Filep Tamás Gusztáv
Többnyire nem használ, ha a kutató a saját előfeltevéseit is belekeveri az ér-telmezésbe. Most mégis a legitimizmussal kapcsolatos korábbi lehetséges nézeteimmel kell kezdenem, pontosabban a nézőponttal, ahonnan erednek;
segít ugyanis a tárgy elhatárolásában.
Az a történelmi és kulturális hagyomány, amelyben - hogy nagy szava-kat használjak - nevelkedtem, tiszai, főképpen tiszáninneni, protestáns, pontosabb an református, paraszti-kisnemesi, honorácior: kuruc hagyo-mány. A legitimista tradíció - legalábbis az első közelítésben - ezzel min-den vonásában ellentétes. Úgy tűnik föl, hogyalegmasszívabb legitimista vonulat képviselőjének - itt persze a politikusokról van szó, nem a válasz-tókról - archetípusa dunántúli, katolikus, arisztokrata és mindközönsége-sen labanc.
Ez a kép, melyről azt gondolhatnánk, hogy több évszázados tapasztalat-ból szűrődött le, az ő vonatkozásukban valójában a húszas években szilár-dult meg (értelemszerűen nem változtatott rajta az sem, hogy volt a legitim-izmus vezéralakjai között népi származású katolikus pap is; hiszen e szem-lélet szerint aulikus az egész "pápista" klérus). Természetesen voltak előz-ményei, s szorosan összefüggött a "németek" megítélésévei; ennek számos finomabb vagy durvább összetevőjével találkozunk a szak- és szépiroda-lomban. Ezek közül azt idézem, amelyik az egyik kivételesen érzékeny írónknál jelenik meg:
"Anyám nem szerette a németeket. Azt hiszem azért, mert olyan család-ban született és olyan környezetben nőtt föl, amelyben nagyon élénken érezték az osztrák elnyomás súlyát. Valószínű, hogy ennek a gyermekkori befolyásnak következtében fogadok én magam is, még ma is mindent ellen-szenvvel és gyanakvással, ami német. Túlságosan megagitált annakidején
\ nagyanyám és Bika bácsi' türelmetlen ellenzékisége. Hiába tudom, milyen ostobaság különbséget tenni ilyenmódon nemzet és nemzet között. Gyer-meki lelkem lágy viaszába nagyon nagy erővel nyomták belé azt a képet, amint a mogyorónyi magyarságot, akár a kecskegidát az óriáskígyó, elnye-léssei fenyegeti tátott szájával Germánia. Az ilyen érzések ellen nem lehet
küzdeni. Ezek vérré válnak, örökli őket az ember. Hanem azért nem szabad semmiféle dühös acsarkodásra gondolni.r"
A kép egyik kétrétegű, fontos elemére szeretném fölhívni a figyelmet: az osztrák és a német egybecseng, sőt azonosul benne; a Habsburg Birodalom pedig Germániával azonos. Ennél, azt hiszem, ma már mindannyian össze-tettebbnek látjuk a kérdést. Az, ami Hunyadynál egy érzelmi beállítódás fi-nom lenyomata, nyers ideológiává vált az I920-as évek legharsányabb sza-bad-királyválasztóinál, s ez rejtélyes módon átöröklődött a második világ-háború utáni korszakra is. 5 hogy milyen felkészült és egyéb ként - illetve korábban - világos gondolkodású emberek szemléletében is központi sze-rephez juthatott, a polgári baloldali Szenczei László kis füzete példázza szemléletesen. Szenczei szerint a német ideológia hatása annak révén nyert teret nálunk, hogy "A középosztály nevelése csaknem kizárólag az egyhá-zak, főkép pedig a katolikus egyház kiváltsága volt", s egy egész nemzedék
"aulikus szellemben nevelődött", amely "a magyar sorsot lelkifurdalás nél-kül utalta be a német katholikus birodalomba, mely a nagy magyar láza-dókban az isteni rendnek ellenszegülő, bukásra kárhoztatott angyalokat lá-tott". Ez állítólag elősegítette a nemzetiszocializmus befogadását: "a német katholikus birodalom és a Habsburg-dinasztia iránt táplált elemi rokon-szenv, amelyet szinte árasztott magából az egyházias nevelés, eltompította a magyar öncélúság, a magyar nemzeti önállóság érzékét és engedékennyé tette a nemzetköziség németes fajtája iránt. A német katholikus birodalmi gondolat ápolása, e birodalmi keretbe való visszatérés szívósan ápolt remé-nye akaratlanul is odavezetett, hogy amikor a Ill. Birodalom bejelentette Bécsre az igényét, a közép osztály többsége számára igen nagy volt a kísér-tés, hogy a jelentkező új birodalomban annak az ígéretnek a beteljesülését lássa, melyre egész nevelése előkészítette". Szenczei nem tagadja, hogya katolikus egyház általában szemben állt a nácizmussal, de "sajnos, ez az el-utasítás nem tűntethette el teljes egészében azt a kétértelműséget, mely a magyar középosztályi fül számára minden Bécsből hangzó igébe beleját-szott. Egyszóval a magyar középosztály nevelése következtében hajlamos volt arra, hogy minden bécsi szóra rokonszenvesen, kellemes emlékezéssel rezdüljön meg".'
