Kiss Ottó: Emese almája

Pozsonyi Pagony Kft., 2006.

a spekulatív értelmezések könnyed félresöp-rése. A felnőttvilág neurotizáló ok-okozati viszonyrendszerének eltűnése a világ újrafelfe-dezésének szabadságát jelenti: Emese almája (a kibontakozó szerelem, a megtapasztalandó, ta-nulandó testiség jelentésmezőjén túl) az ártat-lanság, gyermeki naivitás, őseredeti világ-fel-térképezés képzeteit is játékba hozza. Az a vi-lág ez, ahol ami nevet adunk egy dolognak, az annak a neve. Minden történés egyaránt fon-tos, vagyis minden egyformán nem is fonfon-tos, vagyis inkább vannak azért az óvodáskorban külön legfontosabb dolgok, például a lányok (Emese!), és megnézni a „micsodáját, / amivel a lányok szoktak pisilni”. A gyerekkor min-dennapi történéseiben összeálló világ pillanat-képei azonban még korántsem elegendőek egy teljes értékű teremtéshez; alapelvek kellenek a létezéshez és a berendezkedéshez (mondjuk, „a Himnusznál / mindig felállunk, / kenyeret és zászlót pedig / soha nem dobunk ki. / A nagyi szerint / ezek az alapelvek.”). Világértelmezés és erős fi lozófi ai alapok vannak itt: szigorú eti-ka, szilárd metafi zika – némi teológiával. Kiss Ottó gyerekverseiben az a legnagyszerűbb, hogy túl tud lépni a gyerekszáj-szintű szöve-gelésen, nem csak krónikák ezek a szövegek, hanem bennük hiteles világkép mutatkozik meg: kérdőjelekkel, kétkedéssel, valódi fi lo-zófi ai megközelítésekkel. Itt nemcsak szövegel egy gyerek, és néha mond egy-két szelleme-set is, mert

120

az olvasó szeme előtt teljes ember lép a színre:

gondolkodik és érez, csupa kétség, csupa kí-váncsiság, és csupa talány. Gyermekien bölcs, és felnőttesen naiv. (Kiss Ottó előző gyerek-verskötetének címszereplőjétől, Csillagszedő Máriótól is tudjuk: „A mélység, az ugyan-olyan, / mint a magasság. / Csak máshonnan kell nézni.”) Az Én-Az, vagyis „én és a többiek”

(Én) öndefi níciójától a beszélő az Én-Te Viszo-nyig jut: személyes érintettség és személyesség mozgatja. Az élet dolgairól való töprengés nem hoz létre okoskodóan rideg passzusokat:

az olvasó felnőtt leplezetlen csodálkozással olvassa, hogyan lehet mégis az élet dolgairól egyáltalán beszélni; csak ki-mondani kell. Per-sze „a nehéz dolgokról/ nehéz beszélni, / mert sokkal nehezebben / jutnak az ember eszébe, / mint a könnyű dolgok” (Nehéz). Mi az élet, és mi a halál? Milyen a mennyország? Milyen a tartalom nélküli forma? Mi az idő? És mi a jó?

És mi a szép? – ezek a kérdések szépen sorban megjelennek, hol válaszokkal, hol azok nélkül.

(Szerencsés, hogy az óvó néni is segít ebben, nyitottan hagyva a nagy kérdést: „Isten vagy a természet”.) Írhatnánk, hogy evidens módon egy gyerek világlátása az a mesék világlátása:

magától értetődő. Nos, nem az. De hát ezt is tudjuk már: „a kérdések arra valók, / hogy megválaszolják őket. // A válaszok pedig biz-tosan arra, / hogy újabb kérdéseket/ tegyünk fel…” (Kérdések). Materializálódik az élet er-deje metaforája (Erdő), és kozmológiájában „a mennyország olyan, mint egy lyuk: / tele van levegővel, / hogy mindig tudjanak lélegezni az angyalok, / és sose haljanak meg” (Menny-ország). A felnőttektől készen kapott etikai és esztétikai sémák, aranyigazságok mind újraér-tékelődnek, attól függően, hogyan működnek, megerősítődnek vagy sem. Ez a legnehezebb:

határozott, biztos fogódzót, iránytűt találni, mikor mindent egyedül kell megérteni – még az sem biztos, hogy a mesékben „aki győz, az mindig jó”. És magyarázatot, emberi magya-rázatot kell találni illogikus és gonosz dolgok meglétére is: hogy lehet az, hogy valaki mada-rakat lő le? Számító pragmatizmuson túl a sze-mélyes érintettség a mérce: jó dolog egy almát

megfelezni, és tényleg „adni a legjobb dolog a világon”, és „a szem a lélek tükre”, és nem igaz, hogy az idő gyorsan telik, mert „ha például a karácsonyt várom, / akkor lassan telik.” (Idő), és ugyan az a szép, „aki mindenkinek tetszik”, de Emese „csak erősíti a szabályt” (Szép). Min-den jó, ha Emese van benne – és a Jó megfo-galmazása már megint csak taoista bölcseket megszégyenítő: „tudni azt, / hogy majd dél-után / Emesénél leszek, / sokszor ugyanolyan jó érzés, / mint délután Emesénél lenni.”

És van a kötetben egy másik kupac vers, amelyek magáról a nyelvről szólnak, elsősorban arról, hogy az mi mindenre jó: van anyanyelv, és van idegen nyelv, és van a szerelem nyelve – de ez megint csak Emese, mert „a szerelemben / benne van az Emese, / az Emesében pedig/

benne van a szerelem” (Szerelem). A nyelvvel dolgokat lehet megnevezni – vagy dolgokat lehet teremteni? A neveket úgy aggatják rá a dolgokra, mint az emberekre a kabátot, vagy a nevek csak a dolgokkal együtt élnek? De lehet szavakat kitalálni, szavakat besorolni, szavakat nyújtani és szavakat keresni, mert a szavak ki-fogynak a szánkból – szóval csupa szó a világ.

