A két világháború közötti időszak
A két világháború közötti időszakban és az azt megelőző dualizmus kori Magyar-országon – a nyugat-európai folyamatokkal megegyezően, de attól eltérő ütemben – fejlődött ki a szociális gondoskodás jogi és intézményi háttere. Fokozatosan épült ki a munkásvédelem, valamint a nyugdíj- és betegbiztosítás rendszere, akciók keretében indult el a lakástámogatás és jelent meg a szegénygondozás intézménye. Ebben a kor-szakban jelentős szerepet kapott a megelőző egészségvédelem, amely nem kimondot-tan a szegények kezelésére, hanem elsősorban az aktív dolgozó rétegek védelmében létesült. Mai szóhasználattal élve sikerágazatnak minősült a közegészségügy, amely jól szervezetten és viszonylag rövid idő alatt tudta felvenni a harcot a fertőző betegsé-gekkel, járványokkal, csecsemőhalandósággal.
A közép-európai régióban, a hajdani Monarchia területén Ausztria után Szlové-niával és Nyugat-Szlovákiával együtt a halálozási mutatókat illetően a legkedvezőbb utódállamnak számított a Magyar Királyság, bár a csonka Magyarországon belül jelentős regionális eltérések voltak. Az Észak-Dunántúl és a Duna-Tisza köze jobb viszonyokról tanúskodott, mint a Dél-Dunántúl, Budapest, Észak-Magyarország, illetve a Tiszántúl népessége. A korabeli statisztikai elemzők felhívták a igyelmet az alacsonyabb halálozási ráta és az alacsony analfabétizmus közötti szoros kapcso-latra.
A Teleki Pál Intézet elemzéseiben a következők olvashatók: „A magasabb életkor elérésében a külső körülmények közül elsősorban az egészségügyi, lakás- és táplálko-zási viszonyok, valamint a kulturális haladottság, az orvosok és kórházak száma ját-szanak szerepet, a belső tulajdonságok közül az erőteljes és ellenállóképes izikum. E téren fontosabbnak látszanak a külső körülmények, s éppen ezért a halálozási arány-számot bizonyos mértékben a műveltség, a kulturális haladottság fokmérőjének is szokták tartani.” (Róna 1993)
Különösen a két világháború közötti időszakban a szociális kérdés kezelése szo-rosan összekapcsolódott a művelődés, oktatás és képzés kérdéskörével. A kor egyik legjobb ismerője, Czetler Jenő tudós és politikus is összekapcsolta a szociális kérdést a kulturális viszonyok javításának gondolatával. A Magyar Gazdák Szemléje, Szövet-kezés című folyóirat hasábjain és parlamenti beszédeiben a következő témák köré rendezte a vidék szociálpolitikáját, közel negyed százados munkássága során:
1. a birtokpolitika kérdései (szociális földprogramok, földosztás),
2. a falu- és tanyavilág kultúraképességének kezelése (a tanyai és falusi kultúra vé-delme és a nevelés-oktatás kérdése),
3. vidéket érintő mozgalmak kezelése (népfőiskola, ijúsági és kulturális mozgal-mak) (Czetler 1995).
Szociális föld- és lakásépítési program
A társadalom zömét kitevő parasztság megélhetésének alapját hagyományosan a föld biztosította, mindamellett, hogy a gazdasági érveken túl az egész magyar társadalom eszmeiségében a földnek különlegesen kiemelt státusza volt. A földéhség hajtotta a közép- és módos paraszt családok százezreit a tengerentúlra, a föld miatt szerveződ-tek a földmunkások a különböző politikai mozgalmakba a XIX. század végén és a XX.
század elején. A vesztes háború, a vörös és a fehérterror felszaggatta a régi idők ha-gyományain nyugvó legitim politikai hatalom szövedékét. Ezért a társadalmat, ezen belül a legnagyobb létszámú társadalmi réteget, a parasztságot valamilyen módon földhöz, tulajdonhoz kellett juttatni, hogy a háborús károkat (hadiözvegyek, rokkan-tak) enyhíteni tudják.
