Csehy Zoltán: Hecatelegium

szikus irodalom toposzait és a jelen tapasztala-tait, egyfajta hanyatlás-éthosz jegyében, amely egyaránt jellemezte a késő császárkor, majd a humanizmus embereit, illetve a posztmodern jelzővel címkézhető, szintén kulturális válság-jelenségeket mutató korszakéit. E dekadencia, amelyből talán a szlovákiai kisebbségi lét ke-serűsége is érezhető valamelyest, korántsem nyílt, refl ektálatlan és naiv formákban nyil-vánul meg, éppen ellenkezőleg: a sok játékos facetiá ba, pajzánságba, frivol mitológiahasz-nálatba rejtve, s toposzok mögé bújtatva je-lentkezik. E rövid írás arra vállalkozik, hogy e sokrétű kötet néhány jellemző motívumát be-mutassa. Ha ezenközben néhány frivolabb ki-fejezés is elhagyná a tollamat, az minden eset-ben a kötetből vett kifejezés lesz. Mentséget bőven találhatnék erre, mind a hazai, mind a világirodalom múltjából, s Csehy erőteljesebb megfogalmazású sorait is idézhetném. Balassi sorai jutnak eszembe a Szép magyar komédia ajánlásából: „nem tudom, milyen pór szemér-messég bánt bennünket, hogy azt szégyelljük, amellyel más nemzetek fi ai dicsekednek”, azaz a szerelmi költészetet, amelynek, mint az ide-haza is egyre inkább nyilvánvalóvá válik, az erotikus költészet szerves része. Mégha ezúttal a szókimondás határai valamelyest tágasabbak is a szokásosnál, talán ezen írás végére kivilág-lik, miért: meggyőződésem szerint ugyanis itt jóval többről van szó, mint puszta felszínes stílusparódiáról. E keretek közt nem vállalkoz-hatok arra, hogy az utalásokat kimerítő részle-tességgel elemezzem, csak néhány markánsnak gondolt jellemzőt kísérlek meg bemutatni.

2. A keret: a fi ktív humanista verseskötete A szerző szerepjátékot játszva szólal meg: ez az első a számos tréfa közül, amelyet a hagyo-mánnyal, a hagyományból űz. A reneszánsz koznak: egy olyan

127

Fazekas Sándor

fi lozófi a lélekvándorlás-tanát (amelynek végső forrása Platón) használja fel, hogy feltámasz-szon egy (általa kitalált) dekadens és pajzán humanistát. A versgyűjtemény egyes darabjai-ra is jellemző a kitalált és valós alakok kettőssé-ge; a kitaláltak mögött az olvasó egy-egy valós, ma élő szereplőt sejt, míg az egykor élt hu-manistákhoz (különösen ilyen Janus, de rajta kívül Ovidius, Martialis vagy Aeneas Sylvius Piccolomini is) személyes olvasaton alapuló viszonyt alakít ki, amelyet a versek gyakran ironikus formában, s a kötet következő bekez-désben bemutatandó uralkodó narratíváján, az erotikán keresztül mutatnak be. Ebből a szem-pontból is emlékeztet a kötet egy humanista enigmára, találós kérdésre, hiszen nem mindig lehet egyértelműen eldönteni, hogy ki a kita-lált, azaz a költő saját környezetéből származó, s humanista kódba átírt jellemzésű fi gura, és ki a valóságreferenciális, saját művekkel ren-delkező megidézett alkotó. Az olvasónak az az érzése támad, hogy Csehy tudatosan igyekszik fenntartani magának olyan radikálisan szemé-lyes tartalmakat, amelyek kifejeződése nem fölfejthető; ez persze veszélyeket is rejt ma-gában, hiszen például ha kezdő költő lennék Csehy környezetében, alaposan megcsappan-na az önbizalmam a sok kontár költőhöz írt orcázó vers olvastán, s azt találgatnám, vajon melyiket szánta nekem a szerző; mondhatom, egyikkel se járnék valami jól ez esetben, hiszen van olyan, amelyik csak a pocskondiázó meg-szólításig jut, s a mondandó többi részét az ol-vasóra bízza (XXXIX., Egy versfaragóra; talán ez a legdehonesztálóbb megoldás), s van olyan is, amely a meglehetősen hosszadalmas művet (tisztesség ne essék szólván) a fosáshoz hason-lítja. A versek azonban nem a bárdolatlanság, hanem a humanista tréfálkozás hangulatát váltják ki, számtalan allúziójuk segítségével, amely sokat elvesznek a helyenként vaskos sér-tések éléből, szinte a kötet teljes időtartamáig megtartva a helyes arányokat a szórakoztatás és a tudós utalások között. Példaképpen legyen elég az XLVIII. darab, Egy Pón túli mandula-fához című, alább komolyan is értelmezendő vers első két sora:

„Mandulabokrom, jaj, lombod ruhagönce le-tépve,

csontváz gallyaidon ráncosodóban a bőr.”

