv is és abban lesz egy vers a r r ó l a kis fiúról, aki a p a p á n a k hívta a n a g y a p j á t . Mikor ezt a verset fölolvassátok, akkor a tanító ú r odmegy hozzád és megsimogatja a buksidat és ezt m o n d j a a többi kisfiúknak:
— Aki ezt a verset írta, gyerekek, az ennek a j ó kis p a j t á s o t o k n a k a n a g y a p j a volt. Most odakint alszik az I s t e n kertjében, holnap hozzatok m i n d n y á j a n egy-egy szál virágot, majd ki visszük neki, mert nagyon szerette a virágot.
A k k o r mind odanéznek r á d a többi kis fiúk, egy kiesit i r i g y csodálkozással és t e először leszel büszke a p a p á r a , aki lám, olyan a p a p a volt, hogy még a t a nító ú r is megdicséri. É s akkor jusson eszedbe, F e -reneem, kedves, hogy a p a p á d azt t a r t o t t a : P 7 a7. egy az, amiért még írónak is érdemes lenni.
I F J . F E R E N C AZ E L E T Ú T J A I N Bizonyisten nem azért írok r ó l a m á r megint, m e r t az én u n o k á m . E n csak a jazigok és g e p i d á k i r á n t vagyok elfogult, de 6 k ö z ü l ü k is csak azokkal szem
ben nem t u d o m megőrizni a t á r g y i l a g o s s á g o m , akiknek a k o p o n y á j á t az ölemben hozogatom haza a kubikgödrökből és vályogvetőkből. I l y e n k o r meg
esik, hogy m á r ú t k ö z b e n k i b o n t o m a k o p o n y á t a papírból és k o n s t a t á l o m , hogy K a n t I m m á n u e l sze
r i n t ez abszolút szép h a l á l f e j , m e r t n e k e m igazán érdek nélkül tetszik. Továbbá azt is megmondom neki szemtől-szembe, hogy ő bizonyára egy tiszta m ú l t ú és szilárd k a r a k t e r ű politikusnak a k o p o n y á j a volt, azért van két oldalról is beverve.
A k o r t á r s a k k o p o n y á i t m á r sokkal tárgyilagosab
ban nézegetem, a p a p á n a k pedig különösen elfogulatlan vagyok. É p p e n olyan, m i n t m á s a p a p a , csak persze F e r e n c n e m olyan, mint m á s u n o k a . V a l a h á n y a p a p a -kollégával beszélek, mindig örömmel hallom, hogy nekik olyan unokájuk van, aki rendes, illemtudó, szó
fogadó, kézesókoló, imádkozni szerető és tekintélytisz
telő gentleman. N o h á t az én u n o k á m r a egyet sem lehet r á f o g n i ezekből a kisdederényekből. Legalább én nem fogok r á ezekből semmit, m e r t én még az unokámról is csak a tiszta színigazat mondom. F e r e n c egyszerűen lángész, de azonkívül semmi m á s . A világtörténelem
*rg I F J F E R E N C A Z Ú T J A I N
nagyjai közül t a l á n csak P a s c a l hasonlítható hozzá, aki meg a kilincset se érte fel, mikor m á r kúpszelete
kot kretázott r á a szobapadlóra. F e r e n c még csak há
roméves mult, de m á r föléri a spájzajtón a kilincset és ha a kis-székre áll, a nagyi selyem-napernyőjével le t u d j a hívni a szalámi-rudat a szegről és az a p a p a p a p í r v á g ó ollójával olyan tökéletes kúpszeleteket szab belőle, hogy bicskával se lehet különbet szerkeszteni.
Pascalról a legkimerítőbb életrajzokban sem olvastam ilyent.
De F e r e n c nem egyoldalú lángelme, ami a zsenik értékéből rendesen levon. Az ő érdeklődését minden felébreszti és minden tudományszakban egyéni fölfo
gást érvényesít.
— A p a p a , — oson b e hozzám reggeli u t á n — te még eszöj ?
— En igen, te t á n nem eszel m á r ?
— H a adsz neköm m á j n á t , a k k o j én is őszök.
— No h a m a r k a p d be — forgatok meg egy k a n á l n y i málnát a porcukorban.
— Nem úgy, a p a p a , majd csak én hozok neköm is egy kis tányéjt. É s a k k o j közösbe dojgozunk. Igön, a p a p a ?
H o z egy t á n y é r k á t , megfelezem a málnám, F e r e n c megfészkel az ölemben és azt m o n d j a :
— Most mán kezdődhet az ötetés.
— Micsoda etetés?
— H o g y te majd ötetöj engömet, mejt a n y u k a azt
I F J . F E R E N C A Z E L E T Ú T J A I K y g
mondja, mög n e j á s s a , hogy m á n mögint őszök. N o , a p a p a !