Ennek a történelemértelmezésnek az összes következményét az első vi-lágháború utáni magyar legitimizmusnak kellett elszenvednie, noha a mé-lyebb ideológiatörténeti vizsgálódás fényénél éppen ez a mítosz foszlik szét: a legitimisták nem voltak labancok, s ha Ausztria mellett nyilatkoztak, ezt éppen a harmincas-negyvenes évek birodalmi német világátszabási kí-sérletének ellenében tették. Hogy az előbbi állításon magam végezzem el a lehetséges pontosításokat: az alábbiakban nem egyik-másik legitimista
szer-veződéssel, párttal kapcsolatos ismereteket fogok csoportosítani, hanem né-hány meghatározó, programadó legitimista szemléletének fontos elemeit idézem majd.
Korábban, az első világháború előtt legitimizmus nincs, a terminusnak efféle visszavetítése céltalan volna. A legvilágosabb példa: Ady Endre ren-díthetetlen kurucként él emlékezetünkben, de 1906-ban, a Fejérváry Géza vezette darabontkormány regnálása idején Jászi Oszkárral együtt a király mellé állt a magyar ellenzékkel szemben - mégsem nevezzük őket legiti-mistáknak. Léteztek ez időben elkötelezett monarchisták is a magyar politi-kai életben, de ezek még csak nem is feltétlenül ugyanazok, akik a világhá-ború után legitimisták lesznek. (Zárójelben egyetlen megjegyzés az 1905-1906-os nemzeti ellenállás periódusáról: ez az a korszak, amikor a magyar eszme- és mentalitástörténet legfontosabb szálai azóta is szétválaszthatatlan módon összekuszálódtak; a másik oldalról nézve: ezóta válik szét - persze a felületen, tehát a közvélekedésbe leszűrődően - a magyar értelmiség nemze-ti és progresszív szárnya, s az 1918-as végzetes hasadás részben ennek a kö-vetkezménye.)
Annak sincsen sokkal több értelme, hogya legitizmust összekapcsoljuk a társadalmi berendezkedésre vonatkozó összes ókonzervatív elképzeléssel.
