A piszkozat
Elveszett egy novellavázlatom. Bárhol keresem, nincs meg. Illetve valahol biz-tosan megvan, mert annyira talán nem veszett el, csak én nem találom. Meg más se. Mert felhívtam néhány ismerõsömet, akik az utóbbi hetekben jártak a lakáso-mon. Két nõ meg egy fiú. Mondjuk a fiút nem hívtam, mert az a gázóra-leolvasó volt, nem is igazán jó ismerõsöm, meg egyébként is csak a folyosóig jött, ott van a gázóra.
Elõször Ibolyát hívtam. Õ legalább két éve nem volt nálam, illett tehát már felhívni, és amúgy is el kellett mondanom valakinek, hogy mi történt. Ibolya szerint az ufók voltak, azok szoktak ilyet csinálni, hogy elviszik a novellavázlato-kat. Éjjel jönnek, összeszedik a lakásban fellelhetõ összes novellavázlatot, aztán annyi. Másnap jókat röhögnek az ûrhajóban, nézdegélik a kis képernyõs mûsze-reiken, ahogy keresi az ember a lakásban a kéziratot. A gnóm nagynénikéjüket, azt nézdegéljék, bosszankodtam álságosan a telefonba, mert közben nagyon is jól tudtam, hogy az ufóknak nincsenek kis képernyõs mûszereik, ergo nem is nézde-gélhetik az embert kéziratkeresés közben. Csak egyszerûen elviszik és kész. Azt élvezik, az elvitelt, a rohadt kis amõbák. És nemcsak kéziratokat visznek el, min-dent elvisznek, embereket, teheneket, hajókat a tengerrõl meg repülõgépeket szállás közben. Mutatta a tévé. Persze semmi ilyesmit nem mondtam Ibolyának, mert biztosra vettem, hogy csak viccelt. Ibolya szokott viccelni. Máskülönben hogy mondana ilyen hülyeséget, hogy az ufók nézdegélik az embert a kis képernyõs mûszereiken.
– Most mi legyen? – kérdeztem.
– Milyen vázlat volt? – kérdezte õ.
– Novellavázlat – mondtam.
– Jó? – kérdezte õ.
– Nagyon jó – mondtam kissé felháborodott hangon, hogy érezze, tapintatlan kérdés volt. Ezt még majd tisztázom vele, ha személyesen találkozunk. Ha egy-szer újra feleszi a fene a lakásomra. Mert milyen dolog az, hogy már legalább két éve nem jön? Hogyan keressem így rajta azt a kibaszott kéziratot?
Máskülönben nem is olyan jó nõ ez az Ibolya. Semmi különös, egy rendesfor-ma ember. Két láb, két kéz, két fül, két mell, két szem. Na de milyen szemek! Na de milyen mellek! Na de milyen lábak! Mondaná õ, ha ezt az egészet megemlíte-ném. Ezért aztán persze nem említem. Hallottam már ilyet, hogy egy ember egyszer feldobott egy labdát egy nõnek, az meg teljesen leütötte. Ezek állandóan röplabdáznának. Lenge lány, / aki szõ, / holdvilág mosolya: / ezt mondja / a neved, / Ibolya, Ibolya – idéztem inkább magamban Radnóti Miklós ismert ver-sét.
Kis csend következett a vonal túlsó végén.
– Talán kérdezd meg azoktól a nõktõl, akik mostanában nálad jártak – hallot-tam aztán.
– Milyen nõktõl? – kérdeztem álszenten, mintha nem tudnám, hogy nõk jár-tak fel hozzám mostanában. (Pedig tudtam!)
– Naaa – mondta Ibolya.
– Esküszöm – mondtam meggyõzõen –, nem volt nálam olyan nõ, aki elvihet-te volna.
Csend lett. Szinte hallottam, ahogy perceg a szú a kagylóban.
– Látod, ezért nem megyek én fel hozzád – mondta a rövid szünet után hatá-rozottan Ibolya, pedig nem is errõl volt szó. Aztán hirtelen megszakadt a vonal.
