modell lehetne az elmondottakra.
* Az itt elmondandók O. Nagy Gábor „Magyar szólásmondások eredete” című kandidátusi értekezésével kapcsolatban születtek, s az 1966. június 29-én előadott opponensi vélemény alapjául szolgáltak.
33
Bessenyeit a felvilágosodás eszméi és egyéniségének fő vonásai („egyetlen életmű egységében hasonította át mindazt, amit Voltaire-nél és d’Holbach-nál és Rousseau-nál külön-külön, egymást szinte kizáróan alakult ki”, l. Szauder i. m. 146; – benne élt kora valóságában, felismerte a nemzeti történelemnek valamennyi akkori létkérdését;
– igazi műfaja a röpirat, ebben tudja elképzeléseit, terveit – a „közboldogság”
érdekében – leggyorsabban és leghatásosabban előadni; ilyenek: Magyarság, Bécs, 1787.; Magyar Néző, Bécs, 1779.; Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék, 1781-ben íródott; stb. és a filozófiai, valamint történelmi, politikai elmélkedés, tanulmány – ez meg arra alkalmas, hogy hosszabban kifejtse ismeret-, lét-, társadalomelméleti stb. nézeteit; ilyenek: A törvények útja, Bécs, 1778.; – vegyesebb formában – A holmi, Bécs, 1799.; Az értelemnek keresése… 1804.; stb.) vezették el odáig, hogy meglássa az anyanyelvi műveltség társadalmi szerepét és benne az anyanyelv, pontosabban az egységes irodalmi nyelv kialakításának és kiművelésének jelentőségét, mindenekelőtt a szókincs nagy arányú gyarapításának, azaz a nyelvújításnak a föltétlen szükségességét.
Logikusan felépített koncepcióját a már említett három röpiratában (Magyarság, Magyar néző, Jámbor szándék) körvonalazza. Bessenyei a felvilágosodás egyik alapelvéből: az ország boldogságának a szükségességéből indul ki, és úgy látja, hogy a közboldogság eléréséhez elsősorban a tudomány vezet el: „Az ország boldogságának egyik legfőbb eszköze a tudomány. Ez mentől közönségesebb a lakosok között, az ország is annál boldogabb.” (Jámbor szándék. Magyar irodalmi ritkaságok IV. sz. Bp., 1931. 16.) A tudományt azonban mennél szélesebb körben elterjeszteni csak anyanyelven lehet: „A tudománynak kulcsa a nyelv, mégpedig a számosabb részre nézve, amelynek sok nyelvek tanulásában módja nincs, minden országnak született nyelve.” (Uo. 16.) Ámde – folytatja Bessenyei – az anyanyelv használata megköveteli annak kiművelését, tökéletessé tételét: „Ennek a tekéletességre való vitele tehát legelső dolga légyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni s ezek által amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja.” (Uo. 16.) A továbbiakban arra utal, hogy az anyanyelvnek állandóan fejlődnie kell, az új találmányoknak, dolgoknak nevet kell adni: „… az új találmányoknak, természeti és elmebéli új dolgoknak új eszközöket, új hivatalokat, új rendtartásokat és ezeknek ismét új neveket kellett szükségesképen találni. Így öregbedett a nyelv a tudománnyal együtt és ennyire egybe vagyon kötve a kettő minden országnak számosabb részére nézve.” (Uo. 17.) Azt is megállapítja azonban, hogy a mi nyelvünk és a mi tudományunk el van maradva: „… a franciáknál, anglusoknál, németeknél, amint a nyelv kipallérozódott, úgy a tudományok is nagy előmenetelt vettek. Ellenben a mi nemzetünk, amelynek született nyelve inkább romlik, mint épül, a tudományok virágzásával is keveset dicsekedhetik.” (Uo. 17–18.) A „Magyarság”-ban drámai szavakkal ecseteli nyelvünk szűkös voltát, de szenvedélyes hangon megmutatja a kivezető utat is: „Valljuk meg, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségében soha nem voltunk. Csudálkozom nagy nemzetünkön, hogy ő, ki különben minden tulajdonainak fenntartásába oly nemes, nagy és állhatatos indulattal viseltetik, a maga anyanyelvét felejteni láttatik; olyan világban pedig, amelyben minden haza önnön nyelvét emeli, azon tanul, azon perel, kereskedik, társalkodik és
34
gazdálkodik.” (Bessenyei György válogatott írásai. Válogatta Vajthó László. Bp., 1961. 36.)