Nyújtja felém a nyitott száját, mint egy kettéha
sadt málnaszemet. Elémhúzom a t á n y é r j á t , abból adok neki egy kanállal.
— M é g ! — cukrozom meg a másik kanálnyit.
— H á t pejsze. De nem úgy, a p a p a , hogy mindig az tányéjomból.
— H a n e m !
— Eccöj az enyémbőj, aztán mög a t i é m b ő j . Enyém, tiém . . . E g y s z e r r e r e f o r m á l j a m e g a nyelv
tant és a nemzetközi jogot.
E l v i ellensége a délutáni álomnak, de az erőszak
nak mindig enged. A fektetés mindig bizonyos szer
tartásokkal j á r , amelyek nem t a r t o z n a k teljes egé
szükben a nyilvánosság elé. Sorrendben az az^ utolsó, hogy kikiált az ágyból.
— A n y u k á m , csak felejtsd égve a v i j j a n y t .
A villany égvefelejtése nem azért v a n elrendelve, mintha F e r e n c félne a sötétben, a z á r t zsalu mögött.
E z a t a l á l m á n y a F e r e n c lelki egyensúlyának a bizto
sítására való. Ő körülötte csupa tökéletes emberek él
nek, akik egyebet se tesznek, mint intik, figyelmezte
tik, fegyelmezik Ferencet, hogy hasznom t a g j a legyen a t á r s a d a l o m n a k és korrekt p o l g á r a a hazának. A n y -n y i b a -n m á r fogott is r a j t a a polgáriasult életre való nevetés, hogy neki is okvetlen hibán kell érni valakit.
Mivel azonban csupa makulátlan lényekkel v a n
körül-80 t F J . F E R E N C A Z E L E T Ú T J A I N
?éve, kénytelen fölhívni a n y u k á t a r r a a kis tökélet
lenségre, hogy felejtse égve a villanyt.
Megtörténik. A n y u k a fölesavarja az éjjeli szekré
nyen a kislámpát, hogy égve felejthesse és lábujjhe
gyen kisuhan az ajtón. A b b a n a pillanatban F e r e n c -ből kitör a felháborodás. Megbotránkozás, káröröm és társadalmi iskolázottság van a h a n g j á b a n :
— A n y u ! É g v e felejtetted a v i j j a n y t ! M ö g á j j , majd mögmondajak n a g y i k á n a k !
A villany, m i u t á n megtette kötelességét, mint az éietre nevelés eszköze, kioltatik s a gyerekszoba fölött az angyalok veszik át az impériumot. A többi nemzet is szendergésnek a d j a m a g á t , én pedig fogva a kala
pom és a táskám, megyek a dolgom u t á n s esak az a j tóból suttogok vissza egy „szervusztok"-ot, amit m á r hallanak is, nem is.
M á r lent j á r o k a lépcsőn, mikor három szobán ke
resztül hallom a F e r e n c h a n g j á t . C s u p a muzsika, kot
tázni lehetne.
— A - p a - p a , a - p a - p a !
Természetesen visszafordulok s természetes az is, hogy az asszonyok u t a m a t állják.
— N e menj be, az I s t e n áldjon meg, kivered a sze
méből az á l m o t !
D e h á t szeretném én látni azt a n a g y a p á t , akinek ú t j á t lehetne állni, mikor az unokája hívja.
— Mi b a j , F e r e n e k é m ? — botorkálok oda az ágyi-kójához.
— Csak eszömbe j u t o t t , hogy tetőjed még ej se kö
szöntem.
I F J , F E R E N C A Z É L E T Ú T J A I N 8^
É n még nem látom őt, de ő lát engem s f o r r ó kis keze beletalál a tenyerembe.
— Te m á j mész, a p a p a ?
— É n m á r megyek, öreg.
— Asatásni m é g y ? — kérdezi a magacsinálta szó-val.
— Nem, most csak dolgozni megyek.
— A k u j t u j p a j o t á b a ?
— Oda.
— Mit dojgozoj t e o t t a n ?
— írok.
— Mit íjsz, a p a p a !
— Mindenfélét. R u h á t , cipőt, kenyeret.
— A u t ó t nem íjsz?
— Nem, azt én nem tudok írni.
— Azt csak az én a p u k á m tud, úgy-e ?
— I g e n , az t u d .
— De kenyejet tudsz íjni ?
— Azt tudok.
— Neköm is?
— Neked is.
— J ó — m o n d j a helybenhagyólag és elbocsát ke
gyelemben. — Szejvusz, a p a p a , én m á j ajszok.
Tíz perce ülök az íróasztalnál a k u l t ú r p a l o t á b a n , mikor szól a telefon.
