1917. június 6-án megérkezett a parancs. Józseféknek indulni kellett a keleti frontra. Ezzel egy csapásra véget ért a hagenaui kiképzés korszaka. Az altisztek még egyszer végigvették az újoncokkal a már ezerszer gyakoroltakat. A raktárakból kiadták mindenkinek a teljes frontfelszerelést, és irány a vasútállomás.
Józseféket a Varsó melletti Jablonnába, egy elhagyott orosz laktanyába vezényelték.
Eddig is átéltek bizonyos nehézségeket és erőpróbákat, de mindezek most csak nyaralásnak tűntek. A jablonnai laktanya piszkos, leromlott barakkjaiban hemzsegtek a patkányok és a tetvek. Az altisztek valóságos embernyúzást végeztek. A nehéz szolgálat mellett még tovább nehezítette az életet a rendkívül gyenge koszt. Hagenauban sem voltak elkényeztetve, de itt szinte elviselhetetlen éhség kínozta őket állandóan. A hangulat napról-napra romlott. Némelyek egyre ingerültebbek lettek, mások mély közönybe süllyedtek. Így aztán nem csoda, ha lábra kapott a katonák közt a keserűség és a kétség: Egyáltalán érdemes, igazságos-e ez a háború, amelyben annyi sok igazságtalanság és embertelenség vegyül?
József is komolyan foglalkozott ezzel a gondolattal, és részletesen ki is fejtette álláspontját Wilhelm osztálytársának írt levelében:
„Tegnap voltam itt először szolgálatban. Az előző két nap őrségben voltam.
Úgy bántak velünk, mint az állatokkal. A szolgálat fele abból állt, hogy: feküdj, kúszás, ugorj fel, futás, visszafutás. Mindezt pedig csak azért, mert ez az eldurvult embernyúzó, hagy ne mondjam... kutya, ebben lelte örömét. Nem kell magyaráznom, hogy az ilyen bánásmód eldurvítja az embert, és a legkülönfélébb indulatokat váltja ki.
Semmire sem tartom az ilyen embert, és tegnap azt gondoltam: Ha nem hinnék egy szent és igazságos Istenben, akkor az első golyót neki szánnám.
Gyakorlatozásra szükség van, de embernyúzásra nincs. A gyakorlatok ébrentartása miatt szükségesek a foglalkozások, és én ezért a nehéz szolgálatot sem bánom. Ha ugyanis az ember már mindent tud, akkor a szolgálat iszonyúan unalmas. Mivel pedig a fronton még nincs ránk szükség, mert minden állás foglalt, nem marad
más hátra, mint a szolgálatot sulykolni és fölöslegesen is gyakorolni. És ez egészen nem is felesleges. Szükség van a figyelmes gyakorlatokra, hogy összeszedjük magunkat. A katona hivatása egy szép hivatás, mert a katona a legmagasabb földi javakért harcol, a hazáért és a becsületért, és védi a hozzátartozóit és a honfitársait a pusztulástól. Gyakran visszaemlékezem azokra a katonákra, akik 1914-ben átvonultak a falunkon, és megvédtek bennünket. Olyan katonák voltak, mint mi, úgy voltak kiképezve, mint mi. Bizonyára őket is szidták a tisztek, mint bennünket, de értünk harcoltak, és derekasan harcoltak. Hol lennék én most e katonák nélkül? Mi lenne szüleimmel és testvéreimmel?”
József sohasem gondolkozott másként. A csalódások és az elszenvedett igazságtalanságok nem tették hűtlenné, nem tudott lelkébe a keserűség és a gyűlölet megtelepedni. Erről a vallásos lelki élete gondoskodott. A próbatételek nem tudták megtörni, hanem megedzették jellemét.
Jablonnából július 13-án József alakulatát Bendzinbe, Felső-Sziléziába vezényelték, hogy megerősítsék az ipari létesítmények védelmét. Ugyanis kitört a bányászok sztrájkja.
József még Jablonnában elkezdett lengyelül tanulni, amit itt is tovább folytatott. Egy lengyel fiú segítségével egy ideig szépen is haladt a nyelvtanulás.
