A közköltészet általánosan ismert, tömeges terjesztésű verses művek variánsok-ban létező halmaza, melyet egy adott közösség használ, függetlenül attól, hogy e műveknek van-e ismert szerzője vagy nincs, s függetlenül attól is, hogy az alko-tás mely stílusrétegbe tartozik. A közköltészet legnagyobb része meghatározott alkalomhoz és/vagy funkcióhoz kapcsolódik, és nem tartalmaz egyéni fikciót, vagy legalábbis az alkalom és a funkció sokkal inkább meghatározza, mint az egyéni,
költői invenció. Mind a névvel ismert szerzőktől származó, mind az anonim szö-vegek szájhagyományban és írott formákban is (kéziratos másolatok, illetőleg olcsó nyomtatványok: kalendárium, népkönyv, ponyva útján) terjedtek és variálódtak.
A magyar irodalom története e. kézikönyvben Lukácsy Sándor adta a populáris költészet
legrészletezőbb, felfogásunkhoz legközelebb álló leírását, - igaz, Gvadányi ürügyén, akit „ízlése, írói tárgyai s módszere a magyar versszerzésnek alantvalóbb hagyo-mányához kapcsolják, ahhoz a tudákosan moralizáló vagy rusztikusan dévaj popu-láris költészethez, mely falusi papok, kántorok, iskolamesterek pennájából folyt,
menyegzők, torok, diák-ccetusok boros társaságait szórakoztatta, s ha nyomtatás-ban, leginkább a vásárok sátorponyvája alatt terjedt. Az ihletnek kevés köze volt e szerzeményekhez, nem költők, csak verselők írták őket. Megverselték a neve-zetes elemi csapásokat, a környék humoros históriáit; az iskolai humanista alter-catiók mintájára a mesterségek vetélkedését s egyéb dolgozattémákat, ... férfimu-latságok örök tárgyát: az asszonyok tulajdonságait; az elhunytnak bokros érdemét, kegyes vagy különc hagyakozásait; az étkek sorát, az asztalra feladott kakast."19 Bár Lukácsy is egyetért az „alantvaló" és „parlagi poézis" ellen „dohogó" Besse-nyeivel, felismeri a közköltészet jelentőségét: irodalom és szájhagyomány között
közvetítő jellegét; utal meg-megújuló műformáira is mondván: „„.mégis hagyo-mány volt ez, sokáig az egyetlen eleven és erős, mely még a XIX. század második harmadában is új ágakat hajtott„. szélesen beáradt népköltészetünkbe, hír-versek formájában eljutott a cséplőgép-balesetek koráig; stilizálta a parasztlako-dalmakat; olyan költői tárgyakat görgetett magával a régiségből, mint Toldi mondája vagy Árgirus tündéres története, s mi több, nemcsak tárgyakat, de mű
vészi alakításmódokat is kínált a XIX. század remekíró inak ... "20
18 Mindkettőt VOIGT írta a Néprajzi Lexikonban: 2. (Bp., 1979), 134. és 5. (Bp., 1982), 491.
19 LUKÁCSY Sándor, Gvadányi J6z.sef (1725-1807), in: A magyar irodalom története 3. Bp„ 1965, 105-106.
20 LUKÁCSY 1965, 106.
20
A kora újkori magyar közköltészeti alkotások első, többnyire töredékes válto-zatai a XVI. századból maradtak ránk (pl. az ún. Soproni virágének, a Körmöcbányai táncszó, a kontaminált szövegű Pajkos ének és néhány hegedősének stb.), nagyobb számú és terjedelmű énekszöveg pedig a XVII. századból, a kéziratos énekes-könyveknek köszönhetően.21 Ekkor, a XVII. század első felében játszódik le elő
ször a magyar irodalom történetében az a folyamat, melynek során számos, eddig csak szóbeli hagyományban létezett mű bekerül az írásbeliségbe és fordítva. Ekkor érhetjük tetten azt a jelenséget, hogy a magas kultúrában hivatásos énekesek által alkotott énekelt vers bekerülve a szájhagyományba (szöveg- és dallam-) változa-tokban létezik. Tulajdonképpen ezen ellentétes irányú mozgások közege az írásban is rögzített közköltészet, amelynek létrehozásában és terjesztésében kiemelkedő
szerepe volt az iskolázott (olvasni és írni tudó) rétegeknek; a XVIII. századi ver-ses anyag esetében elsősorban a protestáns iskolák, kollégiumok anyanyelven is
verselő diákságának, majd a belőlük lett egyházi és világi értelmiségieknek.