— N e h a r a g u d j , hogy zavarunk, de muszáj meg
mondani, m i t csinált a gyerek. Egész ^ d d i g csendben volt, ö r ü l t ü n k neki, hogy jól elaludt s most szívszag
g a t ó a n kiabál ki a szobából:
Móra F e r e n c : A vadember. 8
g2 I F J . F E R E N C A Z É L E T Ú T J A I N
— É d ö s a p a p a , d j á g a a p a p a , inkább kifjit, inkább k i f j i t . . .
Tudniillik hogy h a m á r írással keresem a kenyerün
ket, inkább kiflit írjak, m i n t kenyeret.
Délután négy óra. F e r e n c áll az emeleti folyosón és Sámsont játszik. B ú g j a és rázza a rácsot és szívből j ö v ő ordítással a d j a fel a kérdést a filiszteusoknak:
— Mi k ö j j neköm? Mi kö-öjj ne-e-kö-öm!
A n a g y házban fölijednek délutáni szendergésükből a Riliszteusok. C s u p a szelíd és n y á j a s Rliszteusok lak
n a k itt, mindazáltal azt hiszem, h a F e r e n c az ő uno
k á j u k volna, r é g kicsavarták volna a n y a k á t . í g y azonban csak habcsókok, csokoládébombák és m á s p e dagógiai dum-dumok hullanak az ablakokból, p r ó b á l v á n felelni a r r a a kérdésre, hogy mi kell Ferencnek.
D e nincs az az ó-testamentumi p r ó f é t a , akiben a n n y i jellemszilárdság volna, mint Ferencben. Vadul r u g d o s s a le az u d v a r r a a m o d e m cukrászat vívmá
nyait, a z t á n u t á n u k küld egy púderos dobozt, egy varrógépolajozót, egy bádogkondért és egy g r a m m o -fónlemezt. Mindezeket vad dühvel löki ki a világűrbe, azonban m i k o r egy pléhfödő kerül sorra, a n n a k kije
löli p á l y á j á t , m o n d v á n :
— A z é j t is esséj r á a Tóbász nénije.
Tóbász nénit, aki áz u d v a r t söprögeti, mi többiek Tóbiás néninek hívjuk, csak a F e r e n c dialektusában ízesedett ú g y m e g a neve. H á z m e s t e r i r a n g b a n u r a l kodik fölöttünk, a házigazdáékat is beleértve s én
va-I F J . F E R E N C A Z É L E T Ú T J A va-I N 83 lóban mindig olyan hódolattal nézek r á , m i n t h a c á r n ő volna s meg vagyok róla győződve, hogy az egyetlen élő lény, aki rendet t u d n a csinálni Oroszországban.
Az ő érdeme, hogy a jeges minálunk csak suttogva or
dít s ő r á vezetem vissza azt a természeti tüneményt is, hogy a n a p s u g á r csak a eselédlépcsőn mer lejárni nz u d v a r u n k r a . E g y ú t t a l Tóbász néni az egyetlen megmondhatója a n n a k , hogy mi kell Ferencnek, mikor unja magát. E z akkor derül ki, mikor a pléhfödő vér
fagyasztó csörömpöléssel célhoz ér s Tóbász néni föl
mosolyog F e r e n c r e .
— Gizikét küldj em, lelköm? A h u n n i , m á n sza
lad is a'.
Gizike a Tóbiás néni u n o k á j a s a m á s nemből való embertípus egyetlen szívesen látott képviselője F e -reneünknél. H á r o m s z o r olyan idős ugyan, mint a fiatalember, de vonzalmának nyilván é p p e n ez az alapja, ami ifjú férfiaknál nem is é p p e n szokatlan az életben.
A fényes^ szemű kis fekete szitakötő mosolyogva li
beg föl a lépcsőn. F e r e n c zajos vidámsággal kocog eléje.
— Szejvusz, Gizi. N o csak t e ü j j le itt, a k o n y h á n a kis-székje, m a j d hozok neköd szép könyvet m i n g y á j , áztat nézegetheted, de ej n e szakítsd, mejt a k k o j jesz paksz. Tényjeg.
Gizike engedelmesen mosolyog, mint ahogy j ó ház
mesterkislányhoz illik. Megszokta m á r , hogy F e r e n c fölparanesolta magához, de csak é p p e n azért, h o g y ott t u d j a m a g a körül. Többet aztán se teszi, se veszi,
6*
g4, I F J . F E R E N C A Z É L E T Ú T J A I N
ahogy ez m á r a férfiak szokása. F ú r , f a r a g , k a l a p á l a szobájában s csak időnként szalad ki egy-egy pilla
n a t r a a vendéghez, h ó n a alá csapva a sofőr-sapkát.
Mikor visszajön, gömbölyű kis arca r a g y o g az elége
dettségtől.
— N n a , ezzej is mögvagyunk — dobja az á g y a alá a prémes s a p k á t .