1919 után két földreform koncepció versengett egymással. Az egyik a Nagyatádi Szabó István nevével fémjelzett tervezet, amely inkább a birtokos parasztoknak ked-vezett, a földnélkülieket pedig lényegében kizárta volna a földosztásból. A Nagyatádi féle földreform célja az életképes birtokok kialakítása, illetve megerősítése volt. A má-sik elképzelés Rubinek Gyula nevéhez köthető, amely az agrárszocialista mozgalmak több évtizedes tapasztalatára épült. Célja az volt, hogy lehetőleg gyorsan lecsendesítse Trianon és a kommün keltette társadalmi viharokat, de úgy, hogy lehetőleg azért kí-mélje a nagybirtokokat is. A végül megvalósuló földreform elérte, hogy a nincstelen tömegek ezáltal kisebb parcellákhoz jutottak és ezzel kismértékben, de tulajdonossá váltak, s számolt azzal a ténnyel is, hogy a házhelyeken lakások épülnek majd, ezzel is olcsóbb lakhatási körülményeket teremtve a szegényparasztság számára. A kis par-cellákon pedig a saját élelmezésükhöz szükséges növényeket is meg tudták termelni.
Ezzel ugyan „életképtelen” birtokok tízezreit hozták létre, de éhes tömegeknek nyúj-tottak jövőképet és megélhetési minimumot anélkül, hogy a társadalom meghatározó elitjének, a földbirtokos rétegeknek az érdekeit sértették volna.
Az ötlet politikailag fölöttébb sikeres volt, mivel a konszolidációs politika ezek után legbiztosabban a vidéki Magyarországra támaszkodhatott. Földreform címén összesen 1.120.214 katasztrális hold földet osztottak szét.1 Ebből a földből 427.059 darab törpe- és kisbirtokot létesítettek. A földreform 58.598 katasztrális holdnyi te-rültből 259.733 darab házhelyet mért ki. További 838 községben kishaszonbérletek céljaira igénybe vettek 155.907 katasztrális hold földet. Ezzel együtt a földreform vég-eredményeként 1.275.548 katasztrális hold földet osztottak szét. Az Országos Földbir-tokrendező Bíróság 1930. december 31-i, a földbirtokreform lezárását összegző adatai
1 Egy katasztrális hold = 0,56 hektár.
A szociális ellátórendszer kifejlődése Magyarországon, történeti háttér, nemzeti sajátosságok szerint összesen 411.561 egyén részesült valamilyen jogcímen földjuttatásban (Kerék 1939).
Ezt a hatalmas népességet (családtagokkal együtt legkevesebb 1,5 millió fő) nem kizárólag a parasztság alkotta. A földreform során juttatásban részesült 186 ezer me-zőgazdasági munkás és egyéb föld nélküli, továbbá 115 ezer törpe- és kisbirtokos (Bu-day 1930). A földreform a paraszti társadalomra, különösen a törpe- és kisbirtokos rétegre volt jelentős hatással, száma a húszas, harmincas években megduplázódott.
A falusi lakásépítés állami hiteltámogatására először a századelőn igyelhetünk fel a Viharsarokban, 1907-ben. Igazi változást azonban az 1920-as földreform hozott, amelynek eredményeképpen 260 ezer házhely került kiosztásra a falvakban 1920 és 1939 között. A házhely akciót követte az Országos Falusi Kislakásépítő Szövetkezet, amely e célra hosszú lejáratú kölcsönöket biztosított. Az akciónak köszönhetően 1938-ig 41 ezer lakás épült fel falun. A lakáshiány enyhítésében jelentős szerepet ka-pott az Országos Nép- és Családvédelmi Alap, amely további 8 ezer lakás felépítésé-ben nyújtott hathatós segítséget, főleg nagycsaládosok részére. A 30-as évek végére az állami iparvállalatok négytizedének voltak kolóniái. Budapest térképén ma is jól látható a szabályos mértani rendben épített Wekerle-telep, amely 1927-re készült el, s amelynek 20 ezer lakója zömmel szakmunkás volt, akik kétszobás, olcsó bérű kert-városi lakásokban lakhattak. A vállalati kolóniák központjában iskolákat, óvodákat, templomot, könyvtárat, művelődési házat, egészségházat is emeltek. A telepek nagy része azóta lepusztult (Diósgyőr, Ózd), de vannak városok, amelyek képesek voltak megóvni ezeket az ipari műemlékeket (Dunakeszi Magyarság, MÁV járműjavító munkástelep).
