látta, a rév hogy üres s hogy nincs evező sem a parton:

Gyönyörű szép kebelét öklével verte, ütötte,

S szőke haját lenyirá. »Oh, hallod-e, Jupiter, így szólt:

H á t ő elmehet így ? Gúnyt űzhete vélem e jött-ment ? 8 nem fog a nép fegyvert ? H á t nem megy utána a város ? Veszteg csónakimat hát nincsen-e, aki eloldja?

R a jt a ! csak üszköt e lő ! F el a horgonyt! Kézbe lap átot!

. Oh de mit is mond szám? A h hol vagyok? Őrül a lelkem?

É n nyomorúlt! Oh jaj, m o s t bánom dőre hibámat ?

Akkor kellett von , hogy a trónust véle megosztám!

E z aztán becsület! Honi istent ez visz — a já m b o r!

Gyöngült agg apját, ez hordta, mesélik, a vállá n ! M ért szét nem szakitám, hogy vízbe dobassam a testét ? Mért nem ölettem meg pajtásait és a fiát is,

S tettem a kis hullát lakomának az apja elébe ? ! Kétes harcz lett von ? A h törődtem volna is a z z a l!

Halni akartam úgyis! Vettettem volna csak üszköt Tábor s gálya közé, hogy pusztult vón' apa s gyermek, S ez az egész fajzat s pusztultam vón’ velők én i s ! N a p ! te ki mindent látsz s tüz-szemmel nézesz a fö ld re ! H é r e ! ki bűm’ okozád s ki leginkább érted a szívem’ 1 E s te, keresztúton, sürü éjjel hitt Hekatém i s !

Bosszúló Dírák 1 S ti, a haldokló segitői — Halljátok szavaim’ s óh büntessétek a bűnöst. . . Szám csak ezért könyörög!«

105

S most Didó remegett. Rettentő terve vadítá.

V ér borítá szemeit, megfoltosodott neki arcza.

K ö z e l e d e t t a halál s ő máris holthalovány lett.

Nekiered dühösen, hogy gyorsan elérje az udvart, E s a magas farakást. . . Rálép, veszi trójai kardját Melyet hajh 1 nem ezért kért emlékül Eneastól 1 Trójai köntöseit, meg kedves, szép nyoszolyáját Búsan nézi s so k á ; gondolkodik, omlik a könyje.

Végre az ágyra ledől s legutolsó szózata hangzik:

»Oh ti ruhák, drágák, mig a sors szeretett meg az isten : Lelkemet általadom — most hadd szabaduljak a b ú tó l!

Éltem s azt az utat, mit a sors kiszabott, befutottam 1 E fejedelmi tagok most mennek, mennek a földbe!

Várost állíték, és láttam kelni falát is,

Férjem’ megboszulám (sújtotta karom gonosz öcscsét!) S boldog lettem vón’ — bőid Dg, csak a trójai gálya.

A z ne közelgett vón’, hogy e partra dobálja a szélvész!«

S ágyát csókolván, szólt: »Igy halok-é, boszulatlan’ ? íg y is jó a h alál. . . oly jó, így szállni a sírba!

Lássa a tengerről az a dárdán szörny eme tűzfényt, S néki a holtom majd gonosz ómen légyen az útra!«

íg y szólt. S kardjától szóltában mint diil a földre, Hölgyei jól lá ttá k ; látták, vér habzik a pengén, S vér Didó kezein. . .

106

V .

A E N E A S L E M E G Y A Z A L V I L Á G B A .

(VI. ének. 255— 315, 383 — 444, 449 — 473, 678 — 701.) Hirtelen, ép hogy a nap szétönti sugárit az égen.

Dördül alattok a föld, rázkódik a hegy meg az erdő, É s a fa árnyából hallatszik ebek vonitása.

» Jön, jön az istennő ! E l most, avatatlanok, innen U Szóla a vén papnő, »hagyj átok mind el a berket!

Te pedig indulj el s hüvelyéből rántsd ki a kardod’ ! M ost légy bátor, oh h ő s! Most szedd jól össze erődet!