A XVII-XVIII. századi kéziratos énekeskönyvek anyagáról A magyar irodalom történeteben Stoll Béla és Varga Imre készített általános jellemzést, mely mutatis mutandis az egész kora újkori közköltészetre is vonatkoztatható.
Stoll szerint „Ez a hosszú ideig továbbélő, folyton variálódó, közösségi jellegű
költészet bizonyos tekintetben átmeneti típus a folklór és a műköltészet között:
egészen irodalom alatti réteget jelent, a népköltészettől mégis határozottan el-különül szerzőinek, másolóinak iskolázott, értelmiségi volta következtében. Apa-rasztság csak másodlagosan ismerte, egyes darabjait alkalmilag átvette, de saját spontán énekkincse nem innen került ki. A napi igényeket kielégítő közköltészet határvonalai azonban mind a műköltészet, mind a folklór irányában erősen elmosódnak, egyes termékei hol az egyik, hol a másik réteggel mutatnak közeli rokonságot. A népszerű költészet ezért igen változatos; tudákosabb szerzemények és naivabb alkotások váltakoznak benne; a némi szerzői öntudatot is eláruló
ver-sektől a teljesen személytelen, általános tartalmú énekekig terjed skálájuk."22 A XVIII. századi népszerű közköltészetről szólván Varga Imre néhány újabb jelenséget említett:23 a lírai műfajok túlsúlyát és az ezzel együtt járó rövidebb dal-formák megjelenését; bizonyos hagyományos énektípusok újraéledését (katona-vers, szerelmi ének); új, népszerű verstípus - a parasztének- születését. De abból, hogy a kéziratos énekköltészet szerzői és fenntartói kollégiumi diákok voltak, e népszerű költészet egyre szűkülő társadalmi bázisára következtetett.
A közköltészet léte és általános jellemzői vonatkozásában többé-kevésbé minden irodalomtörténész egyetértett. Vitatott kérdés volt azonban ennek a verstömeg-nek nyelvi és költői értéke, a szájhagyományban élő, paraszti népköltéshez való viszonya, irodalom- és folklórtörténeti jelentősége.
21 L. a Régi Magyar Költők Tára XV/l. századi sorozatát. A XVIII. századi mulattató és mulató dalok szempontjából különösen fontos költészettörténeti előzményeket tartalmaz a Stoll Béla által sajtó alá rendezett 3. kötet (Bp„ 1961 ).
22 STOLL 1964, 94.
23 VARGA 1964.
21
A magyar pozitivista irodalomtörténészek részint a népköltészet forrását, részint annak korabeli megfelelőjét látták e hatalmas vershalmazban. Különösen nagy viták dúltak a XVIII. századi diák-melodiáriumokból ismert, és később száj-hagyományból gyűjtött szövegekről. Ezeket a XX. század eleji tudományosság hajlamos volt „első" népdalfeljegyzésként felfogni, jóllehet Horváth János mono-grafikus áttekintéséből24 is nyilvánvaló, hogy a magyar népies műköltészet megteremtői nem a paraszti, hanem az értelmiségi hagyományként funkcionáló közköltészet téma- és formakincséből merítettek műnépdalaik megalkotásakor.
Az elmúlt száz-százötven év alatt gyűjtött népköltési szövegek és a Bartók által e-osztályba sorolt dallamok jelentős hányada a közköltészetből kikopva, épp a XIX. század első harmadában épült be a paraszti műveltségbe.
Bartha Dénes összehasonlító szöveg- és dallamtörténeti kutatásai25 más pers-pektívát adtak a népköltészet eredetvizsgálatának. Bartha morfológiai és stílus(tör-téneti) elemzéseket sürgetett annak kiderítésére, hogy van-e egyáltalán időtlen
jellemzője a magyar népdaloknak. Ha pedig nincsen - mondta-, akkor a folklo-risztikai kutatásnak arra a kérdésre kellene pontosabb választ adnia, hogy a nép-dalokban felsejlő világkép, a népköltészet formai, poétikai és stiláris sajátosságai mely kor szellemiségének és költészeti konvencióinak felelnek meg? A XVII-XVIII.
századi kéziratos versgyűjtemények és a ponyvák gazdag anyagot kínálnak ehhez a vizsgálathoz.