Munkásvédelem, beteg- és nyugdíjbiztosítás
A 19. században jelennek meg az első törvényes munkásvédelemről szóló törvények (1884. XIV. tc. Ipartörvény), az 1890-es években az első önsegélyező és vállalati társ-pénztárak, amelyek a kor követelményeinek messzemenően megfelelő betegsegé-lyező és rokkantpénztárak voltak, de ezen intézmények még valamennyien a gyár- és bányaiparban foglalkoztatott munkás- és alkalmazotti rétegeknek nyújtottak szolgáltatást. A dualizmus kori Magyarország törvényhozása a betegbiztosítás terén először az 1907. évi törvény ((XLV. tc.) keretében érinti a mezőgazdaságban foglal-koztatottakat, egészen pontosan a nagybirtokokon dolgozó, uradalmi központok kolóniáiban élő gazdasági cselédeket. Az említett törvény betegség esetén biztosí-totta az érintettek számára az ingyenes gyógykezelést 45 napon át, ennek költségeit pedig a munkaadókra hárította. A Bismarck-féle biztosítási rendszer a nagyipari munkásokat vonja be elsőként a biztosítási körökbe (a munkásmozgalom szorítá-sának köszönhetően). Az 1891. évi XIV. törvény Magyarországon is a munkások, és kiemelten a nagyipari munkások részére tette először kötelezővé a betegbiztosí-tást. Ennek köszönhetően 1892 és 1896 között sok, már nem csak önkéntes segély-pénztár alakult a törvény szellemében. Az 1900-ban felállított Országos Gazdasági Munkás- és Cselédsegély Pénztárnak az utolsó békeévben, 1913-ban összesen 727
ezer tagja volt. A két világháború között gyorsan fejlődő és terjeszkedő nyugdíj-alapok ellenére (OTI, MABI) az agrár-falusi népesség e tekintetben nem kapott hathatós segítséget, és ebből kifolyólag nem is tudott semmilyen alaphoz önkéntes alapon társulni. Ezen a helyzeten lényegesen még az 1936-os és 1938-as beteg- és nyugdíjbiztosítást érintő törvények sem változtattak. A második Világháború előt-ti években ugyan már mód nyílott a mezőgazdasági munkások számára is, hogy csatlakozzanak az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézet (OMBI) öregségi biz-tosítási alapjához, de ebből a lehetőségből a nők és a két holdnál kevesebb földdel rendelkezők ki voltak zárva. Fontos itt megjegyezni, hogy Magyarország még a két világháború közötti időszakban is többségében paraszti társadalom volt, amelyben 1,3 millió mezőgazdasági munkás, 600 ezer gazdasági cseléd, 1,8 millió törpe birto-kos, 750 ezer kisbirtokos paraszt, 100 ezer szakmunkás (!), 1,9 millió ipari, közleke-désben dolgozó segédszemélyzet, 500 kisiparos, ugyanennyi tisztviselő és 200 ezer napszámos élt. Az ország teljes népessége akkor (1930-as adóstatisztika szerint) 8,7 millió volt (Kovács 1986).
Szociális közegészségügy
Az 1876: XIV. tc. állami feladatnak nyilvánította a közegészségügyet, és előírta a köz-ponti állam és a helyi közigazgatás vonatkozó kötelezettségeit. A törvény lényegében az utóbbira bízta az egészségügy hatósági feladatainak ellátását. A községi hatóságok általában hathatósan léptek fel a fertőző betegségek ellen, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy a falusi népesség körében növekedett a várható élettartam és csökkent a csecse-mőhalandóság. Említést érdemel a falusi közegészségügy terén a Zöldkereszt moz-galom, amely 1934-ben indult, és hatókörébe tartoztak az egészségvédelmi körök, tüdő- és nemibeteg-gondozó intézetek. 1938-ban a szolgálat munkája másfélmillió embert érintett, és a hatezernél kisebb lélekszámú településeken átfogta az egészség-védelem minden ágát. A nagyobb településeken ugyanezt a tevékenységet a Stefánia Szövetség látta el, amely alapításakor (1916) társadalmi egyesület volt, de később ha-tósági feladatokat is átvett. 1938-ban már 169 anya- és csecsemővédő intézetet tartott fenn az ország nagyobb városaiban.