— Mivel, F e r e n c e m ! — kérdezem tőle. — Mi j á r a t b a n voltál o d a k i n t ?
B á n t egyet a kis va&gynró-váUán s m i n t valami ma
gától értetődő dolgot, feleli:
— Csak kimöntem m á j egy kicsit mögvejni a feje-ségömet.
De m á r akkor a hintalovát p a t k o l j a s látszik r a j t a , hogy nem nagyon érdekli többé az egész asszonyügy.
Negyedóra múlva azonban megint előszedi a s a p k á j á t és indul kifelé.
— H o v á , hová, sofőr ú r ! — állok elébe.
— Csak kimönök mán mögvejni egy kicsit a fejesé-gömet.
— D e h á t micsoda dolog e z ! — á r t o m m a g a m az unokám családi ügyeibe. — M é r t bántod te Gizikét, mikor ő nem b á n t t é g e d !
M a g y a r á z ó l a g terpeszti ki a két tenyerét.
— N e m b á n t o m én, a p a p a , csak mögvejöm. H á t nem éj töd, hogy ő az én fejeségöm!
H á t nem mondom, hogy lángész az u n o k á m ! Taní
tani erre nem t a n í t o t t a senki. P é l d á t r á nem l á t h a t o t t . Magától j ö t t r á . Megérezte a lángész ihletével, hogy ezt sohase lehet elég k o r á n kezdeni.
I F J . F E R E N C I D E Á L J A I
H j . F e r e n c az unokám, négy éves, tizenkét napos, háromórás, s z á z t i z e n k é t c e n t i m é t e r m a g a s és hu
szonhárom egész n é g y tized k i l o g r a m m a súlya.
Mint a í f é l e t é m a g y e r e k , meglehetős széleskörű i s meretségnek örvend. A k i k c s a k az irodalomból is
merik, ú g y t u d j á k , ő a világon a legokosabb u n o k a
— kivéve természetesen az olvasókat közelebbről érintő u n o k á k a t . A k i k n e k szerencséjük volt m á r
közelebbről is örvendeni i f j . F e r e n c ismeretségé
nek, azok azt t a r t j á k róla, hogy ő a legneveletlenebb unoka a világon. A b b a n azonban mindenki egyetért közelről és távolról, hogy én, id. F e r e n c , olyan jól nevelt n a g y a p a vagyok, akihez foghatót m é g eddig nem ismert a pedagógia.
A m a g a m részéről egyik véleményt csak ú g y alá
írom, m i n t a másikat, sőt meg is t u d o m indokolni mind a kettőt. A z u n o k á m csak neveletlen lehet, m e r t a legfőbb nevelője én vagyok. Ellenben engem az uno
k á m nevelt n a g y a p á n a k , tehát én nem lehetek m á s , csak jól nevelt.
M i u t á n így m e g t ö r t é n t a bemutatkozás teljes t á r gyilagossággal, áttérhetek jelen értekezésem t á r g y á r a : kik az ideáljai egy í r ó u n o k á j á n a k .
B e kell vallanom, hogy én n e m t a r t o z o m közéjük.
K é t esztendővel ezelőtt u g y a n bizonyos jelek a r r a
86 I F J . F E R E N C I D E Á L J A I
m u t a t t a k , hogy én leszek az a toronyóra, akihez az u n o k á m hozzáigazítja a m a g a liliputi csöpp ó r á j á n a k m u t a t ó j á t , de ez a remény nem vált be. A d d i g nem volt semmi b a j , amíg a nagyapanevelés elemeit p r ó bálta ki r a j t a m , a b b a n a korszakban én nagyon reményteljes kezdőnek mutatkoztam. I f j . F e r e n c sen
kit se t á p l á l t a n n y i t tejberizzsel, m i n t engem, hol az orromon, hol a fülemen keresztül és senkinek a fe
kete n a d r á g j á r a n e m festett olyan szép kedves t á j képeket a fogpasztával, m i n t az enyémre. Még a kutyakorszak is egészen jól indult. E z a l a t t az a periódus értendő, a m i k o r v a l a h á n y a n vagyunk, m i n d n y á j a n az asztal a l a t t mászkáltunk négykézláb és i f j . F e r e n c u t a s í t á s á r a a k u t y á k nyelvén cserél
t ü n k eszméket. A f ő k u t y a h a t á r o z o t t a n én voltam.
A p u , a n y u , n a g y a n y u minden udvariassági formula mellőzésével szólíttatott föl az u g a t á s r a , engem meg
urazott az u n o k á m .
— K u t y a u j , u d a t n i ! — É n mindig így k a p t a m a parancsot.