Bartha Dénes megállapításait a XVIII. század kollégiumi énekköltészetéről ma is helyesnek tarthatjuk. Ennek értelmében ezek a népiesnek tűnő szövegek több-nyire nem az orális, népi hagyományból „felfelé" törekvő, az írásbeliségbe „alulról"
érkező alkotások. Ez a költészet tehát nem a folklorizmus folyamatának, hanem sokkal inkább a kollégiumokban együtt élő, eltérő gazdasági és szociális háttér-rel rendelkező, különböző kultúrájú diákság együttes alkotása, ízlésének, tudásának közös terméke. E félig írásbeli, félig orális, európai motívum- és formulakincset felhasználó alkalmi versszerzésnek bizonyos alkotásai, egész műfajai divatjuk múltával bekerülhettek a népi(= paraszti) műveltségbe (és megőrződtek ott, mint pl. a vőfélyversek, az ünnepi köszöntők rigmusai és a szokásköltészet egyéb alko-tásai),26 mások viszont, mivel a korabeli poézis színvonalán szólaltak meg, az
anya-nyelvű irodalmat gazdagították.27 A XVIII. század magyar nyelvű verstengeréből
- mint a jéghegyek csúcsai - emelkedtek ki az olyan neves költők, mint Amade,
24 HüRVÁTHj. 1927.
25 BARTHA Dénes, A népköltés kutatásának új feladatai, Budapesti Szemle, 235. kötet, 1934, 226-253„
és uő: A XVIII. század magyar dallamai. Énekelt versek a magyar kollégiumok diák-melodiáriumaiból.
(1770-1800) Bp„ 1935.
26 DÉGH Linda, Egy székely lakodalmi ének eredetének kérdése, Ethn„ 1950, 57-73.; UJVÁRY Zoltán, Nép-szokás és népköltészet. Válogatott tanulmányok, Debrecen, 1980.
27 E kérdésről bővebben ír pl. TURÖCZI-TROSTLER József, Világirodalom magyar ponyván, Nyr, 1936, 112-117.; POGÁNY Péter, Folklór és irodalom kölcsönhatása a régi váci nyomda működése nyomán J. Vásári ponyvairatok, Bp„ 1959; Robert MANDROU, Magas kultúra és népi műveltség a XVII-XVJII. századi Franciaországban. A ponyvairodalom, Századok, 1970, 118-125.; KOVÁCS Sándor Iván, Csenkeszfai Poóts András, a „trágyadombi Baudelaire", Holmi VII. évf. l. sz„ 1990, 76-87.
22
Faludi, Csokonai, Fazekas, hogy alkotásaik a kéziratos és nyomtatott másolatok révén folklorizálódjanak, és népénekként vagy népdalként a XIX-XX. századi szájhagyományból bukkanjanak fel újra.
Közismert példaként említhetjük Amade László A szép fényes katonának arany, gyöngy élete kezdetű toborzódalát; Csokonai A csikóbőrös kulacshoz írt helyzetdala számtalan kéziratos parafrázisát Galambom, szalmás üvegem vagy Drága kincsem, galambocskám, Gulyáshúsos bográcsocskám kezdettel, (sőt még a kávésfindzsának aposztrofálva is!); de sorolhatjuk a Szegény Zsuzsi, a táborozáskor bizonyos motívu-mainak folklorizálódását, Pálóczi Horváth Ádám néhány dalának hosszú utóéletét, - köztük pl. a Csipkebokor, kormos agyag kezdetű halandzsaverset, mely a XVIII. szá-zad végi közköltészet egyik legnépszerűbb alkotásának bizonyult.28
Az „emelkedő" és „alászálló kultúrjavak" fölötti viták nyomán bennünk a minden-kori kultúrának egy olyan modellje alakult ki, amely leginkább egy U-alakú
közle-kedőedényre emlékeztet. E kép megfelel azon nyugat-európai kutatók-elsősorban művelődéstörténészek - modelljének, 29 akik szintén vitatják a mereven szétválasz-tott, kétpólusú (elit H népi) kultúráról szóló elméleteket. A kultúra dichotomikus rendszere ugyanis nem, de ez a séma nyilvánvalóvá teszi a különböző társadalmi és művelődési szinteken létrehozott kulturális termékek szimbiotikus kapcsolatát.