Mindezek mellett 1898 óta az állam izette a szegény betegek ápolási díját. A jár-ványok megfékezésében az Országos Közegészségügyi Intézet 1926 után jelentős si-kereket könyvelhetett el, különösen a tuberkulózis, a veszettség és a nemibetegségek visszaszorítása terén. A harmincas évek végére épült ki a fertőző betegségek kezelé-sére az országos gondozóhálózat, több új kórház épült, illetve bővült új szárnyakkal és osztályokkal. 1938-ban 304 kórház működött, ötvenezer férőhellyel, akkor tízezer lakosra számítva 54 kórházi ágy jutott. A harmincas évek elejétől az egészségügy a Belügyminisztérium fennhatósága alatt működött, szakmai véleményező szervezete az Országos Közegészségügyi Tanács volt.
A szociális ellátórendszer kifejlődése Magyarországon, történeti háttér, nemzeti sajátosságok
Szegénygondozás
A szegénygondozás első adminisztratív kezelésére a polgári jogalkotásban az 1871-es községi törvényben akadunk, amely a kéregetés, koldulás intézményét szabályoz-za. Később az ezen törvényt kiegészítő BM rendelet toloncszabályzata a csavargással és prostitúcióval együtt a koldulást is megtiltja. Ezzel egy időben rendelet írta elő a községek számára a szegényalapok létrehozását. A szegénygondozás területén a különböző karitatív segélyszervezetek jeleskedtek, többnyire felekezeti alapon szer-veződtek, és a század elején már négyszáz működött belőlük, ezek sorát erősítette a Magyar Vöröskereszt Egylet 1879-től. A segélyezés-politika szervezésének élére 1931-ben az Egri Normát meghirdető ferences rend állott, és vált több városban is elfogadottá. Az ezzel párhuzamosan meghirdetett Komáromi Norma azonban, amely a falusi szegény népesség, sokgyermekesek, cselédek és napszámosok mini-mális munkabérét, családi pótlékát, naturális segélyezését irányozta elő, nem terjedt el. A vidék ezen a területen is gazdátlanabb és elmaradottabb maradt a várossal szemben. Összefoglalva, a második világháborúig érzékelhetően jóval fejletlenebb a hazai agrár-szociálpolitika a városi szociális gondozáshoz képest (Gyáni 1994).
A városoknak a megyék és járások igazgatása alá beszorított községekkel szem-ben nagyobb mozgástere volt. Ebszem-ben a korban majd minden nagyobb népességű és iparral rendelkező város viszonylag önálló várospolitikát alakíthatott ki. Pécs, a Dél-Dunántúl legjelentősebb városa, haladó szegénységpolitikát alakított ki.
Esztergár Lajos pécsi polgármester szervezte meg az első országos ínségenyhítési munkaprogramot (Esztergár 2008). Nevéhez fűződik a Pécsi Norma, amely a pro-duktív szociálpolitika elvei szerint a szegények segélyezése helyett állandó megél-hetési forráshoz juttatásukat és önálló gazdálkodásra nevelésüket helyezte előtérbe.
A munkaképes állástalanokat ínségmunka-programok keretében foglalkoztatták városi kommunális munkákon, a tehetős polgárok, üzlet- és műhelytulajdonosok úgynevezett koldulás-megváltási díjat izettek. Az állástalan diplomásoknak a vá-rosi törvényhatóság ügyosztályainál, szakirányú hivatalainál teremtettek munkaal-kalmakat időszaki váltásokkal, emellett a városi szegénysegélyezési tevékenység ad-minisztratív és gyakorlati lebonyolításában foglalkoztatták őket (Magyar Katolikus Lexikon, Pécsi Norma).
Vidékpolitika a két háború között
Az I. világháború és az azt követő békediktátum utáni konszolidációs időszaknak a vidéket érintő politikáját az ország megcsonkításával járó gondok enyhítése dominál-ta. A korábban egy természeti egységhez, a Kárpát-medencéhez tartozó ország szét-töredezett, gyenge, koraszülött nemzetállamokra hullott szét. A megmaradt ország elveszítette korábbi vásárvonalait, az új országhatárok mentén peremtájak alakultak ki. A Monarchia méreteihez kifejlődött Budapestet többségében gazdaságilag elma-radott, városhiányos, túlnyomórészt agrárvidék övezte. 1930-ban minden második településen ötszáznál kevesebben éltek, a települések száma meghaladta a 3400-at, a
lakosság 11%-a apró- és kisfalvakban élt. A 8,6 milliós népességből 1,8 millió külte-rületi lakos volt, azaz tanyán élt. Több város elvesztette vonzáskörzetét (Sátoraljaúj-hely), illetve több vonzáskörzet városától vált meg (Abaúj) 1920 után. A határon belül maradt ipari kapacitás elveszítette nyersanyagbázisát, világhírű malomiparunk pedig elveszítette piacát. Megindult a mezőgazdaság szerkezetének átalakítása. Fejlődött a gyümölcs, zöldség, fűszernövény, hús és tej exportunk, és ezzel egy időben épültek fel a gyümölcs- és zöldség konzervüzemek (Kecskemét, Nagykőrös, Szeged, Gyula).