Nyelvünk kipallérozását az akadémiára bízná, francia minta alapján, de a hazai viszonyokat nagyon is figyelembe véve a „Jámbor szándék”-ban kifejti a felállítandó Tudós Magyar Társaság rendtartásairól, a személyek megválasztásáról, a társaság munkáiról és hasznairól vallott elképzeléseit. Olyan programot adott ebben, amely ha megvalósul, minden bizonnyal előbb zárkózik fel nyelvünk a művelt európai nyelvek mellé.
Az akadémia első elvégzendő munkájaként említi egy normatív szótár megszerkesztését (l. Jámbor szándék 33). A szótár készítőinek – Bessenyei föltétlen több tudósból álló testületre gondol – fő feladata a tudományok, mesterségek új fogalmainak a megnevezése és a meglévő szavak értelmének a meghatározása (l. uo.
27–28.).
És hogyan látta Bessenyei az irodalmi nyelv egészét, a hang- és alaktani normákat?
Először is világos számára, hogy hazánkban több nyelvjárás van. De nem egyformán szemléli a dialektusokat, nagyon jól sejti, érzi (mert aligha tudatos nála!), hogy a Debrecen és Sárospatak környékén beszélt nyelvváltozat „a tisztább és igazabb magyarság”. A Magyarságban (12) meg azt írta, hogy nyelvi dolgokban a sárospataki kollégiumra kell figyelni. Ez utóbbit azért kell kiemelnünk, mert – mint ismeretes – az irodalmi nyelvünk alapja éppen az e vidékeken beszélt nyelvjárás.
Az ettől eltérő – mondhatnók – erősen provinciális beszédet, táji nyelvet egy kissé gúnyolódva ítéli el (l. A holmi 242).
Arra is gondol viszont, hogy – éppen az egységes magyar irodalmi nyelv kialakítása érdekében – a normatív szótár mellett normatív grammatikára is szükség van, amelynek az egyáltalán nem könnyű megszerkesztése az akadémiára vár (Jámbor szándék 25). Helyesen, kétféle nyelvtan – egy iskolai és egy tudományos grammatika – írására tart igényt (uo. 28). (Bessenyeinek az anyanyelvvel, az egységes nyelvhasználat kialakításával kapcsolatos nézeteit más szempontból részletesen tárgyalja Benkő Loránd, FelvIr. passim és Némedi Lajos: Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve II. 1956. 332–376.)
Megemlítem még, hogy a felvilágosodás későbbi szakaszában olyan összegző, nagy terjedelmű munkák is napvilágot látnak, amelyek ez irányzatnak az anyanyelv kiművelésével kapcsolatos eszméit, elgondolásait feldolgozva mutatják. Ilyen Verseghy Ferencnek Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae című három kötetből álló munkája (Pars I. Etymologia Linguae Hungaricae. Buda. 1816. XXXII, 474. l. és Index 64 l.; Pars II. Syntaxis Linguae Hungaricae. Buda. 1817. XXXII, 446 l. és Index 65 l.; Pars III. Usus Aestheticus Linguae Hungaricae. Buda, 1817. XXX, 1138 l. és Index 49 l.). Ezen összefoglalása és kiteljesítése Verseghy egész tudományos munkásságának. Egyrészt ugyanis grammatikai (benne leíró magyar nyelvtan történeti és egyéb nyelvészeti vonatkozásokkal, nyelvfilozófia és nyelvművelés), továbbá esztétika (retorika, poétika, stilisztikai, valamint verstani vonatkozásokkal), másrészt nyelvfilozófiai és nyelvtudományi, nyelvművelő nézeteinek a korábbinál tudományosabban, rendszerezettebben való megalapozása.
