miatt nagy volt házunknál a vendégjárás. A fogadalmi templom építése, a mûvésztelep, a szabadegyetem és a növekvõ idegenforgalom szervezése kapcsán sok neves ember fordult meg nálunk, akiknek a társalgását nagy érdeklõdéssel kísértem. Apámnak sok mûvész ismerõse is volt, többek között Martinszky János és felesége Rohacsek Anna, Kolbe Mihály, Glatz Oszkár, Árkay Bertalan, Sztehló Lili. Karácsonyra és néha húsvétra is az üdvözlõ lapokat Rohacsek Anna készítette neki. Karácsony és húsvét elõtt esténként azzal szórakozott a család, hogy a nyers rézkarcokat kifestettük.
Így aztán az üdvözõ lapok teljesen egyediek lettek és én is elég hamar megtanultam az ecsetkezelést.
1938 márciusában kis híján befejeztem földi pályafutásomat. Csak anyám hetedik érzékének és a pécsi Gyermekklinika sebész fõorvosának, Vertán Emilnek köszönhetem, hogy életben maradtam.
Az történt, hogy egy vasárnap délelõtt moziba vitt apám, Egy Walt Disney filmet néztünk meg, a Mickey egér Óriás Országban címût. Már ebéd után elkezdett fájni a hasam és a fájdalmaim másnap reggelig csak fo-kozódtak. Anyám kihívta az orvost, aki megállapította, hogy gyomorron-tásom van és hashajtót javasolt. Anyám gyanakodott, mert a gyomorrontá-saim nem szoktak ilyen görcsös fájdalommal járni és elhívta egyik orvos ismerõsünket is. Az megállapította, hogy vakbélgyulladásom van, gyorsan mentõt hívott és beszállítottak a Pécsre, a Gyermekklinikára, ahol Vertán professzor, a neves gyermeksebész azonnal megoperált. Kiderült, hogy addigra a vakbelem már perforált. Ez akkoriban, amikor még antibiotiku-mok nem voltak, sõt a szulfamidok is újdonságnak számítottak az esetek többségében halálos kimenetelû betegség volt. Szerencsémre Vertán Emil éppen e betegség európai hírû specialistája volt és a gyors mûtétnek meg közel egy hónapos gondos kórházi kezelésnek köszönhetõen életben ma-radtam. Azóta is, ha Pécsre megyek szüleim sírját meglátogatni, viszek egy szál virágot Vertán Emil sírjára is.
A második világháború közeledte változásokat hozott a család életében.
Apámat Erdély visszatérésekor Szamosújvár polgármesterévé nevezték ki, majd Délvidék visszafoglalásakor Újvidék polgármester-helyettese lett. Sza-mosújvárra nem költöztünk el, de Újvidékre igen. A német megszállást követõen — mivel apám közismerten náciellenes beállítottságú volt — áthe-lyezték Pécsre. Így 1944 közepétõl ismét az õsi családi környezetben éltünk.
Apám hivatali helyváltozásainak megfelelõen alakult az én iskolázásom is. Az elemi iskola elsõ két osztályát Mohácson végeztem, majd Újvidéken folytattam a tanítóképzõ gyakorló iskolájában. A gimnázium elsõ
osztályá-ba Újvidéken jártam, majd a második osztály elsõ félévében a pécsi Pius Gimnáziumba. 1945 elejétõl a Ciszterci rend Nagy Lajos Gimnáziumában tanultam és 1951-ben az államosított Nagy Lajos Gimnáziumban érettsé-giztem. Ebbõl is látható, hogy elég változatos volt a tanulmányaim színhe-lye. Visszagondolva erre, úgy látom, hogy nem volt káromra a többszöri is-kolaváltás, mert a változások minden alkalommal fokozott teljesítményre sarkalltak, új környezetet jelentettek, ami érdekesebbé, színesebbé tette a diákéletemet. Nem tartoztam a színjelesek közé, de általában a tanulmányi eredményem a jeles szinten volt. Leginkább a természettudományos tár-gyakat kedveltem. Nem nagyon szerettem a memóriát terhelõ tártár-gyakat.