Tőlem telhetőleg mindig eleget tettem neki. 8 nem a k a r o m túlzásba v i n n i az öndíeséretet, de az elisme
r é s t az igazság érdekében le kell r ó n o m önmagam i r á n t . Olyan u g a t á s o k a t vittem véghez a második eme
leten, hogy a házmesterné macskái mindig feldöntö
gették a z u d v a r o n ijedtükben az uborkásüvegeket.
I f j . F e r e n c ellenben gyöngéiette a tehetségemet.
— Méjgeszebben u d a t n i , k u t y a u j !
A m i igaz, igaz, ez nem sikerült. A k á r h o g y erőlköd
tem, nem t u d t a m lendületet vinni az ugatásomba.
I F J . F F . B B N C I D E Á L J A I
Kutyának is csak olyan gyámoltalan m a r a d t a m , m i n t umbornek: nem t u d t a m mérges lenni s i f j . F e r e n c bizalma elfordult tőlem. A csokoládét u g y a n ezután itt az én zsebemben kereste, de maszatos kis száját már nem az én nyakkendőmhöz kente hozzá.
A teljes összeomlás a z t á n a k k o r következett be, mikor a vőm autóboltot n y i t o t t és nem t u d v á n kenye
ret keresni a gépészmérnöki diplomával, letette a sofőr-érettségit.
— F i a m , — áldottam meg könnybeborult szem
mel, mikor az első a u t ó t odagurította a k a p u elé — csak egy kikötésem van. Az anyósodat a k k o r viheted cl kocsikázni, amikor akarod. H a a feleséged r á tudod venni, hogy fölüljön olyan kocsira, a m i t te vezetsz, az az ő dolga. D e m e g kell fogadnod diplo
mád szentségére, hogy soha az én u n o k á m a t olyan autóba fel nem ülteted, amelyiknek t e v a g y a sofőrje.
A fiatalember azt válaszolta, hogy — soha és én ebben n a g y o n megnyugodtam, ő azonban ú g y ér
tette, h o g y soha ilyen ígérettel m e g n e m gyalázza a művészetét és m á s n a p autón hozta be az u n o k á m a t a hivatalomba. K i v e r t a hideg, ahogy m e g l á t t a m őket és integettem neki az ablakból, hogy rögtön el a sze
ntem elől! I f j . F e r e n c azonban oly kétségbeejtő ordításban t ö r t ki, hogy ész nélkül lerohantam.
— H á t nektek mi b a j o t o k !
I f j . F e r e n e rámvetette h a r m a t o s len virágszemét.
Most m á j a p a p a vezcssön!
88 I F J . F E R E N C I D E Á L J A I
— Gyere szívem, vezetlek én, csak mondd meg, hova.
— Nem ú g y ! — visított t o r k a szakadtából — a B u j k o t vezessed!
Elszomorodva r á z t a m m e g a fejemet.
— Azt se tudom, kis druszám, m i az a Bujk.
I f j . F e r e n c megdöbbenve nézett r á m .
— H á t a tocsi, a p a p a . Az autótoesi. E z ni.
— Nem értek én ahhoz, gyerekem.
A k k o r azt hittem, több lenézés gyerekszemben nem rejtőzhetik, mint ahogy é n r á m nézett a hároméves unokám.
— Gyejünk, — i n t e t t az a p j á n a k komoran s még felszólításomra se volt hajlandó az e u r ó p a i illendőség f o r m á i közt venni búcsút tőlem.
. A z ó t a eltelt egy év s tömérdek t a p a s z t a l a t o t sze
reztem róla, milyen mélységei v a n n a k a megvetés tengerének. M a m á r meglehetősen j á r a t o s vagyok az autó-szakmában, de a m i t tudok, azt m i n d i f j . F e renctől t a n u l t a m . TŐle tudom, mit tesz „ k u j b i z n i " , mi az „ a k u m u j á t o j " és „ k a j b u j á t o j " , m i r e való a „ k ó j -d a t i k " , hogy b ú g a „ s z i j é n a " és kik a legkülönb em
berek a világon.
Természetesen a sofőrök, akiknek a s t a n d j a a h á z u n k előtt v a n . A P é t ö j , meg a Simon, m e g a J ó s k a , m e g még vagy húszan. Személyes j ó b a r á t j a valamennyi és eltanulta valamennyinek a speeiális káromkodását. Mondhatom, g y ö n y ö r ű florilégium.
Most, hogy e sorokat írom, küldöttség j á r nálam s a kedves j ó emberek id. F e r e n c u t á n i f j . Ferenccel
I F J . F E R E N C I D E Á L J A I 89
ÍH szeretnének kezet szorítani. Kissé nehezen ment, mert i f j . F e r e n c lent v a n az ideáljai közt és nem hajlandó t á r s a s á g u k a t a mienkkel felcserélni. K a r hatalommal való felhozatala u t á n kiderül, h o g y a keze nem használható kézfogásra, m e r t mindenféle kenőcstől és olajtól ragadós. (Neki minden a u t ó -keneeRce névszerint ismerőse.)
