Parti Nagy Lajos: Grafitnesz
né felforgató erejû és most újra lírára hangolta szövegeit.
Azért ezzel a zenei
Magvetõ Könyvkiadó, Bp., 2003. 220 o.
meggyõzzön bennünket arról, az említett idõszak magyar szabadságharcosai milyen szerény olvasóbázisra tehettek szert. Töb-bek között irodalomtörténet-írásunk bátor-talan prognózisának is köszönhetõen, va-lamint az ezen irányzat jegyében alkotó mûvészek kibontatlanul maradt és gyakran az országhatárokon kívülre szorult mun-kássága következtében. Egy kevésbé elné-zõ olvasatban pedig tûnhet úgy, hogy a neoavantgárd hazai képviselõit történetíró-ink elhallgatták, vagy egyszerûen nem vet-tek róluk tudomást. Ezzel a csenddel az új jelenségek, a lírában is beköszöntõ változó beszédmód körüli tanácstalanságot erõsít-ve az olvasókban, az alakulásfolyamat egy fontos eredõjének magyarázatával marad-va adósul. Hiszen, ha marad-valamit nem értünk, akkor azt nem fogjuk szeretni és nem csak hogy nem szeretjük, de nem vesszük meg/
be és így természetesen nem olvassuk. Ám nyelvében él az irodalmi hagyomány, és a fentebb említett idõszak kitörölhetetlen nyomokat hagyott maga után. Eljárásaival gyakran névtelenül, de átszivárog a könnyebben olvasható költõi életmûvek nyelvezetébe, mely szövegek ily módon lát-hatatlanul végzik el a szóban forgó idõszak rehabilitációját.
A kánon jelenkori alakulásának felüle-tes szemrevételezése is azt mutatja, hogy az elsõ látványos áttörést – a líra radikáli-sabb eljárásait mûködtetõk közül – majd Tandori hajthatja végre. Többek között az õ verseihez szelídülõ kritikai hang – ter-mészetesen nem õ az egyedüli élenjáró lí-rikusa a kortárs irodalomnak, aki feladta a leckét, hiszen Petrit vagy Oraveczet épp-úgy említhetnénk, még ha idõben késõbbi és másképp problematikus szerzõi õk iro-dalmi életünknek – lassan alkalmassá teszi magát az új vagy újdonság erejével ható költõi eljárásokkal való dialógusra. Ugyan-akkor éppen Tandori plasztikus példája lehet egyrészrõl annak, hogy irodalomér-tésünk milyen nagyra értékeli az elõdök kimutatható jelenlétét, az átmenetet
kevés-bé radikálisan formáló, a forma-, szubjek-tum- és nyelvfelfogások fokozatos módo-sulását végrehajtó szerzõkhöz való kapcso-lódást. A „modern” sokat emlegetett, el-terjedõben lévõ fogalmához kapcsolható alkotók irodalmi hozományának szelídebb hangvételû üzenetére gondolok. Másrész-rõl annak is, milyen nehezen engedi a kri-tikai közélet – hacsak rövid idõre is – látó-terén túlra a segítségével is naggyá avatott alkotót, egy életmû kontrollálatlanul naggyá és áttekinthetetlenné válását így is elõidézve. Úgy hiszem, nem öncélú körök ezek a tradíció és hagyományértés szerepe körül, hiszen a kérdést Parti Nagy szöve-gei is eleven módon tematizálják, termé-szetesen nem szobatudósi eljárásokkal szi-matolva az elõdök körül.
Jól nevelt irodalmár pedig az, aki fel-adatára nagy-komolyan tekint, nem szé-gyelli, szelektívebb hallással rendelkezik ugyan, válogat, kóstolgat, mérlegel. Méri, hogy az, amivel találkozott – legyen az bár-milyen írásra ingerlõ hatás –, elég magasan posztol-e, biztos út vezet-e belõle a végte-lenhez. Nem beszél félre, uralja a nyelvet, szolgálja az õt, de legalábbis álljon kis szék-re, ha hozzá beszél és úgy magyarázza el neki mi is az az irodalom, ha már egyszer olyan ravasz, ráadásul folyton és szemtele-nül visszabeszél.
És vannak a bátrabbak, kevésbé peckes járásúak, akikrõl azonban onnan tudható, hogy mégsem vakok, hogy valahogy min-den mûködtethetõ versalapanyaggá érik a tolluk alatt, a kipróbált forma és a formát kijátszó, hiányában megidézõ technika, mellyel elsõként kísérleteznek, egyként si-mul szövegszervezõ eljárásaik közé. Még-sem taszítják õk az olvasót a kiugró mere-délyrõl a sötét mélységbe.