Ugyanis - természetesen - a legitizmus fő elve nem a társadalmi berendez-kedésre vonatkozott, hanem az államformára, illetve az alaptörvényre. Az egyik neves, bár - legalábbis társadalmi helyzetét tekintve - nem rangos le-gitimista, Lajos Iván azt írta erről a húszas évek végén, hogy "ma" a monar-chia is, a köztársaság is az önkormányzat egy-egyformája." A legitimizmus abból a közjogi gondolkodásból indult ki, amelyik a magyar politikai örök-ség egyik - vagy talán - legmasszívabb eleme, s amely úgymond sok szó-csépléssei járhat, másrészt viszont tagadhatatlanul levezethető az 1848-as alkotmányból, amire aztán a magyar elit 1861-ben és 1867-ben is támaszko-dott. A legitimista vezérférfiak, ifjabb Andrássy Gyula és Apponyi Albert ugyanazt az érvkészletet használták 1920-ban, és azt követően, mint amit Deák Ferenc, Kemény Zsigmond, Csengery Antal és Lónyay Menyhért 1861-ben, csak ők most nem Béccsel, hanem a magyar parlamenti többség-gel szemben alkalmazták ezeket az argumentumokat. Minden lehetséges előfeltevés dacára a legitimisták vezéralakjainak sokszor még a családi szá-Ion is volt függetlenségi, sőt forradalmi hagyományuk. A legitimisták har-mincas évekbeli hivatalos vezetőjének, Sigray Antal grófnak például a déd-apja volt Sigray Jakab, az állítólagosan jakobinus - tehát a Martinovics Ig-nác-féle - összeesküvés hét kivégzettjének egyike. (Találtam ugyan arra vo-natkozó utalást, hogy az ő emléke tabu volt a csaladban.' de arra nem, hogy ez még a Sigray Antal generációjára, illetve személyére is érvényes lett
vol-na.) A húszas évek második felének legnagyobb legitimista tekintélye, Apponyi Albert, a dualizmus korabeli ellenzék egyik vezetője az aulikus Apponyi Györgynek, a volt bécsi magyar kancellárnak volt a fia.Apja, halá-los ágyán - ez 1899 elején történt, a Széll-kormány kinevezésével esett egy-be, amellyel az apa szemben állt - azt kérdezte tőle, biztos-e abban, hogy jó lesz-e ez a változás a hazának. S amikor megkapta az igenlő választ, azt mondta, akkor rendben van; ez volt talán az utolsó beszélgetésük." A kan-cellár unokája, tehát Apponyi Albert fia, Apponyi György pedig cikkben tárgyalta, milyen összefüggés van a királyhűség és az 1848-as alkotmány, sőt, a legitimizmus és az 1849-es debreceni trónfosztás között, ezt a szöve-get bőven idézem később. A legismertebb efféle családi előtörténet persze az ifjabb Andrássy Gyuláé, a húszas évek legtekintélyesebb legitimista ve-zéréé, akinek édesapja, a kiegyezés utáni magyar miniszterelnök majd kö-zös külügyminiszter, aki a Monarchia falait fölrakta, köztudottan ezredes-ként szolgált a szabadságharcban, s nevét in effigie bitóra tűzték a bukás után.
A legitimizmus és a legitimisták csak a háború utáni első években voltak igazán a hatalom közelében, amikor - persze megszorításokkal - az egyik kormánypártot képezték, majd amikor a nem könnyen összetákolt egységes kormánypárt két szembenálló fő erejének egyikében - a keresztény csoport-ban - volt szavuk. Persze a "keresztény" és a "legitimista" terminusok nem képeztek analógiát, a későbbi legitimista pártvezér, Griger Miklós ekkor még szabad-királyválasztóként szemben áll Andrássyékkal. Akárhogy is, kezdetben nem a tagolt magyar politikai élet egyik jelentéktelen árnyalatát képviselték, ami fölött már eljárt az idő: a politikai nyilvánosságban tulaj-donképpen csak két fontos áramlat létezett, szabad-királyválasztók és legi-timisták, azaz mindenki a királyságban gondolkodott, köztársaságról senki nem beszélt, noha hónapokig nem is lehetett tudni, hogy az ország király-ság-e, vagy köztársaság, legalábbis nem szól erről a korszak meghatározó törvénye, az 1920:1.tc. sem, csak egy utólagos miniszterelnöki rendelet köz-li,hogy Magyarország királyság.
