XXII.
lüisima^igar ttfltözcf a veszeűelein
bantása tervbe volt véve. Reizner azt irja
»Szeged történetében« (II. k. 330. 1.), hogy a felrobbantás »a polgármester felszólamlása következtében abban maradt.« Nem igy tör-tént a dolog: a felrobbantás azért maradt el, mert nem volt végrehajtható. Staindl alez-redes németnyelvű emlékezéseiben a követ-kezőket irja erről:
Március 9-én századommal kivezényeltek a Maty-hid felrobbantásához, amit, mint rendkí-vül fontos dolgot a vízvédelmi bizottság végleg elhatározott, hogy az árvíznek jobb lefolyása legyen az Alsó-Tiszába. A felrobbantandó objek-tum tulajdon képen egy töltés volt, melynek mindakét oldala téglafalból készült s amelyen egymás mellett három átjáró lyuk volt, de ezeket már a korábbi időkben beépitették. A hid a század megérkezésekor már viz alatt volt; nem tehettünk tehát egyebet, mint hogy a vizből kiálló mellvédfalakat lebontottuk és a viz le-folyásának könnyítése céljából a töltés koro-náján keresztben árkokat ástunk.
A zászlóalj-parancsnok szerint, ki a munkát felülvizsgálta, ezek az árkok nagyon beváltak, a viz árja nagyon kiszélesedett s viz nagyon, jól lefolyhatott az Alsó-Tiszába.
A falak lebontásának megkezdésekor nagy el-lenkezést tapasztaltam a lakosok részéről. A hid közepén ugyanis ott állott Nepomuki Szent János szobra.
Azt, hogy a szobrot is ugyanaz a sors érje, mint a hid mellvédfalát, semmiképen sem akar-ták megengedni s a fal lebontását is csak azzal a feltétellel engedték meg, hogy a szobrot
a vizből ki kell vinni a szárazra.
ígéretem szerint azokat az embereket, akik a szobor elszállítása körül fáradoztak, két forint-tal megjuforint-talmaztam.
Az éjszakát munkánk szinhelvén töltöttük s a közeli vámházikóbau aludtam a földre teritett bundán.
A Maty-hidnál, mely mint Slaindl leirásából látjuk, tulajdonképen nem is volt hid, az árviz szine 75 centiméterrel magasabb volt, mint a Tisza vizszine a város alatt; a le-folyás tehát ezen a szakaszon rohamos volt.
A szabadkai országút azonban, mely egy töl-tés tetején húzódott, megint elfogta a vizet, úgyhogy ezt a töltést is át kellett vágni. Ezt a munkát Benárd főhadnagy műszaki csapata végezte.
Március 9-én következett be Dorozsma egy részének pusztulása is.
Dorozsma azelőtt sohasem látott árvizet.
A város térképén szerepeltek ugyan »hidak«
és »töltések« (halastavi, putri és ugróhidi töl-tések), de ezeket a belvizek időnkinti fel-duzzadása tette szükségessé. A Maty-ér Szent-Mihály-telektől csaknem Dorozsmáig húzódott észak-déli irányban s egy árok kötötte össze a Fehér-tóval, melynek felesleges vize a Matyón át folyhatott le a Tiszába. Mikor március 8-án az árviz Szatvmaz és Dorozsma közt áthágta a vasúti töltést, ez a csatorna nagyon jó szolgálatot tett ugyan, de
kicsiny-
165-u n
1
nek bizonyult. A dorozsmaiak félreverték a harangot és lázasan dolgoztak nyúlgátjaik megerősitésén, melyek huszonnégy óráig meg is védelmezték őket. Miután árvizet még soha-sem tapasztaltak a dorozsmaiak, azt gyanitot-ták, hogy a szegediek szándékosan zúdították a vizet Dorozsmára, hogy a saját városukaK megmentsék. Mindenki szidta a szolgabirót, az elüljáróságot és a jegyzőt, akiket a nép hite szerint a szegediek megvesztegettek.
Szatvmaz és Dorozsma közt nagy verekedés is volt a kunok és magyarok között. Ennek a konfliktusnak a részletei egyelőre földeritet-lenek. Csak azt lehet tudni, hogy tizenegy szegedi embert a dorozsmaiak elfogtak és meg-kötözve a városháza pincéjébe vitték őket. Ez a tizenegy szegedi polgár egy dereglyén a dorozsmai nyúlgátakhoz érkezett s a kunok szerint az volt a szándékuk, hogy a nyúl-gátat elvágva, szabad folyást engedjenek a viznek Dorozsmára. Annak is vannak nyomai, hogy a dorozsmaiak és a szegediek egyik összetűzése alkalmával öt vagy hat ember meghalt; a hamar bekövetkezett katasztrófa azonban alkalmasint meggátolta ennek az ügy-nek a kivizsgálását.
