A SZERELEM MUVESZETE-böl
8 csillámlott az ezüst kétszárnyű nagy kapujáréd
S hogy ideért Phaeton lejtős hegyi útakon által, S ahhoz lépett hé, ki hogy apja-e, valaki kétlé : N agy nemzője felé kezdett mindjárt közelitni.
Ám de megállt rögtön; nem hírta közelrül a fényét.
Ott székeli Phoehus -gyönyörű bíborköpenyében,
Nagy, aranyos trónján, melyen égtek drága smaragdok;
Jobbján és balján a Napok, meg a Hónapok, Evek, Századok és Órák, mik közt egyforma a távol.
Ott állott a Tavasz, szép ifjú fején koszoriival.
Meztelenül a Nyár, nagy kévét hordva kezében, Vélök az Ősz, rondán a sok szőlő-taposástól.
É s a jeges T él is, torzonborz hószinű hajjal.
Sol, ki középütt van s lát mindent, látja fiát is, H ogy’ néz, hogy’ bámúl, a sok újtól szinte ijedten.
»M ért jösz — szól hozzá — mért jősz, Phaetónom, e várba ? ]Mondd meg, oh drága fiam, kit sohse tagad meg az a p ja !«
S ez felel: »Oh Phoebus! Te a mindenségnek a fénye.
Hogyha megengeded azt, hogy mondjalak édes apám nak:
Bizonyitékot is adj, hogy higyjen bárki fiadnak!
Irtsd ki a szivemből, óh irtsd ki, Apollo, e kételyt!«
190
* Kisebb-nagyobb kihagyásokkal.
191
I g j szólt. A p ja pedig levevé súgár-korouáját Es aztán intett, jöjjön közelebb, oda m ellé:
»H add ölelem derekad'! M éltó vagy, Phaeton, arra, Hogy Sóinak fia légy. Igazat ballál az anyádtól.
S bogy meggyőződjél, most kérhetsz bármi kegyelmet — É n megadom mindjárt. S hivom eskümnek tanújául Hades csúf mocsarát, hova sohsem hat le a fényem !«
íg y szólt; s az mindjárt esdeklett nagy kocsijáért S hogy szárnyas lovait s fékét egy napra odadja.
Bánta az esküjét és rázta fejét a napisten
Háromszor-négyszer. »Lám , igy szólt, óhajod által Ostoba lett esküm ! Bár mondhatnám: nem adom m e g ! Csak ez az egy van, ez egy, amit megvonni akarnék!
Nézz a világon szét, amelynek olyan sok a kincse.
É s a menny, a föld, a tenger javai közzül
Bármit kérj tőlem : hidd, semmitsem tagadok meg ! E zt ne kivánd egyedül! A h , ez nem volna ajándék — Inkább átok vón’. Ez a kegy gyász volna — ne kérjed!
M ért öleled nyakam át, hízelegve e gyönge karokkal ? K étkedel? Oh megadom — hiszen esküt mondtam a Styxre!
Bármit kívánhatsz ; de kívánj hát jobbat, okosbat!«
íg y intette a Nap. S ez rá nem hallgat a szóra,
Szándéka meg nem inog. Neki kell a szekér, s szive lán gol!
S mert nem késhete már, odavitte az ifjút Apolló Ahhoz a nagy kocsihoz, melyet Vulkán keze gyártott.
Tengelye is szinarany, meg rudja is, és a kerék is, M íg a küllőket szinezüstből rakta Hephaestos.
Drágakövek s chrysolith fénylettek a rúdnak a végén, S visszasugározták a dicső Phoebus ragyogását.
H át amint a kocsit s nagy díszét nézi az ifjú, Egyszer csak kinyitá a pirosló keleti égen Biborszín kapuját és rózsás termit a Hajnal.
Szétfut a sok csillag s Lucifertől összeterelve
Lemegy az égrül a nyáj, s legutólszor mén el a pásztor.
VA2
S látva a Nap, hogy a fr)ld s a világ kezd már pirosodni, H ogy már Limának letüuőben egészen a szarva,
Titánnal befogat s a Hórák gyors seregével.
Izibe’ megtették s a tüzetlelielö paripákat.
^Melyek jól laktak bö mennyei ambróziával Kivezeték menten, szájukba helyezve a zablát.
Könnyeden és ügyesen rápattan a Nap szekerére S benne megáll Phaeton; nagy örömmel fogja a gyeplőt S köszöni apjának, ki leverten nézi a földről.
