Nehéz, csaknem lehetetlen tárgyilagosan mérlegre tenni tanszékünk munkáját, hiszen ennek magam is részese voltam, méghozzá majd másfél évtizedig vezetőként,

és egyébként is megfelelő távlat kell efféle mérleg elkészítéséhez. Mégis úgy gondolom, éppen mostanában érdemes, sőt szükséges visszapillantanunk, hogy a tanszék a tanulságok levonásával, több tényezőnek az újragondolásával kezdje el a harmadik évtizedet.

Mi teszi mindezt közelebbről indokolttá? Kezdem a nemzedékváltással. Mi, legöregebbek maholnap félreállunk, s az új nemzedék nagyobb intenzitással változtathat, újíthat. Aztán a nyelvtudományban is, a régebbi és az újabb irányzatok és módszerek tekintetében mintha napjainkban valamiféle kiegyensúlyozottság születne;

a pályázatok rendszere meg – ha semmilyen csoport nem sajátítja ki magának – biztosíthatja a megalapozottabb, nyugodtabb igazi kutatást. Harmadszor pedig magam azt is remélem, hogy az egyetemi oktatás a mostani zűrzavaros állapot után a következő években szintén szilárdabbá válik, nem utolsósorban azzal, hogy a hallgatók – természetesen tanári irányítással – nagyobb mértékben olvasnak, végeznek ismeretszerző, majd önállósodó műhelymunkát a szemináriumi könyvtárakban, a

190

sokoldalúbb, biztosabb, mai idegen szóval: konvertálhatóbb tudás megszerzése érdekében.

Egy rövid előadásban persze nem lehet szó tudománytörténetileg szélesen megalapozott fejtegetésről, csupán arról, hogy felvázoljam a két évtized fővonalait, és ebben a vázlatban is minden bizonnyal lesz szubjektív elem, ennélfogva magam az elmondandót csak egy véleménynek tekintem a sok közül.

2. Induljunk ki abból, hogy előadásom címe, illetve egész konferenciánk apropója, tudniillik a „két évtizedes múlt” megjelölés félrevezető, megtévesztő. Azt sugallhatja, hogy a „mai magyar nyelv” diszciplínái csak 1970-től szerepelnek a kar magyar nyelvészeti tanszékeinek programjában. Nyilván nem erről van szó. Hogy azonban megérthessük a tanszék létrejöttét, vissza kell kanyarodnunk néhány mondat erejéig egész egyetemünk történetéhez.

A Pázmány Péter által 1635-ben alapított egyetem – más felsőoktatási intézményekhez hasonlóan –, ha többször némi késéssel is, mindig pontosan követte a tudomány, illetve a tudományok differenciálódását. Az eredetileg filozófiai és teológiai kar 1667-ben a jogi, 1769-ben pedig az orvosi karral bővült. De a bölcsészeti kar keretében 1782-ben létrehozott Mérnökképző Intézet lett az egyik alkotó eleme a mai műszaki egyetemnek, és az orvosi kar 1787-ben alapított állatgyógyászati tanszékéből fejlődött ki az állatorvosi egyetem.

A bölcsészeti karnak 1769-ig négy tanszéke volt: logikai, fizikai, matematikai és etikai. 1777-re már 14-re emelkedik a tanszékek száma. Az újabbak közül mint hozzánk közelebb állót az esztétikait emelem ki, amely a klasszikus auktorok olvastatásán kívül foglalkozott a széptan, a retorika és a poétika elméletével is. Kosáry Domokos utalása szerint 1790-ben, tehát éppen 200 éve került sor a magyar nyelvi és irodalmi tanszék felállítására (1. Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., 1980. 502–504), bár „Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története” című, 1985-ben megjelent munka (szerk.: Sinkovics István) a következőt jegyzi meg: „A bölcsészeti karon ugyan már 1792 óta (!) tanították a magyar nyelvet, de a tanszéket rendkívülinek tekintették, és tanárát nem sorolták a rendes tanárok közé” (135), majd hozzáteszi:

csak 1837-ben nyilvánították rendes tanszékké, illetve tanárát rendes tanárrá (l. uo.