A Janus által még fi atalon, felfeslőző sze-xualitásban ábrázolt nimfa itt elhasználódott öregasszony képében lép elénk: az egyre halvá-nyuló humanista hagyomány allegóriájaként.

3. Erotika, pajzánság, szexualitás, frivoli-tás, és ami mögötte van

A kötet legszembetűnőbb vonása a nyílt erotikum, amely a leggyakrabban játékos for-mában jelentkezik. Csehy műfordítói munkája során is sok ilyen regisztert működtető mun-kával dolgozott, nem csoda hát, ha elsajátítot-ta ennek fogásait, olyannyira, hogy napjaink felfokozott, nyílt szexualitása magára ismerhet a humanista formanyelven írt költemények-ben. Ezeknek csak kisebb része facetia, azaz olyan tréfa, amely kizárólag a mulattatást szol-gálja; a darabok jelentős részében azt vehetjük észre, hogy a szexualitás metaforikájával egé-szen más dolgokról beszél a szerző, mint amit a vaskos sorok betű szerinti jelentése sugallna:

a nemiség mögött irodalomértelmezésről, ol-vasásról, a hagyományhoz való viszonyról, an-nak újra- és továbbírásáról valló tartalmak hú-zódnak meg. A hagyományon belül talán a legmagasabban Janus Pannonius található, de az áterotizálás őt sem kíméli. Két versben is (XI, ill. XV.) megidézi a költőt, olyan személy-ként, akinek a teste talán még kívánatosabb számára, mint felolvasott versei. A szexuális utalások (mint a lírai én önkielégítése) mö-gött ismét irodalomértésre vagy alkotásra vo-natkozó tartalom látszik meghúzódni. A játék tehát jól működik: nincs nyoma nehézkesség-nek, görcsösségnek a témák változatosságában, s az esetenkénti tematikus vagy motivikus is-métlések sem teszik monotonná a darabokat, talán egy-egy motívumtól eltekintve; nézetem szerint talán túl sokszor rémísztgeti ellenfeleit azzal, hogy saját lőcsével tömi be rágalmazó szájukat. E ponton azonban máris elhallgatok, hiszen a bárdolatlan kritikust is hasonló bün-tetéssel fenyegeti Rhodus ellen című versének (XXXVIII.) zárlatában:

128

„Fogd be a szád, fecsegő, és hagyd az ostoba feddést,

mert szádat betömöm: sejted-e már, mivel is?”

4. Politikusság

Egyszerre idézi a reneszánsz udvari em-ber és a mai kor politikai etikáját (vagy eti-kátlanságát) a kötet páros ajánlása, Hunyadi Mátyásnak és Szulejmán szultánnak címezve.

A két szöveg egymás átirata, variánsa, tekintet nélkül vallási és politikai ellentétekre. Az egy-kori török uralkodónak címzett vers nem a kötet egyedüli iszlám világhoz kötödő darabja:

több olyan vers is van, amely az iszlám földi élvezetekre hangolt életérzése és a reneszánsz életöröm összecsengetését használja fel. Ez a kettős vers amellett, hogy szatirikus éle a poli-tikus költészet felé irányul, egy érdekes kultúr-történeti utalást is tartalmaz: a mikrohistória klasszikus munkájára, a Carlo Ginzburg által bemutatott alternatív világnézetre utal, ami-kor a keresztényeket a sajtban nyüzsgő kuka-cokhoz hasonlítja („férgek a sajt közepén”). A mikrohistória irányzata és a Csehy által hasz-nált egyik retorikai alakzat megvilágítja egy-mást: a szinekdoché, amely a részt jellemezve utal az egész tulajdonságaira, éppen azt teszi, mint a mikrohistória, amikor az uralkodó elit kultúrával szemben az elnyomott, alantasnak bélyegzett kultúra egy-egy fennmaradt ese-téből igyekszik következtetni az alsóbb nép-rétegek szellemiségére. A versek említett szi-nekdochéja azonos elem mindkét darabban:

„Csöpp a homok szeme, ám sivatag lakik eb-ben a csöppeb-ben,

csöppnyi por egy ember, ám a világ ura lesz!”