IVíár azalatt a lovak — Phlegon és Eous meg Aidhon S vélök Pyroeís megtöltik lánglehelettel
Mind az egész levegőt és rugdossák a kapákat.
S Thetis nem sejtvén, hogy elvész majd unokája.
Nyitja a nagy závárt s a világ megnyilik előttük.
Nekirohantak most és átvágtattak a légen, Szelve a felhőket; s nagy szárnyuktól tovavive, Elhagyták keletet, mely ott van az ég ama részén.
A kocsi könnyű volt, s nem is érezték meg a sú lyát;
Mindjárt észrevevék: nem a rendes igát viselik most.
S mint a hajó is inog, fenekének a súlya ha nincs meg, Idedül és odadül, mert tán könnyű a haboknak:
Úgy ugrál a szekér, hiján a régi tehernek;
Közbe le- s felszökken, mint hogyha egészen üres vón’.
Látták ezt a lovak s a régi utat tovahagyva.
M ár a szokott rendet nem tartja be bősz rohanásuk.
Megreszket Phaeton s nem tud mit tenni a fékkel.
Elfeledé az utat, s tudná b á r : nem bir a lóval.
Látja a csillagos ég sok mindenféle csodáját S az iszonyú vadakat meg-megbámúlja remegve.
Arrafelé van a hely, hol a Scorpio kétszeres ívbe Görbíti lábszárát, ahol ollójátul a farkig
K é t csillagzatnak lepi el birodalmit a teste.
S hogy a fiú lá tá : feketén csurg róla a méreg.
S már-már hozzá ér, sebbel fenyegetve, az o lló : Fagy szíve. . .Ö rült lesz s elereszti kezébül a gyeplőt.
Érzik a tűzparípák, hogy a fék a hátukon immár, S mind kicsap útjából. M ert nincs kocsisuk, tovarontnak X em -járt tájakon át. Csak szöknek, amerre akarnak.
Törvény, gát nélkül; nekimennek az aetheren égő, M illjó csillagnak, s viszik űttalan úton az ifjút, M ajd feljebb s feljebb, majd meg lerohannak a lejtőn.
É s iramodtukban közelednek a földhöz is olykor.
Megbámulja a Hold, hogy nála lejebb megy a bátyja;
Ttt-ott meggyúlnak s füstölgeni kezdnek a felhők.
És ahol hegy van, már kezd lángolni a föld i s ; Hasadozik, rést kap s szárad, hogy nedve kipárolg;
Tar lesz sok legelő, lombostúl ég meg a cserfa.
S a kiaszott szántók még tápot nyujtnak a lángnak.
S még ez semmise von’. Elvész sok nagyfalu város, E l sok szép ország s hamuvá lesz ezernyi lakója, É g a sok erdőség és fenn lángolnak a bérezek!
S most a nagy J upiter tanúságul hítta a mennyet S azt akié a szekér: hogy a végzet’ közbe ha nem lép.
Mindent széjjeldűl. Oszt’ fölmegy rögtön a várba.
Honnan a felhőket küldözgeti ránk a kezébül.
Honnan dörgni szokott meg a mennykőt szokta lesujtni.
Csakhogy most nem volt sem fellege, mit lezudítson.
Nem volt zápora sem, mit ránk önthetne az égbül — H á t dörgött egyet. . . Czélzott s a kocsisra liajítá Iszonyú villám át; megölé s levetette helyéről, Oltva a tűz erejét még szörnyebb tűz erejével. . .
193
I V .
N A R C I S S U S É S E C H O .
(III. 351 — 510.)
. . . Egy gyei már több volt tizenötnél évei száma.
Félig gyermek volt és félig ifjú legényke.
Sok fiú megszereté, a szivét sok leányka vadászta Csakhogy Narcissust gőgössé tette a szépség, E á se tekintett vón’ se fiúra, se barna leányra.
E A D Ó : L A T I N K Ö L T Ő K . 13
Egyszer meglátá, amint hajszolta a szarvast.
A z a zajos tündér, aki minden szóra felelget,
S mindig u t ó b b szól csa k : meglátta a hangzatos Echo.
T e s t volt még akkor, nem h a n g csak, bár fecsegéshez Akkor is értett már s a szokása a mostani volt m á r : Hogy sok szó közzűl az utolsót újra kimondja.
Hére miatt ilyen ő ; ez sokszor leste a férjét.
H ogy az a hegyben járt a nimfákkal mulatozni.
