„Helyes a tudósok azon ítélete, hogy minden idők emberei tud-ni vélték, mi jó és gonosz, dicséretes és kárhozatos. De az már a tu-dósok előítélete, hogy mi ezt most jobban tudnánk, mint bármikor.”
(Nietzsche)
szerzővel: „története” nem az egészet, hanem csupán a politikai-ideológiai részt boncolgatja.
A laptörténet bizonyos részeit megírták már, viszont nem született még meg a nagy egész, Szerbhorváth is felhívja erre a fi gyelmet: „Az Új Symposion történetének megírására több kísérlet történt ez idáig.” (19.). A mai történet/
történelem-rekonstrukciós problémák alapján (lásd Hayden White, M. Foucault munkáit) viszont az ehhez hasonló metanarratíva le-hetetlen. Csupán alfi ókokat, mozgó könyv-tárakat nyithatunk, ezek azonban nem össz-pontosulhatnak egy nézőpont, egy uralkodó ideológia zászlaja alatt. Szerbhorváth tehát az Új Symposion története kapcsán a könyvében elsősorban annak politika- és ideológiakritiká-ját nyújtja, s csak másodlagosan és szelektíven a lap művészetek iránti vonzalmának értékelé-sét, illetve értelmezését.
Szerbhorváth mottóját Platón A lakomájá-ból kölcsönzi, feltehetően két oklakomájá-ból: egyrészt az ógörög lakoma vitafórum-jellegére utal (a folyóirat is innen veszi és alakítja át a saját elnevezését), másrészt a szókratészi kritikus, ideológialeleplező iróniát idézi. A platóni dia-lógus alapján Szókratész mindenkin túltesz ér-velésével, leszámítva Diotimát, akitől ő maga is tanul. Ám az általa elmondott Diotima-tör-ténet csupán mese, akárcsak Phaidroszban a kocsihajtó mítosza, és mesélés, hallomás útján terjed tovább (Derrida írt a platóni igazság me-sevoltáról, fi ktivitásáról többek között a Platón patikája című tanulmányában). Szerbhorváth is hasonlóan inkább az emlékezetre hagyatko-zik, a le nem írt, de az elmesélés útján terjedő történeteket adja tovább, saját kommentárja-katörténeti
131
Orcsik Roland
ival fűszerezve (helyenként túl csípősre): „A visszaemlékezések ugyanis gyakorta beszé-desebbek, mint a korabeli írások, illetve ma-guk a folyóiratszámok.” (15.) Viszont ebben az esetben hasonló helyzet előtt állunk, mint a süket telefonozáskor: mire hozzánk jut a forrásmondat, már egészen mást fog jelen-teni, gyakorta nem is hasonlít az eredetire.
Szerbhorváth is hasonló csúsztatásokat végez a könyvében, többször az általa vajdasági spe-cialitásnak tartott önellentmondásba bonyo-lódva – önrefl exivitás helyett. Így pl. a szerző több helyütt számon kéri a symposionistákon, hogy nem foglalkoztak a partizánok ’44-es, magyar-ellenes bosszúakcióival, majd a 223.
oldalon már a következőképpen érvel: „Látni kell, hogy a sympósok nem azért vonhatók fe-lelősségre – ráadásul és egyáltalában mit érünk el a felelősségre vonással? –, mert nem foglal-koztak a »valósággal«, hanem mert rossz kö-vetkeztetéseket vontak le. Vajon miért éppen a sympósokat kellene felelősségre vonni azért, ha már felelősöket keresgélünk? Mert a mai napig tart ez a lincshangulat, csak hol balról előznek a vádaskodók, hol jobbról.” Eszerint a sympós szerzők szóltak a partizánok bosz-szúakcióiról, csak éppen rosszul értelmezték azokat? Ezzel kapcsolatban Fekete J. József is kiemeli a kritikájában, Szerbhorváth megál-lapítja, hogy „ténylegesen egyik szerkesztőség (vagy nemzedék) sem foglalkozott az 1944-es vajdasági magyarellenes retorzióval, majd el-időzik Gion Nándor 1968-as Testvérem, Joáb című regényénél, amely emlegeti a bácskai vérbosszút […]” (Vajdasági könyvek tükre). Az eszmei divatáramlatok kapcsán leszögezi: „A symposionisták általában [kiemelés tőlem, O.