A hazai gazdaságpolitika homlokterében az import kiváltása állott. Ennek érdekében fejlesztette fel a Dunántúli- és Északi-középhegységekben a bányászatot, valamint a nehéz- és gépipart. A hagyományosan rurális területek iparosítása nem indult el, mi-vel annak útját állta a helyi szakképző intézmények fejletlensége, illetve a szakképzés teljes hiánya (Kulcsár–Molnár 2000).
Az elemi oktatás terén viszont jelentős előretörés történt. Az Alföld program kere-tében Klebelsberg Kunó2 minisztersége alatt létrehozták a tanyasi iskolahálózatot. A vidéket öt kilométer sugarú körökre osztották, a helyi törvényhatóságokat és a bir-tokosokat kötelezték, hogy létesítsenek népiskolákat. Három év alatt ötezer tanyai tanterem épült a kor legmodernebb államaiban honos építészeti megoldással, téglá-ból, nagy ablakokkal és palatetővel fedetten, az iskolák mellett pedig modern tanári lakások is épültek. 14 éves korra emelték a tankötelezettséget, és 1927-ben népmű-velési programot dolgoztak ki, mivel a felnőtt lakosság körében még mindig jelentős mértékű volt az analfabetizmus (10% körüli) (Glatz 1990).
A szocialista szociálpolitika alapvető jellemzői Az ideológia mindenek felett
Winston Churchill szerint a kommunizmus az irigység ideológiája. A brit politikus-nak nem volt módja megtapasztalni azt a társadalmat, amely ezen ideológia uralma alá kerül, de állítását Kelet-Európa XX. századi történelme alátámasztja. Magyaror-szágon 1948 után a teljes hatalomba feltört kommunista vezetők mindent a saját ide-ológiájuk alá rendeltek. Így voltak a szociálpolitikával is. Ellentétben a nyugaton a háborút követően formálódó modern szociális jóléti államokkal, a keleti térség Szov-jetunió alá gyűrt kis államaiban a szociális igazságtalanság és egyenlőtlenség bonyo-lult gubancát nem aprólékos jogi és gazdasági tettekkel igyekeztek megoldani, hanem forradalmi módon (minden jogfolytonosságot felrúgva) a primitív egyenlőség esz-méjét hirdető erőszak politikájával akarták átvágni.
A kulcsszavak ez időben az államosítás és az állami tervbürokrácia. Ennek alapján a földosztás során minden száz katasztrális holdnál nagyobb birtokot felosztottak,
2 Klebelsberg Kunó (1875–1932) vallási és közoktatási miniszter 1922–1931 között. Nevéhez fűződik az MTA törvény, amely megteremti az akadémia függetlenségét, létrehozza a Magyar Közgyűjtemények Tanácsát, egyetemeket épített Pécsett, Debrecenben és Szegeden, Európa nagyvárosaiban létrehozza a Collegium Hun-garicumokat, megteremti a nyolcosztályos népoktatás törvényi alapjait, reformjaival megújítja a középiskolai oktatást és a tanítóképzést.
A szociális ellátórendszer kifejlődése Magyarországon, történeti háttér, nemzeti sajátosságok minden tíz alkalmazottnál többet foglalkoztató céget államosítottak. A nagyobb la-kásokból a lakókat vidékre telepítették, a polgári származásúakat „bélistázták”, azaz állásukból eltávolították. Az egyházi személyeket és a kommunisták számára nem megbízhatóakat internálták, gyűjtőtáborokba hurcolták. A gazdagságot, a „kizsák-mányoló rétegeket” pár év alatt szinte teljesen megszüntették, de ezzel együtt nem számolták fel a nyomort és a szegénységet. A „munkásosztály diadala” megszüntette ugyan hivatalosan a szegénységet és a munkanélküliséget, de nem tudott igazi gazdá-jává válni a kisajátított termelő és kényelmi javaknak.