A kulturális javak cseréjében „folyamatosan létezik és részt vesz ama közbülső
»közeg« (diákok, kisvárosi lakók, mesterlegények, tanítók, alsópapság) amely a »fenti« és »lenti« költészeti anyaghoz egyaránt közel áll" - írta Fried a közép-kelet európai népek XVIII. századi irodalmát áttekintve.30 Tessa Watt is úgy vélte Chartier tanulmányára reflektálva, hogy talán a katolikus Franciaország vonatkozásában helytálló az elit irodalom és a népi (paraszti) szájhagyomány szétváló modellje, de a protestáns Angliában, ahol a lakosság döntő hányada tudott olvasni, más volt a helyzet. 31
A szociálantropológus Robert Redfield a 30-as években Herderhez hasonlóan kizárásos alapon definiálta a népi kultúrát. Modellje szerint bizonyos társadal-makban kétféle kulturális hagyomány létezik: az elit (vagyis a kevesek tanult, zárt)
„nagyhagyománya" és a népi (azaz a falusi, írástudatlan) tömegek „kishagyománya".
„A két hagyomány kölcsönhatásban áll egymással."32 Peter Burke monográfiája árnyaltabbá és pontosabbá tette ezt a képet, amikor azt fejtegette, hogy a két
kul-28 Az 1840-es évekig 39 szövegváltozata került elő.
29 Rolf Wilhelm BREDNICH, The Song as a Commodity, in: German Volkskunde, Juliana University Press, Bloomington, 1986, 203-211.; Peter BURKE, Népi kultúra a kora újkori Európában, Bp., 1991;
Roger CHAlfllER, The Cultural Use of Print in Early Modern France, Translated by Lydia G. Cochrane, Princeton, Princeton University Press, 1987; Thomas CRAWFORD, Society and the Lyric. A Study of the Song Culture of eighteenth century Scotland, Scottish Academic Press, Edinburgh 1979, Margaret SPUFFORD, The Pedlar, the Historian and the Folklorist: Seventeenth Century Communications, Folklore, 1994, 13-24.; Tessa WATr, Cheap Print and Popular Piety, 1550-1640, Cambridge, Cambridge Uni-versity Press, 1991
30 FRIED István, Népköltészet, népi~sség, műköltészet Kelet-Közép-Európa irodalmaiban a XVIII. században, in: A megváltozott hagyomány (szerk.) HOPP Lajos-KüLLÖS Imola-Vo1GT Vilmos, Bp„ 1988, 65.
31 T. WAlT 1991.
32 Idézi P. BURKE 1991, 40.
23
turális hagyomány nem fedi pontosan a két fő társadalmi csoportot. Az elit gyakorlatilag a XVIII. századig kettős kultúrájú volt, mert „részt vett a kishagyo-mányban, de a köznép nem volt részese a nagy hagyománynak". 33 A kétlaki, kettős
kultúrájú és kétnyelvű kisebbség, az „elit számára a két hagyománynak különböző pszichológiai funkciója volt: a nagyhagyományt komolyan vették, míg a kishagyo-mányt szórakozásnak tekintették".34 A Redfield-modell nem számolt a „népen"
belül létező eltérő kultúrájú csoportokkal sem, jóllehet minden gyakorló népraj-zos és folklorista tudja, hogy a paraszti hagyományokban „Mélyreható különb-ségek vannak életkor, társadalmi, vagyoni állapot, vallás, civilizáltság, vidék és nem szerint".35
A kora újkori európai kultúra összetettségét hitelesebben ábrázolja a történész Burke modellje, amely a két hagyomány között közvetítő társadalmi réteggel is számol. Ennek a „félművelt" rétegnek a kultúráját, mely „a nagy és kishagyomány között kapott helyet, s mindkettőből merített" ponyvakultúrának, „vagy Dwight Macdonald kifejezésével élve, korai »középkultúrának«"36 nevezi, és közvetítőivel,
ill. azokkal a csatornákkal, amelyeken keresztül megnyilvánult, több helyütt is foglalkozik monográfiájában.
E modellnek megfelelően úgy véljük, a nemzeti nyelvű közköltészet (mint a szé-les tömegeket szolgáló populáris- vagy közkultúra lényeges alkotórésze) a társa-dalmi elit által létrehozott hivatásos, (sokáig nem is anyanyelvű) írásban rögzített
műköltészet és az ún. alávetett és kizsákmányolt osztályok, rétegek saját alkotásá-nak tartott szóbeli, anyanyelvű népköltészet között helyezkedik el, mindkettővel
szoros kapcsolatban áll. Feladata kettős: részint önálló alkotások (és műfajok)
létrehozása és variálása, pl. valamely korszerű ideológia propagálása, a társada-lom széles rétegeinek nevelése és szórakoztatása céljából; részint pedig a „lefelé"
és „felfelé" áramló kultúrjavak cseréje, „szűrése", áthangolása. Ide értve azt is, hogy a nemzeti nyelvű közköltészet népszerűsíti (és ruházza fel etnikusjegyekkel) egyrészt az univerzális folklórtémákat, motívumokat, másrészt pedig az európai, ill. világirodalom műfajait, alkotásait, témáit.37 A szájhagyományozó folklórból rendszerint nem közvetlenül kerülnek át az irodalomba műfajok, kész alkotások,