A kunok elkeseredése igen nagy lehetett, mert amikor pár nappal a katasztrófa előtt a városban levő 10. cs. kir. huszárezredet elvezényelték Majsára és Halasra, a városi
166
elüljáróság felkérte báró Baumgarten állomás-parancsnokot, hogy a közbiztonság fentartása érdekében hagyjon valamennyi katonaságot Dorozsmán. Báró Baumgarten a saját felelős-ségére Dorozsmán hagyolt harmincöt huszárt Kolozsváry Dezső hadnagy (a későbbi hon-védelmi miniszter) parancsnoksága alatt. Egy hálálkodó nyilatkozatból, melyet a Pesti Nap-lóban tettek közzé, arról szerzünk tudomást, hogy Kolozsváry hadnagynak és huszárjainak fellépése nélkül a város egész elüljáróságát felkoncolta volna a nép a következő két ok-ból: 1. »mert Szeged megmentése végett el-adták drága pénzért Dorozsmát; 2. mert nem engedték agyonverni a töltéseknél elfogott szegedieket.« A szegediek elfogatása alkalmá-val, mint a hálanyilatkozatból látjuk, »csak öt vagy hat ember esett a népszenvedélynek áldozatul.«
A dorozsmaiak nem voltak nagyon követke-zetesek a veszedelem napjaiban. Mikor fel-szólitották őket a nyúlgátak megerősítésére, azt mondották, hogy »az felesleges időtöltés volna, mert úgysem jön a viz Dorozsmára soha.« Azonban, mikor mégis elment a viz Dorozsmára, mindenki »az urakat« szidta, hogy miért nem intézkedtek idejében a véde-lem ügyében?
Március 9-én délelőtt tizenegy órakor az árviz alulról megkerülte Dorozsmát cs
dél-167
nyugat felől zudult rá. Pár perc alatt a temp-lomig ért a viz és már tizenkét óra előtt meg-kezdődött a házak roskadozása. Zádory Károly jegyző előre látta a veszedelem nagyságát és már napokkal előbb gondoskodott egy csó-nakról, melyet a kántori ak előtt helyezett el.
Itt a csónakban állva várta a vizet, mely könnyen a hátára kapta. Mikor Zádory a vizből kimentett emberekkel a templom elé evezett, hogy partra tegye őket, mintegy há-rom-négyszáz ember káromkodva és fenyege-tőzve fogadta:
— Üssük agyon! — kiabálták a kunok. Ez is ezer forintot kapott a szegediektől, mikor eladták Dorozsmát!
A jegyző előrántotta revolverét, de ínég több hasznát vette annak, hogy a csónakját valaki visszalökte a mély vizbe és igv elme-nekülhetett.
Dorozsma nyugati haramadrésze rombadőlt:
háromszáz ház pár óra alatt összeroskadt és kétezer ember hajléktalanná vált.
A nép elkeseredése igen nagy lehetett.
Irányi Dániel a képviselőház március 15-iki ülésén a napirend előtt felszólalt és felhivta a kormány figyelmét arra, hogy »Dorozsmán a társadalmi rend megbomlott; a kétségbe-esés és elkeseredés oly fokra hágott, hogy iga-zán attól lehet tartani, hogy a vagyonhátorság megszűnik... Az asszonyok a templomban, a
férfiak a korcsmában vannak, mentésről nem gondoskodnak, sőt még azzal fenyegetőznek, hogy miután az ő házaik elpusztultak, még azokat a házakat is el fogják pusztitani, ame-lyek megmaradtak.« Tisza Kálmán miniszter-elnök erre a felszólalásra azt felelte, hogy már küldött katonaságot Dorozsmára.
Meg is érkezett Dorozsmára egy század baka, aminek első sorban a fogvatartott szegediek örüllek, mert egy szakasz gyalogos fedezete alatt csónakokra tették és a szegedi vasúti állomásra vitték őket. Amig fogva vol-tak, sokat szenvedtek, mert csak éjnek idején lopva adhattak nekik egy-egy darab kenyeret a huszárok, kik azért őrizték őket, hogy a nép agyon ne verje őket s akik a népet csak azzal tudták lecsendesíteni, hogy a foglyok majd megkapják méltó büntetésüket.
Meg egy adatunk van a dorozsmaiak és kunok konfliktusáról: mikor az egyetemi if'ak március 10 -én Szatymazra érkeztek s onnan csóna-kokon tovább indultak, hogy a mentés mun-kájában részt vegyenek, egyik csónakjuk Dorozsma felé lartolt, amelynek közeléből azonban a kunok puskalövésekkel elriasztot-ták őket. Ezek a diákok hozelriasztot-ták azután köz-tudomásra, hogy a szegediek, akiket a dorozs-maiak elfogtak, tizenöten vagy tizenhatan vol-tak, mikor megtámadták őket s közülök tizen-egyen éltek, mikor vérbefagyva beszállították őket, mint foglyokat Dorozsmára a városházára.
169
XXIII.