Azegyetlen jelentős politikai erő, amelyik 1918-1919-ben részt vett a köz-társasági hatalom gyakorlásában is, a szociáldemokrácia, amint tudjuk, az I92G-asválasztásokon nem indult. Oe legitimisták és szociáldemokraták kö-zött ez időben nincs a gyakorlatban megnyilvánuló éles ellentét, hiszen ek-kor éppen más a politikai tét. Még fontosabb azonban az, hogya legitimis-ták, de főképpen az "arisztokrata szárnyuk" - szemben például a szabad-királyválasztó fajvédőkkel, így Gömbössel, akinek belügyi államtitkárságát Bethlen István miniszterelnöksége alatt, 1921-ben egy ízben nekik sikerül megvétózniuk - a proletárdiktatúra összeomlása utáni első
kormányalakí-tási tárgyalások idején nem tartották kizárhatónak a szociáldemokratákat a kormányból. Komoly támogatottsága volt például Apponyi Albert minisz-terelnökségének, ő viszont a szocdemek nélkül eleve nem vállalta ezt? A következőkben pedig, mint tudjuk, a kormánypárt e két fő ereje gyakorlati-lag szemben áll egymással IV. Károly két visszatérési kísérlete idején - a második esetben fegyverrel a kézben. Akkor, amikor a fegyverek el is dör-dülnek - Budaörsnél -, a legitimista vezérférfiakat, Rakovszky Istvánt, Andrássyt, Sigrayt, Gratz Gusztávot, Beniczky Ödönt le istartóztatjak. s ezt utólag a kormány szentesítteti is a parlamenttel.
Árnyalja a képet az is, hogy e fő momentumot - az úgymond törvényes király visszahozatalát - a későbbiekben olyan pártok is elfogadták, amelyek más pozícióból indultak. Ez önmagában is elegendő ok arra, hogy az ókonzervativizmus vádját ne fogadjuk el. A meghatározó legitimista politi-kusok - elsősorban persze ifjabb Andrássy Gyula - 1920-as programjukban a törvényesség visszaállítását, a választójog kiterjesztését, a földosztás szük-ségességét hirdették. Tízegynéhány évvel később a liberális és a szociálde-mokrata program is elfér a legitimizmus ernyője alatt. Különösen a harmin-eas évek közepe tájának ellenzéki egységtörekvései - amelyek általában a legitimista vezérektől indultak ki - mutatnak rá erre. A korszak három libe-rális parlamenti pártjából kettő is csatlakozott ehhez az elképzeléshez.
Vázsonyi Vilmos korai haláláig legitimista maradt, a legmarkánsabb libera-lis párt vezetője, a korábban szabad-királyválasztó Rassay Károly pedig a harmineas években fogadta el a programot, s pártjának a háború előtti utol-só választásokon parlamentbe jutott öt képviselőjéből kettő is a legismer-tebb legitimisták közé tartozott: Gratz Gusztáv, a korábbi külügyminiszter és Apponyi György, Apponyi Albert fia. Apponyi György Esti Kurírbeli
publicisztikája annak ragyogó, s elméletileg megalapozott bizonysága egyébként, hogy katolicizmus, legitimizmus és liberalizmus között semmi-lyen szubsztanciális ellentét nem lehet, vagy legalábbis nem szükségszerű.
A harmadik liberális - bár inkább a polgári radikalizmus maradványaiból újraépítkező - párt, a Kossuth Párt ezzel szemben vitathatatlanul kőztársa-sági volt. Sőt, ennek vezéralakjai a pártok és ideológiák fölötti Szent Korona Szövetségek ellen létrejött Habsburg Ellenes Liga hangadói közé tartoztak.