Az egész gyerek olyan mocskos, m i n t a küldött ördög. A polgármester bácsi kellő óvatossággal öleli át.
— Tudod-e, hogy a p a p a díszpolgár l e t t !
— V é g j e ! — csillan r á m b a r á t s á g o s a n a gyerek szeme. — Most m á j fogsz a u t ó t v e z e t n i !
A küldöttség kacag, én egy kicsit elszomorodok.
F á j d a l o m , a díszpolgári diplomához nem függeszte
nek pecsét g y a n á n t egy autót. D e a z t á n földerűlök.
Majd visszafizeti ezt i f j . Ferencnek az I s t e n . Mire őbelőle id. F e r e n c lesz, az ő u n o k á i n a k nem a sofő
r ö k lesznek az ideáljai, h a n e m a pilóták és az ő szíve u g y a n ú g y fog fájni elmaradottsága miatt, m i n t most a z enyém.
H A L O T T A H Á Z B A N
E g é s z k a z a l levél k é r i számon tőlem, hogy hová t e t t e m i f j . F e r e n c e t , m i ó t a a hunok u t á n kódor<
g o k ? H o g y n a g y o t nőtt-e m á r azóta, okosodott-e s o k a t , v a g y t a l á n m á r i s k o l á b a is j á r ?
Nem, a t t ó l m é g k é t e s z t e n d ő n y i r e v a g y u n k , h á l a i s t e n n e k s egyelőre F e r e n c m i n d e n h i v a t á s t vállal, amely valahogy a u t ó b a csempészhető, de az iskola i r á n t l e k ü z d h e t e t l e n t e r m é s z e t i ellenkezést érez.
— N o m á n a z t az egyet igazán nem töszöm, — m o n d j a olyan szilárd megfontoltsággal, a m i n érzik, hogy szöszke fejében n a g y o n sokszor m e g h á n y t a -vetettc ezt a r é m í t ő gondolatot. — M é g a u t ó n se fogok soha iskojába mönni.
H o n n a h ez az elszánt védekezés az ismeretlen ellen
ségtől? Csztön volna, v a g y a természet által rendelt j ó v á t é t e l ? Kevés olyan tanhgyileg terhelt család van az országban, m i n t a mienk. B á t y á m a t , sógoromat, ö t unokaöcsémet, n é g y u n o k a h ú g o m a t tették a z iste
nek pedagógussá, de nem állok j ó t érte, hogy az a p r a j á b ó l k i nem felejtettem. A z t á n éntőlem is csak a z I s t e n őrizte meg a m a g y a r pedagógiát, az is csak félig-meddig. D e h á t azért n e m valószínű, hogy a z u n o k á m m a l rekompenzációkeppen született volna vele az iskolaiszony. I n k á b b azt gondolom, azza!
H A L O T T A H Á Z B A N
Ijeszthette egyszer valami tökéletlen felnőtt, hogy az tukotában n y u g o d t a n kell ülni, m e r t aki izeg-mozog, annak a fejét l e h a r a p j a az állítmánykiegészítő a l a n y eset.
Az iskolától eltekintve azonban F e r e n c határozot
tan sokat civilizálódott, mióta u t o l j á r a s z e r e w l t * ttoni irodatomban. E z t abból látni legjobban, hogy
*cmmi se hozza olyan dühbe, m i n t h a levademberezik.
Pedig mindenki azzal nyájaskodik neki, aki e l ő s z ó tátja:
— H á t t e vagy az a híres vadember?
K é r d e z n i csak lehet, de a kérdést simogatással tetézni kockázatos, m e r t F e r e n c ilyenkor ú g y néz, mint a vasvilla s legszívesebben rúgással és h a r a p á s sal bizonyítaná b e a kultúrfölényt.
— Vademböj az, aki mondja, — feleli sötéten, aztán némi u n d o r r a l hozzáteszi, hogy se a p a p a nem szereti a paradicsomot, se ő. I t t sokkal erősebb a logikai összefüggés, rnint amilyennek látszik. Tavaly valami német u t a z á s i könyv színes p r o s p e k t u s á v a l békítettem meg, amin valami m a l á j gyümölcsöt m a j szol a p á l m a f a hegyében. F e r e n c nem szereti a pucér
ságot, ennélfogva interpellációt intézett hozzám.
— E z az emböj m á n öszik, pedig még a bugyikája sincs j a j t a .
— Nincs ám, m e r t nincs neki bugyikája.
— M é j t nincs n e k i ?
— M e r t vadember szegény.
— Azért, m e r t paradicsomot eszik —
készségesked-— M é j t vademböj szögény?
92 H A L O T T A H Á Z B A N
tem a válasszal, m e r t azon, akit nem szeretek, én is esak kitöltőm a bosszúm.