Számomra ez utóbbi karakterisztiku-mokkal körvonalazható szerzõi attitûd az, mellyel Parti Nagy költészete a leginkább megragadhatónak látszik: bátor, érzékeny, kísérletezõ szellemû mégis tisztelettudó, már amennyire a nyelv hagyja õt
tiszteleg-ni. Olyan szerzõ, aki sohasem akarja tud-ni, hol a helye. Olykor egyszerû tollnoka a valóságnak, máskor porondmestere, aki két intelligens és vonzó fánk közé szólítja gróf Esterházyt (Köszöntyû). Irodalomról és akö-rüli ügyekrõl igen sok szó esik nála. Meg-elevenednek nagyok és kicsik. Mindannyi-an más és más módon válva ennek az iro-dalmi-szellemvasútnak a résztvevõivé. Pél-dául mert szülinaposak, és így alkalmi vers jár nekik, a kortárs irodalom matuzsálemei – hogy ezzel a paradox együttállással za-varjam meg Önöket –, akiknél ezek a ver-sek, valahogyan mindig igyekeznek kihúz-ni a gyufát, így súlytalanítva önmaguk túl komolyan vételét. Mindannyiu(n)k számá-ra könnyebb így: egyrészt túlesni, mond-juk a hetvenediken, másrészt nevetve ke-rülni saját nevük háta mögé. Néhány a szó-ban forgó nevek közül: Réz Pál, Tandori Dezsõ (Réz a Duna fölött, Tandorírt vers).
Azután vannak, akik az intertextualitás di-vatosabb sablonjai segítségével elevenednek meg elõttünk. Néha éppen implicit jelen-létüknél fogva egészen nehéz rájuk ismer-ni. Találunk allúziókat Babitsra, Kosztolá-nyira, Adyra, azután számos utalást József Attilára, érezhetõ Weöres hatása, de jelen vannak régebbi korok szövegmunkásai is:
Petõfi, Csokonai, a régi magyar irodalom és a nép- valamint mûdalok névtelen nagy-jai. A kör egy alaposabb olvasatban termé-szetesen sokkal szélesebb átmérõjûre bõ-víthetõ, mint amekkorát ez a recenzió fel-adatánál fogva megrajzolni képes. Abban az esetben feltehetõleg a nemzetközi kite-kintés sem marad el.
Az elõdök által lejegyzett szövegek elté-rõ módokon válnak versalapanyaggá. Leg-gyakrabban a stílusparódia áldozatává te-szi õket Parti Nagy. Kifordítom-befordí-tom mégis Attila a József, gondolja és teszi is mindjárt. Direkt ront: „...hanem tûnõdni hirtelen,/ akár erdõben mások vadnyoma”, és feltartóztathatatlanul sodortatja tovább magát saját versanyagával: „Nehéz ma hely-bõl távolugrani,/ motyogja maga elé, s
ne-kifut, …” (Egy bõrönd repülõ). Hiszen jól tudja, hogy a jelentésadás fogságában ver-gõdõ olvasó úgyis javít. Csak közben ki-csit maga is meginog, valami homályos sej-telem járja át, érezni véli, hogy valami nincs rendjén, a rend nincs a helyén. Már a vers sem a régi és a nyelv sem a régi, a nyelv, amirõl pedig azt hittük, legalább kicsit kö-zös bennünk, hiszen magyar, hogy legalább majd ezt az anyanyelvi textust engedi szá-munkra érteni a Költõ és nem csupán fél-re. Persze a vers régóta problematikus ha-gyománya sohasem kiszolgálója a nyelvben és megértésben való akadálymentes elõre-haladásnak. Még akkor sem az, ha a for-mával minden a legnagyobb rendben. Hi-szen a versféle – bárminemû töredezettség hiánya esetén és talán akkor a leginkább – gyakran valamilyen sûrített gondolatiság hordozója kíván lenni, de amit biztosab-ban állíthatunk vele kapcsolatbiztosab-ban, hogy soha nem a kifejtett benyomások demonst-rációs színtere. Éppen ezért a poézis min-dig több idõt követel olvasójától a befoga-dás lassú és körültekintõ mûvelete során, más elbánásban kell, hogy részesüljön, mint prózai szövegek lazább, rugalmasabban szervezõdõ szövete. Parti Nagy szövegei aktív módon implikálják a mûfaj tovább-és újragondolását, tovább-és komoly kihívások elé állítanak bennünket akkor, ha segítségük-kel igyekszünk választ adni vers és hagyo-mány viszonya egyre összetettebb feladvá-nyának kérdésére.