Gondoltam, míg megjavítják a telefonszerelõk, felhívom mobilon a másik két nõt. De akkor hirtelen megjavult. Csörgött a vonalas.
– Nehogy azt gondold, hogy féltékeny vagyok – mondta Ibolya, amint a fü-lemhez emeltem a telefonkagylót.
– Nem gondolom azt – mondtam, mert tényleg nem azt gondoltam, hanem azt, hogy milyen gyorsak a telefonszerelõk.
– Míg nõk járnak fel hozzád, nem megyek – mondta Ibolya teljes erõbõl, mintha nem tudná, hogy már jó a vonal.
– Hát éppen ezért jönnek – mondtam én, utalva a paradoxonra. Erre megint megszakadt a vonal. Letette volna, tûnõdtem, aztán elvetettem a tûnõdést, és arra gondoltam, biztosan csak próbakötést végeztek, és magamban már nem is tartottam olyan gyorsnak a telefonszerelõket. Na de rajtam nem fognak ki.
Mobilon hívtam Ritát.
Elveszett egy novellám piszkozata, mondtam neki.
– Nem a szobrászos? – kérdezte. – Aminek az elején a Varga Sudár Dánielnek átvillan az agyán, hogy keresd a nõt, és akkor hirtelen úgy gondolja, hogy meg-van a megoldás.
Hallgattam.
– Az – folytatta Rita –, amelyikben a Varga Sudár Dániel nevû szobrász folyó-parti házát, míg õ néhány órára távol van, valaki kitakarítja, megöntözi a virága-it, elmosogat és még a ruháit is kimossa. Semmi sem hiányzik a lakásból, sõt:
szinte minden úgy van, ahogy hagyta, csak a tányérok meg a ruhák kerülnek a helyükre, de a mûteremben, amit Varga Sudár Dániel néhány hete a tisztaszobá-ból alakított ki, minden érintetlen. A titokzatos idegen, aki rendet tett a lakás-ban, ott még csak a port sem törölte le a kész és félkész szobrokról. De Varga Sudár Dánielnek másnap is be kell mennie a városba, és estére, mire hazaért, valaki a mûteremben is rendet rakott. Közel két évtizede él egyedül a vidéki ház-ban, de ilyen még nem történt vele. Hasonló igen, de az most nem érdekes.
Elõször arra gondolt, értesíti a rendõröket. Aztán elvetette az ötletet, hiszen sem-mi sem hiányzott a lakásból, neki meg nem hiányoztak a rendõrök. Megvizsgálta a bejárati ajtót, az ablakokat, de erõszakos behatolásnak nem lelte nyomát. Har-madnap már csak kíváncsiságból hagyta el a házat. Késõ délután felvette kockás zakóját, amit, ha kiteszi a lábát otthonról, mindig visel. Aztán elrejtõzött a folyó-parti nádasban, hogy meglesse, ki jár be az épületbe, míg õ távol van. De mivel
másfél órás várakozás után sem történt semmi, visszament a házba. Benyitott a konyhába, és megdöbbenve látta, hogy a tányérokat valaki megint elmosogatta.
Ekkor villant át agyán a mondat: keresd a nõt!
Rita rövid szünetet tartott.
Hallgattunk.
Eszembe jutott, hogy mégis meg kellett volna vennem a csevegõ díjcsomagot.
– Varga Sudár Dániel olvasott már arról – folytatta Rita –, hogy olykor egy-egy alkotás megelevenedik. Arra gondolt, bár képtelen ötletnek tartotta, hogy a kalapos hölgy tehet az egészrõl. Pontosan három napja fejezte be az apró szobrot.
Máskor is elõfordult már, hogy megálmodott egy-egy munkát, de most elõször sikerült ugyanolyanra mintáznia, ahogy az álomban látta. Az arc, a test, de még a kalap is tökéletes mása volt az álombéli hölgynek. És ráadásul a szobor olyan nõt formázott, amilyenre Varga Sudár Dániel mindig is vágyott.
