égette
István pedig az Észak-Komárom megyei Fürön, ükapám pedig a Hont megyei Bajtán mint Pilissy István. Minden felmenõm falusi pedagógus, azaz néptanító volt, dédapám pedig álláshalmozó is, mert tanító (isko-lamester), jegyzõ (nótárius) és postamester volt egy személyben. Édes-apám anyai ága Szentmártonkátáról származik, a Tószeghy család, eredeti nevén Samu, Pest megyében élt. Az itteni felmenõim szintén kántor-tanítóként dolgoztak. Családom neve visszamenõen nem változott, tehát nem volt magyarosítva, de írásmódja igen: Pilissy, Pilisi (lásd Jókai nevének ilyen írását), Pilisy. Anyai nagyapám érdekessége, hogy osztráknak született, aki Alsó-Ausztriából 15-17 éves korában vándorolt hazánkba, nulla magyar nyelvtudással. Itt idõvel jó magyar földbirtokos lett.
Én már Érsekcsanádon, Baja mellett születtem 1925. január 11-én, va-sárnap 10-11 óra körül. Engem a csanádi bábaasszony segített a világra, váratlanul, héthónapos koraszülöttként. Nagyon kicsi és nyamvadt lehet-tem, mert a téli hidegben meleg vizes üvegekkel körülvéve melengettek, hogy életben maradjak, de úgy látszik, hogy nagyon akartam élni, hogy e sorokat 87. életévem közelében írhassam.
Mint az elõzõekbõl látható, Édesapám apai és anyai ágán szinte minden férfi õsöm falusi pedagógus, azaz tanító volt. Nem hiszem, hogy a tanítás szeretete genetikailag örökölhetõ, de én is nagyon szerettem tanítani, 40 évig gyakoroltam fõhivatású munkám mellett.
Az elemi iskola elsõ négy osztályát szülõfalumban végeztem. Az egy tanteremben többosztályos, összevont tanításnak a gimnáziumban nem-igen éreztem hátrányát, mert a 62 fõs gimnáziumi I. osztályunkban sok volt a hasonló sorsú falusi tanuló.
1932 után nyaranta már keveset tartózkodtunk otthon, mert kereszt-apámék Balatonújhelyen (ma Siófok része) felépítették egyemeletes vil-lájukat. Ettõl kezdve 1942-ig nyaranta egy hónapot itt töltöttünk. Délelõtt és délután lementünk fürdeni az ötpercnyire fekvõ szabad strandra, olykor éjszaka is. A mi gyermekkorunkban még nem volt zsilip a Sió torkolatán, emiatt és a párolgás miatt a déli part tele volt dûnékkel, és ezek ragyogó terepként szolgáltak a homokvárépítésre. Óriási versenyek folytak még ismeretlen gyermekekkel is! Gyermekkorunk nagy szenzációjaként tekin-tettünk a siófoki kikötõben állomásozó három hidroplánra: a HA-JAM-ra, HA-JAD-ra és a HA-JAC-ra, az elsõ kettõ kétüléses, míg az utóbbi hat személy szállítására volt alkalmas, és nem kevés pengõ ellenében vittek is sétarepülésre. Természetesen mi is mindig repülni szerettünk volta, de ez szülõi ellenállás miatt sohasem sikerült. Ellenben a Balatonon akkoriban
volt egy igen sikeres reklámakció. A hidroplánok alacsonyan repülve a Balaton összes strandja felett pingpong labdák tömkelegét dobálták le. Mi gyerekek harcban álltunk még a felnõttekkel is, mert azok is sok labdát akartak összegyûjteni. A pláne azonban az volt, hogy akinek sikerült piros pingpong labdára szert tennie, az annak ellenében egy tekercs Agfa filmet kapott.
Keresztszüleimnek már a 1930-as években volt autójuk (egymás után két Opel is), ezeket keresztmamám vezette, minthogy keresztapám a veze-tõi vizsgán megbukott, így belõle lett a szerelõ, mert abban az idõben igen gyakori volt a defekt, a sok patkószeg miatt. Autó birtokában sokszor kirán-dultunk a Balaton körül, aminek mi gyermekek nagyon örültünk. A siófo-ki piacra keresztapámmal mindig gyalog mentünk. Autóra csak akkor volt szükség, ha élõ kismalacot kellett venni megsütés céljából, ha vendégeket vártunk, ami gyakori eset volt. Szegénykéket a kertészünk, Szappanos bácsi irtotta ki az árnyékvilágból, és tisztította meg. Szappanos bácsi külön-ben is naponta kétszer megjelent, hogy a gyümölcsfákat gondozza, perme-tezze, a virágokat ápolja és locsolja. Hogy átengedje a locsolót, ahhoz szülõi és keresztszülõi elismerés alapján jónak kellett lenni. Talán ebbõl ered, hogy napjainkban is örömmel tölt el, ha kertünket locsolom.