Ennyit mondott csak s a kitárt barlangba nyomult be.

Á m az meg nem ijedt és ment be szilárdul utána.

Urai telkeknek, s ti is ott len, oh hallgatag árnyak!

Ti, Chaos és Phlegethon, örök éjszaka födte vidékek!

Engedjétek meg, hogy amit hallék, le is Írjam,

S fessem, amit sürü köd meg a föld mély öble borítnak!

Ment, ment mindkettő. Sürü árnyak közt, a magányban, Hádesz üres lakain meg pusztáit földjein által.

Olyan volt az utuk, mint hogyha kicsit süt a hold csak Erdő legközepén, hol Zevs elrejti a mennyet,

S fekete éj veszi el valamennyi alaknak a színét.

Mindjárt a kapuban, hol torka van ép a Hadesnek, Gyász s boszuló Gondraj helyezé el sátrai sergét.

Holthalovány Nyavalyák meg gyászosképü Öregség, (Mind oly szörnyű a la k !) meg a Munka is és a Halál is, Vétkes Öröm meg K éj s a H alál testvére, az Á l o m ;

Vélök szemközt ült a Harcz, a halál okozója, Vaslaku Enmenidák meg az örült Visszavonás is — Kigyó fürtjeiből sok véres pántlika csüngött.

Legközepütt vén szil terjengeti százados ágát, S ezen a roppant fán hiú álmok serge tanyázik,

S csüngenek — azt mondják — minden levelének alatta.

Sok más, vad szörny is lakik itt még, ép a kapuban:

Itt van a sok Centaur, kettős testével a Scylla Százkaru Briareus, meg a rémes lernai vadkan.

M ely sziszeg ijjesztőn, meg a lángzó kardu Chimaera, Gorgo s a Hárpia-had meg a hármas testű nagy árnykép.

Megrémül Eneás s odanyúl egyszerre vasához.

É s nekiszegzi legott a szembejövök csapatának.

H a csak a bölcs kalauz nem szól, h og y : testtelen árnyak S képzelt az az alak, melyet öltnek, idestova szállva.

Bátran rájuk ront, s jól megvagdalja a semmit.

Innen visz le az út Acheronnak habjai mellé.

E z iszapos, zavaros, tajtékzó nagy fene örvény, M ely a sarat s a fövenyt Cocytusba okádja szünetlen.

Iszonyú, vén révész ügyel itten mindig az árra : Charon, a szennyes öreg, akinek nagy, szürke szakálla Durva, bozontos, v a d ; két tűz-szeme lángol örökké;

Osszecsomózva nyakán, egy ronda köpeny fedi testét.

Hogyha evez, csáklyát használ, meg egy ócska vitorlát;

Vas-szinü csónakján így hordja a testeket által.

Bármily öreg, de azért üde, friss őnála az aggkor.

Idefut őhozzá valamennyi, ki ott van a parton:

Férjek s édes anyák, hült testei hős daliáknak.

Gyermekek és lánykák, haj adónként szállva a sírba, S iíjak, akik’ testét maga apjuk látta a máglyán — Oly sok, mint a levél, ha az ősz szele rázza a lombot, S hull, hull szüntelenül; oly sok, mint serge madárnak, Mely, ha elűzte a fagy vizen át más, enyhe vidékre, Szállott mély vizeken s most végre elérte a földet.

Kérve könyörgött mind, hogy e l ő b b vigye őket a révész, S vágyón nyújtották a túlsó part fele karjuk’ !

107

Majd ezt, majd meg amazt veszi Charon be a hajóba.

M íg a többieket tovakergeti messze a parttól.

Utjok' folytatják s közelítnek mostan a vízhez.

Ámde a Styxröl már meglátá őket a révész, Menni az erdőn át s a partnak irányzani léptök\

S Így, be se várva szavuk’, csak rájuk förmed azonnal:

»Bárkinek is hívnak, te ki karddal törsz e folyamhoz, [m e g ! Mondd iziben, mit akarsz? D e ne jöjj közelebb — hamar állj Árnyak földje ez i t t ! Csak az E j lakik itt, meg a Szender!