144–145).

Csupán emlékeztetek rá, az egységben szemlélt magyar nyelvnek és irodalomnak, azaz a magyar filológiának kiemelkedő professzora és tudósa volt 1861-től 1875-ben bekövetkezett haláláig Toldy Ferenc. Nyilván a történeti-összehasonlító módszer sikeres alkalmazása, illetőleg Hunfalvy Pál, Budenz József és mások kiváló munkálkodása következtében fellendült nyelvtudomány eredményezte, hogy 1872-ben felállították az altaji összehasonlító, valójában finnugor nyelvészeti tanszéket, és hogy kettéválasztották a magyar nyelvi és irodalmi tanszéket. A magyar nyelv tudományát aztán – mint ismeretes – Simonyi Zsigmond mint professzor és tudós alapozza meg, és ettől kezdve a magyar nyelvészeti tanszék széles körű tudományos és oktató-nevelő munkát fejt ki, ami nem kevésbé járult hozzá ahhoz, hogy a magyar nyelvészet az egyik legjelentősebb nemzeti, és a külföldi szakemberek által is elismert tudománnyá nőtte ki magát. Minden bizonnyal ez utóbbi is közrejátszott abban, hogy 1952-ben a Pais Dezső vezette tanszék mellé létrehoztak egy II. számú magyar nyelvészeti

191

tanszéket, aminek az irányításával Bárczi Gézát bízták meg, és amelynek az oktatógárdája jobbára a debreceni egyetemről átkerültekből állt.

És ezzel elérkeztünk a Mai magyar nyelvi tanszék közvetlen előzményéhez. Mielőtt erről beszélnék, illetve most már a magyar nyelvészet további differenciálódására is rámutatnék, csupán utalok arra, hogy közben karunkon külön általános nyelvészeti, valamint fonetikai tanszék és magyar nyelvi lektorátus létesült.

3. 1970-ig tehát két azonos nevű magyar nyelvészeti tanszék működött, amivel együtt járt az is, hogy mind a Pais- mind a Bárczi-tanszék oktatói közül többen – korábbi képzettségüktől és érdeklődési körüktől függően – foglalkoztak a mai magyar nyelvet tárgyaló diszciplínákkal, stúdiumokkal is. Három dolgot azonban nem szabad elfelejtenünk. Az ötvenes évek vége feléig a magyar nyelvtudományt mindenekelőtt a szigorúan következetes módszert kialakító és nagy múltra visszatekintő nyelvtörténeti kutatások jelentették. Aztán ezzel szemben, a mai magyar nyelvet vizsgáló leíró nyelvtan módszere – igazi előzmény híján – csak akkortájt volt kialakulóban.

Mindehhez járult végül az a körülmény, hogy az akkori modernnek számító strukturalista stb. nyugati nyelvleíró módszerek – politikai okokból – jó ideig elzárattak a hazai tudományosság elől. Ilyenformán bizony a szinkrón jellegű diszciplínáknak meg kellett harcolniuk a maguk harcát, hogy megfelelő teret és elismerést kaphassanak.

Mindamellett – mondhatnánk – lassan, de biztosan haladtunk a kívánt cél felé.

1955-re elkészült Szabó Dénesnek „A mai magyar nyelv” című, a maga nemében egyedülálló jegyzete. (Csak lírai sóhajként: Milyen kár, hogy könyv formájában nem látott napvilágot!) Mi teszi ezt egyedülállóvá? Röviden: az alaki tényezők előtérbe állítása, a szófajok szintaktikai szerepének kiemelése és mindenekfelett a szintagmák maradéktalan középpontba helyezése, kiemelve még a minden részletre kiterjedő következetességet. Nyilván nem véletlenül illette tehát Rácz Endre Szabó Dénes művét Lotz Jánosnak „Das ungarische Sprachsystem”-jével együtt a „saussure-i, illetve gomboczi fogantatású”, továbbá a „prestrukturalista” jelzővel (NytudÉrt. 104.

sz. 62). Más kérdés persze, hogy Szabó Dénes elgondolása, leírásmódja közvetlenül nem bizonyult járható útnak a közép- és általános iskolában.

