A következőkben arra térek ki röviden, hogy mi indíthatta Bessenyeit a nyelvi kérdésekkel való foglalkozásra

Kiindulhatunk mindjárt a jelleméből. Bessenyei ugyanis tépelődő, gondolkodó, s társadalmi és egyéni igazságot szenvedélyesen kereső egyéniség volt, akiben ehhez hallatlan tettvágy párosult. (Így jelölte meg pl. A holmi létrejöttét: „Egyszer azt vettem fel magamba, hogy valamelly dologgal elmélkedni fogok, reggel felserkenvén az ágyamba, arról írok, akkor Dél előtt nézd illyen Holmi jött ki belőlle.” A holmi. Sajtó alá rendezte Bíró Ferenc. Akadémiai K. Bp., 1983. 171.)

Filozofikus egyéniségéből is következik a „mindig olvasni, tanulni és ugyanakkor tanítani” elve. Ezért ismer meg Bécsbe kerülvén idegen nyelveket; ezért olvassa el háromszor a 36 kötetes Voltaire-t; ezért sajátítja el viszonylag rövid idő alatt az egész újabb kori filozófiát Descartes-tól Montesquieu-ig, Helvétiusig, Rousseau-ig (l.

részletesen Bíró 1976, 1978). Ezért tanúskodnak röpiratai és más munkái széles körű irodalmi, történelmi, jogi, földrajzi stb. tájékozottságról.

És az eddig említettek ellenére is nagyon benne élt kora valóságában: felismerte az ország, a nemzet valamennyi akkori létkérdését (a polgári nemzetté alakulás érdekében a tudományok és a nyelv kiművelése, a kor színvonalán álló közműveltség megteremtése; stb.), és – tanítani akarván – ezeket építi bele szinte valamennyi munkájába.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Bessenyei sokoldalú író, költő is volt, aki nemcsak nyelvünk „megszűkülését” észlelte, nemcsak az egységes irodalmi nyelvet – mai szakszóval: sztenderdet – hiányolta, hanem érzékelte nyelvünk esztétikai értékeit és az általa is művelt műfajoknak – benne a költészetnek – a nyelvi-stilisztikai sajátságait is.

4. Ezúttal nincs terünk arra, hogy részletezzük Bessenyeinek a három röpiratban kifejtett programját. Ez azonban nem is szükséges, hisz megtették többen, magam is (l.

Szauder 1965: 37–43; Bíró 1976: 325–339, 1994: 87–91, 126–141; Szathmári 1972:

390–391). Azért mintegy emlékeztetőül álljon itt a következő: a cél a közboldogság, ehhez pedig a tudomány vezet el. A tudomány kulcsa viszont a nyelv, mégpedig a

„számosabb rész” nyelve, azaz nem a tudósok latinja, hanem az egész nemzet nyelve:

a magyar. Megszűkült anyanyelvünket azonban – elsősorban az új dolgok megnevezésével – bővíteni kell, továbbá a változó közlésnek megfelelően kifejezővé kell tenni. A magyar nyelv kiművelését Bessenyei francia mintára az akadémiára bízná. Kifejti aztán a felállítandó magyar tudós társaság rendtartásáról, munkájáról való elképzelését.

A programmal kapcsolatban néhány megjegyzés mégis idekívánkozik:

1. Kétségtelen, hogy a nyelv, az anyanyelv, a nemzeti nyelv jelentőségét már Bessenyei előtt mások is felfedezték, de a nyelvi programot olyan logikus rendszerben részletezve, illetve olyan pregnánsan (ez utóbbi Némedi Lajos megjelölése, l. 1974:

753), mint Bessenyei, senki sem foglalta össze.

2. Bessenyei sok mindenben követi a felvilágosodás francia, angol, német ideológusait, képviselőit, akadémiai tervezete meg éppen francia mintára készült, de közben nagyon is alkalmazkodott – mint jeleztem – a hazai viszonyokhoz, ezenkívül mindig érvényesítette realitásérzékét (vö. Szauder 1965: 37–39; Bíró 1974 és 1994 passim).

119

3. Elmondhatjuk azt is, hogy Bessenyei programjában megvan az elméleti háttér, de állandóan levonja a gyakorlati következtetéseket.