R.] az éppen aktuális, divatos áramlatok hatása alá kerültek.” (119.) Ezek alapján a gyanútlan olvasó minden sympóst divatvadásznak köny-velné el, majd néhány sorral odébb a szerző korrigálja kalapácsütésű mondatát: „bár ez sem mindenkire igaz.” De máris a következő oldalon ekképpen „érvel”: „A sympósok – dur-ván szólva – olykor a divatmajmolók majmo-lói voltak, a kurrens nyugati cuccokat azután vették föl, miután már a jugoszlávok is
levetet-ték azokat.” (120.) Itt most nemcsak az önel-lentmondásról van szó, hanem egy rendkívül felszínes csúsztatásról. Amikor Szerbhorváth a sympósokról beszél, akkor általánosítva hasz-nálja ezt a fogalmat, mindenkire vonatkoztat-ja (ez szinte végigvonul a könyvében, gyakran nem tudni, kire gondol kinyilatkoztatásra emlékeztető értékítéletei során). Továbbá nem támasztja alá szövegszerű bizonyítékokkal, hogy mit is majmolnak a sympósok. Ahogyan az sem világos, miért probléma a kurrens vi-lágirodalmi munkák közlése? Szerbhorváth kioktatása alapján minden folyóiratnak bele kéne gubóznia a saját nemzeti kultúrájába, el kéne zárkózni a szomszédos, másik kultúrától.
A fáziskésésű divatmajmolásáról pedig annyit, hogy amennyiben megvizsgáljuk az akkori ju-goszláv irodalmi mozgásokat, akkor azt látjuk, hogy párhuzamosan, egy időben haladnak velük, nincs semmiféle fáziskéséről szó (leg-feljebb Szerbhorváthnak van ezzel problémá-ja, amit érvelés híján hatásvadász, agresszív kijelentésekkel leplez). A neoavantgárd, pre-posztmodern irodalmi jelenségek mindenütt fellelhetőek a ’60-as, ’70-es évek Jugoszláviá- jában, és az ex-jugoszláv irodalmak ezeket mindmáig nem vetették le teljesen (csak a szerb irodalomból említeném a ma is alko-tó, és az Új Symposionban közölt Slobodan Tišmát, Vladimir Kopiclt, Jovica Aćint, a nemrég elhunyt Vojislav Despotovot, illetve Dubravka Đurićot, Radmila Lazićot, a fi ata-labb generációkból pedig Nenad Jovanovićot, Siniša Tucićot, Jelena Marinkovot stb.). Kér-dés viszont, hogy amennyiben Szerbhorváth nem vállalkozik esztétikai, irodalmi szempon-tú elemzésre, akkor mi alapján von le erre vo-natkozóan következtetéseket? Hasonlóan jár el akkor, amikor a sympós szerzők esztétikai szín-vonalat becsmérli, pl. az 1964-es Kontrapunkt antológia kapcsán csak annyit jegyez meg – mindeféle indoklás, elemzés nélkül –, hogy:
„[…] a színvonal igen egyenetlen és gyakran minden vonatkozásban igen alacsony […]”
(62.) Mű-, illetve motívumelemzései gyakran vitatható szinten mozognak, mint amikor a Tolnai tenger-metaforáját konkrétan,
földraj-132
Orcsik Rolandzilag értelmezi: „Inkább beszélhetünk arról, hogy a jugoszlávság és a Jugoszlávia hazaként való elfogadása tette lehetővé a tenger beeme-lését, tehát akár hazafi as gesztusról is értekez-hetünk (az Adria természeti szépségeiről meg most ne is szóljunk).” (59.) Tolnai gyakran szimultán módon használja a motívumokat a maguk konkrétságában és (olykor metafi zikus, illetve költői) elvontságában. Amennyiben megnézzük – a nemcsak délszláv irodalmat idéző – Első esszé című Tolnai-esszét (amely éppen a ’64-es Kontrapunkt antológiában is megjelent az első, ’61-es Symposion-mellékle-tes közlés után), amit Szerbhorváth pusztán
„nívósabb” jelzővel lát el, észrevehetjük, hogy számára a tenger metafora, és amennyiben az írással, a Tolnaira oly jellemző (verses) esszé-írással párosul, akkor heideggeri értelemben vett költői létmód is egyben. Ennek megsej-téséhez azonban elsősorban nyitottság szük-séges. Nem csodálom, hogy Szerbhorváthnak ez nem sikerült, hiszen éppen a prekoncepciói akadályozzák meg ebben, így képtelen pl. a Tolnai-féle irodalmat esztétikai, gondolati és költői síkon értelmezni. A probléma az, hogy amennyiben a Szerbhorváth-féle megközelítést követjük, akkor a tenger-motívumos sympós írások mind titoista, „hazafi as” gesztusként foghatók fel. Márpedig elég nagy blődség vol-na ezt állítani Koncz István, Domonkos Ist-ván, Tolnai Ottó, Brasnyó IstIst-ván, Böndör Pál, Fenyvesi Ottó stb. írásai kapcsán.
