Egyetemesség vs. kulturális pluralizmus
„Nehezen elviselhető gondolat, hogy az idő egy megha-tározott pillanatát követően a történelem megszűnt valósá-gosnak lenni. Anélkül, hogy ennek tudatában lehetett vol-na, az emberi faj hirtelen elveszített e a valósághoz fűződő kapcsolatát. Eszerint mindaz, ami azóta történt, nem len-ne igaz, éppen csak len-nekünk len-nem lehetlen-ne erről tudomásunk.
Legfontosabb célunk és kötelességünk, hogy megkeressük ezt a pillanatot, mert amíg meg nem találjuk, tovább kell folytatnunk a jelenlegi rombolást.” (Elias Canett i)
A kultúra mint köztes világ
Karl Eibl: Kultur als Zwisch enwelt. Eine Evolutionsbiologisch e Perspektive (A kul-túra mint köztes világ. Fejlődésbiológiai megközelítés) című művében1 a kultúrát az emberi idegrendszer és a külvilág közt közvetítő köztes világ gya-nánt defi niálja. Az állatoknál ezt a szerepet az ösztönök játsszák, de a kultúra az ember esetében sem tekinthető valamiféle pótszernek, mely az ösztönöket helyett esítené, hanem olyan vezérlőrendszernek, mely – az embernél is meg-határozó jelentőségű – ösztönműködéseket hatékonyabbakká teszi, az ösztö-nök és a konkrét cselekvés közé olyan konstruált világokat iktat, melyek a cselekvéseket egy koherens világkép elemeiként integrálhatják. Ezek a konstruált világok azonban, fi gyelmeztet Eibl, plurálisak. Nem csak az egyé-ni és a közösségi tapasztalat alakítja őket folyamatosan, de gyakorta ugyan-annak a személynek az eltérő cselekedetei is eltérően strukturált köztes vilá-gokba illeszkedhetnek. A szerző a híres tételt is átértelmezi, mely szerint
„nyelvem határai, világom határai”, amennyiben az egyéni és közösségi
ta-1 Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 2009.
pasztalat magát a nyelvet is folyamatosan megújítja. A tapasztalatban, azaz a köztes világként értelmezett kultúrában megjelenő valóságelemek magát a kultúrát, implicite a nyelvet is átalakítják, s természetesen maga az átformált kultúra is a létezés objektív entitásaként alakíthatja az emberi tapasztalat számára közvetlenül hozzáférhetetlen, számunkra tehát csupán vir tua li-tás(ok)ként létező valóságo(ka)t is. A tapasztalat által felkínált információk a kultúra köztes világaiban az idegrendszer által feldolgozott és a mindennapi gyakorlat számára preparált formában őrződnek meg. Az emberi cselekede-teket következésképpen öröklött adaptív tényezők és a köztes világ(ok)beli információkínálat közti folytonos kölcsönhatás defi niálja. A fejlődésbiológiai nézőpontból fakad, hogy Eibl szerint, „Minden nép viselkedésmódjának közös alapja egy közös képesség-készlet, mely a történelemelőtt i időkben alakult ki, és amely aztán eltérő körülmények közt eltérő viselkedésmódokhoz vezetett . Emellett a külön-böző kulturális kontextusok bizonyos képességeket erőteljesebben, másokat kevésbé erőteljesen, ismét másokat bizonyos esetekben egyáltalán nem jutt att ak érvényre.
A valóban egyetemes vonások tehát a közvetlen vizsgálódás számára nem hozzá-férhetőek, lévén, hogy a szó szigorú értelmében pusztán lehetőségekként léteznek.
Ezeket tehát először is hozzáférhetővé kell tenni.”2
Amikor tehát a változás kultúrájáról beszélünk, mindenekelőtt azokat a változásokat kell szem előtt tartanunk, melyek – az elmúlt évtizedekben – világainkban lezajlott ak. Ezeknek a változásoknak a közös megnevezése a válság. Világunk minden lényeges vonatkozásban válságban van. Ezt a kij e-lentést azonban már eleve viszonylagossá teszi az a tény, hogy a létezés maga is egyfajta válságjelenség. A biológiai és szociális rendszereket válságok sza-bályozzák. Az a biológiai vagy társadalmi rendszer, amely nem válságokon át bukdácsol előre, halott . A két válság közti kiegyensúlyozott nak tűnő pilla-natok az egyetemes válság rövid és átmeneti mozzanatai csupán. A biológiai és társadalmi folyamatokat az egyensúlyi helyzet körüli, s folyton szélsősé-gek felé lendülő ingamozgások tartják fenn. Azaz éppenséggel a válság az, ami a folyton változó világ talán legfontosabb állandójaként azonosítható.