4. Megállapíthatjuk továbbá, hogy a program leírásában megfelelően érvényesül az érzelmi ráhatás (csak egyetlen példa a Magyarságból: „Melyik nyelvnek is lehetne több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása mint a magyarnak.”

Magyar irodalmi ritkaságok. Szerkeszti Vajthó László. XVI. szám. 1932. 13), és megtaláljuk benne a szükséges felhívásokat, felszólításokat is (pl. „Kegyelmetek s nagyságtok most a hazának szeretetére, nemzetek javára, s a magok dicsőségének örökké való fennmaradására kérettetnek: hogy állítsanak egy új holdat, egy Magyar Társaságot, amely nemcsak az országon fekvő elűzze, hanem azt más nemzetek előtt is fényeskedővé tegye…” Magyar klasszikusok. Szerk.: Szauder József, Bp., 1953. 278).

5. Mintha megérezte volna Bessenyei az egyetem jövendő jelentőségét is. Levélben fordult az egyetem tanáraihoz (l. Némedi 1961). Eszerint fontos szerepet szán nekik a magyar kultúra felvirágoztatásában, s ekkor még (1778-ban) az egyetem mellett szeretné létrehozni a magyar tudós társaságot is. „A … szomjú tudomány kéri tőletek életét és újúlását” – írja, majd később is gyakran emlegeti az „újság” szót, amely itt újdonságot, új, szokatlan, illetve korszerű dolgot, már-már „modern”-et jelent.

„Mozgásba, tűzbe kell hozni a nemzet elméjét újsággal, még pedig a maga nyelvével…” – írja a Magyarságban (i. h. 17).

5. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a felvilágosodás univerzális jellegű volt, teljes műveltséget akart, és ebben felismerte a nyelv szerepét. Hasonló célt tűzött ki Bessenyei is, és valójában egész életét ennek szentelte. Így lett legeredményesebb előkészítője a felvilágosodás nyelvi mozgalmának (vö. Bíró 1994: 139), „amelyről azelőtt álmodni sem lehetett, s amely a maga hirtelen kiszélesedésében szinte páratlan jelenség a magyar szellemi élet történetében” (Benkő 1960: 230, l. még uo. 229–233).

Bessenyei 1802 augusztusában, immár bihari magányából ezt írja levelében Kazinczynak többek között: „Te elragadtatással vagy hazádnak nyelve és tudománya iránt; az én vérem már hidegszik, de mégis sokat fogsz tőlem látni célodra…”

(Szöveggyűjtemény a felvilágosodás korának irodalmából. I. rész. Bp., 1982. 134). Mi volt ez a – Kazinczy céljait szolgáló – „sok” tevékenység közelebbről, Bessenyei egész életművét véve alapul? Röviden szólva abból indult ki, hogy ahol a nyelv műveltté vált, a tudományok is virágzanak. A mi nyelvünkre vonatkozólag viszont azt állapítja meg, hogy „… a tudományoknak sem előadására, sem bévételére nem alkalmatos” (Jámbor Szándék, i. h. 265.) Illetve arra a kérdésre, miért nem alkalmatos, azt feleli egy másik írásában, hogy „nem lehet rajta kitenni a dolgot” (Magyarság 13).

Aztán levonja a következtetést: „Aki tehát, a magyar nemzetet tudós nemzetté akarja tenni, legelőször is annak született nyelvének kiszélesítésén és pallérozásán igyekezzék.” (Jámbor Szándék, i. h. 265.) Később utal arra is, hogy mikben különböznek a nyelvek egymástól: „… a szó összverakásában, a dolog kimondásában és a közszólás formáiban: in constructionibus, phrasibus et idiotismis” (uo. 268).

Ezeket a nyelvi jellemzőket minden bizonnyal valamely francia nyelvtanból vette (vö.

Éder 1995: 60–61). Az első terminus technicus valószínűleg a szavaknak szerkezetté alakítását és elrendezését, a második a létrehozott kifejezéseket, a harmadik pedig az állandósult szókapcsolatokat, elsősorban a szólásokat jelenti.

120

A röviden említettekből egyenesen következik, hogy Bessenyei a magyar nyelv teljes kiművelésén belül – mondhatnánk: összevontan – három alapvető teendőt lát.