Verseghynek – mint maga is kifejti – a célja kettős: határozott és egyszerű szabályok segítségével a helyes nyelvhasználatra tanítani, továbbá a rendhagyóságok és
35
felesleges változatok lenyesésével – közösen, de mindenekelőtt az írók és a tanítók közreműködésére támaszkodva – nyelvünket magasabb művészi szintre emelni.
3. A továbbiakban két kérdésre kell válaszolnunk: a nyelvi tudatosság milyen fő területeken jelentkezik?; – milyen e nyelvi tudatosság mértéke? – Mindjárt meg kívánom jegyezni, hogy e rövid dolgozat keretében nem lehet szó részletes tárgyalásról, csupán csak felvillanthatom az egyes jelenségeket, egy-két példával illusztrálva.
Azzal kapcsolatban, hogy a felvilágosodás politikai, ideológiai és kulturális irányzat egyszersmind, Köpeczi Béla a következőket jegyzi meg: „Amikor ideológiáról beszélek, az eszmék olyan együttesére gondolok, amelyek többé-kevésbé zárt rendszerben nyilvánulnak meg. Az ideológia tartalmazza tehát a tudat minden formájának »eszmei« elemeit, és nemcsak a politikai tudatáét. Ha elfogadjuk az ideológia eme felfogását… azt állíthatjuk, hogy a felvilágosodás elsősorban ideológiai irányzatot jelent, amely befolyásolta az emberi tevékenység minden szféráját.”
(Helikon. 1973: 503.) Továbbmenve: A magyar nyelv értelmező szótára így határozza meg a filozófiában: „Az agynak az a legmagasabb rendű képessége, mellyel az anyag világot, a létet visszatükrözi, ezekhez való viszonyát meghatározza, fogalmakat alkot, s ezekkel gondolkozik, ítél.” A tudományokra vonatkozólag pedig ekképpen: „E képesség révén megszerzett és egymással rendszert alkotó képzetek, fogalmak, érzelmi és akarati élmények összessége.” Végül a „tudatos” annyit jelent, hogy „olyan (személy), akinek tudata van, illetőleg olyan (jelenség, cselekvés, magatartás), amely a tudaton alapszik, illetve amely világosan a tudatban van.”
Ha tehát egy korszak nyelvi tudatát, illetve tudatosságát akarjuk megállapítani, azt kell megvizsgálnunk, hogy mely területeken s hogyan szaporodtak, halmozódtak fel a nyelvvel, jelen esetben az anyanyelvvel kapcsolatos ismeretek, továbbá hogy álltak össze rendszerré, és végül mennyire tudatosan képviselték ezeket a gyakorlatban a szakemberek, a műveltek és a kevésbé műveltek.
Kezdhetjük a legátfogóbb területtel: az egységes nyelvi normarendszer kialakításával. A nyelvi egységesülés és normalizálódás ugyanis mindig társadalmi indíttatású, és az egységesülés és normalizálódás útját később is – sok mindentől függően – a mindenkori társadalom igazgatja. De mindez a nyelvben: a helyesírási, hangtani és alaktani elemekben, majd a szó- és kifejezéskészletben, a mondattanban, a stilisztikai jelenségekben és a szöveg síkján megy végbe. Végül pedig a legfontosabb élettere a szépirodalom, tehát a költők, írók művei, valamint a tudományos és a sajtónyelv.
A röviden elmondottak érvényesek – mutatis mutandis – minden korszakra, de fokozott mértékben azokra, amelyekben nagyobb mérvű volt a társadalmi haladás, s ennélfogva meggyorsult a nyelvi egységesülés és normalizálódás is, illetőleg fellendült a szépirodalom, fejlődtek a tudományok. Ilyen volt a felvilágosodás kora is. Nem csoda hát, ha jelentős állomása lett irodalmi nyelvünk történetének, és hogy igazából innen számíthatjuk a nyelv- az irodalomtudomány szinte minden ágának indulását.