Bár igen sokat olvastam, nem lelkesedtem a verstanulásért. Szerettem a latin nyelvet, de nem kedveltem a memoritereket. Érdekes viszont, hogy amit kénytelen voltam megtanulni, azt többnyire a mai napig is idézni tu-dom. Szerettem a matematikát és a fizikát, de leginkább a kémiát.
Arról feltétlenül meg kell emlékezni, hogy a gimnáziumban — különö-sen a cisztereknél — szigorú, de remek tanáraink voltak, akik mindent elkövettek, hogy minél nagyobb tudással hagyjuk el az iskolát. Népes osz-tályok voltak akkoriban. Mi 69-en (!) voltunk egy osztályban és a többi is hasonló létszámú volt. A tanárok mégis tudtak oktatni, osztályozni, szak-köröket szervezni sõt azokat a diákokat, akik gyengélkedtek valamelyik tárgyból, korrepetálni. A tanári kar létszáma 24 fõ volt 8 osztályra, tehát kb.
560 tanulóra. A gimnázium felszereltsége is az átlagon felüli volt: külön kémiai, fizikai és természetrajzi elõadóterem volt, ahol kísérleteket lehetett bemutatni. Az államosításkor összevonták a Nagy Lajost a Széchenyi István (korábbi állami) Gimnáziummal. Az osztálylétszámok kb. 60 fõre csökkentek és párhuzamos osztályok keletkeztek. A tanári kar éppen olyan felkészült volt, de a korrepetálások elmaradtak.
A kémia iránti érdeklõdésem negyedikes elemista koromban kezdõdött, amikor karácsonyra kaptam egy „Kis kémikus” címû készségfejlesztõ játé-kot, ami egy csomó vegyszert, néhány kémcsövet és lombikot tartalmazott.
Egy sor érdekes kísérletet lehetett vele elvégezni. Sztrókay Kálmánnak a Kémiai kísérletek c. könyvét is megkaptam. Nagy lelkesedéssel csináltam a kísérleteket. Apám — látva érdeklõdésemet — a konyhai tûzhelyre szerel-tetett egy csatlakozót, amelyre rá lehetett kötni egy Bunsen égõt. (Ezt a mai napig õrzöm.) Egy gyógyszerész ismerõs kézi patikus-mérleggel és súly-sorozattal ajándékozott meg.
A lelkesedésem tovább fokozódott, amikor a következõ nyáron meglá-togattuk anyám unokatestvérét Budapesten, akinek a férje
vegyészmér-nök volt és az akkori Technológiai Intézetben (késõbb KERMI) dolgozott a kémiai labor vezetõjeként. Õ megmutatta a laboratóriumot, ahol elámul-tam a sok lombikon és egyéb kémiai eszközön. Lelkesen meséltem neki a kísérletezésemrõl, mire nemsokára megérkezett Újvidékre egy nagy doboz teli lombikokkal, kémcsövekkel, retortákkal, pipettákkal, üvegcsövekkel, állványokkal. Még egy kisebb büretta is volt a csomagban. A boldogságom határtalan volt. A vegyszerek beszerzése akkoriban nem okozott gondot.
Egy nagyobb drogériában minden — nem különösen veszélyes — vegy-szert meg lehetett kapni. Ha nekem nem adták ki, megkértem nõvéremet, aki az újvidéki fõiskolán tanult, hogy õ vegye meg számomra.
Egy kicsit elõre ugorva az idõben, megjegyzem, hogy akkoriban vala-hogyan más volt a hatóságok, az emberek és a diákok viszonya is ezekhez a dolgokhoz. Nem volt minden agyonszabályozva és nem azt tételezték fel az emberekrõl, hogy ön- és közveszélyesek, ha egy anyagot meg akarnak vásárolni. Ha valaki szappant akart fõzni, nyugodtan elmehetett lúgkövet vásárolni. Csak viszonylag kevesen ették meg. Ha én Pécsett bementem az Édenhoffer drogériába mint diák és kértem kálium-klorátot és vörös fosz-fort, nem hívták a rendõrséget, hogy itt van egy terrorista, hanem kiadták.
Én pedig nem robbantottam fel sem magamat sem mást, mert volt annyi ismeretem, hogy tudtam, hogyan kell bánni ezekkel az anyagokkal.