Az is n a g y lépés a civilizáció terén, hogy F e r e n c m á r m a j d n e m ki t u d j a m o n d a n i a r betűt. E n u g y a n még nem voltam t a n ú j a sikeres kísérletnek, de ez m a r a d j o n köztünk. Az a n y j a sírva f a k a d n a , h a meg
hallaná. Ellenben a megismert igazság ellen én se tusakszom. Minden ellenkező a p a i és n a g y a n y a i hí
reszteléssel szemben állítom, h o g y a 1 b e t ű t m a g a m is hallottam m á r a kis druszától. Valamelyik n a p kegyetlen h a r a g u d o t t , hogy a dugóhúzót, meg a t ü körasztalka tetejét nem t u d t a bensőbb kapcsolatba hozni egymással. Ú g y látszik, mind a kettőre nehez
telt, m e r t együtt aposztrofálta őket:
— Az öjdög b ú j t volna bej é t e k . . . Természetesen közbeszóltam:
— Te, F e r e n c , én azt hallottam, t e m á r ki tudod mondani a 1 b e t ű t .
Az u n o k á m n a k sokkal több gyakorlati érzéke van, semhogy nyelvészeti stúdiumok kedvéért a b b a h a g y n á a komoly m u n k á t . P l á n e , mikor a dugóhúzó kezdett m á r szót fogadni. H á t csak ú g y f ú r á s közben szólt vissza:
— Tényleg ki t u d o m mondani, a p a p a .
— Téwyíegtf N o h a t e m á r énnálam is különben tudsz beszélni, a k k o r mégis esak szót értek én a J é zuskával, h o g y n e felejtse odafönt azt a biciklit. H á t csakugyan t é n y l e g !
— Tényjeg, tényjeg, a p a p a , ejhihetöd.
H A L O T T A H Á Z B A N
— N o ! H á t most meg m á r nem tudod kimon
d a n i ?
— K i is tudom, mög nem is tudom. H a nem va
gyok j u s t a , a k k o r azt mondom, tényleg, h a lusta vagyok, akkor azt mondom, tényjeg.
N o ezzel is többet t u d u n k . M a j d megmondjuk H o r -ger A n t a l bácsinak, hogy a - tudós könyve második kiadásába vegye bele a lustaságot is, m i n t h a n g t a n i tényezőt. Sohase lehet t u d n i , hol t a n u l az ember ú j a t .
P é l d á u l a halálról is n é h á n y egészen ú j tapasztala
tot szereztem e g y a k o r l a t i érzékű fiatalember révén.
Tavaly egyszer kivittem Szőregre és kíváncsian v á r tam, milyen lesz F e r e n c első találkozója a halállal.
H á t fölülmúlt minden várakozást.
A csöpp ember lehasalt a gödör p a r t j á r a , amely
nek fenekén szép fehérre t a k a r í t v a f e k ü d t a sokezer
éves csontember. B á r sose látott még ilyent, n e m volt neki egészen újság, m e r t ebédközben, vacsoraközben, hallotta hébe-hóba a beszámolómat. N e m is látszott r a j t a semmi különösebb meglepődöttség, ahogy f a r kasszemet nézett a halállal. Sőt nevén is t u d t a ne
vezni.
— E z a csontváz, a p a p a ? — f o r d í t o t t a felém ko*
moly kis arcát.
— E z , Ham.
F ö l u g r o t t és leverte a térdecskéj érői a homokot.
— J ó , m a j d szójjátok, h a f ö j k e j !
Azzal szaladt ki az utcára, szaktanáeskozást foly
t a t n i a glóriás ideállal, a sofőrrel.
94 H A L O T T A H Á Z B A N
Második találkozása a halállal sokkal j o b b a n iz
g a t t a . E z a n y á r o n történt, mikor virágot vittünk az édesapám s í r j á r a a félegyházi temetőbe. Szokatlan csöndben ült mellettem az autóban és az is szokatlan volt, hogy é p p e n az én kezemet fogta, holott nem é p p e n ciróka-maróka természetű a gyerek és az a n y j á n kívül senkihez se törleszkedik. Csak a csőszház, előtt szólalt meg, ahogy a kocsiról leszálltunk.
— Az a u t ó t csak itt h a g y j u k ?
— H á t persze. Látod, ide a sírok közé nem b í r n a bejönni.
— Ügy-e, á z t a t nem temessük ej?
L á t h a t ó megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy nem gyalog kell visszamenni. K i s térdét ő is meg
h a j t o t t a velünk, keresztet is vetett, nem csipogott bele a csöndbe, csak a k k o r szólalt meg, mikor visszafelé mozgolódtunk. E g y i k kezével megfogta az anyjáét, a másikkal szalutált, összecsattantva a bokáit:
— Kézit csókojom, a p a p a !