E s Echo ilyenkor ravaszúl tartotta beszéddel:
M íg ö szólt, azalatt elszöktek szépen a nimfák.
Hére nyomára jutott s szólt: » í í y e 1 v e d csalt meg, ezéi't hát Kis-szavu légy ezután, hangoddal ne nagyon élhess!«
S megteszi, amit mond. S a lány a beszédnek a végén Megkettőzi a szót, s mit Jiallott, azt kikiáltja.
Uttalan utakon át meglátja bolyongni az ifjút,
S mindjárt lángra gyulád s megy titkon a lépte nyomába.
Megy, megy, s ahogy megy, mindinkább nőnek a lángok.
Mintha a fáklyának helemártják kénbe a végét, E s mihelyest tüzet ér, mindjárt kezd égni lobogva.
Gyöngéd, szép szóval jaj hányszor akarta köszöntni, Esdeni hányszor a k a rt! Természete sohase hagyta — Szót ő nem kezdhet! D e szabad volt várnia hangot, Melyre saját hangját válaszkép küldje feléje.
194
Észrevevé a fiú, hogy mind odahagyta a társát,
S szólt; »Van-e valaki itt?« E s » I t t !« viszonozta az Echo.
A z hám u l: néz, néz, fürkész szeme erre meg arra, S hangosan igy szól: » J ő j j!« S az rögtön híjjá a hívót.
Visszatekint — kise jő. »H á t mért futsz — mondja — előlem ?»
E s amiket mondott, ismét meghallja a szókat.
Hüledez, aztán szól, tévútra vezetve a h an gtól:
»H ej, menjünk együtt!« S egy szót se felelt szívesebben Echó, mint eme szót; » E g y ü tt!« E s áll a szavának;
K im egy a sűrűből, a remélt nyakat általtölelni.
A z fut s futtában k iabál: »E1 e kézzel előlem ! Inkább meghalok én, hogysem karod átöleljen I«
A z nem mond egyebet, csakis ezt; »Karod általtöleljen!«
Tölgyek alá búvik, levelekkel födve be arczát N agy szégyéltében, s barlangba’ tanyázik azóta.
Á m de szerelme, az él, sőt megvettetve, növekszik. — S mostan az éber gond gyöngíti szünetlen a testét, Bőre lefonnyad, aszik, s tovaillan vére a légbe.
H angja marad csak meg, meg a csontja — de nem,csak a hangja, M ert a z kővé vált. lm ezért láthatlan az erdőn,
Bérczen ezért lappang, bár hallani — hallja akárki;
Semmije sincsen már, ami élne, csupáncsak a hangja, íg y járt véle Echó s sok más vizi és hegyi tündér, íg y játszott minddel — nem köll neki férfiu-szív se.
E gy, kivel igy bánt el, kezeit fölemelte az égnek:
»Ig y égjen maga i s ! K it imádd, az övé ne lehessen!«
Ekkép szól s Nemesis meg is adja, amit szava óhajt.
F olyt egy kis patak ott, szinezüstként csilloga h a b ja ; Pásztor nem bántá, nem ivott sem a kecske belőle, Sem másféle barom ; meg nem zavara a madárka Avvagy az erdei v a d ; nem hullt bele még falevél se.
Frissen a nedvétől, szép pázsit nőtt körülötte, S fák, mik a napsugarat gátiák, hogy át ne hevítse.
Fáradtság, hőség ideűzték egyszer az ifjú t:
E p forrást keresett, aztán vonzá az idő is.
S szomja, ahogy lecsitűlt; más szomj támadt kebelében;
Ott iszik, és az a kép, mit lát, lebilincseli szívét;
Szereti, bár nem te s t: testnek hiszi, ami csak árnyék.
Csüng önszépségén: nem mozdul egy izma, csudálja.
Nézi merőn, hosszan; vélnéd, hogy pároszi márvány.
Fekszik a földön s lát két csillagot, önszeme párját, S fürtöt, amely méltó Bacchust diszesítni s A p o lló t;
Lányarczára mered s elefántcsont-színü nyakára, Száját nézi s a pirt, mit hó színére leheltek.
Mindent megbámúl, amiért lön bámulatossá,
Omaga vágyja magát, a d i c s é r t ő és a d i c s é r ő ; Kéretik ő és kér, meggyúlad s gyújt egy időben.
Csókot hányszor adott a tünde, csalóka haboknak, Vizbe a két karját, hogy a szép nyakat általölelje, Hányszor bémerité — de magát ott el sosem é r i!
195
' 13*