Az a válság azonban, mely napjainkban zajlik, nem ilyen természetű. Ez a válság – egészen pontosan válságok – az egyensúlyinak tekintett állapotot magát kérdőjelezik meg. Erről derül ki fokozatosan, hogy puszta látszat volt, melyet csupán óriási anyagi és szellemi veszteségekkel (azaz a környezet lepusztítása, a nyakló nélküli fogyasztás, az intellektuális szükségletek be-szűkítése árán) lehetett fenntartani, s mára már fenntarthatatlanná vált. A szélsőséges megoldásokhoz való további ragaszkodás elkerülhetetlenül a
2 I. m., 64.
rendszer összeomlásához vezethet. Sőt, úgy tűnik, ha nem lépünk idejében, bizonyos folyamatok visszafordíthatatlanokká válnak, magyarán a negatív visszacsatolás a destruktív tényezők robbanásszerű halmozódásával járó po-zitív visszacsatolásba csap át. Az egyetlen lehetőség az ingamozgás keretfel-tételeinek megváltoztatása. A megtagadott hagyományokhoz, illetve azok bizonyos, továbbra is lényeginek bizonyuló aspektusaihoz való visszatérés.
Ha ez még egyáltalán lehetséges…Úgy tűnik, modern-posztmodern vilá-gunkat már nem az egymást kordában tartó ellentétek irányítják, hanem a – minden forradalmak (lásd pl. tudományos-technikai forradalom) alapsaját-ságaként defi niálható – abszurd egyoldalúság. Jean Baudrillard a cél célon túli hajszolásában, a hipertelosban látja a modern kor sajátosságát.3 A való-ság nem a képzelet rovására szorul hátt érbe, hanem a valóságosnál valósá-gosabb, a tapintható rovására, az igazság nem a hazugság, hanem az igaznál igazabb, a szimuláció előtt kapitulál, a férfi t nem a nő fekteti két vállra, ha-nem a férfi nál is férfi asabb feminista, a szexualitást nem az elfojtás fojtja meg, hanem a láthatónál láthatóbb, az obszcén. A telt ellentéte többé nem a so-vány, hanem a dagadt. A modern civilizáció csupán a rákos daganat, a gátját vesztett gazdasági, népszaporulatbeli, szellemi túlburjánzás analógiájával írható le. A rákban a természet lázad fel az egyoldalúság terrorja ellen, s a zsarnokot a saját fegyverével pusztítja el, az egyoldalúsággal.
Ez a leírás a modern technikát és életformát is a mélyrétegekig átitató ún.
tudományos módszer leírása. A modern tudomány a sejtburjánzás elvére épül.
Az egészből kiszakított részek – az egészre való tekintet nélkül – szülik az új és új, az organizmus többi részétől mindinkább függetlenedő részeket. A tu-dományterületek (az „átt étek”) száma robbanásszerűen növekszik, az egyes ember számára átláthatatlan ismerett ömeg maga alá temeti, elérhetetlenné teszi a tudást. Az ismeretnek többé nincs jelentése, csak haszna van, s így egyetlen értelme is az, hogy alkalmazható, azaz hozzájárulhat annak a (termé-szetidegen elvek szerint szerveződő) hiperrealitásnak a túlburjánzásához, mely elpusztítja a realitást.
A tudomány válságai
A tudományosság ma érvényesnek tartott keretei közt kezelhetetlennek lát-szó válság a modern tudományosság legtekintélyesebb mintáinak számító természett udományokat is elérte. Amint azt Karl von Weiszäcker még a múlt
3 Jean Baudrillard, Strategiile fatale, Iași, Editura Polirom, 1996, 6–65.
század 80-as éveiben megállapított a: „Jellemző a tudományra, ahogy ma műve-lik, hogy a fi zikában nem teszik fel az igazi kérdést, mi az anyag, sem a biológiában, hogy mi az élet, sem a pszichológiában, hogy mi a lélek…”4
Lee Smolin legújabb könyve a Mi a gubanc a fi zikával?5 pedig világosan kimondja, a fi zika minden jel szerint tévutakon jár. Ahhoz, hogy az elemi részecskék világának és a kozmológiának a rejtélyeit, a kvantumgravitáció problémáját, a sötét anyag és a sötét energia kérdéseit tisztázhassa, nagyon nagy valószínűséggel radikálisan új hipotézisekre van szükség. A ma elfoga-dott alaptételek egy része bizonyosan hamis vagy részleges.