Hétvégeken autóval vagy gyalogosan sétálva bementünk Siófokra a Rózsa-ligetbe és a Nagy fasorba korzózni. Ilyenkor, ha megérdemeltük, fagyizhat-tunk. A nagyok olykor este bementek a kaszinóba zenét hallgatni, ahol Magyari Imre és cigányzenekara, e kor leghíresebb prímása húzta a cigány-és a szalonzenét. Itt a hét bizonyos napjain tombolát is tartottak. A nyere-ményeket mindig kitették elõzetes szemlére. Óriási volt az örömünk, ami-kor egyszer szüleink a nagy tortát megnyerték. Balatonújhelyen igen élveztük a szinte mindennapos vendégeket, akiknek keresztanyám szépen cimbalmozott, a neves Schunda cimbalmon. Ettõl én is vérszemet kaptam, és megpróbáltam segítségével cimbalmozni tanulni. Nem sokra vittem, a cimbalom nehéz hangszer! Az ebéd utáni „csendes órákban”, amikor a na-gyok szunyókáltak, én rengeteget olvastam, fõleg a Föld felfedezését. A vaskos világatlasz 5 vaskos kötetét hónapokig képes voltam tanulmány-ozni. A villa a háború alatt sajnos megsérült, majd a „jó magyarok” az ajtó-és ablakkeretekig kifosztották.
A Balatonról általában Pesten keresztül Inárcsra mentünk, hogy Édes-anyám együtt lehessen testvéreivel. Kocsival kölcsönösen látogattuk egymást, annál is inkább, mert mindkét helyen volt négy, illetve három unokatestvérünk. Rötzer nagyapánk, aki 1934-ben hunyt el, nem nagyon
örült meneteleinknek. Zavartuk nyugalmát. Ha a tekintélyes pipatóri-umához csak közelítettünk, bámészkodás céljából, a pipaszárral fenyeget-ve zavart el minket. Nagyapánk Édesapámat kedfenyeget-velte, ilyenkor sokat kár-tyáztak együtt. A neoklasszicista kúriához a ’30-as években még kb. 150 katasztrális hold föld tartozott, aminek egy jó részére Jancsi nagybátyám gyönyörû gyümölcsöst és szõlõt telepített a homokon. A kúriának akkor még parkszerû, sétautas, amerikai mogyorófás, virágos kertje volt. A háború után mindez ebek harmincadjára került.
Volt még egy nagybátyánk, Sziráky János hajóskapitány, aki hol a két-kéményes Szt. István, hol a Szt. Gellért személyszállító gõzöst irányította parancsnokként. A II. világháború végéig még megvolt a Budapest–Mohács (és viszont) rendszeres hajójárat, és még Érsekcsanádnak is megvolt a hajó-állomása. Így Pestre vagy haza olykor ingyen utaztunk. A hajóhídon regge-liztünk, kísérettel lemehettünk a csoda tiszta és dohogó gépházba, és „kor-mányozhattuk” a nagy hajót. Kell gyermeknek ennél nagyobb élmény?! Ez a járat már évtizedek óta nem létezik, így Csanád hajóállomása sem.
A leírtakból kitûnik, hogy szép és változatos gyermekkorom volt. Szülõ-falumat és négyszobás tanítói lakunkat nagyon szerettem. Tízéves korom után azonban keveset voltam otthon, inkább csak a rövid, de családias karácsonyi és húsvéti ünnepek alatt. Ilyenkor mostohanagyanyánk Tápiósülybõl, és keresztanyámék a közeli Nemesnádudvarról (kb. 12 km), ahol keresztapám fõjegyzõ volt, gyakori vendégeink voltak. Õket rajon-gásig szerettük, és ez viszonosnak bizonyult, hisz gyermektelen házaspár voltak. Gyakran idõztünk náluk, akiknél a vendégek mindennaposak voltak Kalocsától Bajáig, pláne, hogy keresztanyám messze földön híres háziasszony hírében járt. Keresztapánk viszont jeles vadász volt, aki lõtt õzet, vaddisznót, nyulat, vidrát és a szárnyas vadak mindegyikét. A vadak tetemeit és feldolgozásukat mindig megbámultam. Azonban amikor Édes-apám elemista korom elérésekor azt akarta, hogy a tiszta sváb Nádudvaron járjak elemibe, ahol az öreg férfiak és asszonyok egy szót sem tudtak magyarul, én sírva ellenálltam, és maradtam otthon. Pedig Édesapámnak mennyire igaza volt, és jót akart! Szóval tízéves korom után, beleértve egyetemi éveimet is, Édesapám haláláig keveset tartózkodtam szülõfalum-ban. Mégis ifjúságom, gyermekéveim Csanádhoz kötnek, annál is inkább, mert drága Édesapám itt alussza örök álmát, én büszkén vallom magamat máig is csanádinak, mert gyökereim itt voltak.