Eszembe sem jutott, hogy azzal valakinek is kárt okozzak. Természetesen volt néhány engedélyhez kötött vegyszer, mint pl. a ciánkáli, amit nem le-hetett kapni szíre-szóra, de ezek száma igen korlátozott volt. Ugyanez volt a helyzet a háború alatt a különbözõ lõszerekkel, aknákkal és lövedékek-kel. Ezek úgyszólván az utcán hevertek és egy töltény, ágyúlövedék vagy kézigránát szétszerelése mindennapos rutincselekmény volt. Lehetett né-ha né-hallani arról, hogy itt vagy ott valaki felrobbant, de ez csak fokozott óva-tosságra és körültekintõ ismeretszerzésre intett, nem pedig arra, hogy ne tegyük meg mi is. Én például nagyon sokat tanultam e tekintetben a ná-lunk elszállásolt orosz katonáktól, mert nagyon készségesen megmutatták és átadták az ezzel kapcsolatos tudásukat.
Azóta nagyot változott a világ e tekintetben is. Persze a mai fejemmel már nem hiszem, hogy meg merném tenni azt, amit akkor és az unokáim-nak sem engedném meg, hogy azokat a trükköket végigcsinálják.
Már a gimnázium második osztályától kezdve határozott szándékom volt, hogy vegyész leszek.
Az 1948-as politikai változások nehéz helyzetbe hozták a családot. Apá-mat már 1945-ben nyugdíjazták és roppant kevés nyugdíjat kapott, amit
egy ideig fizikai munkával egészített ki. A negyvenes évek végén könyve-lõi képesítést szerzett és egy építõipari vállalatnál dolgozott, majd élete végéig a pécsi helytörténeti múzeum munkatársa volt. A nõvérem, aki Újvidékrõl az utolsó vonatok egyikével jött Pécsre, 1945-ben a városi könyvtárban kapott állást, bár végzettségére nézve közgazdász volt. Ez számomra szabad bejárást engedett a könyvtár raktárába, ahol bármelyik könyvet olvashattam egy feltétellel: oda rakom vissza, ahonnan elvettem.
A könyvtárnak Csorba Gyõzõ költõ volt a vezetõje, aki a pécsi kulturális élet vezetõ személyisége volt. Nála gyûltek össze rendszeresen a pécsi írók, költõk és mûvészek, Martyn Ferenc, Galsai Pongrác, sokszor Rubin Szilárd és Weöres Sándor is. Élénk eszmecseréjük behallatszott a raktárba és bepil-lantást engedett nekem a mûvészek gondolatvilágába. A könyvtár egyik raktárhelyiségében tárolták az 1945-ben indexre tett és beszolgáltatásra kö-telezett könyveket is, amikhez szintén szabadon hozzáférhettem, amíg azokat el nem szállították.
1948-tól nekem is alkalmazkodnom kellett a család anyagi lehetõségei-hez. Mivel elmúltam 14 éves, nyaranta egy hónapra elmentem dolgozni barátaimmal a városi kertészetbe. Leginkább parkosítással foglalkoztattak bennünket. Az egy hónapi munkáért 300–400 Ft-ot kaptunk, ami jó kereset volt egy diáknak. Három nyáron keresztül ily módon megoszlott a nyári szünidõm. Egy hónapot ugyanis anyai nagybátyáméknál töltöttem Mo-sonmagyaróváron.
1948 tavaszán anyai nagybátyám meglátogatott minket Pécsett és rábe-szélt, hogy nyaranta menjek el hozzájuk. Õ Magyaróváron órás és éksze-rész volt. Gyermekük, akire az üzlet továbbvitelében számított, meghalt és úgy gondolta, hogy kitanulva az órásmesterséget, én vehetném majd át azt. Elmondtam neki az én elképzelésemet, de azért elfogadtam az ajánla-tát, annál is inkább, mert az utazási költségeket õ állta és az óraszerkezetek igen érdekeltek. Az ott tanultak végül is nagyon hasznosak voltak szá-momra, mert bár az órás és ékszerész szakmában csak az inga- és a vekker-óráig és az egyszerûbb ékszerjavításig jutottam el, de megtanultam mûsze-rész esztergán is dolgozni és a lágy- és keményforrasztás technikáját is elsajátítottam. 1950 után már kezdtek rossz idõk járni a kisiparosokra, így nagybátyám is belátta, — bár fenntartotta ajánlatát — hogy számomra az elképzelése nem nyújt igazi perspektívát. Így, miután 1951-ben jelesen érettségiztem, a vegyészmérnöki karra jelentkeztem a Budapesti Mûszaki Egyetemre. Mivel a jelesen éretteknek nem kellett felvételizni, okkal remél-tem, hogy felvesznek.