Styx vize csónakján át nem mehet az, aki é lő ! Bántam is én eleget, hogy Herkulesz átkele mégis, Hogy Theseust, Pirithoust rá hagytam menni az árra.

Bár isten fia volt s győzhetlen hős valamennyi!

A z békóba véré nagybátran a Tartarus őrét, S a remegő nagy ebet tova merte czipelni a tróntól!

E z e k a Plútó nejét merték kiragadni lakából!«

Erre csak ennyit mond a jós amphrysusi papn ő:

»Nincs szó ilyesről! K á r annyira megharagudnod!

K it se rohan meg e k ard ! A z a szörnyű kapus ezutáu is Rémítgetheti majd örökös vonítással az árnyat!

M eg Prózerpina is szűzen élhet bátyja lakában!

Trójai Aeneas ez, szent életű, hősi levente.

A k i az apjához vágy menni a mély Erebusba.

Hogyha e nagy kegyelet nem hatja talán meg a lelked’.

Akkor nézd meg e galyt — s a ruhája alól kiteremti — S ismerj rá! « Lelohad láttára a düh az öregben,

Szót sem szól többé, bámulja a végzetes ágat, E gyönyörű adományt, amelyet nem látliata oly rég.

Eordít csónakján s közelebb jő rögtön a parthoz.

108

É s miután elűzé a lelkeket ott a padokról,

Hogy nyílt légyen az ú t : befogadja a csónak űrébe A z t a roppant hőst. Recsegett is alatta a csónak É s hasadékain át beszivárgott bőven a hullám.

Férfiút és jósnőt átvitt sértetlen a vízen

S kék hínár közepeit létévé egy ronda mocsárba.

Cerberus itten u g a t; zajjal bétöltve a poklot Hármas torkából, itt fekszik a sziklaüregben.

Látja a szent papnő merevedni nyakán a kigyókat S dob neki mézzel gyúrt, kábító, bűvszeres ételt.

A z feltárja hamar szörnyű éhséggel a torkát E s békapja legott; iszonyú hátára hanyatlik.

Hosszan nyúlik igy el s barlangját teste betölti.

S most hogy az őr elaludt, Eneás a kapun besietve, Elmegy a hab mellől, melyen át meg senkise térhet.

H ang üti meg fü leit: bús jajszó, iszonyú sírás. . . Ott a küszöb táján csecsemőknek az árnyai szálltak, K ik nem is élvezték, mi az é le t! Csüngtek az emlőn Es elnyelte az éj, bús gyászba sodorta le ő k e t!

Ott mellettök azok’, kiket ál-vád külde halálra.

(Mindnek sorshúzás s bíró jelölé ki e lakhelyt;

Minős a vizsgáló; csak az ő keze közt van az urna, H íjjá a szellemeket, s megítéli az éltet, a vétket.) Ott ama sok bús lényt önkardjuk vitte halálba, Gyűlölték a napot s kiüzék testükbül a lelket.

A h ! odafönt a légén mily szívesen és mily örömmel Tűrné mind a nyomort, hogy’ tűrné mind el a m unkát!

Nem leh et! Ott van a g á t : az a csúf, szennyesvizü posvány!

S gátjok a Styx vize is, bekerítve kilenczszer e föld et!

Ott mellettök a tér, amely olyan messze benyúlik,.

A z a » keserves rét« ; így híjják itt ama tájat.

Hol, kiket a szerelem vitt kegytelenűl a halálba.

Mostan lombok alatt bujkálva bolyongnak alá s fel.

Még a halálban sincs, még mostan sincs nyugodalmuk!

Köztük a szép pún nő, kit fris sebe külde e helyre, Jár-kel az erdőn á t ; amint közelebb megy a hérosz.

Bár sűrű volt a homály, ráism ert; úgy tűn elébe.

Mintha a hó elején felhők közt látjuk az égen, V agy csak gondoljuk, hogy látjuk kelni a holdat.