Édesapám sokoldalú ember volt. A tanítás és kántorkodás mellett, ame-lyekben elismerten kitûnõ ember volt — ezért kapta meg az igazgatói
címet a kalocsai érsektõl, gróf Zichy Gyulától —, faiskolát alapított a köz-ségnek és ezt vezette is haláláig, meteorologizált a Meteorológiai Inté-zetnek, orosz regényeket fordított, színielõadásokat és hadifogoly-találko-zásokat szervezett, sokat olvasott fõleg orosz klasszikusokat, rengeteget rádiózott (elsõ rádiónk még detektoros volt, melynek antennája a tem-plomtorony és a tanítólak között kihúzott drót volt). Gazdálkodott a 12 hold javadalmi szántóján és 4 holdnyi szõlõjén felesben, hiszen igás állat-tal sohasem rendelkeztünk. Egész pályafutása alatt annyit tudott össze-spórolni, hogy volt 6 hold saját földje is, elég gyatra homokon. Édesanyám a kor szellemének megfelelõen mindig háziasszonykodott.
Ami a fizikai munkát illeti, az kötelezõ volt számunkra. A tej és tejföl hazavitele és a vegyeskereskedés-beli bevásárlás, beleértve a petróleumot is, hisz elemista koromban még petróleummal világítottunk, tanultunk.
Húgommal felváltva feladatunk volt a hatalmas udvar és az utcai járda söprése, télen a hóhányás, természetesen hóember készítés kíséretében, mert akkor még igazi telek dívtak. Nyáron viszont — igaz, hogy napon — mértem maximumként 61,5 °C-ot. Télen örömünnep volt a hízott disznó vágása. Rendszerint két disznót öltünk, és az egyikkel — ha lehetett — szüleim megvárták a karácsonyi szünidõt, amikor mi is otthon voltunk.
Nagy ambícióval vettem részt a kolbászgyártásban és a zsírszalonna vágásában a böllér mellett. Egyszer megesett, hogy a böllér rosszul szúrta meg a disznót. A halálraítélt nagyot ugrott, és kirohant az utcára a nyitott kapun keresztül. A fél falu üldözte a „fenevadat”, míg az a falu vége felé a vérveszteség következtében kilehelte lelkét. Falunkban mindig szertartá-sos volt a disznótoros kóstoló elvitele a barátokhoz, ismerõsökhöz, amit természetesen viszonoztak.
A kb. egyholdas kertünknek a fele szõlõ volt, lugasszerûen nevelve.
Édesapám sok korai és télre is eltehetõ csemegeszõlõt telepített, amelyek tudtommal ma már nem is ismertek, mint a Szõlõskertek Királynõje, az Afusz Ali, a Mathiász János, Mathiász Jánosné stb. A kert negyedében Apám által telepített gyümölcsös fejlõdött szépen, míg a nagy Dunai árvíz el nem pusztította (almák, körték, cseresznyék, meggy, szilva, ringló).
Jelentõs málnásunk volt, aprólékossága ellenére imádtam szedni, mert közben degeszre ettem magam. Egy ültõ helyemben egy jó vájdlingra valót meg tudtam szedni, oly bõven termett. Három óriási sárgabarack-fánkról szedtem az eltennivalót, és rúddal vertem a cefrébe kívánkozót. A kertnek kb. negyede konyhakertnek szolgált. Édesanyámnak szorgosan segítettünk a bab, borsó stb. elvetésében, ha kellett a karózásában és
szedé-sében. Szinte szórakozás számba ment a zöldborsó hüvelyek kifejtése, muzsikának számított ezek pattanása. Búzánk aratásakor örömmel vállal-tam a cséplési ellenõri tisztet. Fiatal koromban dinnyeszakértõnek számí-tottam: forgattam a határban a sárga- és görögdinnyét, hogy egyenletesen érje a nap, segédkeztem szedésükben is.