Az eddigi eredmények alapján az Univerzum végesnek és zártnak látszik.
A húrelmélet szakembereinek jelentős része körkörös dimenziókról beszél, s sokan úgy vélik, a kérdésnek, hogy mi van az Univerzumon kívül, nincsen értelme. Sőt annak sincs, hogy mi volt előtt e. Az Univerzum időben is zárt, azaz az Univerzum ún. evolúciója vég nélkül ismétlődő folyamat.
Az Univerzum antropikus jellemzői tényleg eff éle rejtett azonosságokra épülő koherenciára utalhatnak. Smolin is úgy véli: „Ami az Univerzum életre való alkalmasságát illeti, legalább három lehetőségünk van:
1. Világunk csak egy a számtalan véletlenszerű törvényekkel rendelkező univer-zum közül.
2. Mindez intelligens tervezés eredménye.
3. Létezik egy mindeddig ismeretlen mechanizmus, ami megmagyarázza, miért vannak az Univerzumunknak az élet számára kedvező feltételei, és egyben ellenőriz-hető jóslatokat ad, amelyek segítségével ez igazolható vagy megcáfolható.
Mivel az első két lehetőség eleve ellenőrizhetetlen, a legracionálisabb választás bízni a harmadikban. Sőt, tudósként ez az egyetlen lehetőségünk, hiszen a másik kett ő a terület megszűnésével járna.”6
De a biológia is arra a következtetésre jut, hogy az élőlények zárt szerkeze-tek, melyek környezetükkel negatív visszacsatolásos kapcsolatban állnak, s ennek köszönhetően negentrópia elvonásával tarthatják szinten entrópiáju-kat. Rájuk vonatkoztatva azonban, amint azt Umberto S. Maturana bizonyít-ja7 sem a kintnek, sem a bentnek nincsen értelme. Ezek a térfogalmak egy-azon dolog ellentétes oldalainak tűnnek, ahogyan azt az Univerzum eseté-ben is gyaníthatjuk. Ráadásul a darwinizmus alaptételeinek egy része is
4 Carl Friedrich von Weizsäcker, Die Einheit der Natur, München, 1971, 25.
5 Lee Smolin, Mi a gubanc a fi zikával?, Budapest, Akkord Kiadó, 2011.
6 Smolin, I. m., 173.
7 Umberto R. Maturana, Der Baum der Erkentnis. Die biologischen Wurzeln des menschlichen Erkennens, Fischer Taschenbuch Verlag, 2009, 19–39., illetve Uő, Biologie der Realität, Suhrkamp Taschenbuch Wissenschaft , 2000, 226–320.
revízióra szorul.8 Bioritmusról, reprodukciós ciklusokról és egyebekről nem is beszélve.
Az öntudat, azaz a tudat önmagára vonatkoztatott ságának evidenciája, a pszichológia és az agykutatás egyik legfontosabb kérdése. A zártság, az önma-gára irányultság itt teljesen evidens tényként jelentkezik. Az öntudat nyil-vánvalóan kör.9
A történett udomány és a gazdaság ciklikus jelenségei közismertek.10
A refl exivitás, a dialogicitás, a kölcsönösség struktúráinak feltárása a hu-mán tudohu-mányokban is uralkodó törekvés. Sőt, az utóbbiak a természett udo-mányoktól eltérően, melyek csak kényszerűen vesznek róluk tudomást, a kibékíthetetlen, de összetartozó ellentétek tudatosítását legfőbb feladatuk-nak tekintik.11 Csakhogy az eff éle ellentétek is a kör geometriájával tehetőek leginkább szemléletessé. A jobb és a bal, a lent és fent, az elől és a hátul a li-neáris térben egymás redukálhatatlan ellentétei, egy gömbfelületen azonban váratlanul „egymásba csapnak át”. Ha balra indulok jobbról, ha felfele, alul-ról, ha hátra, elölről fogok megérkezni.
