A 8. KÖNYV STRUKTÚRÁJA ÉS ANNAK JELENTÉSTARTALMAI

Mindaz, ami a Naturalis historia egészének és 7. könyvének a struktúrájá-ról, valamint annak jelentéses voltáról az eddigiekben elmondható volt, többnyire megismétlődik a 8. könyvben is. Az alapséma azonban itt más.

Ez a könyv nem keretes szerkezetű, hanem két nagy tematikus egységre oszlik: az 1–141. fejezetek a vad vagy vadon élő állatokat, a 142–229. fe-jezetekből álló másik egység a házi-, illetve a ház körül élő, szelíd, illetve domesztikált állatokat ismerteti. Ez a séma ugyanakkor azzal a

jelentés-201 Plin. NH 7. 191–215. Részletesen lásd a IV. 2. a. fejezetet.

sel gazdagodik, amely a 7. könyvnek egy másik megoldásából már ismert.

A „vadállatok és háziállatok” felosztásból magától értetődően adódik a perifériától a centrum felé haladó narráció. A vadállatok, a 7. könyv bar-bár népeihez hasonlóan, itt sem kizárólag a távoli Africa, Aethiopia és In-dia földjéhez kötődnek, azonban jellemzően ott élnek. Miként fordítva, a háziállatok sem kizárólag, de jellemzően Itáliához kötődnek. Az isme-reteknek a perifériától a centrum irányába, a vadállatok világától a do-mesztikált állatok felé, tehát a civilizálatlan világtól a civilizáció felé tartó elrendezése megismétlése a 7. könyv sémájának.

Az ereszkedő tendencia, a descensus elve a 8. könyvet is szervezi. En-nek megfelelően a könyv a legnagyobb szárazföldi állatnak, az elefántnak a leírásával kezdődik (1–34). Ezután következik az oroszlán (41–60), a párduc (62–64), a tigris (65–66), majd a teve, a zsiráf, a rinocérosz, hiúz, farkas, krokodil, víziló, hiéna, vadszamár, szarvas és medve, végül az egér, sündisznó, borz, mókus, csiga és a gyíkfélék (67–141). Az elefánt-tól a gyíkokig ereszkedő sort követi a könyv másik nagyobb tematikus egysége, amely a kutyák, a lovak, a házi szamár, a szarvasmarha után a gyapjas és aprójószágokat: birkát, disznót és nyulat, végül az egereket és a pelét ismerteti.

Ugyanakkor nem nehéz észrevenni, hogy mindezek a szövegstruktu-ráló szempontok nem érvényesülnek maradéktalanul konzekvensen a 8.

könyvben, pontosabban vannak egyéb megfontolások is, amelyek ese-tenként felülírják a szövegstruktúra alapsémáját. Ami a descensus szerinti elrendezést illeti, a kutya nyilvánvalóan kisebb, mint az utána ismertetett ló. Mégis, amiért megelőzi: a kutya az ember leghűségesebb társa: fidelis-simumque ante omnia homini canis atque equos.²⁰² Ebből a félmondatból igen sok minden levezethető. Először is rávilágít Plinius antropocentrikus szemléletmódjára, amellyel az univerzum egészére tekintett: a kutya és a ló helyét nem a zoológiai rendszertan jelöli ki, hanem ezeknek az állatok-nak az emberhez való viszonya. És még az sem elsősorban a hasznosság-ban határozható meg, noha ezeknek az állatoknak az utilitasáról a folyta-tásban bőven esik szó, hanem egy etikai értékben: a hűségben (fides). Bár e tekintetben a kutya és a ló egyformán – egyetlen mondatban – a házi-állatok pliniusi hierarchiájának az élére kerül, mindkét állatnak vannak egyéb tulajdonságai is, amelyek kijelölik a helyüket a Naturalis historia rendszertanában. A kutya a lovat bizonyára azért is előzi meg, mert: „Az emberen kívül nincs élőlény, amelynek jobb lenne a memóriája”.²⁰³ Az

202 Plin. NH 8. 142: az emberhez valamennyi közül a leghűségesebb a kutya és a ló.

203 Plin. NH 8. 146: nec ulli praeter hominem memoria maior.

a képesség ez, amelyet – a 7. könyv világos példázata ennek – Plinius az értelmes emberi élet alapjának tekintett. A lónak is számos hasznos ké-pessége, etikai értéke van, de a hűség mellett egyvalamiben ez az állat is páratlan: intelligenciában. „Elmondhatatlanul intelligensek”²⁰⁴ – ezzel a mondattal vezeti be Plinius azoknak az anekdotáknak az előadását, ame-lyek ugyanarról szólnak: a lónak a legkülönbözőbb helyzetben tanúsított tanulékonyságáról, leleményességéről, eszességéről.