Az õszi szüret napján Édesapám jogosult volt tanítási szünetet elrendel-ni. Elõtte azonban hordókat mostam, kéneztem, majd élvezettel segéd-keztem az újbor lefejtésében, a palackok mosásában, amit „horribile dictu”
ólomsöréttel végeztünk, mégis túléltük.
Összefoglalva változatos, örömteli falusi életem volt. Az ám! Gyermek-koromban sok portán tenyésztettek selyemhernyót, mi nem. Falum tele volt ezek táplálására szolgáló eperfával (ma már ez is a múlté). Zsákszámra szedtem az eperlevelet, amiben az volt az öröm, hogy fára lehetett mászni.
Ugyanezért és bódító illatáért imádtam a hársvirág szedést. Minket követ-kezetes szigorral az életre neveltek, szeretettel és érthetõ módon valláso-san. Mint látható, az ellentmondást is tolerálták. Akkori falusi szokás sze-rint magázták egymást szüleim, és mi is Õket. A család kifejezetten patri-archális volt. Hosszabb távollét után Édesanyámnak, sõt Édesapámnak is kezet csókoltunk.
Gimnazista évek
Semmi lelkesedés nem töltött el, amikor tízéves koromban, 1935-ben felvettek a ciszterci rend bajai III. Béla Gimnáziumába. Ellenérzésem nem a gimnázium és a benne tanító szerzetesek (reverendájuk alapján köz-nyelvben „szarkáknak” titulálták õket) miatt volt, hanem azért, mert nem lehettem otthon. Az iskola légköre újszerûen idegen volt számomra, annak ellenére, hogy otthon a papokhoz igazán hozzá voltam szokva. Mint sza-bad, falusi környezetben felnõtt gyermeknek az internátusi élet volt ször-nyû. A gimnáziumtól 2-3 percnyire fekvõ internátust a Krisztus Király Szövetség mûködtette. Vezetõje egy fiatal világi pap volt. A gimnáziumi órák befejeztével, ½2–2 között volt az ebéd. Én nem voltam válogatós, mert otthon megszoktam, hogy amit elibém tesznek, azt meg kell enni. Hát bizony hiányoztak a hazai ízek. Az internátusi koszt nem ízlett. A levest és a fõzeléket egy nagy tálban hozták ki a 6-8 fõs asztalokhoz. Mire észbe kap-tam, a többiek már mindent megettek. Gyorsan rájöttem, hogy itt nem lehet nyámnyogni, mert különben éhen maradok. Az ebédet rövid játék-szünet követte, majd be a nagy tanulóba, ahol mindenkinek volt egy ferde fedlapos, felbillenthetõ pulpitusa. Ebben tároltuk tankönyveinket,
füze-teinket stb., és rajta írtunk, tanultunk. Hozzátartozott egy tintatartó is, mert mi még fémtollal, tintával írtunk. ½5 körül egy félórás pihenõt, játék-szünetet tarthattunk, amit ½7-ig ismét tanulás követett. ½7–½8 között ismét közös vacsora következett, elég szûkösen. Ezt szabad foglalkozás kö-vette: aki nem volt még készen a másnapi leckéjével, az tanulhatott, vagy olvashatott. ½9-kor fogmosás, mosdás következett, majd 9-kor a hálóter-mekben a prefektus leoltotta a lámpákat, és éjjel zseblámpával ellenõrizte, hogy mindenki a helyén van-e és alszik-e. Kelés 7-kor, ima, mosdás-fog-mosás, ezt követõen ¾8-kor párosával a gimnáziumba mentünk. Ha diák-mise volt vasárnap a Belvárosi templomban (a cisztercieknek Baján nem volt saját templomuk), az mindig 9-kor kezdõdött. Mivel az internátus ren-delkezett saját kápolnával, télen naponta a prefektus mondott szentmisét, fél órával korábbi riadóval. Szombaton és vasárnap délután páros sorban kísérettel vagy a Pandúr (ma Petõfi)-szigetre vagy a távolabbi zsiliphez mentünk futkározni, játszani. Ekkor végre felbomlott a szigorú rend, de nagyon kiabálni, ordítozni, verekedni nem volt szabad. Ami nagyon fájt, hogy hazamenni Csanádra — annak ellenére, hogy csak 9 km-re feküdt Bajától, busszal 12-15 percre — tilos volt, még igazgatói engedéllyel sem.