S ma már a társadalomtudományok is egyre inkább a kör, azaz a kölcsönös-ség, az empátia, az együtt működés fogalmaiban közelítik meg tárgyukat.12
Ezek az eredmények azonban összebékíthetetlen ellentmondásban állnak a nyitott ság (a végtelenség) és a véletlen fogalmaira épített modern-poszt-modern tudományossággal, hiszen a véletlenre alapozott természett udomá-nyos partikularizmus, valamint a szükségszerűség és a zártság fogalmaira alapozó társadalomtudományi univerzalizmus kizárja egymást. S az egyes szaktudományokon belül is mind nyilvánvalóbb a racionális módszertan és a tudományos vizsgálat tárgyának tekintett jelenségek látszólagos vagy va-lóságos irracionalizmusa közti feloldhatatlan ellentmondás.
Aligha lehet tehát meglepő, hogy a gazdaság folyamatai is egyre inkább kicsúsznak a „racionális” ellenőrzés alól. A gazdasági és a környezeti válság
8 Joachim Bauer, Das kooperative Gen. Abschied vom Darwinismus.
9 Michael O’shea, Das Gehirn. Eine Einführung, Stutt gart, Philipp Reclam jun, 2008, 7–12.
10 Ferdinand Braudel, Civilisation materielle, economie et capitalisme, XVe-XVIIIe siecle, Tome I-II., Libraire Armand Colin, Paris, 1979; Erik Händeler, Die Geschichte der Zukunft . Sozialverhalten heute und der Wohlstand von Morgen ( Kondratieff s Globalsicht), Brendow &
Sohn Verlag, Moers, 2005.
11 Egyetlen példa: Paul de Man, Az olvasás allegóriái, Szeged, Ictus Kiadó és a JATE Iroda-lomelméleti Csoport, 1999.
12 Udo di Fabio, Die Kultur der Freiheit, C. H. Beck Verlag, München, 2005., illetve Giacomo Rizzolatti, Corrado Sinigaglia, Empathie und Spiegelneurone. Die Biologische Basis des Mitgefühls. Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag (Edition Unseld), 2008.
kérdéskörénél fölösleges elidőznünk, ma már mindannyian a bőrünkön érezzük őket. A szó közvetlen és elvont értelmében egyaránt.
A politika válsága
A gazdaság válsága pedig szükségszerűen vezet el a politikaihoz. Az angol antropológus David Graeber az adósságról írott , Dept. The fi rst 5000 years, azaz Adósság. Az első 5000 év című könyvében13 amellett érvel, hogy a világ ma is, mint annyiszor a világtörténelemben, a forradalom küszöbére jutott . A szerző módszeresen sorra veszi a világtörténelem nagy felkeléseit és forra-dalmait, s arra a logikus következtetésre jut, hogy kivétel nélkül minden for-radalmi megmozdulás adósságválsággal vett e kezdetét. Az állam a vezető rétegek felelőtlen gazdaságpolitikája, vagy a környezeti feltételek rosszabbra fordulása – rendkívüli szárazságok, vagy az éghajlat lehűlése – következté-ben súlyosan eladósodott , s az uralkodó osztályok a kilábalás terheit a társa-dalom alsóbb rétegeire próbálták hárítani, akiket ezzel hosszú távra is kilá-tástalan helyzetbe jutt att ak. A jövő vált számukra kétségessé.
S valóban, bármely lázadást vagy forradalmat vizsgálunk is, azt kell ta-pasztalnunk, hogy egy – korábban a társadalom minden csoportja számára viszonylagos jólétet eredményező – virágkor torkollik súlyos eladósodással járó válságperiódusba, amikor is a fejlődésbe és felemelkedésbe vetett hitre szocializált állampolgárok szinte egyik napról a másikra egy kilátástalan jö-vővel találták szemben magukat, a rendszer mégis arra kényszerített e őket, hogy erejüket megfeszítve próbálják kihúzni a hatalom birtokosait az általuk előidézett bajból.
Közismert, hogy a magyar történelem talán legnagyobb horderejű felke-lése, a Dózsa György-féle parasztfelkelés is az állam eladósodása és parasz-tokból jogtalanul kipréselt tized miatt robbanhatott ki. De az 1848-as forra-dalmat is a Monarchiát súlyos adósságokba verő háborúskodások és a társa-dalmat a reformkor prosperáló évtizedei után sújtó mértéktelen adóterhek alapozták meg. S ugyanezek a jelenségek érhetőek tett en a világháborúkat követő forradalmak esetében is.