Itt történt az az emlékezetes eset, amikor az egyik bajtársát az élete kockáztatásával megmentette a vízbefulladástól.
A bendzini tartózkodás alatt sikerült a schönstatti 98-as évfolyamból önkéntes alapon csoportokat létrehozni. A schönstatti kongregáció vezetője jött a segítségére azzal, hogy három csoportvezetőt ajánlott: Józsefet, Wormer Jánost és Berg Károlyt. Felhívta a fiúkat, hogy szabad választással csatlakozzanak valamelyik vezetőhöz. Józsefet hét fiú választotta. Három közülük az alattuk levő osztályból valók voltak. Továbbá minden csoportnak lett egy képviselője az otthoni kongregációban, akiknek az volt a feladata, hogy tartsa a kapcsolatot a csoport és a kongregáció között. A képviselőnek mindenekelőtt a kápolnában, a Szűzanyánál kellett a távoli társaiért közbenjárnia. Józseféket Hoffman Alfonz, a Kongregáció Minor Józsefet követő prefektusa képviselte. Az alakuló csoport kiterjedt levelezést tett szükségessé. A társai úgy emlékeznek vissza, hogy a szolgálat után József ettől kezdve állandóan levelet írt.
A csoport tagjaival először is a személyes kapcsolatot kívánta elmélyíteni. A három fiatalabb még az újonc korszak elején volt. Nekik tanácsra, bátorításra volt szükségük.
József egy meggyőződéses és munkaképes csapatot szeretett volna belőlük alakítani. Ezért azt javasolta, hogy mindenki fogalmazza meg a gondolatait, hogy tulajdonképpen miért akarja ezt a csoportot, milyen módon dolgozzanak, és
milyen célt tűzzenek ki. A válaszokból aztán majd József egy összefoglaló körlevelet ír, és azt elküldi mindenkinek.
Július végére a táborban kiütött a vérhasjárvány. József is elkapta, és néhány napig fekvő beteg volt. A felgyógyulás után kapta Kentenich atyától a megrázó hírt, hogy Wormer János a nyugati fronton július 15-én elesett. Megrendülten sietett a többi schönstatti társának is tudtára adni a szomorú hírt. Ők is megrendülve és hitetlenkedve fogadták, hiszen néhány héttel ezelőtt még együtt voltak Jablonnában. József mélyen megindulva így írt Kentenich atyának:
„Igen, ismét a legjobbunk esett el. Ez volt Anyánk akarata. Közel álltam hozzá, ezért halála súlyosan érintett. Vajon mikor fog Anyánk akarata engem is szólítani?
Még inkább készen kell magamat tartani, buzgóbban törekedni az életszentségre.”
Barátjának halálhíre azonban nem ébresztett benne félelmet a külső frontszolgálattól. Azokban a napokban ezt írta egyik tanárjának: „Hamarosan teljesedni fog a vágyam, részt vehetek én is abban a hatalmas harcban, amely mások nagy tetteinek olvasása közben engem is magával ragadott.”
Indulás előtt Józsefet válaszút elé állították: Vagy szabadságot kap, de utána a nyugati front, vagy azonnal a biztonságosabb keleti front. József, aki nem ismerte a félelmet, az utóbbit választotta.
Lelki élete ebben az időben megnyugtató és rendezett képet mutatott. Ilyen jófeltételeket tett: „Minden nap teszek valamit a csoportért. Állandó belső elégedettségben élni!”
A vasárnap minél jobb megszentelése érdekében újra feltette, hogy a heti lélekmegújítást ezen a napon fogja tartani. Az imaélete egyenletesen fejlődött.