(Les sciences humaines… nous ramènent toujours au XVIIIe siècle” – mondja találóan Jean Fabre a Revue d’Histoire Littéraire de la France 1968. 3–4. Dix-Huitième Siècle című különszámának a beköszöntőjében; idézi Szauder: ItK. 1969: 130.)
36
Az eddigi kutatások (Bárczi Géza, A magyar nyelv életrajza. Bp., 1963.; Szathmári István, Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Bp., 1968.; stb.) kiderítették, hogy irodalmi nyelvünk a XVIII. század elejére alapjaiban körvonalazódott, de csak formai, azaz helyesírási, hangtani és alaktani tekintetben. A tartalmi – közelebbről: szókészleti, frazeológiai, mondattani és stilisztikai – jelenségeknek azonban nemcsak hogy a kialakult egységéről és normarendszeréről nem beszélhetünk (ezen a téren legfeljebb kezdeti lépések történtek!), hanem egyenesen meg kell állapítanunk: szó és kifejezéskészletünk rendkívül szegényes volt, hiányoztak nyelvünkből a nagy számban keletkezett új fogalmakat kifejező szavak s a színes, változatos és hatásos stílust biztosító nyelvi-stiláris eszközök.
Mindehhez tegyük hozzá, hogy az elmondottak ellenére irodalmi nyelvünknek még a teljes formai kialakulásáról sincsen szó. Ugyanis a létrejött hangtani, alaktani, továbbá helyesírási normarendszer sem terjedt el, csupán igen szűk körben volt ismeretes és használatos.
Nos, a felvilágosodás legkiemelkedőbb egyéniségei – éppen a felvilágosodás eszméinek hatására is – mindkettőt felismerték. És egyrészt megvalósították a nyelvújítást, másrészt hitet tettek a kialakult nyelvi normák mellett, illetőleg finomították őket, továbbá új grammatikákkal, szótárakkal, iskolai tankönyvekkel, költői és prózai művekkel stb. nem kismértékben terjesztették is őket.
Az itt említettekről még a következő pontokban szó lesz, ezúttal csupán arra utalok, hogy Kazinczy, akinek nevéhez a nyelvújítás végigvitele fűződik elsősorban, hogyan állt ki az irodalmi nyelvnek addig kialakult hangtani, alaktani stb. normarendszere mellett, és hogyan küzdött nyelv- és stílusújító törekvései közben ezek elterjedéséért is. Kazinczy – mindenekelőtt – világosan látta az irodalmi nyelv jelentőségét, azt, hogy az írónak nem valamely tájnyelven kell művét megalkotnia, hanem az irodalmi nyelven (ő ezt németül nevezi meg: Schriftsprache). „…az én törvényem az – jegyzi meg egy 1811-i levélben –, hogy a’ ki magyarul ír, annak a magyar Schriftsprache-ban és nem valamellyik provinciáéban kell írni” (Levelezése VIII, 456). Az egyes vidékek nyelvét illetően nem tett kivételt. A Debrecen környéki nyelvjárást csakúgy visszautasította e tekintetben, mint a dunántúlit, a Szeged vidéki ö-zésnek az irodalmi norma rangjára való emelése ellen – amikor ezt Dugonics András néhány regényében megkísérelte – csakúgy tiltakozott, mint ahogyan szigorúan megbírálta Baróti Szabó Dávid Vergilius-fordítását is, mivel sok székely nyelvjárási elemet talált benne.
Ilyenformán megérthetjük, hogy Kazinczy a szépirodalomban tiltakozott minden olyan – rendszerint valamely tájnyelvből való – hangtani, alaktani stb. változat ellen is, amely nem felelt meg az irodalmi nyelv akkorra már megszilárdult normájának.