Egy héttel az érettségi után már kezemben volt az értesítés, hogy „hely hiányában” nem vettek fel. Természetesen fellebbeztem. A válasz rövide-sen megjött, hogy vegyésznek nem, de fizikusnak Debrecenbe mehetnék és egy „elbeszélgetésre” jelenjek meg. El is utaztam Debrecenbe, bár a fizi-kusi pálya kevésbé vonzott. Az elbeszélgetés során igen kevéssé érdekelte a bizottságot a tudásom, inkább a családi viszonyaim, fõképpen apám után érdeklõdtek. Majd ott helyben közölték, hogy sajnos nincs számomra hely az egyetemen. Akkor világosodott meg elõttem, hogy tulajdonképpen nem velem, hanem a származásommal van a baj és eléggé letörten utaztam haza. Tanácsot kértem volt osztályfõnökömtõl, hogy mit tegyek. Õ felvilá-gosított arról, hogy tulajdonképpen származási okok miatt estem ki, mert engem az ún. „X” kategóriába1soroltak, ami az „osztályidegenek” jelölése és azokból csak egy erõsen korlátozott létszámot vesznek fel az egyetemre.
Azt tanácsolta, hogy valahová menjek el dolgozni és jövõre újra próbáljam meg a jelentkezést, de lehetõleg ne vegyésznek, hanem valamilyen másik szakra, például a bánya- vagy kohómérnökire. Ez esetben a következõ fel-vételinél már más elbírálás alá kerülhetek. Õ — ismerve a kémia iránti érdeklõdésemet inkább a kohómérnökit javasolná, mert „az félig vegyé-szet, félig gépészet”. Nagyon hasznos tanács volt. Szerencsémre a Pécsi Szénbányák pécs-újhegyi laboratóriumában éppen kerestek laboránst és az egyik ismerõsünk értesített errõl. Ott egy rövid vizsga után több jelent-kezõ közül engem választottak ki. Így szeptembertõl beálltam dolgozni a laboratóriumba.
A laboratóriumban összesen — a vezetõkkel együtt — kilencen dolgoz-tunk, de a feladatok igen sokoldalúak voltak. Nemcsak a bánya, hanem az erõmû és a kokszolómû részére is végeztünk vizsgálatokat. Így a gázvizs-gálatoktól a szén-, fém-, víz- és olajvizsgálatokig meg kellett tanulni a mód-szereket. A mai napig hálásan gondolok vissza Krafft Jánosra, a labor veze-tõjére és helyettesére, Somkuti Sándorra, akik bevezettek a kémiai analitika gyakorlatába. Az ott szerzett ismeretek nemcsak az egyetemi tanulmá-nyaim során jelentettek sok elõnyt, hanem még a mérnöki praxisomban is.
A következõ évben újra kitöltöttem a jelentkezési lapot, most már a Miskolci Egyetem kohómérnöki karára.
Nemsokára megkaptam az értesítést, hogy menjek el Miskolcra felvéte-lire. Megérkezve a Dudujkára elcsodálkoztam, hogy még nagyban folyik
1Mint késõbb megtudtam, a diákokat származásuk alapján a következõ kategóriákba sorolták:
M.= munkás, Dp.= dolgozó paraszt, Ért. = értelmiségi, E. egyéb, X = mindaz, aki az elõzõ-ekbe nem volt besorolható, osztályidegen.
az építkezés. Szögesdrótkerítés és az õrtornyok jelezték, hogy rabok dol-goznak. A felvételi csak formalitás volt, mert még érvényes volt a jelesen érettségizettek kedvezménye. A bizottság egyedül azon lepõdött meg, hogy — bár a pécsi bányánál dolgoztam — kohász akarok lenni. Kérdez-ték is, hogy nem gondolnám-e meg magam, mert a bányász karon is van hely. Én kitartottam a kohászat mellett. Így abban maradtunk, hogy metal-lurgus szakra vesznek fel. Az eredményhirdetésre egy pár órát kellett vár-ni a többiekkel együtt és felolvasták a felvettek névsorát azzal, hogy még írásos értesítést is fogunk kapni. Boldogan vettem tudomásul, hogy szere-peltem a felvettek között, és mert remek idõ volt, azon nyomban kimen-tem Tapolcára megismerkedni a csodálatos strandfürdõvel.