Szerbhorváth könyve sajnos hemzseg a ha-sonló félreértésektől, csúsztatásoktól. Most itt nincs mód a teljesség-igényű tárgyalásukra, ki-nagyításukra. Gyakran úgy tűnik, hogy a szer-zőnek azért van szüksége ilyen ellenségképre, hogy saját álláspontját minél markánsabban defi niálja. Több esetben muszáj-herkulesként birkózik képzelt sympósaival. Ilyen pl. az az izomszagú prekoncepció, amikor az ember antropológiai minőségéről szól. Szerbhorváth szerint a sympósok legnagyobb baja az volt, hogy az embert eleve jónak fogták fel, és ez alapvető tévedés, mert nem voltak hajlandók belátni, hogy éppen ellenkezőleg: „[…] soha-sem vált számukra kérdésessé, hogy az ember
talán mégsem eleve jó, és nem is biztos, hogy jóvá tehető. Mi ma, a balkáni tragédiák után, sokkal könnyebben észrevételezhetjük, hogy az ember inkább antropológiailag rossz, s na-gyon nehezen nevelhető át, változtatható meg, sőt, mi több, errefelé, a Balkán ezen részén mostanság épp az a divatos elmélet, amely szerint a homo balcanicus antropológiailag rossz, bele van kódolva a népírtás, a bosszú, a vérengzés; az ember embernek farkasa, pont.”
(131.) Érdekes, hogy Szerbhorváth korábban még divatmajmolóknak nevezte a sympósokat amiatt, mert a korban divatos eszmeáramlatok hatása alatt álltak, most viszont éppen ő az, aki a divatos elméletekre hivatkozva (az ember antropológiailag rossz – bár itt az sem világos, hogy egészen pontosan kire-mire utal, céloz itt a szerző) marasztalja el őket. Nem is beszélve a „mi ma” gőgös elbizakodottságáról. Ha job-ban megnézzük, nem történt itt más, mint egy kierőltetett antitézis felmondása. Ugyanakkor nem derül ki pl., hogy Domonkos István Skatulya Mihály nevű hőse a Kitömött madár című regényéből vagy az Önarckép patkánnyal c. elbeszélő hőse, illetve Végel László makrójá-nak szereplői mitől lennének eleve jók (vagy rosszak)? Úgy tűnik, Szerbhorváth moralizáló felfogása nemcsak a politikai szerepvállalás értékelésénél, hanem az irodalmi értelmezés-nél is kétséges. Emiatt az sem működik, hogy mivel szerinte a sympósok kivétel nélkül mind behódoltak a titói rezsimnek (amit időnként ő is megkérdőjelez pl. Végel László írásain el-mélázva), ők is felelőssé tehetők a későbbi vé-res balkáni események előre nem látásáért: „A hely (Jugoszlávia) szelleme őket is megkísértet-te, de a kilencvenes évek balkáni vámpírbálján kiderült, mennyi mindent nem láttak abból a jugoszláviai valóságból, amelyet egykoron iste-nítettek.” (212.) Ezzel kapcsolatban Parászka Boróka kritikusan észrevételezi: „Pedig az igazi leszámolás a kisebbségi illúziókkal az lenne, ha felismernénk: sok minden múlik egy szerkesz-tőségen, intézményen, de nem minden. Mert, és most tessék nagyon fi gyelni, a kisebbségi közösség nem totális közösség.” (Kritika és etika). Majd az irodalom politikai értelmezése
133
Orcsik Roland
kapcsán Parászka kiemeli, hogy: „A cél nem az lenne, hogy politikailag hitelesítsünk vagy hi-teltelenítsünk bizonyos szellemi műalkotáso-kat, hanem lássuk a befogadástörténetüket és hatástörténetüket. És refl ektáljunk magunkra is mint befogadókra, a saját elvárásainkkal, kudarcainkkal, indulatainkkal együtt. (Ez ma-rad ki leginkább ebből a kötetből)”.