Az ország termelő tulajdonát csaknem teljes egészében (98%) bíró új adminiszt-ráció fennhangon hirdethette: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” A Páli bölcselet para-frázisa azt jelentette, hogy ebben az országban mindenkinek van lehetősége a mun-kára, sőt ez nem csak lehetőség, de kötelesség is. Aki szegény, az csak önhibájából lehet szegény, s mivel aki szegény, csak kerüli a munkát, ezért meg kell büntetni, de mindenképp meg kell vetni. A szociális juttatások rendszeréből valóban mindenki egyenlően részesedhetett, bár Orwell kifejezésével élve „Minden ember egyenlő, de vannak egyenlőbbek” elv a szociális szférában különösen érvényesült (lakáskiutalások, kórházi kezelések, iskoláztatás).
Az élet nem habostorta, avagy a puding próbája az evés
A magyar szociológia klasszikussá vált műve, Az új lakótelepek szociológiai problémái (Szelényi–Konrád 1969) rámutatott az egyenlőnek hirdetett, de valójában rendkívül diferenciáló elosztás ellentmondásosságára. A mű bemutatja, hogy a szociális jut-tatásként kezelt lakáskiutalások zömét a magas társadalmi státuszú és magas kere-seti színvonalon élő csoportok szerezték meg, akik megfelelő lojalitást tanúsítottak a munkahely, a párt és a népi demokrácia iránt. A központból irányított jóléti el-osztásnak jellemzője volt a kor kabaréiban is előszeretettel emlegetett lakáshiány, és egyáltalán a hiány, ami a hatvanas és hetvenes éveknek talán a legjellemzőbb szava (Kornai 1982). Az alacsony és stabil árak mellett csak a hiány volt stabilabb tényező.
A kor sajátos szociokulturális rítusa volt a hiánycikkek beszerzése, a pult alatti árusí-tás, a csúszópénz, a kenőpénz. Az egész rendszer egy sajátos és kettős erkölcsre épült, amelyben mindenki tudta, hogy a másik tudja, de mégsem tett úgy, hogy látszódjon, hogy tudja (Hankiss 1983).
„Azok a boldog szép napok”
(Paternalizmus, redisztribució, reciprocitás, azaz az államszocialista jóléti rendszer kel-lékei)
Az árak mellett természetesen a bérek is alacsonyak voltak, mert az alacsony bérek ellenében sok mindent természetben kaptak meg a dolgozók: az iskolát, az egészség-ügyi ellátást, a kultúrát, stb. közjavaknak tekintették, azaz a társadalom elvileg ingye-nesen, vagy igen csekély díjazás ellenében férhetett hozzá. Az egyenlőség csak elvileg
működött, mivel a közjavaknak tekintett javak igazából kvázi piaci javak voltak. A hiánycikkeket vagy szolgáltatást akkor és csakis akkor kapta meg valaki, ha ezért va-lamilyen módon többlet áldozatokat hozott, például a hivatalos árnál többet izetett érte. Ezt persze nem minden esetben pénzben kellett leróni, hanem más hasonló hiánycikk, szolgáltatás is biztosíthatta a csereeszközt. A kölcsönösségnek (reciproci-tásnak) egész tekintélyes „piaca” alakult ki, amely hálózati rendszerekre jellemzően működtette a társadalmi újraelosztó rendszer egészét, mintegy elfedve annak hiá-nyosságait. Kvázi ez tartotta életben, s ez tudott olykor akár irracionális befektetések árán is erőforrásokat mobilizálni oda, ahová a tervgazdaság elsődleges redisztributív rendszere forrásokat már nem tudott mozgósítani.3
A legfontosabb média ebben a szociokulturális allokációban a hatalom volt, illetve a befolyás, amely láncolatainak végén szűkebb csoportok, oligopolisztikus hálóza-tok patrónusai ültek. A legnagyobb „Familiapater” az államot megtestesítő Párt4 volt,
A legfontosabb média ebben a szociokulturális allokációban a hatalom volt, illetve a befolyás, amely láncolatainak végén szűkebb csoportok, oligopolisztikus hálóza-tok patrónusai ültek. A legnagyobb „Familiapater” az államot megtestesítő Párt4 volt,