Csak a karácsonyi és húsvéti szünetre mehettünk haza. Szüleink csak min-den második vasárnap délután egy, legfeljebb két órára jöhettek látogató-ba. Ekkor velük kimehettünk a városba ismerõshöz látogatóba vagy cuk-rászdába.
Zeneszoba is volt zongorával berendezve, aki zongorázni vagy hegedülni tanult, az itt gyakorolhatott (errõl késõbb lásd részletesebben). A betegszobában sohasem feküdtem, ez azért érdekes, mert Csanádon rend-szeresen volt mandulagyulladásom, amiben nyilván az öreg tanítólak lehetett hibás, mert az egyik, általam használt szobának a fala nedves volt.
A bajai gimnázium a ciszterci rend legkisebb iskolájaként létezett (Budapest, Székesfehérvár, Pécs, Eger, Baja). (A rend az elõzõ négyet a rendszerváltozás után visszaigényelte, a bajait nem, mert nem tudta volna tanerõvel ellátni.) A ciszterciek e gimnáziumot 1881-ben vették át a fer-encesektõl, 1931-ben új iskolaépületet emeltek. Igen korszerû tornatermet (egyben díszterem, színpaddal), süllyesztett, egyetemi jellegû fizikai és kémiai elõadót használhattunk. A rendházban minden ciszterci áldozó-papnak egy dolgozószobája és egy kicsi hálószobája volt. Ezek két tanár részére közös elõszobából nyíltak. Ugyancsak innen nyílt a közös fürdõ-szoba. Ezeket egy közös inas tartotta rendben. Ezekhez csatlakoztak a közös helyiségek, mint a kápolna, étterem, házfõnöki iroda, kert stb.
Nyolcéves gimnazista életem alatt összesen 20 ciszterci pap élt a rend-házban, közülük 12 tanította osztályunkat.
Az I. osztályt pedagógiai-didaktikai szempontból abnormális módon 63-an kezdtük. Ezt egyetlen szemponttal lehetett magyarázni: Baján ez volt az egyetlen gimnázium. Pedig Baját már az én diákkoromban is diák-városnak tekintették: az állami fiú tanítóképzõvel, az ún. Kalocsai Iskola Nõvérek „zárdájában” leány tanítóképzõvel, gazdasági és polgári iskolá-val, az állami kertészeti iskoláiskolá-val, a felsõ kereskedelmi fiúiskoláiskolá-val, az álla-mi polgári fiúiskolával és az izraelita polgári leányiskolával. (A háború utáni években a fiú tanítóképzõbõl tanítóképzõ fõiskola lett, és itt hozták létre a vizek városában a Vízügyi Fõiskolát, viszont megszûntek a polgári iskolák.) A III. Béla Ciszterci Gimnáziumot államosították, de azonos néven mûködtették tovább.
Az elsõ iskolaévem Baján — az internátus miatt — ha nehezen is, de las-san eltelt. Két vigasztaló tény volt számomra. Az egyik, hogy nyáron men-tünk a Balatonra, a másik, hogy sok panaszomat, bánatomat belátva, szüle-im beleegyeztek abba, hogy II-ban nem kell visszamennem az internátusba.
Így a II. osztály számomra a nyugalom éve lett. Kosztos diák voltam hatod magammal Ágoston néninél a Szentháromság (Fõ) téren. Az iskola után akkor jöttem-mentem a városban, amikor akartam. Erre szükségem is volt, mert elkezdtem zongorázni tanulni Schmidt Feri bácsinál (hetente kétszer). Õ a ferencesek templomában volt orgonista és kántor. Édesapám jól ismerte. Gyakorolni a házban tudtam. Tanulni fõleg a függõfolyosón tanultam, a hatfõs szobában nehezen lehetett. Osztálytársaim is felhagytak gúnyolódásukkal, mert I-ben még õ-zve beszéltem, mint Csanádon. De igyekeztem róla gyorsan leszokni. Ágoston néninek a szomszéd épületben volt egy trafikja, amit egy idõs néni vezetett. Árulta a dohány-, papírárut, bélyeget és a 10 filléres ponyvaregényeket. Jóban voltam vele, ezért meg-engedte, hogy ezeket óvatosan kiolvassam. Itt szoktam rá a ponyvaolva-sásra.