A szociáldemokraták 1919végén, úgy tűnik föl, nem ellenezték a restauráci-ót, Később nyíltan köztársaságinak vallották magukat és a pártot. Végül Peyer Károly a harmineas évek második felében hivatalosan üdvözölte az ellenzéki egységtalálkozókat, amelyek elfogadták a legitimista alaptétele-ket, a parlamentben pedig, az egyik, az államformáról szóló vitába beleszól-va annak a véleményének adott hangot, hogy egy rendes királyság jobb is, mint ez a "grenadirmars" - azaz az 1920.évi 1.törvénycikken alapuló, a
tör-vény szerint is ideiglenes rend, amely éppen ebből az ideiglenes voltából és az ehhez kapcsolódó utólagos jogosítványokból következően, meg az alkot-mányos ellenőrzés korábbi technikáinak fölszámolásával tette lehetővé a diktatórikus próbálkozásokat, a szabadságjogok megcsonkítását, a parla-menti többségnek szavazógépezetként való működtetését. Pontosan ezek az állapotok azok, amelyeket a legitimisták szerint a legitim helyzet visszaáll í-tásávallehetne -lehetett volna - megakadályozni. A legfontosabb legitimis-ták közül sokan már Bethlennel szemben is - vagy folyamatosan, vagy időnként - ellenzékben vannak, Gömböstől Imrédyig viszont minden mi-niszterelnökkel határozottan szemben állnak, csak a háború alatt működ-nek együtt a kormányokkal - persze nem általában, hanem a nyilasok és imrédysták ellen, illetve a kiugrás érdekében. Azoknak, akiket fönt említet-tem, s akik közösen vállalták a mondottakat, ha még éltek ekkor, azonos sors is jutott. Sigray, Apponyi, Lajos Iván" - aki már a háború előtt bebizo-nyította a német hivatalos adatok alapján, hogy Németország el fogja veszí-teni a háborút," és akinek a német deportálás után a szovjetek által történő elhurcolást is el kellett szenvednie (onnan már nem is tért vissza) -, Rassay és Peyer közös blokkban volt elhelyezve Mauthausenban, Gratz Gusztávot is oda szállították, de ő később a táboron kívül került házi őrizetbe. Ugyan-ennek a tábornak egy másik, "egészségügyi" épületében őrizték Csekonics Iván grófot is. (Annak oka, hogy igyekeztem utánanézni a legitimizmusnak, éppen ez: megpróbáltam összeszedni, elolvasni az ország német megszállá-sa után deportált - főként Mauthausenbe hurcolt - úgynevezett prominens magyar politikusokra vonatkozó irodalmat, memoárokat. Köztük pedig, amint e névsorbóllátható, szép számmal voltak legitimisták.") Dachauba is jutott belőlük: ifjabb Pallavicini György őrgrófot, aki a legitimista Kettőskereszt Vérszövetséget képviselte anémet megszállás után összeko-vácsolódó ellenzéki szövetségben, a Magyar Frontban, oda hurcolták el.
Hazatérését követően aztán a szovjetek vitték el Szibériába; e második de-portálását ő sem élte túl. Apját, az idősebb Pallavicini Györgyöt pedig állí-tólag csak azért nem tartóztatták le a németek, mert betegágyban feküdve egyébként is képtelen volt bármilyen aktív politikai tevékenységre." A há-ború lezárását követő évben, 1946-ban halt meg.
Ami az Osztrák-Magyar Monarchiát illeti - ez tulajdonképpen logikusan következik a legitimisták egy részének korábbi ellenzéki szerepéből- távol-ról sem látták olyan idillinek, ahogyan azt ellenfeleik rájuk sütötték, vagy ahogy utókoruk szemükre hányta. Az viszont igaz, hogy - akár a független-ségi szárnyakhoz, akár a kormányhoz csatlakoztak korábban - inkább gon-dolkodtak birodalomban, mint nemzetállamban, tudták, hogya Monarchiá-tól való teljes elszakadás csak olyan körülmények között következhet be,
amelyek már előzetesen katasztrofális állapotok közé sodorták az országot.