Graeber természetesen világtörténelmi példákra alapozza gondolatme-netét, melyek ugyanilyen meggyőzőek.
De az, ami könyvét a nemzetközi sikerlista legolvasott abb könyveinek egyikévé teszi, mégis a szerző által felvázolt krízisek és a mai helyzet közti
13 David Graeber, Debt. The last 5000 Years, New York, Melville House, 2011.
meghökkentő analógia. A környezeti válság és annak katasztrofális követ-kezményei szemmel láthatóan tovább súlyosbítják azt a helyzetet, melyet az elmúlt évtizedek neoliberális eufóriája nyomán kialakult súlyos eladósodás kiváltott . Dél-Afrikában nemrégen zajlott le az újabb klímakonferencia, melynek a helyzet orvoslásához szükséges intézkedéseket kellett volna meg-hoznia. A tanácskozások nem jártak eredménnyel, s a nagyhatalmak, akár-csak Kiotóban és az azt követő nemzetközi fórumokon, gazdasági érdekekre hivatkozva nem hajlandóak azokra az engedményekre, melyek a helyzet va-lamiféle normalizálását jelenthetnék. Márpedig a klímaválság elmélyülésé-nek elkerülhetetlenül az egyes államok közti katonai konfl iktusokhoz kell vezetnie, s ezek nem csak az állampolgárok helyzetét ronthatják tovább, de a háborúkkal járó káros anyagkibocsátás ugrásszerű növelésével magát a kör-nyezeti válságot is csak elmélyíthetik.
Az államok szemmel láthatóan a rendőri erőszak fokozásával, a rendőr-ség létszámának növelésével és felszereltrendőr-ségének korszerűsítésével próbál-nak úgymond rendet teremteni. Mindez azonban csak tovább terheli az álla-mi költségvetést. S a költségeket ismét csak az állampolgároknak kell állni-uk, miközben az állampolgárok és az államot befolyásuk alatt tartó tőkéscsoportok közti jövedelmi különbségek tovább növekszenek.
Ráadásul a demokratikus választási rendszerek a politikai szférát arra kényszerítik, hogy engedményeket tegyen. Ezek az engedmények kezdet-ben a kisebbségi csoportok bűnbakká tételékezdet-ben nyilvánulnak meg, végül azonban, mint mindig a történelemben, a hatalom birtokosai ellen fordul-nak.
A forradalomnak Nyugat-Európában újra van ideológiája is. 2007-ben Franciaországban L′insurrection qui vient, azaz az Közelgő felkelés címen az önmagát Láthatatlan Komiténak nevező szerzői közösség tollából jelent meg egy átfogó – a Kommunista kiáltványra emlékeztető –, s azóta szintén minden világnyelvre lefordított kötet,14 mely a dantei Pokol köreire való utalással hat körben rögzíti a forradalomhoz vezető út lépcsőfokait.
Bennünket, kelet-közép-európaiakat egykor a forradalmak iránti – bizo-nyos mértékig jogos – csodálat szellemében szocializáltak, s ez a beállítódás nagyrészt gyerekeinkre is átöröklődött . De végzetesen ostoba ember az, aki ne látná, hogy a forradalmak rett enetes történések. Az elvakultság, az em-bertelenség, a gyilkos indulatok olyan eszkalációi, melyektől Isten óvjon bennünket.
14 Unsichtbares Kommitee, Der kommende Aufstand, Hamburg, Nautilus Flugschrift , Nautilus Verlag, 2010.
Maga Graeber is abban reménykedik, hogy az emberiség önmegváltása talán forradalom nélkül is lehetségessé válhat. Azaz, hogy a válság a valósá-gos demokrácia kiterjesztését, a problémák belátáson alapuló megoldását és nem a forradalmi terrort teszi elkerülhetetlenné. Én is ebben szeretnék re-ménykedni. Annak ellenére is, hogy ezt a reményt a problémák fel- és elis-merésében mindig sorsszerűen késlekedő hatalom természete aligha tá-masztja alá.