33 P. BURKE 1991, 44.
34 P. BURKE 1991, 45.
35 KODÁLY Zoltán, Zene, in: A magyarság néprajza IV., Bp., 1937, 13.
36 P. BURKE 1991, 83.
37 TURÓCZ!-TROSfllR 1936; ZLINSZKY Aladár, A gonosz asszony meséje és Arany Jóka ördöge, ltK, 1899, 15-40.
gazdag filológiai apparátussal mutatja be, hogy a világirodalmi és népmesei párhuzamokon túl Arany Jóka ördöge e. elbeszéló költeményének közvetlen forrása az 1844-es gyóri kalendárium szövege volt, amelyet Vuk Karadzié gyűjteményének Zla zsena e. darabja ihletett. A:z. Ünnepron-tók e. balladáját pedig egy 1847-ben kiadott Nóták a helytelen és zn.bolátlan tánczolókról e. ponyva után írta. A:z. debreceni kollégiumban kialakult mondakör, amely az „ördöngósnek" tartott Hat-vani István ( 1718-1786) természettudós és teológus professzor körül alakult ki részint a Faustról szóló német népkönyvekból és irodalmi népmonda-feldolgozásokból vették alapjukat, összekeve-redve a magyar hiedelemvilág rokon motívumaival. A Hatvani-mondakör közköltészeti és iro-dalmi feldolgozásairól 1. BÁN Imre-JULOW Viktor, Debreceni diákirodalom a felvilágosodás korában, Bp., 1964, 231-233.
24
hanem általában a populáris kultúra valamelyik csatornáján vagy közvetítőjén38
keresztül - és fordítva. Terjesztése során azonban megváltoztat(hat)ják az egyes
költői alkotások szereplőit, hangvételét, stílusát, formáját, mentalitását, - követ-kezésképp a közköltészetben az eredeti mintától eltérő minőségű és funkciójú alkotás jön létre.
Példaképpen egy olyan hosszú életű mulattató énektípusra hivatkoznék, mint a „házastársi vagy kocsmai veszekedések", melyről kötetünk 38-41. szövegeinek
műfaji ismertetésében és jegyzeteiben részletesen szólunk. 39
elit kultúra - műköltészet folklór - népköltészet
~~
populáris kultúra - közköltészet/ /
Ezen a ponton kell röviden utalnunk azokra a máig nem eldöntött vitákra, amelyek az irodalomtörténészek, a zene- és szövegfolkloristák, ill. e tudomány-területek különböző felfogást képviselő szakemberei között folynak az alábbi
kérdésekről:
- Beszélhetünk-e egyáltalán népköltészetről a népiesség elméletének születése
előtti időkben, az irodalmi romantikát megelőző korokban?
- Mi volt előbb: a népköltészet vagy az elit műköltészet?
- Volt-e kapcsolat a szájhagyományban létező, anyanyelvű költészet és a kivált-ságos rétegeket szolgáló (nem anyanyelvű, írásban is rögzített) hivatásos költészet között? Milyen volt ez a kapcsolat?
A vitában felvetődött az a gondolat is, hogy a Uobbágy)parasztság önálló szel-lemi produktumaként meghatározott népköltészet a romantikus népiesség szü-lötte, korábbi századokban ilyen nem volt. Ezzel szemben az elit irodalom mellett - esetenként azzal szoros kapcsolatban - álló közköltészet mindenkor létezett, mióta csak a költészet írásbeli és szóbeli formákra bomlott szét.
Ezt a vitát a XVIII. századi magyar közköltészet forrásainak feltárása, a szövegek kiadása (számos esetben az adott műfajok, a szüzsék és motívumok eredetének nyomon követésével) nem tudja végérvényesen eldönteni. Erre nem is vállalkozhat-tunk. Csak azt tudjuk dokumentálni, hogy ebből a rendkívül gazdag, változatos múformájú és költőileg igen különböző színvonalú verstermésből mennyit, mit és hogyan őrzött meg a XIX-XX. századi szájhagyomány. Szerencsés esetben azt is,
38 P. BURKE monográfiája (1991) hosszan foglalkozik e kérdéssel a 86-99. oldalakon.
39 UJVÁRY Zoltán,jálék és maszk I-11„ Debrecen, 1983, II„ 141.
25
milyen költészettörténeti, műfaji előzményei vannak egy-egy témának, szüzsének, énektí pusnak.