Gratz a harmineas évekből visszatekintve így látta a kiegyezés idején létre-jött helyzet okát: "A régi magyar alkotmányos elv szerint, amely már 1514-ben Verbőczy tripartitumában is mint régóta fennálló jogszabály szerepel, sem a magyar országgyűlésnek akaratnyilvánítása, ha azt a koronás király nem szentesíti, sem pedig a királynak az országgyűlés hozzájárulása nélkül kifejezett akarata nem bír kötelező erővel és nem tekinthető a nemzet akara-tának. Az alkotmánynak minden megváltoztatása, amely nem a két tényező együttes akaratából jön létre, nem jogszerű úton keletkezik, hanem forra-dalmi tény. Forradalmak más nemzeteket gyakran előbbre vittek a fejlődés útján. Magyarországra nézve azonban a nemzet számszerű gyengeségére való tekintettel nagyobb érték a régi alkotmányhoz való ragaszkodás, mint a forradalmi kísérletezés, mert az alkotmány megingathatatlan alap, forra-dalmi tények pedig labilis állapotot teremtenek; az első a nemzet ellen irá-nyuló támadásoknál biztos bástyát alkot, amely mögé mindig vissza lehet vonulni, a forradalmak alakjában létrejött erőszakot pedig más erőszak mindig hatálytalaníthatja. Abban a viszályban, amely az 1848/49. évi ese-mények óta az uralkodó és a nemzet között fennállt, ez a két tényező nem találkozhatott másutt, mint a régi alkotmányosság alapján. Vissza kellett menni az 1848. évi törvényhozásig. azaz az utolsó törvényhozási aktusig, amely a király és nemzet egyetértésében jött létre. Ami azóta más úton tör-tént - tehát úgy az 1849. évi debreceni országgyűlés határozatai, amelyeket király sohasem szentesített, mint a bécsi kormánynak a szabadságharc leve-retése után a magyar országgyűlés hozzájárulása nélkül foganatosított in-tézkedései - jogilag érvénytelenek.r"
Ebben a konstellációban a király személye jóformán közömbös, ő volta-képpen az egyetlen személyben megtestesült intézmény, éppúgy, mint az angol monarchia hagyományos értelmezésében. Nem kizárt, hogy a király intézményének ez a beállítása részben Csengery Antaira megy vissza, akin keresztül a reformkori centralista program átszármazott a Deák-párt politi-kafölfogásába A húszas-harmineas években egyébként az angol monarchia példájára mutatott rá többször is Sigray (aki egyetemre is részben ott járt) -mint ahogya "restauráció", illetve aközép-európai helyzet megváltoztatása érdekében, végül Hitlerrel szemben is angol, francia szövetségeseket keres-tek, azokra hivatkoztak a legitimisták. Egyik 1938-ban megjelent cikkében például ezt mondta erről Sigray: "A különböző államformák közül az arisz-tokrácia az idők folyamán természetesen a monarchiához volt elsősorban kötve. Az arisztokrácia kétségkívül feladatát azonban [sic! nyilván azok-ban] az államokban tudja a legtökéletesebben betölteni, amelyekben alkot-mányos monarchia uralkodik. Sem parancsuralmi jellegű államforma
köze-pette, sem pedig a demokráciának gyökértelen és ahisztorikus formái kö-zött nem virul az arisztokrácia. Működése, amelyben a konzervatív érzéket az eszélyes haladással kell egybekapcsolnia, az alkotmányos monarchiában, melynek legjobb példája Anglia, tud leginkább kifejlődni. Nem akarok egyes országok politikai berendezkedéséről kritikát mondani, csak egyéni meggyőződésemnek adok kifejezést akkor, amikor kijelentem, hogy én ezt az államformát nemcsak az arisztokrácia álláspontjáról. hanem a nép egye-temének álláspontjáról is a legjobbnak, a legésszerűbbnek tartom."!
Ferenc József személyisége tehát e szempontból nem is volna lényeges.
Más kérdés, hogya királyban több legitimista szerint is volt felelősségtudat, komolyság, józanság, és feladatának tartotta a birodalom fönntartását fő-képpen azért, mert tudta, hogy ha nem sikerül megteremteni a régió nem-zeteit összefogó kapcsokat, akkor azok egymásnak fognak esni. Más kérdés, hogy jó vagy rossz eszközöket választott-e ehhez. Félreértések elkerülése végett: ez a jó minősítés is részben Gratztól származik, aki az 1905-ös nem-zeti ellenállás után a kormányra lépő nemnem-zeti koalícióhoz csatlakozott. A darabontkormány idején egyébként Rakovszky István a parlament alelnö-ke, ő tiltakozott az épület katonai megszállása ellen, ő javasolta a képvise-lőknek, hogya királyi leiratokat felbontatlanul küldjék vissza "a királyi biz-tosnak azzal az indokolással, hogy teljhatalmú királyi biztost a magyar al-kotmány nem ismer, és hogy a király és az országgyűlés közötti üzenetek közvetítésére egyedül a miniszterelnök van hivatva'i.i" Ugyanez a Rakovszky István tizenöt évvel később a IV. Károly melletti kiállása, a visszatérésben való szerepvállalása miatt vonul (bár rövid időre) börtönbe, s szenvedi el képviselői mentelmi jogának felfüggesztését is.Ezek mind az alkotmányossággal kapcsolatos kérdések, és természetesen már az első vi-lágháború előtti évtizedben sem célozták az Ausztriától való elszakadást.