Nemsokára megérkezett az írásos értesítõ is, amely szerint augusztus 30-án jelenjek meg az egyetemen beiratkozásra, 31-én ünnepélyes évnyitó lesz és szeptember 1-tõl oktatás. Ösztöndíjként 115 Ft-ot kapok havonta.
Tekintettel arra, hogy a kollégium havonta 90 Ft-ba került, az egyetemi élet-hez szükséges anyagiakat nekem kell fedeznem. Szüleim havi 200 Ft-ot ad-tak hozzá, de tudtam, hogy apám nyugdíja és keresménye mellett ez is nagy áldozatot jelentett számukra. Ezért a felmondási idõmet figyelembe véve az utolsó napig dolgoztam, hogy legyen némi tartalékom. Beszerez-tem egy irdatlan nagy vulkánfíber bõröndöt is, ami éleBeszerez-tem egyik legjobb beruházásának bizonyult.
Az egyetemi évek
Kora délelõtt érkeztem meg Miskolcra, ahol külön buszok várták az el-sõéveseket. Megérkezve a Dudujkára, az aulában felállított asztaloknál kel-lett jelentkezni, ahol kaptunk egy diákigazolványt, hogy a drótkerítésen keresztül tudjunk közlekedni, közölték, hogy a K-101-es tankörbe fogok tartozni, és hogy melyik diákszálló hányas szobájában fogok helyet kapni, amelyet a lakótársaimmal együtt nekünk kell berendeznünk.
Megérkezve a szállóba már ott találtam egy jövendõ szobatársamat, aki Somogyországból, Mesztegnyõrõl érkezett, így majdnem földim volt. Rög-tön összebarátkoztunk és nekiálltunk ágyat, szekrényt, asztalt, székeket és ágynemût szerezni. Közben megjelent a többi lakótársunk is és hamar be-rendeztük a szobát. Akkoriban nyolcszemélyes szobák voltak emeletes ágyakkal. Még a menza se készült el, a fõépület földszintjén felállított hosszú asztaloknál ettünk jó egy hónapig.
Másnap a fõépület melletti térségen volt az ünnepélyes tanévnyitó. A rektor, Sályi István tartott beszédet. Hangsúlyozta, hogy az egyetem méltó
akar lenni ahhoz, akinek a nevét viseli, azaz Rákosi Mátyás elvtárshoz és ennek megfelelõek lesznek a követelmények és ehhez kell alkalmazkodnia a hallgatóknak is. Majd még néhány szónoklat következett. Az egész mint-egy másfél óráig tartott és azt hiszem senkire nem gyakorolt nagy hatást.
Hétfõn reggel mindenki a tankörével ismerkedett. Az évfolyamunk az eddigi legnépesebb évfolyam volt az egyetemen. 134-en kezdtünk. A társa-ságot négy tankörre osztották: két metallurgus és két technológus tankörre.
A tankörök helyiségei igen jó feltételeket biztosítottak a tanuláshoz és oktatáshoz. Mindenkinek volt egy rajzasztallá átalakítható asztala kellõ számú fiókkal meg egy szekrénye. Így nem kellett a jegyzeteket, könyve-ket cipelgetni. Az idõ legnagyobb részét mindenki a tankörben töltötte. A diákszállóban is volt minden emeleten egy tanulószoba, de azt nem na-gyon használtuk. Az elsõ évben a vizsgaidõszakban katonás rend uralko-dott: a tankörben kellett tartózkodni egy óra ebédszünet kivételével reggel 8-tól este 8-ig. Ha valaki eltávozott bármilyen ügyben, azt fel kellett tüntet-ni az ajtóra szegezett papírlapon.
Voltak érdekességek az oktatásban. A bányászok elsõ két évfolyama járt akkor Miskolcon, a második év után Sopronban folytatták a tanulmányai-kat. Ezért a matematikát, a marxizmust a nagyelõadóban együtt hallgattuk.