109

H u ll a szoinébül a könj, s így szól liozzá szeretettel:

» Haj n a ! szegény Didó, hát nem hazudott aki mondta, H ogy már meghaltál s hogy aczélod vette el élted ? ! S hunytodat é n okozám ? H alljátok’, csillagok, esküm’, E s ti is égi lakók, s ha van itt len a földön igazság, H alld Hádesz magad is : szép partjid fájt odahagynom!

Oh de az É g, mely most készt bolyganom át sürü éjen, Árnyak nagy seregén s e penész-boritotta vidéken:

A z rendelte el íg y ; és én sohse, a h ! sohse hittem, Hogy válásunk majd oly nagy bút hoz kebeledre!

Á llj meg, oh Didó, állj ! N e szaladj, ne szaladj el előlem ! M ért fu tsz? M ost hagy a sors teveled szót váltnom u t ó l s z o r ! « íg y kérlelte a hős a bús nézésű királynő

Lángra gyuladt szivét és még sürü könnyet is ontott.

Elfordult Didó s szemeit leszegezte a földre — Aeneas ajkától heh nem indult már meg az arcza!

Vélnéd, hogy kőszirt vagy nagy marpessusi szikla.

Eölrezzent azután, ment, futvást, telve bosszúval, Erdő árnya közé, hol hajdani férje Sychaeus M ost viszonozza hiven gondját meg régi szerelmét.

Anchises ott állott, hol bájos völgybe rekesztve, Árnyak serge tolong, mely visszamegy újra a hUdre, vS őket nézegető. Vizsgálta utódai szám át:

Hány unokája leszen s vaj’ milyen lészen a sorsuk.

Végzetük’, erkölcsük, s hogy nagy lesz-e majd a hatalmuk?

110

Persze amint látá, fia hogy’ jő által a füvön.

Nagy volt benn’ az öröm ! K arját ölelésre kitárta, Arczán köny csörgött és drága fiához imígy szó lt:

»Itt vagy végre tehát? A kipróbált gyermeki hűség Győze utad bajain? H á t láthatom arczodat újra?

Hallhatom újra szavad ? H á t szólhatok újra tevéled ? A h ! ezt rég sejtém ! Kég h ittem : megjön ez óra,

S számítám az id ő t. . . H át nem csalt mégse reményem!

J a j ! hány tengeren át, hány földön kergete sorsod,

Hány vészt állottál, hogy elszakadál az apádtól!

A h ! hogy félt a szivem, hogy rád majd Lybia bajt h o z !«

» Szellemed, édes apám, szólt Aeneas, egyre elém tűnt, E s az kényszeritett, hogy e gyászos tájra bolyongjak!

Ott van a gályám most a tyrrhén vizen. Oh adjad, A dd ide jobbod’ h á t ! Ölelésem elöl ne osonj k i !«

íg y szólt, közbe’ pedig sűrű köny folyt végig az arczán.

H árom próbát tett, hogy az atyját általölelje, Á m de a szent árnyék keze közzül egyre kisiklott.

Könnyű szellőként, álomként, mely tovaszárnyal!

111

N r S U S É s E Ü R Y A L U S .

(TX. én. 175— 450. v.)

Hirtacus fia volt ép aznap a várkapu ő r e : Nisiis, az ifjú hős, aki eljött Ida hegyérül, S aki a lándzsáját s nyilait gyönyörűn repítette.

Véle meg E u ryalus; valamennyi között ez a legszebb;

N ála delibb harczos nem forgata trójai fegyvert.

Akkor kezdett csak pelyhedzeni ifiui bajsza.

E gy a szivök s leikök, csakis együtt mennek a harczba, S akkor is ép együtt őrizték ketten a várat.

S Nisus megszólalt: »Vajon isten kelti-e vágyam?

V a g y tán istenként kel bármily szívben az ily vágy ? Valam i úgy sarkall, hogy menjek harczba, avagy hogy

Kezdjek mást, de nagyot. . . Nem , nem kell nékem e nyugvás!