Továbbá a hatvanas években Rácz Endre irányításával elkészült, és 1968-ban meg is jelent „A mai magyar nyelv” című, célszerűen felépített és megírt egyetemi tankönyv. Maga a szerkesztő így jellemezte később, az 1977-es, nyíregyházi nyelvészeti kongresszuson tartott előadásában, immáron a jövő, a még korszerűbb átdolgozás felé tekintve: „Ez a könyv még csak az első bátortalan lépéseket teszi meg a jelzett úton – ti. a megújított klasszikus grammatika felé (l. később is) – mindenekelőtt mondattani fejezetében, a mondatoknak a közvetlen összetevők szerinti elemzésével, s a transzformációs analízis felhasználásával az alany-állítmányi viszony, továbbá a tárgyas, a határozós és a jelzős szerkezetek belső kategóriáinak, valamint az összetett mondatok egyes fajtáinak egzaktabb tárgyalásában.” (I. h. 68.)

Érthető, az ötvenes évek elején felmerült valamilyen stilisztikai tankönyvnek, kézikönyvnek a szükségessége. A harmincas évektől méltatlanul visszaszorult stilisztikának az újraéledését felejthetetlen barátunknak, Balázs Jánosnak az 1954-es kongresszuson tartott, „A stílus kérdései” című előadása indította el, amely feltárta a stilisztikának szinte valamennyi problémáját, és ugyanakkor megmutatta a megoldás

192

útját is. Terestyéni Ferenc értő vezetésével aztán megírtuk, majd 1958-ban megjelentettük „A magyar stilisztika vázlata” című, funkcionális alapokon álló, a pangás után több ponton újat tartalmazó tankönyvet. Ezenkívül többen foglalkoztak a két tanszéken – a szinkrón jellegű stúdiumoknál maradva – dialektológiával, a nyelvművelés és a helyesírás kérdéseivel, valamint szakmódszertannal stb. (Csak zárójelben utalok rá, hogy pl. magam bizony keményen számon kértem a hatvanas évek első felében – történetesen Kiss Jenőéktől – a helyesírási szabályzat egyes fejezeteit még a nyelvtörténeti szemináriumi órákon is.)

Egyébként a nyelvtörténetet kutatók közül a legnagyobbak – most csak Pais Dezső és Bárczi Géza nevét említem – nem csupán gyakran eljutottak vizsgálódásaikban a máig, hanem a szinkrón nyelvészetet is művelték. Bárczi Géza például, aki ízig-vérig nyelvtörténész volt, akit mindenekelőtt a nyelvi jelenségeknek és az egész nyelvnek a mozgása, alakulása érdekelt, mégis maradandót alkotott a mai nyelvjárásokat tanulmányozó dialektológia, továbbá a stilisztika, a nyelvművelés és a helyesírás területén, valamint az egyes nyelvi rétegek – az irodalmi nyelv, a nagyvárosi, illetve pesti nyelv vizsgálatában (l. Szathmári István: Bárczi Géza, a tudós és a nevelő. In:

Bárczi Géza: A magyar nyelv múltja és jelene. Válogatott tanulmányok. Válogatta és szerkesztette Papp László. Bp., 1980. 7–39, kül. 23–39). Így érthető, hogy pl. 1970-ben, amikor az egyetemünkön folyó magyar nyelvészeti oktatásról, annak utóbbi 25 évéről kellett írnia, „a nyelvnek és a tudományának fontosságát” – többek között – a következőképpen jelölte meg: „… a mindennapi eszközünknek szabatos, helyes, sőt hatásos használata mindenki érdeke. Mégpedig az előnyök megszerzése csak a nyelvi szerkezet tudatosítása, a nyelvtan alapos megismerése, minél gazdagabb szókincs birtokba vétele, a stilisztikai érzék fejlesztése útján történhetik. Ez ismeretek elsajátítása általános és középiskoláink elsőrendű feladata, viszont az iskolák tanárait egyetemeink és főiskoláink magyar nyelvészeti tanszékei nevelik, készítik elő hivatásukra.” (Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története 1945–1970. Bp., é. n.