Nem volt persze ekkor sem hibátlan. Kiélesedett tekintetét nem kerülte el a rosszra hajló természet egyetlen erősebb rezdülése sem. Még bűntudatot is ébresztettek a lelkében, és addig nem tudott megnyugodni, amíg távoli lelki atyjának erről vallomást nem tett. Egy alkalommal megint elkapta az indulat, és összekapott az egyik barátjával. De aztán rögtön ki is békültek. Sokkal jobban fájlalta azonban, hogy ugyanazon a napon hanyagságból elmulasztotta a szentáldozást. Ezt nagyon a szívére vette, hiszen minden reggel lélekben részt vett a szentmisén, és lélekben áldozott is. Így számolt be erről az esetről Kentenich atyának:
„Pénteken mise volt nálunk. Kevés esély volt arra, hogy szentáldozáshoz járuljunk, mivel megtudtuk, hogy már két hete elfogyott az ostya. Így nem tudtam legyőzni az étvágyamat, és megittam a kávét. Aztán mégis lehetett áldozni. A templom előtt ültünk, amikor ezt hírül hozták. Néhányan azonnal gúnyolódni kezdtek velem. Nem azért, mert megittam a kávét, hanem hogy szenteskedőnek és álszentnek csúfoljanak: „Engling! Én legalább elmennék gyónni, és megkérdezném, hogy talán mégis áldozhatok.” Néhányan várakozón néztek rám,
hogy mit teszek, hogy a példámat kövessék. Mivel azonban azok gúnyolódtak, részben az emberektől való félelemből, részben egy meghatározatlan érzéstől, ülve maradtam. Később megszégyenülve hallottam, hogy egy parasztfiú étlen maradt, és áldozott.”
Augusztus 5-én József egységét visszavezényelték Jablonnába, majd 9-én útnak indították a keleti frontra.
Két hétig tartott, amíg eljutottak Lembergen és Brzezanyon át Probuznába.
Különösen az út utolsó szakasza volt rendkívül megerőltető. Úttalan utakon, vízben, sárban ázva-fázva bukdácsoltak előre a rendkívül nehéz hátizsákkal, miközben az étkeztetésük mindig késett és kimaradozott. A Zbrucz folyócska mellett táboroztak le közvetlen a front mögött mint tartalékos erő.
Szeptember 8-án, Kisasszony ünnepén tartotta József havi lelkiismeret-vizsgálatát. Katona idejében most mutatott először nagyon kedvezőtlen képet az életszentség után való törekvése. Az utóbbi hetekben a lelki életében állandó süllyedést élt át. Majdnem észrevétlenül kezdődött. Az utazások, a fárasztó menetelések adták az első okot. Először a különleges jófeltételeit hagyta el, majd a lelki napirendje morzsolódott szét. Beszüntette az esti írásos ellenőrzést, és a lelki naplót is. A nehezen beindított csoport-élet újra ellankadt, mivel hetekig válasz nélkül hagyta társai leveleit. Az imaélete kihűlt, elmaradt a vasárnapi lélekmegújítás is. A régi erényeket köd burkolta be, s a belsője kiüresedett.
Hamarosan a társaival együtt neki is az egyetlen gondja az lett, hogy hogyan lehet a megpróbáltatásokat a legkényelmesebben átvészelni. Ehhez járult a saját előny gyors felmérésének gyakorlata. Megtanulta, hogyan lehet ügyesen előnyhöz jutni másokkal szemben. Minden helyzetben segíteni magán és az igazságosságot nem olyan szigorúan értelmezni. Nem követett el bűnt, nem lett rossz kereszténnyé, de a rendkívül nehéz körülmények között értelmetlennek látszott előtte az eszményiségre törekedni. Ilyen módon aztán ő is hasonult környezete átlagemberéhez, és feladta az életszentségre való törekvést. A lelkiismerete eleinte nyugtalankodott, de aztán mindig jött valami váratlan izgalmas esemény, ami elterelte a figyelmét. Most erről mélységes bűnbánattal így ír naplójában:
„Édes Anyácskám! Te vagy a reményem. Ki kell eszközölnöd szent Fiad bocsánatát.”
Ettől kezdve ismét megindult felfelé. A hanyatlás hetei világossá tették előtte, hogy amint abbahagyja a különleges jófeltétellel való harcot és a lelki napirenddel a szív csendes, bensőséges felemelését, azonnal ellankad az igyekezete. Ez pedig az első lépés, hogy környezete áldozatává, tömegemberré legyen.