N é z d : a rutúlus liad, hogyan el van már bizakodva!

Itt-ott ég csak a tűz, mindnyáján győze az álom V a g y a boros kancsó; mély csöndben hallgat a tájék.

H alljad tervem’ hát, óh halld, mi jutott az eszembe!

L ám , a nép s a tanács óhajtná visszahivatni E n é a st; mind vágy hirmondót küldeni hozzá.

A d ják meg teneked, mit kérek — az én kebelemnek

M aga a hír is elég — s én azt hiszem, ott a halomnál Lelnék tán egy utat, Pallantaeuml>a vezérlőt!

Bámult Euryalus s kelt dicsvágy ifjú szivében;

És mindjárt azután így szól a lelkesedőhöz:

»Ily nagy dolgokhoz mért társul nem veszel engem ? Ily nagy vészbe, oh mondd, egyedül hagyhatlak-e rontni ? H a jn a ! Opheltes, apám, aki úgy megszokta a harczot, Argosi fegyverzaj meg trójai vész közepette

Nem neveié szivem’ íg y ! Mondd, tettem-e én neked ilyet, A m ialatt te meg én Eneást száz bajba követtük ?

Lelkem van nekem is, megvetni a napnak a fényét, S azt hiszem, olcsó á r : ily hirért adni egy é lte t!«

112

S szólt N is u s : » Tudom én, hogy tőled más ki se telnék ! Nem , nem kétlém e z t! ü g y adjon majd diadalmat S hozzon vissza Zeüsz vagy más kegyes úr főn az égben!

De ha talán mégis — sok vészszel jár ez a tettem — Valam i véletlen, vagy egy isten az éltemet o ltn á : Élj túl, azt akarom ! Hisz a lét illőbb a korodhoz!

Hadd legyen egy, ki kivált, csatatérről elviszi testem’, S szépen a földbe tem et; ha nem engedi ezt meg a végzet.

Hoz majd áldozatot, s hány sírt a messze halottnak’ ! A z t sem akarnám, ládd, hogy bút s kínt hozzak anyádra.

A rra, ki annyi közül egyedül kísérte szülöttjét, S aki Acestesnek nem bánta a nagyfalu v á r á t!«

S szólott E u ryalus: »M it is érvelsz ? K á r a beszédért!

Elszántam magamat s a határzatomat nem adom f e l!

K a jt a ! siessünk m o st!« Pár őrt mindjárt föl is ébreszt, Váltsák őket fel, s maguk elhagyják amaz őrhelyt.

Elmegy a két hű társ s a királyt keresik legelébb is.

Akkor minden lény már édes szender ölében Elfeledő gondját s lelt enyhet szíve bajára.

Á m de a trójaiak legbátrabb, ifjú vezéri

M ég tanakodtak mind, meghányva hónuknak a sorsát, Hogy mi tevők legyenek’, s Aenásnak lesz-e ki hírt visz ?

Pajzsosai! álltának ott, s neki dűlve a hosszű gerelynek, E p a tér közepén. Egyszerre közelgete Nisus

S Euryalus, s kérték, hogy ereszszék hát oda őket;

Nagyban fő a fejük s a gyűlést nem h’jába zavarják.

Julus eléjük lép s Nisusnak m ondja: beszéljen!

S Hyrtacus fia szólt: »Halljátok, trójai hősök, Jó szívvel szavaink, s a korunkat senkise nézze!

Csendes az ellenség, bor s szender nyomta le őket.

Retten fölfedezénk egy titkos, nagyszerű ösvényt, E p az egyik kapunál, a tenger legközelében.

Ott alig ég most tűz, s csak gyér füst száll fel a mennynek.

Hogyha megengeditek, felhasználnék e szerencsét, S mennénk Enéás- meg a pallantéi falakhoz!

S ő nagy harczok után, jó bőven hozva a prédát.

M ajd eljönne legott. Nem véthetnék el az útat.

Hogy V vadat űzénk ott, látók pompásan a völgyből

In document LATIN KÖLTŐK (Pldal 109-118)