[1970.] Szerk. Sinkovics István. 466.) Az „Anyanyelvünk magyarsága” című tanulmánya pedig egyszerre diakrónia és szinkrónia, és főként nyelvünknek szinte az apoteózisa (l. Nyr. 80: 1–14 és i. m. 469–489).

1970-ben Bárczi professzor nyugdíjba menetele után – az 1969/1970-es tanévben egyébként Benkő Loránd látta el mindkét helyen a tanszékvezetői tisztet – a Minisztérium mintegy szakosította a két tanszéket: az I. számú Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárástani, a II. számút pedig Mai Magyar Nyelvi Tanszékké változtatta.

Mindez annyit jelentett, hogy a továbbiakban a mi tanszékünk látta el a III., IV. és V.

éven a szinkrón jellegű diszciplínák gondozását, más szóval hozzánk került a leíró nyelvtan (benne az alak- és mondattan, a szókészlettan, a szemantika), továbbá a stilisztika, a nyelvművelés, valamint a szakmódszertan. A két tanszék oktatói korábbi munkásságuknak és érdeklődési körüknek megfelelően vagy az eredeti helyükön maradtak, vagy átmentek a másik tanszékre.

A Mai magyar nyelvi tanszéken annak idején tizenegyen kezdtük el a munkát, egyébként a tanszék állandó tagjainak a létszáma ehhez képest a későbbiek során is csak kettő-hárommal gyarapodott. Amint fentebb vázoltam, valójában volt mit folytatnunk. Mégis, hagyományok nélkül gyökértelennek bizonyult a tanszék, mégpedig nemcsak a kutatandó és oktatandó diszciplínákat illetően, hanem a

193

tekintetben is, hogy eleinte hiányzott az összeszokott, egységes kollektíva. Ezenkívül még két körülmény nehezítette a dolgunkat. Egyrészt bár az újabb és újabb nyugati nyelvészeti irányzatok, módszerek immár inkább utat találtak hozzánk, a lemaradást azonban igen nehéz volt pótolni, és bizony a sokáig két sínen futó nyelvészet csak a hetvenes évek vége felé vált egy sínen futó, de sok színű tudománnyá. Másfelől folytatódott a többször említett differenciálódás soha nem tapasztalt intenzitással. A viszonylag régebbi stúdiumok állandó korszerűsítésén kívül alig kezdtük el egy-egy megújított vagy éppen új diszciplína körvonalazását, megalapozását, már jelentkezett a következő. Gondoljunk csak a megújult roppant sokoldalú szemantikára, majd a szemiotikára, a generatív grammatikára , ezeket követően a szövegtanra, a szociolingvisztikára , illetve a pragmatikára, a beszélt nyelvi vizsgálatok középpontba kerülésére, a visszatérő retorikára, illetve hermeneutikára és így tovább.

Mindezek érzékeltetésére idézem 1977-es nyíregyházi előadásomnak azt a részét, amelyben rámutattam: mivel járult hozzá a nyelvtudomány az anyanyelvi nevelés korszerűbbé és hatékonyabbá tételéhez: „A ’tegnap’ és a ’ma’ nyelvtudománya mindenekelőtt a súlypontok átrendezésével; a nyelvszemlélet megváltoztatásával; a kvantitatív, illetve egzakt tényezők előtérbe állításával; a közlés, a gondolatcsere alapjainak (beszélő-hallgató, beszédhelyzet, nyelvi kompetencia és performancia stb.), valamint a jelek fajtáinak, jellemzőinek a feltárásával; a jelentés bonyolult függőségeinek a kibogozásával; a mondatból való kilépéssel, illetve a szöveg szempontjainak az érvényesítésével; a nyelvi funkciók középpontba állításával; a nyelvi rétegek, a nyelvi normák alaposabb vizsgálatával; a nyelvtörténeti változásoknak a rendszerszerűbb szemléletével; a transzformációs és egyéb módszerek bevezetésével stb….” NytudÉrt. 104. sz. 107–108).

5. Lássuk röviden, hogyan építette ki és hogyan építi tovább a tanszék az általa