Egyébként Benkő Loránd ezt írja monográfiájában: „Már a fiatal Kazinczy úgy jelenik meg előttünk, mint a norma kiváló ismerője. Első nagyobb, kéziratos munkájában (Geszner’ idylliumi. 1785.) már egyetlen hibát sem követ el a »kritikus« jelenségek sorában… A kilencvenes évekből származó kézirataiban (Lenaszsza. 1793.; Stella.
1794.) meg olyan pontos, egyöntetű és normatív írásbeliség tárul elénk, amellyel a korszaknak csak nagyon kevés írójánál találkozunk, különösen a kéziratok területén.”
(A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában. Bp., 1960.
460; a jelzett korra vonatkozólag l. az egész munkát.)
37
A nyelvi tudatosságnak igen fontos és jellemző színtere a nyelvújítás. Nyelvújításon ugyanis a nyelv természetes fejlődésébe való erőteljesebb tudatos beavatkozást értjük, amely – a társadalmi szükségletnek megfelelően – mindenekelőtt a nyelv szókincsét, továbbá szó- s mondatstruktúráját, valamint egész kifejezésmódját, vagyis stílusát elvszerűen módosítja, gazdagítja (vö. Tolnai, Nyúj. 2; Bárczi Géza: Mtud. 1971: 610;
Gáldi László: L’état de la langue hongroise à l’époque des Lumières. Kny. Bp., 1972.). A magyar nyelvújítás pedig az a társadalmi – művelődési mozgalom, amely a XVIII. század utolsó harmadától (a felvilágosodás erősebb hatásának kezdetétől) mintegy száz éven keresztül – a legintenzívebben 1790 és 1820 között – több ezerrel gyarapította nyelvünk szó- és kifejezéskészletét, és amely a kor színvonalára emelte valamennyi stílusrétegünket, vagyis a tudományos és szaknyelvi, a publicisztikai és a hivatalos stílus mellett a legfontosabbat, a magyar szépirodalmi stílust is, azaz stílusújítás is volt.
A nyelvújítás gyakran heves vitáival, sőt harcaival „megmozgatta” az egész országot: a fővárost, a vidéki centrumokat, de még a kisebb városokat is, illetőleg az írókat, költőket, tudósokat (ilyenek voltak az induló szaktudományokkal foglalkozók:
Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály, a debreceni fűvészkönyv szerzői; Révai Miklós, a nyelvtudós; Bugát Pál, az orvos; stb.), továbbá tanárokat, tanítókat, egyszerű embereket egyaránt. És a mozgalomba természetesen bekapcsolódott a kezdődő magyar hírlapirodalom is – elsőként a Magyar Hírmondó – és szinte valamennyi akkori folyóirat.
A mi nyelvújításunk egyébként jelentős azért is, mert messze túlnyomórészt belső erejéből, saját eszközeinek és lehetőségeinek a felhasználásával (régi szavak felújítása, tájszavak beemelése az irodalmi és köznyelvbe, szóképzés, szóösszetétel stb.) oldotta meg feladatát (más népek vagy nyelvrokonainkhoz, vagy ahhoz a korábbi nyelvhez fordultak, amelyből származtak; így pl. a francia nyelvújítás a latinból, a román a latinból és a franciából, a bolgár az oroszból merített). S mindez nem kismértékben hozzájárult ahhoz is, hogy népünk megőrizte nemzeti függetlenségét, és hogy felzárkózott a haladottabb nemzetekhez.
A nyelvművelés – a legtágabb értelemben – az anyanyelv teljes kiművelését jelenti, vagyis a nyelvhasználati szabályok (normák) megállapítását, a szó- és kifejezéskészlet gazdagítását, a nyelvtani helytelenségeknek helyesekkel való pótlását, a nyelvi ismereteknek minden eszközzel történő terjesztését stb. Ilyenformán a nyelvművelés átfogja a nyelvvel való foglalkozásnak szinte minden megnyilvánulását, és valóban a nyelvi tudat és tudatosság erősítését szolgálja. És hozzátehetjük Benkő Lorándtól idézve: „A felvilágosodás kora … egy-két évtized alatt olyan nyelvi mozgalmat bontakoztatott ki, amelyről azelőtt álmodni sem lehetett, s amely a maga hirtelen kiszélesedésében szinte páratlan jelenség a magyar szellemi élet történetében” (FelvIr.