Talán nem túlzás, hogy ez a kultúrtörténeti szemlélet közel áll a költőhöz, aki fordításain túl verseivel is igyekszik árnyalni a humaniz-musról alkotott képünket, éppen a nem sza-lonképes vagy delfi nizált szövegek fordításával és e hagyomány újraírásával.

5. Párhuzamok

A kötet alapvonása az antik és humanista áthallásokban, idézetekben, átírásokban való tobzódás. A kötet XXXII. darabja a Látogatás Plútónál címet viseli, s a lukiánuszi dialógusok és Dante Isteni színjátékának hatását egyszerre mutatja. Parodisztikusan kortévesztő hatású a disztichonokba foglalt vízió a jövő költőiről (a jövő itt a XV. századhoz, Csehy alteregójának, Pacifi cus Maximusnak az idejéhez képest ér-tendő); elvonul előttünk nem csak Tasso vagy Shakespeare, hanem James Joyce is. A látomás magasztosságát ellensúlyozzák a lukianoszi részletek: Sybilla kéjsóvár öregasszonyként in-zultálja a látomásba feledkezett Pacifi cust, aki a költészet következő századain való merengés helyett saját szexuális jövőjével kénytelen fog-lalkozni.

A kötet hetedik darabja a szexuális vágy eredetét magyarázza egy Platón Lakomájá-ból származó, jól ismert történet segítségével:

eszerint a férfi t és a nőt Prométheusz egyetlen, négykezű, négylábú lényként gyúrta agyagból, hogy aztán lázadásukért büntetve e furcsa lé-nyeket, kettéválassza azokat férfi vá és nővé, a két fél pedig azóta is egyesülni törekszik. Az újraírás az eredeti gondolatmenetet abból a szempontból is követi, hogy – akárcsak a kötet többi darabja – a beszélő mindkét nem irán-ti vonzódását temairán-tizálja, a vaskos részleteket hangsúlyozva.

6. Dekadencia: a hagyomány és élesztője A verseskötet egyik e szempontból nagyon érdekes darabjában a magyar humanista egyik legkanonizáltabb versének, a dunántúli man-dulafácskához írott elégiának továbbírását adja (XLVIII. Egy Pón túli mandulafához). A hagyomány kiüresedésének, eltűnésének lírai rajzaként olvasva a verset, az megsokszorozza az eredeti jelentését, s az egykori hagyomány és mai hagyományozója ambivalenciát nem nélkülöző viszonyát látszik bemutatni. A man-dulafa elégetése a hagyomány felhasználása és egyben dekonstrukciója is, amely nem

nélkü-129

Fazekas Sándort

lözi a fájdalmat: a humanizmus öröksége egyre távolabb kerül a jelen emberétől, aki egészen más értékek felé törekszik, mint amelyet a régi korok eszményei sugallnak. Akárcsak a régi korok humanistái, Csehy is klasszikus értékek megőrzésére vállalkozott: ez az erős külde-téstudat a kötetben jelentős öniróniával és a

jelen problémáival való szembesítés igényével párosul. Úgy tűnik tehát, Csehy Zoltán köte-te amellett, hogy követi az elődök nyomát, a pajzán tréfák és helyenkénti pornográfi a mö-gött komoly tartalmakat is hordoz; egy vérbeli posztmodern humanista módján.

Bábjátékos (1997; olaj, farostlemez; 100×80 cm)

130

Hol volt, hol nem, az óperenciás tenger alatt, a Vajdaságban létezett egy folyóirat, az Új Symposion. Hatása mindmáig érezhető, ha nem is a magyar irodalom egészére, de egy bi-zonyos szeletkéjére mindenféleképpen. A még mindig meg nem írt történetéhez rengeteg legenda, anekdota, politikai botrány tapad.

Ezek „átértékelésére” vállalkozott a vajdasági származású szociológus, publicista és esszéíró Szerbhorváth György. Jugoszlávia felbomlá-sa óta párhuzamofelbomlá-san felbomlanak, leleple-ződnek mindazok a mítoszok is, amelyek a jugoszlavizmussal voltak kapcsolatosak, így az Új Symposion is átértékelődik. Szerbhorváth művének megjelenése kisebb vitát kavart, el-lentmondásos fogadtatásban részesült.

A Vajdasági lakoma bevezetője szerint el-érkezett a lap megírásának története (14.).

Ugyanakkor a szerző máris a következő oldalon visszavesz a lendületből: „A mai vajdasági ma-gyar kultúra állapota miatt – az önrefl exivitás, a kritikai dialógus és sok minden más hiányá-val jellemezhetjük – vállalkozásom alighanem legfeljebb »memoárirodalmon alapuló kultúr-történet« lehet, különös tekintettel a