A Vajdasági lakoma követi a sympós szer-zők műveinek műfaji hibriditását, besorolha-tatlanságát: a tudományos monográfi a, más-kor a publicisztika, gyakran pedig az ún.
impresszionisztikus kritika, illetve az esszé esz-közeivel él. Ez önmagában még se nem jó, se nem rossz. A Vajdasági lakoma rendkívül ol-vasmányos, regényes, mindentudó elbeszélői technikával megírt könyv, ugyanakkor épp ez a veszélye is. Mert könnyen elsiklik kifejtetlen gondolatok, felvetések mellett. Feltehetően azért, mert a mélyebb kifejtés lassítaná az ol-vasást. Ám stílusa nemcsak a saját okfejtéseit, hanem a gyanútlan, az Új Symposionról mit sem tudó olvasó befogadás-történetét is fel-színessé teheti. Ugyanakkor nem az olvasható-sággal van a probléma. Csupán az öncélú, gú-nyolódó mellébeszélést, a felületes érvelést, az irodalom politikai elkötelezettségű elemzését kérdőjelezem meg. Miként azt Parászka Bo-róka is kimutatja a már idézett kritikájában:
„[…] nem veszi észre, hogyan csúszik vissza a bírált retorika korába, nyelvébe, és hogyan szól egy képzelt közösség nevében képzelt te-rekről, képzelt kényszerekről (és nagyon is va-lóságos bűnökről) »Symposionul«.”
A szóban forgó könyv mégis fontos, és az Új Symposion eddigi recepciótörténetében kikerülhetetlen tétel. A fenti, vázlatosan át-tekintett negatívumok ellenére pozitívuma a jugoszláviai, és ezen belül a vajdasági magyar politikai nyilvánosságának aprólékos elemzé-se. Abban is egyetérthetünk a szerzővel, hogy:
„Az Új Symposion története nem érthető meg a jugoszláviai nyilvánosság történetének isme-rete nélkül” (23.) Csupán az Új Symposion eb-béli szerepének a kommentálásaival, az eltúl-zott általánosításaival van időnként probléma.
Annak ellenére, hogy a szerző sok
dokumen-tumot feldolgozott, nem számolt azzal, amire Hayden White fi gyelmeztet: „Az elemzendő múlt és a dokumentumok elemzéséből kelet-kezett történelmi művek viszonya ellentmon-dásos: minél többet tudunk a múltról, annál nehezebb róla általánosságokban nyilatkozni.”
Azonban mindenképpen hasznos és tanulsá-gos azon sympósok politikai köpönyegforga-tásának a bemutatása, akik később tevékenyen részt vettek a Sziveri-féle szerkesztőség szétve-résében (is). Szerbhorváth ezt nagyon ügye-sen, a dokumentumok összehasonlításával és elemzésével teszi meg. Ebben követi a Csorba Béla–Vékás János: A kultúrtanti visszavág – a Symposion-mozgalom krónikája 1954–1993 (Újvidék, 1994) c. dokumentumgyűjtemény kronológiáját. Az ideológiakritika szempont-jából viszont Losoncz Alpár: Kommentár?