Bement a mûterembe, úgy tett, mint akinek dolga van, és közben lopva rá-rápillantott a kalapos hölgyre. De az nem mozdult. Akkor odament hozzá, és azt mondta: te mosogattál el, Aliz? Mert Aliz volt a kalapos hölgy neve, ezt még az álomból tudta Varga Sudár Dániel. Aliz nem válaszolt, ezért a szobrász megsimí-totta a hölgy arcát, kiment a fürdõszobába, és letusolt. Aztán a hálószobába ment, hogy megágyazzon, ám az ágy már vetve volt, pedig Varga Sudár Dániel határo-zottan emlékezett rá, hogy a párnát és a takarót reggel betette az ágynemûtartó-ba. Minden reggel így szokta. Benyitott a mûterembe, de Aliz ugyanúgy állt ott, mint korábban. Nem fogsz ki rajtam, mondta a szobornak, aztán nyakon ragad-ta, és bevitte a hálószobába. Felrakta az ágy melletti polcra, lekapcsolta a villanyt és betakarózott. Sokáig forgott, nem tudott elaludni. Úgy érezte, a nõ figyeli.
Felkapcsolta az olvasólámpát, aztán a szobrot levette a polcról és maga mellé tette az ágyba. Szorosan fogta Alizt, úgy aludtak el. Félálomban még érezte, ahogy bordáit nyomja a merev anyag. De már nem mozdult. Örült, hogy végre elalszik.
És ismét szép álmot látott. Fiút szült neki egy Aliz nevû nõ.
Rita elhallgatott.
– Ennyi? – kérdeztem.
– Azt hiszem – mondta. – Ez veszett el? – kérdezte aztán.
– Ez – mondtam. – Most már határozottan emlékszem.
– Akkor biztos, hogy nem én hoztam el – mondta Rita.
Megnyugodtam. Valahol mélyen mindig éreztem, hogy Rita nem vinne el kéziratot a lakásomból. Rita rendes lány. Szõke és göndör, hamvas a bõre és ártat-lan zöld szeme van, nyáron pedig szalmakalapban jár, mint a feddhetetlen nõk.
– Köszönöm, Rita kedves – mondtam, és letettem a mobilt az asztalra. Aztán gyorsan kikapcsoltam, ne fogyjon a telep. De még hívnom kellett a másik nõt is.
Tiszta ráfizetés, hogy ennyi nõ jár fel az emberhez.
– Halló, én vagyok – mondta a másik nõ, akit Katinak hívnak, de én csak Katámnak szólítok. – Elveszett a novellavázlatod? – kérdezte aztán, mintha csak tudná, miért hívom.
– Ja – mondtam. – Hogy találtad ki?
– Megérzés – mondta az én Katám.
Barna nõ az én Katám, nagy, fekete szemekkel és telis-tele megérzésekkel.
– Majdnem készen volt – panaszkodtam. – Már csak a vajszínû árnyalat hi-ányzott.
– Ja – mondta most õ. – Egy-két dolog eléggé elnagyolt volt. Mondhatnám úgyis, hogy felületes – tette hozzá mintegy szemrehányóan.
Hallgattam.
– Nem küldted el valamelyik lapnak? – kérdezte aztán.
– Az lehet – mondtam megrettenve, inkább csak magamnak. – De a piszko-zatnak akkor is itt kellene lennie valahol a lakásban – tettem hozzá aztán, felélén-külve a gondolattól.
Belül azonban gyötrõdtem. Csak nem azt küldtem el! A piszkozatot! Csak tán nem! Közben arra gondoltam, hogy ha ez igaz, akkor fõbe lövöm magam. Egy-szerûen leakasztom a fegyvert a falról, és fõbe lövöm magam. Szemem a készsé-gesen várakozó flóbertpuskára tapadt. Lelki szemem, mert éppen háttal ültem.
De nem mozdultam, ugyanis agyamat akkor már kezdte marcangolni belülrõl a híres mondás: – A piszkozat én vagyok.
Barcsay Jenõ: Szénaboglya (évszám nélkül, akvarell, papír; 350×500 mm; Munkácsy Mihály Múzeum, ltsz.: 69.25.1.; jelzés jobbra lent: Barcsay)