Először is a dolgoknak (beleértve természetesen a változókat és az újakat is) nevet kell adni (valójában ez vezetett el a nyelvújításhoz). Aztán kifejezővé, sokoldalúvá kell tenni a nyelvet (ez a szűkebb értelemben vett nyelvművelés, amelybe a stilisztikai jelenségek is beletartoznak). Végül pedig ennek a két tevékenységnek a megszervezését, az irányítását az általa jellemzett (l. Jámbor Szándék, i. h. 270–277) tudós társaságra bízná.

Mindezt – mai szemmel – a következő diszciplínák, részdiszciplínák keretében tehetjük mérlegre: a) a magyar irodalmi nyelv (sztenderd) kialakítása; – b) nyelvünk szó- és kifejezéskészlete, benne a nyelvújítás; – c) a grammatika, nyelvhasználati szabályok; – d) nyelvművelés (de szűkebb értelemben); – e) stílus és stilisztika; – f) a nyelvekre általában vonatkozó megállapítások (mintegy általános nyelvészeti kérdések); – g) a magyar nyelv esztétikai sajátságai; – h) a verselés; – i) a fordítás kérdései. És még szólnunk kellene – a nyelvi programmal összefüggésben is – az irodalomról, a műfajokról és külön a magyar tudós társaság javasolt szervezetéről, teendőiről.

6. Lássuk tehát mit tett Bessenyei nyelvünk sztenderdizálása, vagyis a magyar irodalmi és köznyelv kialakítása érdekében. Az irodalmi nyelvet, a nyelvi sztenderdet így határozhatjuk meg: egy-egy nyelvnek a többi használati formán (a nyelvjárásokon, a szociolektusokon stb. felülemelkedett, fő vonásaiban egysége, normatív és egységes változata, amely rendszerint integrációs folyamatok útján hosszabb idő alatt alakul ki, majd a nép, illetve a nemzet nyelvhasználatának reprezentánsává válik. Ehhez hozzátehetjük még a Prágai iskola, közelebbről Havránek és Mathesius által említett két jellemvonást. Tudniillik az irodalmi nyelvet – szemben a népnyelvvel – feladatainak a sokrétűsége, polifunkcionalizmusa s ennek következtében kifejezéseinek a nagyobb differenciáltsága is jellemzi, hisz átfogja a kultúra és a civilizáció valamennyi területét. A másik fontos sajátság az irodalmi nyelv intellektualizációja. Ez a főleg szókészletben és a szintaxisban mutatkozó sajátság teszi alkalmassá a nyelvet a mindennapi használatnál magasabb absztrakciós szint jelölésére és a bonyolult logikai folyamatok, a komplex gondolatok kifejezésére (pl. a műszavakat, továbbá az újabb kötőszókat, névutókat stb.). (L. részletesebben Péter 1976: 410–412.)

Maga korában megvizsgálván XVI–XVII. századi nyelvtanainkat – mint a nyelvi normarendszer kialakításának és elterjesztésének igen fontos eszközeit –, arra az eredményre jutottam, hogy a XVIII. századra irodalmi nyelvünk formai, vagyis hang- és alaktani, valamint helyesírási arculata legfőbb vonásaiban már megegyezik a mai sztenderddel. Viszont csak igen szűk körben terjedt el. Szó- és kifejezéskészletünknek pedig nemcsak az egységéről nem beszélhetünk, hanem – ahogy Bessenyei is gyakran utal rá – ez rendkívül szegényes volt, mondhatnánk: az a bizonyos intellektualizáció a mi nyelvünkben nem ment végbe, nem voltak szavak például a mind nagyobb számban keletkező új dolgok, új fogalmak kifejezésére. És hiányzott a színes, változatos, a költői és prózai műfajokat megjelenítő stílus, vagyis a polifunkcionalizmus sem érvényesült a kívánatos mértékben. (L. Szathmári 1968.)