(Adalékok az Új Symposion szellemiségének ér-telmezéséhez) (In: L. A.:; Hiányvonatkozások, Forum, Újvidék, 1988) c. tanulmányát pró-bálja átgondolni, kritikusan, noha gyakran nem, vagy csak erőltetetten tud továbblépni Losoncz ideológiakritikáján.
Szerbhorváth könyvének legjobban meg-írt fejezetei a ’68-as kérdéssel foglalkozó rész, illetve a Sziveriék kálváriájának rendkívül fi -nom elemzése. Az a gyanúm, hogy a Sziveri-gárda gyomorfelforgató szétverésének részletei még mindig homályban vannak előttünk, még mindig nem világos, hogy ki vagy kik áll-tak az egész mögött. Ez sajnos egy olyan tör-ténet, melyet újra és újra el kell mondani, az összes tanulságával együtt. Attól nem kell tar-tani, hogy megunjuk, mivel remélhetőleg elő fognak kerülni újabb és újabb izgalmas nya-lánkságok, amelyek csak színesebbé tehetik az egyes szereplők elhomályosított játékait.
A Vajdasági lakoma összességében izgalmas, ám gyakorta felületes olvasmány. Az alcím ígé-rete ellenére nem a Sympó történetéről szól, mert ahhoz hozzátartozik az irodalmi, művé-szeti elemzés is. Attól tartok, amennyiben egy olyan olvasó veszi a kezébe, aki mit sem tud az egészről, elmegy a kedve Koncz István, Tol-nai Ottó, Domonkos István, Brasnyó István, Végel László, Maurits Ferenc, Böndör Pál stb.
134
Orcsik Rolandműveinek olvasásától, a gazdag képzőművé-szeti anyag feldolgozásától. Pedig ezen szerzők munkái semmi esetre sem tehetők egy kalap alá a pártideológusok agitációival. Aztán az olvasó magát az Új Symposiont a legközelebbi könyvégetésekkor, Szerbhorváth szónoklása közepette, a tűzbe veti. Ám, ha előtte kéz-be venné a könyvtárakban őrzött lapszámok némelyikét, elhelyezné azt a korabeli ma-gyarországi szövegkörnyezetben, akkor talán meglepődne azon, hogy vidéken létezett egy folyóirat, mely kiállításában, igényes vizuális és irodalmi tartalmával mégsem hasonlítható
a vidéki, illetve a korabeli magyar irodalmi fo-lyóiratokhoz. Sőt, hozzájárulhat ahhoz, hogy újraértelmezzük a centrum-periféria viszonyt, minek következtében módosulhat az irodalmi kánon jelenlegi arculata. Vagyis a Vajdasági lakoma csupán adalék az Új Symposion törté-netéhez, és lendületes stílusa ellenére érdemes egy lépésnyi távolságot tartani vele szemben.
Ám egyik legfőbb érdeme mindenféleképpen az, hogy polemikus könyv, képes felkavarni az irodalmi állóvizet. Miként azt a többi róla szó-ló kritika is jól példázza.
Gondolatok a repülésről II. (1994; tus, toll, papír; 700×500 mm)
135
IRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT Megjelenik kéthavonként. Kiadja a Békés Megyei Könyvtár.
Felelős kiadó: dr. Ambrus Zoltán. Szerkesztőség: 5600 Békéscsaba, Derkovits sor 1.
Telefon: 66/530-206; 66/454-354/106. E-mail: barka@bmk.hu. Internet: www.barkaonline.hu Szerkesztőségi fogadóórák: hétfőn 14.00–16.00 óráig.
A lapot tervezte: Lonovics László.
Alapítók: Cs. Tóth János (felelős kiadó), Kántor Zsolt (főszerkesztő),
†Petőcz Károly (művészeti vezető) HU ISSN 1217 3053 Nyomdai előkészítés: Kovács Sándor Nyomdai kivitelezés: Kolorprint Kft., Békéscsaba
Megrendelhető a szerkesztőségben. Előfi zetési díj: 1 évre 2400 forint.
Terjeszti a LAPKER Rt.
„Meg nem rendelt” kéziratot csak nyomtatott formában, postai úton áll módunkban fogadni. Kéziratokat nem őrzünk meg, de minden felbélyegzett válaszborítékkal ellátott küldeményt megválaszolunk.