A többi tárgyat az ún. kiselõadókban. A gyakorlatokat általában a tankör-ben, illetve egyes tárgyak, pl. analitikai kémia, elektrotechnika esetében a jól felszerelt laboratóriumokban tartották.
Az akkori oktatási rendszerben szerepelt a honvédelem is. A kohászo-kat tüzérnek tanították. Az elméletet az egyetemen kaptuk négy éven ke-resztül és két alkalommal a szünidõben egy hónapig gyakorlati kiképzés folyt egy katonai táborban. A tábori kiképzések végén értékelték a teljesít-ményeket és valamelyik tiszthelyettesi rangot kaptuk. Én az elsõ év után tizedes, a második után pedig szakaszvezetõ lettem. A maximum az õr-mesteri rang volt, amit azonban csak négyen-öten értek el az évfolyamon.
Az akkori rendeletek szerint az egyetem befejeztével egy három hónapos kiképzés következett, ami után már tiszti rendfokozat járt. A mi évfolya-munk esetében az 1956-os forradalomban való részvétel miatt ez a kikép-zési fokozat elmaradt. Az elsõ félévben a lányok is részt vettek a katonai oktatásban. Félév után azonban megszüntették a kötelezettségüket.
Számomra a tüzérségi tudományban az volt a csodálatra méltó, hogy a lõelemképzésben a tulajdonképpen bonyolult matematikát mennyire le tudták egyszerûsíteni. A mai számítástechnika mellett nyilván könnyen megoldható a nagyon bonyolult számítás is, de akkoriban maximum a
lo-garléc állt rendelkezésre. Annak kezelésére pedig az egyszerû katona nem volt alkalmas, meg nem is lehetett „kitologatni” az eredményt, mert pilla-natok alatt kellett megadni a lõelemeket. Így táblázatokkal és a távcsövek-ben jelzett „vonás” alkalmazásával oldották meg feladatokat.
A másik meglepetés volt a matematika. Aczél János volt a matematika tanszék vezetõje és õ tartotta az elõadásokat. Minden áron matematikuso-kat akart faragni belõlünk. Az elõadást számelmélettel kezdte és olyan ma-gas fokon, hogy a társaság semmit nem fogott fel belõle. Ez így ment három hétig, aztán a rektor közbelépett. Áthelyeztette Aczélt Debrecenbe és helyére Borbély Samu került. Õ mérnöki matematikát tanított. Az elõ-adásai világosak voltak és kifejezetten élvezetesek. Persze azért a matek maradt az egyik olyan tárgy, amin igen sokan elvéreztek.
Minden tárgyból írattak rendszeresen zárthelyiket. Ezeknek nagy ré-szét sikerült jelesre megírnom és valamiféle elismertséget szereztem mind évfolyamtársaim, mind az oktatók körében. Ez fontos volt számomra a ké-sõbbi események miatt is.
Ugyanis október végén egy délután összehívták az összes elsõévest a nagyelõadóba. Ott pellengérre állítottak egy gépész fiút, akirõl kiderült, hogy az életrajzában elmulasztotta beírni, hogy az apja csendõr volt. A vá-dat a DISZ (Demokratikus Ifjúsági Szövetség) titkár képviselte és kapitalis-ta ügynöktõl kezdve befurakodott ellenségen keresztül titoiskapitalis-ta kutyáig minden volt a szerencsétlen. Szóhoz se nagyon engedték jutni. A procedú-ra végén felolvasták a fegyelmi bizottság határozatát, amelyben kizárták az egyetemrõl. Ezt követõen egy csoport felhevült DISZ tag átrohant a diák-szállóba és az ablakon kihajigálta a holmiját.
Mint késõbb világossá vált, az esemény pszichikai elõkészítés volt a kö-vetkezõ napokban történtekhez, amelynek én is egyik szereplõje lettem.
Az egyetem tanulmányi osztályain mûködõ „káderesek” (személyügyi elõ-adók) ugyanis mindenkirõl részletes információt kértek a lakóhelyük
Az egyetem tanulmányi osztályain mûködõ „káderesek” (személyügyi elõ-adók) ugyanis mindenkirõl részletes információt kértek a lakóhelyük