Egy önkényesen kiragadott elõdnek, Weöres Sándor nyelvi kozmológiájának részleges tanulságát, az újraélesztett meta-fora analízisének erõs befolyását vizsgálva Parti Nagy szövegszervezõ eljárásainak kö-rében fontos részeredményekhez jutha-tunk. Úgy gondolom ugyanis, olyan szer-zõvel van dolgunk, aki nem csupán a ha-mut mondja mamunak és azt sem azért teszi, mert olyan nagyon öreg lenne – ám-bátor tapasztalt róka, róka, róka (vö.: Ró-katárgy alkonyatkor) –, hanem mert nem unja el a legkisebb nyelvelemi-egységgel, a
betûvel való játékot, így invitál az értelem-mel bíró egészen belülre. A nyelvelemi-ré-szecskékkel is bíbelõdõ poétika sokkal in-kább körüljárhatóvá teszi a jelentésadás al-kotó, aktív pillanatát, egyfajta nyelvi idõ-utazásra csábít. És így már persze nem csak a hatás, hanem a szerzõ poétikai irányult-sága mibenlétének vizsgálatakor beállt egy-oldalúság is állítható lenne akkor, ha nem volna kikerülhetetlen élmény ezeknek a verseknek az olvasása kapcsán, az átfogóbb, nagyobb ívû egységekkel való kísérletezõ kedv. Amelynek a befogadó, ha képes a belefeledkezésre, maga is részese lehet, ott állhat õ is a szavaknak, forma-hagyomány-nak kitetten, nyakig a versben, ott, ahol nem csak a költõ csal. (Jambikus sorok)
A lírai elmélkedés hagyománnyal dialo-gizáló költeményei Parti Nagynál két me-derbõl táplálkozó írásfolyamatot szimulál-nak: egyrészt követik, szemmel tartják a ha-gyományt, így tudói annak, szerzõjük, pe-dig tudósa az irodalomnak, aki másrész-rõl, szövegei által mutatja, mennyire köl-tõje is a nyelvnek, amennyiben igyekszik egy rendhagyóan új viszony kialakítására a megértés folyamata során. Természetesen íróként a szerzõ ez utóbbi vonalat táplálja erõsebben és költészetének származási vo-nala mellett éppolyan fontossá teszi a tra-díció és önmegértés különbözõ fázisainak, mélységeinek feltárásához vezetõ önálló nyelv, hang megtalálását. A távolodás mû-velete pedig gyakran vezet a telítettség-él-mény kifejezéséhez, melytõl a szerzõ ful-dokolva tolja el magát. (Bagatelle Macabre) Mintha ez a hosszú idõzés a múltban – amely a személyes múltat éppúgy jelenti – a jelenkori hiányélményt testesítené, való-ban egészen konkrét utalásokkal a testre, test és lélek szoros szimbiózisát tárva elénk.
Talán ebben rejlik Parti Nagy megszólalá-sának legnagyobb ereje, amely mégis alap-vetõen a nyelv kiismerhetetlen, vala-mennyiünket kibeszélõ és ugyanakkor el-lenállhatatlanul vonzó fenoménjének ta-pasztalatával a fókuszban halad elõre. Aho-gyan a gondolat testet ölt, szóvá, mondat-tá hízik, és teljesen természetessé teszi, hogy a világ egy tekintélyes szelete a nyelven keresztül a leginkább hozzáférhetõ és így kézenfekvõ, hogy formálni is gyakran en-nek az eszközen-nek a birtokában a legegysze-rûbb.
Szorongató és keserû líra ez gyakran, a távolságtartó irónia és az ellentmondáso-kat összebékítõ finom humor ellenére is.
Megértve, újragondolva a hagyományt írja verssé Parti Nagy saját, új verzióját az õt olykor ölelõ, olykor szorító valóság ténye-irõl. Ezeknek a szövegeknek a szerzõje jól tudja (és hasznosítja is ebbéli tudását): a tapasztalat azonos, pusztán a megértés ke-retei változnak és mutatnak gyakran nehe-zen áttekinthetõ rendezetlenséget. A felpró-bált szövet, a másikhoz simuló akarat, a belülrõl is megcsodált konstrukció pedig engedékeny és a megértés önfeladásában feloldódó íráspozíciót teremt. Mondjuk így: „…kölcsönveszek, / gondoltam, né-hány szétszórt kerti holmit, / mitõl lett vers a kertbõl, megtudom, / s mitõl erõsebb hát e kert a kertnél. / Leskiccelem magamnak pontosan, / a mintázat hogyan lesz szerke-zetté, / a vadméz napsütésben lomb és ág / miként vetül kavicsra, földre, õrá, / for-mája így és terjedelme úgy, / területéhez képest mennyiszer több?/ És akkor lesz egy príma raszterem, a többi zsákmányt bele-göngyölöm majd, / hazalopom, s belõlük lesz a mû…” (Csorba-kert)