Fried István már idézett tanulmánya, mely a kelet-közép-európai irodalmak
fejlődését tekintette át, egyrészt arra figyelmeztet, hogy a hasonló vagy párhuza-mos jelenségek ellenére is népenként különböző az irodalmi népiesség története, jellege, melynek vizsgálatából „A kollégiumi énekköltészetet, gradjanska poezi-ját (polgári közköltészetet) stb. nem lehet kivonnunk".40 Másrészt a XVIII. századi
kelet-közép-európai népköltészet fogalmának határait a közköltészet irányába tágítja, mondván: „lényegében jogos azoknak a tétele, akik a XVIII. századi nép-költészeti gyűjtésekről szólva megjegyzik, hogy azok nem csupán a mai értelem-ben vett népdalokat tartalmazzák, hanem nemegyszer a városi lakosság közked-velt énekeiből is merítenek, ideszámítják a diákok, a falusi »értelmiség« nótáit is; sőt, ismert költők művei is - névtelenül - bekerülnek a népnek szánt ponyvanyom-tatványokba. Nemcsak akkor, ha a nép ajkára jutnak; akkor is, ha mindössze el-terjedtek, népszerűek."41
A fentebb vázolt, közlekedőedényhez hasonlító ábra tehát nem vonatkoztatható a magyar irodalomtörténet egészére (sem általában az európai költészet történeti
fejlődésére), hanem csak a XVIII-XX. századi magyar költészetre. A ránk maradt
művelődéstörténeti források, irodalmi és művészeti emlékek egybehangzóan azt igazolják, hogy a magyar kultúra fejlődéstörténetében épp a XVIII. század az egyik lényeges fordulópont. Ekkor kezd elkülönülni, (Benda Kálmán szavaival42) önmagára maradni, önmagába fordulni és „megmerevedni" a paraszti műveltség.
A nyelven és etnikumon felül álló középkori művelődési egység XVIII. századi megbomlásának másik tényezője a nemesi (és polgári) elit „kivonulása" volt a hagyományos, populáris kultúrából. 43 Magyarországon (és a szomszédos közép-európai országokban is) ekkorra vált mind eredetét, mind használatát- tehát tár-sadalmi beágyazottságát - tekintve három szintűvé a kultúra és a költészet: folk-lorikus (=népköltészet), populáris (=közköltészet) és elit (= műköltészet).
Erdélyi János is háromféle költészetről írt, igaz, esztétikai szempontból külö-nítve el az irodalmat, a népköltészetet (mint a nemzeti költészetünk legrégiesebb formáját) és az ún. „természeti költészetet", mely dallal, tánccal együtt létezik, de semmiféle esztétikai értéke nincs, és úgy tartozik a népköltéshez, „mint arany-hoz a salak". 44 A XIX. század zenéjében ugyancsak három réteget ismert fel
40 FRIED István, 1988, 65.
41 FRIED István, 1988, 67-68.
42 BENDA Kálmán, A magyar paraszti műveltség a XVIII. században, in: A megváltozott hagyomány, (szerk.) HOPP Lajos-KüLLÓS Imola-VotGTVilmos, Bp., 1988, 103-110.
43 P. BURKE 1991, 323-326.
44 ERDÉLYI János, A népköltészetről, in: Kisebb prózái, Sárospatak, 1863, 7-8. Nem tudjuk pontosan, Erdé-lyi mely műfajokat illetett ezzel a gyűjtőnévvel. „Csak feltételezhetjük, hogy„. elsősorban a szokás-, rítus-, a mulattató, illetve gyermekGáték)-költészet bizonyos műfajait, alkotásait jelölte - pl. a ha-landzsát, a lakodalmi énekeket és kurjantásokat, a csúfolódó gajdokat és erotikus latorénekeket - amelyek autochton •népi• karakterük lévén teljesen ismeretlenek voltak a hivatásos költészetben." - írta KüLL6s Imola, A magyar népdolltutniás /ürlinef,e, in: Magyar Néprajz V. Népköltészet, Bp., 1988, 416. [ l 988a ].
26
Kodály Zoltán,45 aki ezt a széttagolódást a magyar kultúra és művelődés sajátos
Kodály Zoltán,45 aki ezt a széttagolódást a magyar kultúra és művelődés sajátos