121

Bessenyei természetesen látja az anyanyelv, a nemzeti nyelv fontosságát (ezt írja pl.

a Magyarországban: „Minden nemzet a maga nyelvéről ismertetik meg leginkább”. I.

h. 13). De észleli a nyelvjárásokat is. „Tudjuk Hazánkba millyen sok féle módon írnak, beszélnek.” – jegyzi meg A holmiban (i. h. 313). Viszont az egységes magyar kultúra egyik fontos előfeltételének tekinti az egységes magyar nyelvhasználatnak, az irodalmi és köznyelvnek a kialakítását. Ezért állítaná fel a magyar tudós társaságot,

„… amelynek egyedül való dolga az lenne, hogy a mi nyelvünket minden tudvalévő dolgokra kiterjessze, annak szólásának formáit kipallérozza, vagy újakat is, a dolgoknak és a nyelvnek természetéhez alkalmaztattakat találjon, s maga mind a fordításban, mind egész munkák írásában az egész magyar hazának példát mutasson.”

(Jámbor Szándék, i. h. 270–271.) Tehát itt már „az egész magyar hazáról” van szó.

Hogyan látta Bessenyei most már a magyar nyelvi sztenderd egészét, mindenekelőtt a hang- és alaktani, valamint a megfogalmazásra jellemző normákat? Két helyen is utal rá, hogy mintának a sárospataki és a debreceni kollégiumban beszélt nyelvet tekinti: „Ezen módok (ti. dialektusok) közt minden leg kisebb kérdés nélkül leg tisztább, és igazab Magyarsággal élnek a Debretzeni és Pataki Collégiumokban.” (A holmi, i. h. 313.) A Magyarságban pedig ezt írja: „… azok a frizérozatlan fejű filosofusok tudnak magyarul…” (16.) Némedi Lajos – mint Kazinczynál is – ebben bizonyos elfogultságot lát (Némedi 1956: 358). Lehet benne némi igazság, de nem szabad elfelejteni, hogy a magyar nyelvi sztenderd – bár ötvöződéses jellegű (azaz vannak benne é-ző, ö-ző, l-ező stb. formák) – alapként, több oknál fogva, az északkeleti vidékek beszédét használta fel, és ezen belül is minden bizonnyal döntő szerepet játszott az a (mindenekelőtt az írásbeliségben jelentkező) nyelvi eszmény, amelyet az északkeleti-keleti területek református főiskolái (Debrecen, Sárospatak, Nagyenyed stb.) képviseltek (l. részletesebben Szathmári 1991). Minden valószínűség szerint Bessenyei ezt is megsejtette.

Az elmondottak persze nem jelentik azt, hogy nem becsülte a nyelvjárásokat. Azt kívánja például, hogy a tudós társaság tagjai „az országnak minden nevezetesebb részeiből választassanak” (Jámbor Szándék, i. h. 272). Így, elgondolása szerint a dolgok megnevezését és a különböző szólásformákat illetően képviselve lenne az országnak valamennyi része és dialektusa (a székelyeket e tekintetben külön is megemlíti). De felhasználta a tájnyelvi elemeket stíluseszközként is. Egyik 1772-es levelében a következőket írja pl. Radvánszky János Zólyom megyei alispánnak:

„Hunyadi Lászlót küldöm neked amelybül egyebet nem tanulhatsz, de, hanem talán egy-két tiszaháti szót…” (idézi Némedi 1974: 735). És ott vannak hasonló célból a tájszavak A’ Tiszának reggeli gyönyörűsége című emlékezetes versében és színdarabjaiban is. De a köznek szánt erősen provinciális írást szinte gúnyosan elítéli:

„Találúnk Magyar könyveket – írja A holmiban (313–314), – ezektűl, azaz a debreceni és pataki kollégiumbeli nyelvhasználattól különböző módon írva, kiváltképpen szokásban van, igen sok, és túdós helyeken az illyen szóllásnak formája t. i. Nem lehet azzal a dologval meszsze mennyi, sem fölöle sokat irnya; mert a lölket a menö senki nem tudhattya. Nem köl tehát ollan föl kapaszkodnyi. Az illyen módtul el kell nyelvünket húznyi.” A parlagias nyelvjárásiasságot kifigurázza a Filozófus c.

vígjátékában is.

122

Összefoglalásként tehát elfogadhatjuk Némedi Lajos megállapítását: Bessenyei valóban egységes köznyelv és irodalmi nyelv kialakítására törekszik (l. Némedi 1956:

358).

7. Egy kissé leegyszerűsítve, Bessenyeinek a magyar szó- és kifejezéskészlettel