230 és l. uo. 229–233). Egyébként az így felfogott felvilágosodás kori nyelvművelést talán a legtipikusabban Verseghy életműve példázza (l. Szathmári István: Verseghy, a stilisztikus, in: Irodalom és felvilágosodás. Szerk. Szauder József és Tarnai Andor.
Bp., 1974. 901–927, irodalommal).
Mint már utaltam rá, a nyelv kiművelésének a célkitűzése magával hozza azt, hogy a nyelvtanírás központi kérdéssé válik. Ezt már a számadatok is jelzik. Benkő Loránd említett monográfiájában az 1751–1770 közötti időből 3, az 1770-től 1800-ig terjedő
38
három évtizedből pedig már 31 nyelvtant dolgoz fel (i. m. 323). E munkák célja kettős: nyelvi, nyelvtani ismereteket adni, továbbá nyelvhasználati szabályokat, normákat megfogalmazni. A nyelvi tudat erősödő, sőt – viszonylag – erős voltát jelzi, hogy már a diakrón szemlélet is jelentkezik. Természetesen a kor színvonalán, de a Halotti Beszéden stb. kívül már vizsgálják a XVI–XVII. század nyelvállapotát is. Ez vezet el aztán egyenesen Révai Miklós történeti szemléletének, módszerének a kialakításáig.
A felvilágosodás fordulópontot jelent a szótárírásban is. Gáldi László monográfiája (A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban. Bp., 1957.) szerint az 1770-nel kezdődő három évtizedben már több mint húsz szótár-kezdeményezésről tudunk. Ezek részben normatív céllal készülnek (pl. Márton József német–magyar és magyar–német szótára 1799-ből), régebben az irodalmi nyelv gazdagításának a szándékával (tájszavakat adnak közre pl. Baróti Szabó Dávid Kisded szótára 1784-ből), így mindenképp a nyelvi tudat és tudatosság erősödéséről tanúskodnak.
Ezúttal csupán utalhatok a főként Rájnis József és Baróti Szabó Dávid között lefolyt prozódiai vitára, amely – a magyar időmértékes verselés szabályait akarván megadni – e versforma feltárásán kívül a hangtan és a helyesírás normalizálódásához is hozzájárult (vö. Benkő i. m. 331–335).
A nyelvészeti jellegű diszciplínák után hagytam a nyelvfilozófia kérdését.
Valójában első helyre is kerülhetett volna, mert – érthető okokból – áthatotta a felvilágosodás korában a nyelvvel való foglalkozás egészét, és nem kismértékben járult hozzá a nyelvi tudat, tudatosság erősödéséhez.
Ennek az érzékelésére hadd utaljak röviden Verseghy munkásságára, említett dolgozatom alapján.