— Hiszen a p a p a is j ö n velünk, — csodálkozott r á az a n y j a — m é r t köszöngetsz most?
F e r e n c hitetlenkedve nézett hol egyikünkre, hol másikunkra. V é g r e é n r a j t a m állapodott meg biza
kodó tekintete.
— Ügy-e nem, a p a p a ? Úgy-e te i t t m a j a d s z !
— Dehogy m a r a d o k . H á t mit csinálnék én i t t egy
magam a sötét temetőben? Látod, m i n d j á r t este lesz m á r és megfázna i t t a p a p a a p a p l a n j a nélkül.
L á t t a , hogy ez komoly beszéd, s a csalódottság ke
serűségével borult az a n y j a kezére.
H A L O T T A H A Z B A K
— Akkoj minek j ö t t ü n k mink ide, hogyha nem temetik ej a p a p á t !
Nagyon szíviből sírt a kis bolondkám, akinek nem m a g y a r á z h a t t a m meg, hogy é p p e n ő volt az, aki még hölesőbeli k o r á b a n olyan erősen fogta egyszer a keze
met, h o g y nem b í r t elvinni a halál. M a j d elolvassa
<! azt egyszer, m i k o r én m á r csak meleg alkonyati szél képében szárítgatom föl a könnyeit. Most azon
ban hiábavaló volt minden békítési kísérlet. A leg
komolyabban m e g volt sértve F e r e n c , hogy a p a p a nem szolgált neki egy kis öntemetkezéssel. Csak akkor t é r t magához, m i k o r e l s u r r a n t mellettünk a nagyueeán egy a u t ó .
— Milyen kocsi volt ez, szívem? — kérdezte tőle az a n y j a .
— Csak egy vacak Stejnej — legyintett a k o n k u r -reneia gesztusával.
A z a p j a tudniillik nem á r u l S t e y r t és minden vacak, a m i a mérnök ú r b o l t j á b a n nem k a p h a t ó .
F e r e n c h a r m a d i k találkozása a halállal egészen friss. H á z h o z kellett neki szállítani a halált, hogy tisztába jöhessen vele.
A h é t elején hoztam a mérgesi p u s z t á r ó l egy kis sündisznót. U g y a n i n k á b b csak m a l a c k a volt még az istenadta, a n n a k is az u t o l j á t j á r ó . K a n á s z g y e r e k e k tűzbe d o b h a t t á k , a fél h á t á r ó l leégett a tüske, alig vánszorgott m á r a boldogtalan az á r o k fenekén. Gon
doltam, m é r t ne töltse meleg helyen az utolsó p á r ó r á j á t , az ölembe vettem, b e t a k a r g a t t a m a b ő r k a b á tommal s p u h a tenyérrel simogattam, ahol bibis volt
96 H A L O T T A H Á Z B A N
neki. Szegényke hazaálmodta m a g á t az a n y j a meilé, mert meg-megnyomogatta a k i s u j j a m a t .
A családi tűzhelyen vegyes érzelmekkel fogadták a vendéget. Illetékes helyen kijelentették, hogy nincs r á semmi szükség.
— A fene t u d n a i t t eligazodni — vonogattam a vállam. — F o g a d o k , a télen meg az lesz a b a j , hogy nem gondoskodom disznóról.
— A z más. S azt se t a r t j u k a konyhán, míg ele
ven.
— H á t hiszen én se mondtam, hogy ezt k o n y h á n kell t a r t a n i . Meg lesz ez az á g y a m b a n is, azt hiszem, a kis vánkoson egészen jól fogja érezni m a g á t .
F e r e n c zajos tetszéssel honorálta az ötletet s mind
j á r t fölajánlotta a legesipkésebb hálóingét az í j csa
l á d t a g számára. Persze neki fogalma se volt róla, mi az a sündisznó, amelyik az egész t á r g y a l á s a l a t t a két tenyerem közé t a k a r v a szuszogott.
Ahogy letettem a cocát a ház asztalára, egyszerre megváltozott a helyzet. E g y ember haldoklását lehet részvétlenül nézni, de egy ökölnyi kis állatét nem.
Mindenki beleadta az eszét a tanácskozásba, m i t le
hetne neki csinálni. Persze, hogy meg kellene etetni, de mivel T H o l is csak a Brehmnek a sündisznós kö
tete, h á t h a e r r e is v a n benne kádencia?
A z asszonyoknak persze több eszük van, m i n t a Brehmnek. Tejet kell neki adni, hiszen ez még cse
csemő. H o g y n e , — m o n d t a a mérnök ú r és m e g p r ó b á l t legyet fogni a p u s z t a i inseetivorának. É n m a g a m a p a t k á n y í r t ó telefonszámát kerestem, hogy rendelést