Egy gyerek világában sokszor csak szavak lö-työgnek, jelentések nélkül, vagy összecsúsznak szavak, és így velük a dolgok is, és mágiája van a kimondott szónak (mondjuk hasfájást lehet vele gyógyítani), és dolgokká lényegülnek ho-mályos szimbólumok meg metaforák, és új je-lentést kapnak tudottnak vélt unalmas szavak.

Így lesz a világban csuszoda és szállingó; űrha-jóval lehet menni a Gutenberg galaxisra; min-denki, aki él, ringatózhat a vízen, hiszen az „az élővilág bölcsője”; élesztővel a tóba belefullad-tat is életre lehet kelteni. És lehet a szavakkal játszani! Hol ér véget a nyelvfi lozófi a, és hol kezdődik a nyelvjáték – e hipotetikus kérdés-felvetés függvényében kell és lehet beszélni az Emese almájáról. Úgy játszani a nyelvvel, hogy az ne csak gyerekbeszédet és -gondolkodásmó-dot többé-kevésbé sikeresen imitáló elharapott meg összefércelt szókupacokat vagy szóvicce-ket jelentsen, hanem a többértelműségben, többjelentésességben megnyíló lehetőségeket kihasználva történet legyen belőle, mi több,

121

Lovász Andrea

koherens világ épüljön e történetekből. A Csap című versben a csap két jelentésére épül a tör-ténet, hogyan csapta be anya apát (persze csak

„játszásiból”) úgy, hogy autómosás közben el-zárta, majd megnyitotta újra a vízcsapot. Még-sem a zsonglőrszintű szódobálásról szól a vers, hanem arról, hogyan lehet örömet szerezni a

„már nagyon rosszkedvű” apának – és közben valami nagyon fontosat is megtudunk a beszé-lő kisfi ú mikrovilágáról: anya és fi ú cinkos ösz-szemosolygásának lehetünk tanúi. Úgy játszani a szavakkal, hogy a játék önmagáért való gyö-nyörűségén túl a narrációban rejlő kalandot is megcsillogtassa, olyan teljesítmény ez, amelyik valóban ritka a gyereklírában. Hasonlóan teli-találat e tekintetben a Rétes: itt a megy-meggy szópár játszik egymással. Valójában azt példáz-za, hogy a már szokásos animisztikus látásmó-don túl hogyan személyesül a nyelv, hogyan lesz világgá – az egocentrikus világkép a nyelv zűrzavarát is megszelídíti, az érintettség vilá-got teremt, az esetlegesség, véletlenszerűség szilárd logikává lényegül: „A meggyes rétes /

közepébe mindig / meggyet tesznek, / mert így a rétes / könnyebben megy le / a hasamba”.

A szavak tehát nem kívülről, önkényesen ra-kódnak a dolgokra, a nyelv úgy lesz világgá, úgy lesz megélhetővé, hogy nyelvjátékká és gyerekjátékká válik egyidejűleg: játékba vonva perszonifi kálódik, magyarázó elvként rendezi a kakofóniát. És rögtön megértjük, miért bácsi az iskola, mit üzennek a leveleken a fák, vagy azt, hogy ki beszél ízesen. Vannak a kötetben már evidens és merészen szellemes képzettársí-tások is: felnőttként is élmény újra felfedezni a különböző nyelvi regisztereket.

Felnőtt-gyerek nyelvek, világok, képek ját-szanak egymásba folyamatosan, s közben a gyerekként megírt és megértett és a gyerekként megélt nyelv zseniális játékká és alapvetően bölcs világgá alakul. És „külön köszönetként”

a végére: Baranyai András illusztrátornak a kö-tethez nyújtott ismételt (Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután!) rendkívüli segítségéért.

Konstruktőrök (1985; olaj, vászon; 70×80 cm)

122

Sokat vizsgált, mégsem kellően ismert az a folyamat, mely bizonyos szerzőket a kritiku-sok és ezen keresztül az olvasók fi gyelmének középpontjába sodor, másokat viszont az is-meretlenség homályában tart – legtöbbször a valódi teljesítménytől függetlenül. Az viszont biztos, hogy a kánonok hierarchiájának kiala-kulása és változása sok-sok szövegen kívüli ese-ménytől függ, és úgy tűnik, Fecske Csabának eddig nem volt szerencséje az e körbe sorolha-tó, a részben tőle függetlenül megszülető szer-kesztői, kiadói, kritikusi döntésekkel. Mert bár nevét az irodalmi közvélemény, nagysze-rű gyerekverseinek köszönhetően is, ismeri, ahhoz képest, hogy lassan a huszadik köte-tének megjelenését várjuk, feltűnően keveset beszélnek és főleg írnak róla. Pedig új kötete is bizonyítja, hogy műhelyében egyenletesen magas színvonalú, konzekvens, felismerhetően egyedi nyelven íródó költészet születik, melyet egyáltalán nem lehet elintézni a másodvonal-beli költők népes táborának szánt legyintéssel.

Fecske Csaba költészetének ugyanis van legalább két olyan síkja, mely a kortárs ma-gyar lírikusok legmegbízhatóbbjai közé emeli.

Az egyik a verseket szervező emlékezettechni-ka, mely a múlt képlékenységére, azaz az emlé-kekből felépülő identitás manipulálhatóságára