Valószínűleg -legitimista vélemény szerint - a függetlenségiek vezéralakja, Justh Gyula sem gondolt a különválásra, legalábbis nem beszélt erről. Őt utóbb legitimisták azért marasztalták el, mert szerintük képtelen volt föl-fogni, hogy Magyarországot bármilyen veszély is fenyegethetné, akár bent marad a Monarchiában, akár különválik tőle.
Függetlenül azonban Ferenc József megítélésétől, IV. Károlyban - alkata, erkölcsi érzéke, kötelességtudata okán - a legitimista vezérek az eszményi uralkodót látták; ha nem tévedek, ezt főképpen a királynak a háború befeje-zésére vonatkozó őszinte szándékai és erre irányuló erőfeszítései alapozták meg. Az első világháború alatti különbéke-kísérletek bizonyítjak. hogy IV.
_Károly megértette és képviselni próbálta népei akaratát; másrészt azt is, hogy magyar király.ls
A legitimista álláspont - amely persze tiszta formájában ritkán nyilvánult
meg - világos: a Monarchiát nem kormányozták jól, és a Habsburgok sok-szor nem tudták betölteni hivatásukat, amely a térség feszültségeinek meg-szüntetése, a kiegyenlítés lett volna; másrészt számtalanszor megsértették a magyar alkotmányt. APragmatica sanctiót úgy értelmezték, mint a másik ol-dalról Gömbös Gyula - aki, miközben Hitlerrel paktált, harsány kuruc pro-pagandát folytatott a négyszáz éves elnyomásról. Bécs az örökös tartomá-nyok mintájára akarta kezelni Magyarországot, holott a kapcsolódó törvé-nyek egyértelműen perszonálunióról beszélnek. Az a szabad-királyválasztó érv, hogy nem szabad visszahívni az ország trónjára az egykori elnyomó-kat, mert ott folytatják majd, ahol abbahagyták, alaptalan, hiszen IV. Ká-rolyt talán be sem engedik Ausztriába, ő tehát csak magyar király lenne, ha visszatérne (ami persze nem zárja ki, hogy az európai érdekeknek megfele-lően utóbb visszaálljon valamiféle jogi kapcsolat Ausztriával). Ha pedig nem ő lesz a király, akkor minden ponton megszűnik a jogfolytonosság, még egy olyan konszenzus esetén is, ha választanák a királyt, de ő lenne az egyetlen jelölt. Ha nem jön vissza Károly, akkor kitolódik az ideiglenesség állapota, ami viszont vagy anarchiába sodorja az országot, vagy diktatúrá-hoz vezet. Vagy a király jön tehát, aki betartja és óvja azalkotmányt (ezt IV.
Károly deklarálta is visszatérési kísérlete előtt), vagy a vezér, aki maga szab törvényeket - s vagy betartja őket, vagy nem. A szabad-királyválasztók ar-gumentumát, hogya Monarchia szétverésével érvénytelenné vált a Pragmatica sanctio, s ennek következtében a Habsburgok trónöröklése, mert abban szerepel az együttbirtoklás, a legitimisták újra megcáfolták: ilyen kapcsolat nem magyarázható bele a szövegbe, és semmilyen egyéb, így ér-telmezhető törvény nincs; emlékeztettek továbbá arra, hogy ezt már Deák Ferenc is megcáfolta, aztán húsz-harminc évvel később éppen ifjabb And-rássy Gyula is többször kifejtette az osztrák alkotmánytörténészekkel vitáz-va.16
1933-ban aztán új aktualitást kap az egész kérdés. Hitler győzelme után Sigray, Csekonics és az idősebb Pallavicini György rögtön figyelmeztetnek az Anschluss veszélyére, amely máris korlátozná Magyarország független-ségét.17 Oe az is világos volt számukra, hogy Hitler a következő menetben nem áll meg Ukrajna határáig. A legitimista alternatíva az, hogy meg kell fékezni Magyarország Németországhoz való közeledését, a király visszahí-vásával is szorosabbra kell fűzni a kapcsolatot Ausztriával - gazdasági té-ren is -, támogatva az osztrák antinácikat, és meg kell értetni Franciaország-gal, Angliával és OlaszországFranciaország-gal, hogy az egyetlen lehetőség a náci biroda-lom megállítására egy közép-európai közép- vagy nagyhatalom kialakítása.