A III. osztály bizonyos nyugtalansággal kezdõdött, ugyanis Ágoston nénit felkérték az internátus házvezetõnõjének (konyhafõnökének?), ezért felhagyott a „kosztos diákoltatással”. Így szüleim javaslatára visszakerül-tem az internátusba. Ekkor már a helyzevisszakerül-tem jobb volt, mint I-ben. Egyrészt Ágoston néni patronált, másrészt én a diákhierarchiában feljebb kerültem, az I. és II. osztályosoknak — az internátusi szokások szerint, úgy mint a katonaságnál — szinte a fõnöke lettem. Ennek meg is ittam a levét, saját hi-bám miatt. Már második éve tanultam zongorázni, és az internátus
zene-szobájában gyakoroltam. Már túl voltam a „Szamárindulón”, és tudtam ját-szani a Feri bácsi által könnyebbre átírt Chopin-keringõket, etûdöket. És
„megvilágosodott” az agyam, hogy én miért ne tudnék kis elsõsöket zon-gorázni tanítani? Suttyomban meghirdettem szerény díjazás ellenében a zongoratanfolyamot. Persze nem akadt vállalkozó. Erre én némi erõszak-kal meggyõztem néhány kölyköt, hogy õk a meglévõ zenei érzéküket nálam tudnák a legolcsóbban továbbfejleszteni, és helyben zongorázni ta-nulni. Amikor mentem Feri bácsihoz zongoraórákra, a „tiszteletdíjamat” a Rusztics cukorkaüzletben azonnal (ami biztos, az biztos) konvertáltam jégcsokira. Ez a jólét nem tartott sokáig, mert egyszer a tanórámra betop-pant a prefektusunk: „Hát ti mit csináltok itt ketten?” Mire a tanítványom sírva bepanaszolt, hogy „Az a piszok Pilissy pofonokkal kényszerített a zongorázásra!” Sürgõsen szobára lettem híva, és a prefektus hatalmas pofonokkal meggyõzött arról, hogy eljárásom sem megengedett, sem tisz-tességes nem volt.
Olvasni csak éjjel, pontosabban a lámpaoltás után tudtunk. Kialakult a paplan alatti olvasás módszere zseblámpával. E „tengeralattjáróból” csak akkor jöttünk a „felszínre”, amikor a paplan alatt már elfogyott a levegõ.
Egyszer a prefektusunk egy éjszaka a lámpás vizitje során — egy bamba, süket kölyök miatt — észrevette, hogy fény szüremlik az egyik paplan alól.
Nem volt nehéz megtalálnia a ponyvát a zseblámpával. Erre általános razziát tartott azonnal, és kiderült, hogy vagy a fél hálószoba bûnös.
IV-es koromban kishúgom halála miatt — Pöntyi húgommal busszal bejáró diákok lettünk. Ösztökélésünkre Édesapám a helybeli, állás nélküli tanítónõt kérte fel instruálásunkra.
Az elsõ hosszúnadrágot V-es, azaz felsõs korunkban kaptuk, ami szinte rangot és kitüntetést jelentett. Pedig akkoriban a telek jóval hosszabbak és sokkal hidegebbek voltak, –10–17 °C-kal, mint a mostaniak. Az V. osztály sok változást hozott. Csihásék kosztos diákja lettem a madarasi Kugler Ottó osztálytársam és igen kedves jó barátom társaságában. (Belõle, mint repülõ hadnagyból Koppány Ottó lett. Többször volt házunkban, mert Csanád határában a Duna felé létezett egy vitorlázó repülõtér, és Ottó bará-tom itt ízlelgette a repülés örömeit, mint a repülés szerelmese. Ez lett a végzete, mert mint nyugatos tisztnek a kommunista rendszer még a
Az elsõ hosszúnadrágot V-es, azaz felsõs korunkban kaptuk, ami szinte rangot és kitüntetést jelentett. Pedig akkoriban a telek jóval hosszabbak és sokkal hidegebbek voltak, –10–17 °C-kal, mint a mostaniak. Az V. osztály sok változást hozott. Csihásék kosztos diákja lettem a madarasi Kugler Ottó osztálytársam és igen kedves jó barátom társaságában. (Belõle, mint repülõ hadnagyból Koppány Ottó lett. Többször volt házunkban, mert Csanád határában a Duna felé létezett egy vitorlázó repülõtér, és Ottó bará-tom itt ízlelgette a repülés örömeit, mint a repülés szerelmese. Ez lett a végzete, mert mint nyugatos tisztnek a kommunista rendszer még a