Kiket tanulmányozott, kik hatottak rá? Olvasta nagyon korán mindenekelőtt a felvilágosodás íróit, a francia forradalom előkészítőit (Montesquieu, Voltaire, Rousseau, Diderot, Holbach, Helvetius, az enciklopédisták stb.), és már a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a Voltaire nézeteit valló CI. Fr. Millot háromkötetes történeti munkáját fordította, elsősorban Batsányi ösztönzésére. – Szintén korán tanulmányozta Herdert, a költőt, majd hamarosan – különösen a fogsága idején és a fogsága utáni években – a gondolkodót, a történetfilozófust, az evolució-tan hirdetőjét (l. bővebben Szauder József, Verseghy és Herder: FilKözl. 1958: 700–
713). A nyelvművelésről, a stilisztika kérdéseiről vallott felfogását illetően talán legnagyobb mértékben Adelung hatott rá (a Proludiumot a címbeli jelzés szerint is az ő rendszerére építette fel), elsősorban két munkájával, az „Umständliches Lehrgebäude der deutschen Sprache” (1782.) és az „Über den deutschen Styl” (1785.) címűekkel. – És föltétlen számolnunk kell poétikai–stilisztikai–esztétikai nézeteinek a kialakításában J. G. Sulzer „Allgemeine Theorie der schönen Künste” (I–II. 1773., 1775.) című esztétikájának a hatásával. Hadd jegyezzük azonban mindjárt meg, hogy a
„hatás”-ról beszéltünk, Verseghy ugyanis nem másolta, nem utánozta azokat, akiket páratlan tudásszomjától indíttatva tanulmányozott, hanem – mint Szauder József találóan utalt rá (i. h. 710) – gondolatmenetet vett át, és azt is átgyúrta, átformálta a saját tapasztalatainak, elképzeléseinek, céljainak stb. megfelelően. (Verseghy filozófiai–esztétikai tanulmányait illetően l. még: A magyar irodalom története III,
39
163–172, Tordai György, Verseghy Ferenc filozófiai nézeteiről: Verseghy Ferenc.
1757–1822. Szolnok, 1957. 45–53.) És mit eredményezett mindez?
a) Mint Szauder József említett tanulmányában (FilKözl. 1958: 701–702) rámutatott Herder ismeretelméleti agnoszticizmusától jut el „a felvilágosult és racionalizmusában rendíthetetlen” Verseghy odáig, hogy világosan lássa a nyelv szavainak kifejező funkcióját, a szójelentések fontosságát, és hogy mindjárt ki is tűzte a legsürgősebb nyelvtudományi feladatot: a magyar szókincs szótári feldolgozását. Ez utóbbi a Lexicon etymologico-philologicum, majd tizenkét szakszótár és végül az egyetemes szótár a Lexicon universale megszerkesztését foglalja magában.
b) Herder történetfilozófiájának, nem utolsósorban evolúciótanának, továbbá Adelung és mások nézeteinek a felhasználásával alakítja ki a nyelv célját, mivoltát, kiművelésének módjait stb. illető – valóságos – nyelvfilozófiai rendszerét. Eszerint a nyelv eszköz, ez vezet el a tudományokhoz és a művészetekhez, ez teszi lehetővé, hogy az emberiség fejlődésének végső történeti célja: a humanitás megvalósuljon.
Verseghy véleménye szerint a nyelv – a kultúrával együtt – állandóan változik;
feladata betöltésére alkalmassá kell tenni, azaz művelni kell az egyén nyelvét is; a
„dajkák nyelve” helyett tudatos nyelvhasználatra van szükség; a mi nyelvünk fejlődésében eljutott a férfikorba, s a nyelvi jelenségeknek és a nyelv egészének megítélésében az élő nyelvi közszokást kell irányadónak tekinteni.
c) Engel, Adelung, Sulzer és mások nyomán és hatására szinte kezdettől fogva intenzíven foglalkozik – a filozófia, nyelvfilozófia felől elindulva – esztétikai kérdésekkel, és ennek eredményeképpen látja úgy, hogy a nyelvnek fő célja, a kultúra terjesztése érdekében két fő tulajdonsággal kell rendelkeznie: értelmességgel és érzékenységgel vagy szépséggel, a szépséget pedig három tényező megléte biztosítja:
a „regularitás”, az „orátori ékesség” és a „poézisbeli csinosság.”
d) Úgy látszik – egyéni érdeklődésén, képességén kívül – esztétikai tanulmányai, közelebbről a Sulzer-fordítások irányították figyelmét a zene felé, és a zene, továbbá
d) Úgy látszik – egyéni érdeklődésén, képességén kívül – esztétikai tanulmányai, közelebbről a Sulzer-fordítások irányították figyelmét a zene felé, és a zene, továbbá