Ebben az évben a rendőrök passzivitása mellett szélsőjobboldali tüntetők támadják meg a trónörökös tiszteletére annak születésnapján rendezett
va-173
csorát tartó legitimistákat, aztán eljárást indítanak - az ünnepség, a mise és a vacsora szervezői, pontosabban a meghívó szétküldői ellen. Apponyi György egyik cikkéből" arra lehet következtetni, hogy ez az elkobzásos el-járás évente megismétlődött. Szerinte a m. kir. ügyészség "matematikai pontossággal" minden évben az elkobzás mellett döntött a Btk. 173. §-ára hivatkozva, a törvény kötelező ereje ellen való izgatás miatt. A bűntett is-mérveit a következő szövegrész meríti ki: "Őfelsége II. Ottó király".
1936-ban a vizsgálóbíró az "ügyészség megkeresésére hozott végzésé-ben" az indítványt elutasította, tévesnek minősítve az ügyészségi álláspon-tot. Az 1921.évi XLVII.tc. - idézi a vizsgálóbírót Apponyi - "tekintet nélkül arra, hogy, amint az a törvényjavaslatból, a nemzetgyűlés közjogi bizottsá-gának jelentéséből, a nemzetgyűlés tárgyalási naplójából kitűnik, kényszerítő körülmények behatására jött létre és a Budapesti Közlönyben gyászkeretben jelent meg, élő és hatályos törvény. Kötelező erejének megtámadása tehát kétség-telenül kimerítené a Btk. 173.§-ába ütköző bűntett jogi és tényálladéki ele-meit". De: "a meghívónak a kir. ügyészség által inkriminált szavai: 'Őfelsé-ge II. Ottó király' a törvény által használt 'megtámadja' kifejezésnek sem köznapi értelemben vett, sem jogi fogalmát nem fedi". A kritika jogát ugyanis magának a törvénynek a szövege is lehetővé teszi. Dr. Antalffy Ma-nó vizsgálóbírótói a következőket idézi aztán Apponyi: "A Btk.173. §-ának miniszteri indokolása szerint még bírálat és vitatás tárgyává is tehetők jogi és társadalmi intézmények, anélkül, hogy a talán téves bírálat büntetés alá esnék. A támadás a szenvedély felkeltésére, a bírálat a nyugodt meggyőzés-re számít. A meghívó szövege még eddig a megengedett birálaiig sem jut el, an-nál kevésbé tartalmaz a törvény által megkívánt tartalmú támadást az 1921.
évi XLVII. tc.rendelkezései ellen. Valakit azért, mert az 1921. évi XLVII. tc.
ellenére Ottót királynak tartja s ennek a véleményének kifejezést ad, a Btk.
171. §-ában meghatározott módon épp úgy nem lehet felelősségre vonni, mint azt, aki pl. az 1921. évi XXXIII.tc-be foglalt békeszerződés ellenére sem is-meri el, hogy Erdély Romániához, a Felvidék Csehszlovákiához, a Bácska }ugoszláviához tartozik államjogilag s ennek a véleményének akár sajtó út-ján is hangot ad. A törvényeknek megváltoztatására irányuló törekvés is megengedett mindaddig, amíg az törvényes eszközökkel történik. Ellenkező esetben pl. a revízióra irányuló mozgalom is, amely az 1921.évi XXXIII. tc. ren-delkezéseinek megváltoztatását célozza, a Btk. 173.§-ába ütköznék." A vádtanács ennek dacára megállapította, hogy Ottó Magyarország királyaként való em-lítése a törvény rendelkezésének megtámadását jelenti, elrendelte a meghí-vó minden egyes példányának, továbbá "a kéziratnak szükség esetén [... ] házkutatással kapcsolatos lefoglalását", s a vizsgálóbírónak "további eljárás végett" történő átadását. Apponyi mint a vacsorameghívó felelős kiadója, a