Igaz, ekkora bajban sem volt még a világ…
A „szabadság” fi lozófi ája
Kétségtelennek látszik, hogy az egyetemesen emberi ideáját kisajátító kisebb-ség és az emberkisebb-ség fennkölt fogalmából jobbára kirekesztett többség kapcso-lata hosszabb távon nem kezelhető pusztán hatalmi kérdésként. A fejlődés alacsonyabb szintjein megrekedt emberi közösségek jogosan követelik he-lyüket abban a civilizációban, melyet a Nyugat állított elébük követendő pél-da gyanánt. Csakhogy teljesen nyilvánvaló: a Föld mint véges természeti rendszer már ma sem lenne képes mindenki számára garantálni azt az élet-színvonalat, melyet a Nyugat elért. A Nyugat pedig nincs abban a helyzet-ben, hogy a fogyasztásnak abból a csaknem szakrálissá emelt kultuszából, melyet meghonosított , az emberiség másik (nagyobbik) részét kirekessze. A többség és a kisebbség együtt élésének hagyományos technikái többé már nem tűnnek hatékonyaknak.
A gazdasági válság kirobbanása óta aligha van olyan gazdasági szakem-ber vagy politológus, aki a mi poszt-posztmodern világunk bajait ne a neoli-beralizmusban látná. A neoliberalizmus jogos és indokolt megbélyegzése azonban – sokak szemében – magának a liberalizmusnak a megbélyegzésé-vel egyenértékű.
Indokolatlanul.
A liberalizmus ugyanis, amint azt a neve is sugallja, a szabadság fogalmá-ból ered. Kezdetben a közösségi terror különböző formáitól való egyéni fel-szabadulás álmát volt hivatott jelölni. Ez a liberalizmus azonban csak látszat-ra volt közösségellenes. Martin Roberts angol történész Az ipari forlátszat-radalom és a liberalizmus kora című könyvében kertelés nélkül ki is mondja: „A 19. század közepén csaknem minden liberális nacionalista módon gondolkodott , de nem minden nacionalista volt liberális s(…) [a]z 1830-as és 1840-es események arra kényszerített ék
a liberálisokat (…), hogy döntsenek: liberalizmusuk vagy nacionalizmusuk jelent számukra többet. A legtöbben a nacionalizmust választott ák.”15
Ezt a liberalizmust voltaképpen csak a Második Világháború számolta fel.
A fasiszta, majd a kommunista kollektivizmusokkal szemben a liberálisok (főként az amerikaiak) önmagukat mindinkább az individualizmussal, azaz a személyiség kizárólagosságának tanával azonosított ák. A társadalmat egy-oldalúan az egyénre vezett ék vissza. A ma érvényes angolszász eredetű jog-rendszer már csak egyetlen jogalanyt ismer el. Az egyént. Közösségi jogok nincsenek, vagy ha vannak, csak valamiféle, a rendszer egészével ellentétben álló kivételként fogadhatók el. Természetesen egyetlen közösség, az állam-polgári (nyugati terminológiával a nemzeti) kivételével. Az államállam-polgári nemzetek ugyanis a jogot maguk is a szuverénre, azaz a népre alapozzák.
Magyarán a nacionalizmus bújtatva ugyan, de az önmagát individualistának tételező liberalizmusban is megőrződik. A kulturális kisebbségeket a liberá-lis állam is kiszolgáltathatja a többségi nacionalizmusoknak.
A neoliberalizmusnak ezt a kétértelmű felfogását Isaiah Berlin16 szabad-ságelmélete volt hivatott szentesíteni. A szerző a szabadságot negatív adott -ságként defi niálta. Az egyén csak akkor válhat szabaddá, ha a hagyomány által szentesített irracionális kényszereket visszautasíthatja. Az egyénnek au-tonóm személyiségként kell megtalálnia helyét a társadalomban. Azaz csak olyan szabályoknak engedelmeskedhet, melyeket ésszerűeknek tart. Kérdés persze, hogyan jöhetnek létre eff éle szabályok? Természetesen úgy, vallják a társadalomelmélet Rousseau-ra visszanyúló képviselői, hogy a képviseleti demokrácia intézményei révén az állampolgárok többsége fogadja el őket.
Magyarán: az egyén számára csak és csakis a közösség teremtheti meg a sza-badság feltételeit.
Továbbra is az ember áll a középpontban, de ahhoz, hogy ez a központi helyzet valóban érvényesülhessen, azoknak a kisebb vagy nagyobb közössé-geknek kell szabadokká válniuk, melyek a hozzájuk való tartozás révén az
Továbbra is az ember áll a középpontban, de ahhoz, hogy ez a központi helyzet valóban érvényesülhessen, azoknak a kisebb vagy nagyobb közössé-geknek kell szabadokká válniuk, melyek a hozzájuk való tartozás révén az