Hűség (fides), emlékezőképesség (memoria), eszesség (ingenium) és hasznosság (utilitas) – ezek azok a képességek és etikai-morális vagy praktikus értékek, amelyek Plinius rendszertanában a kutya és a ló he-lyét a domesztikált állatok élén jelölik ki. A 8. könyv abban is parallel a 7. könyvvel, hogy ugyanúgy igen kevés szaktudományos, ez eset-ben zoológiai ismeretet közöl, mint ahogy antropológiait a másik. Az ál-latok adottságairól és életmódjáról keveset tudunk meg, annál többet az extrémi tásokról. Illusztrációként álljon itt a kutya leírásának²⁰⁵ két részlete:

Egyedül a kutya ismeri fel a gazdáját, akire akkor is ráismer, ha az inkog-nitóban, váratlanul érkezik;²⁰⁶ egyedül a kutya érti a saját nevét, és csak ő ismeri fel az otthoni hangokat. Az utat, legyen az bármilyen hosszú, nem felejti el, az emberen kívül nincs élőlény, amelynek jobb lenne a memóri-ája. Támadásuk és dühük lecsillapodik, ha az ember eközben leül a föld-re.²⁰⁷ A mindennapi élet a kutyának még sok más adottságát mutatja meg, azonban az ügyessége és a kifinomult szaglása vadászatkor különösen rend-kívüli. A nyomokat felkutatja és követi, és a pórázát húzva vezeti el az őt kísérő vadászt a vadhoz, amelyet miután meglátott, milyen csendben és észrevétlenül, ugyanakkor milyen világosan jelzi, először a farkával, azután a pofájával! Ezért visznek az emberek ölben megöregedett, megvakult és elgyengült kutyákat is, mert azok elkapják a szagokat a szélből, és a pofáju-kat előrenyújtják a vad rejtekhelye felé.”²⁰⁸

[…] Albania királya egy szokatlanul nagy testű kutyával ajándékozta meg az India felé vonuló Nagy Sándort,²⁰⁹ akit az állat látványa olyan gyö-nyörűséggel töltött el, hogy medvére, majd vadkanra, végül pedig

dámszar-204 Plin. NH 8. 159: Ingenia eorum inenarrabilia.

205 Plin. NH 8. 142–153.

206 Mint Odysseus kutyája, Argos, aki az öreg koldusnak álcázott, húsz év után

vá-ratlanul hazatérő gazdáját azonnal felismerte: Hom. Od. 17. 291 skk.

207 Ugyancsak felfogható tapasztalatként is és konkrét utalásként is, utóbbi esetben

ugyancsak Hom. Od. 14. 29 skk.

208 Plin. NH 8. 145–146.

209 Az anekdotát többen is megörökítették: Ael. NA 8. 1; Plut. De soll. an. 15 p. 970

F; Strab. 15. 1. 700.

vasra szabadította rá, azonban az megvetően, mozdulatlanul fekve maradt.

Ekkora testnek a lomhasága úgy felbőszítette a nemes lelkű hadvezért, hogy megparancsolta, öljék meg a kutyát. Ennek a híre eljutott a király-hoz. Így hát küldött egy másikat, azzal az ajánlással, hogy ne kistestű ál-latokkal szemben próbálja ki, hanem oroszlánnal vagy elefánttal: neki két ilyen kutyája volt, ha ezt is megöli, nem lesz egy sem. Sándor nem késle-kedett, és hamarosan egy oroszlánt látott összetörve. Ezután egy elefántot vezettetett elő, és egy mindent felülmúló látványosságnak örvendhetett.

A kutya, miközben szőrzete az egész testén felállt, először hatalmas hang-erővel ugatott, azután elérohanva nekirontott az elefántnak, szemben vele felegyenesedett, és hol az egyik, hol a másik oldalról, olyan művészi harc-modorral, amelyre leginkább szükség volt, hol nekitámadott, hol visszahú-zódott, amíg az állatot, amely folyamatosan körbefordulásra kényszerült, a szédelgéssel úgy elcsigázta, hogy amikor összeesett, a zuhanásától rengett a föld.²¹⁰

A vadállatokról írt fiziológiai adatok legfontosabb forrásai Mauretaniának a tudományok iránt érdeklődő és számos tudományos művet kompiláló királya, Iuba, valamint Aristotelés munkái voltak,²¹¹ a háziállatokról pe-dig Varro és Columella összefoglalásai. Az ezekből vett és ilyen tartalmú információk összességében megfelelnek a valóságnak.²¹² Azonban az ál-latok pontos leírása helyett az álál-latok viselkedését, életmódját, a képes-ségeiket ismerhetjük meg, és éppen ez ad alkalmat a kitérőkre, ame-lyeknek Plinius igen nagy teret enged. A szaktudományos leírás helyett anekdoták és egyéb történetek sorakoznak egymás után, amelyeknek jelentős része a mirabilia világába tartozik. A Naturalis historia állatvilágát összességében tehát a rendkívüli képességek jellemzik, valamint az a kü-lönleges narrátori látásmód, hogy élőlényei morális és etikai értékekkel rendelkeznek.

Pliniust tehát, a 7. könyvhöz hasonlóan, a 8. könyv felépítésében sem a tudományos szempontok vezették. Éppen ezért több mint igazságta-lan lenne munkájának az a fajta megítélése, amely sokáig jellemezte a Plinius-filológiát: összehasonlítani az ő zoológiáját Aristotelés zoológiai munkáival, és számon kérni rajta azt a tudományos rendszert, amelyet

210 Plin. NH 8. 149–150.

211 Aristotelést mint legfontosabb forrását maga Plinius nevezi meg a 8. könyv 44.

fejezetében.

212 König–Winkler (1976) 307–308.

Aristotelés épített fel.²¹³ Már August Steier felhívta a figyelmet arra, hogy Plinius munkáját más mércével kell mérni. Aristotelés tudós volt,²¹⁴ aki elsőként állapította meg és osztotta fel az állatokat genusokra és speciesek-re.²¹⁵ Azonban az ő zoológiai munkáiban sem található meg az állatok át-tekinthető rendszerben történő összefoglalása, a neki tulajdonított és sca-la naturae néven nevezett zoológiai rendszert valójában az újkori kutatás tárta fel és állapította meg.²¹⁶

Pliniusnak, aki nem volt tudós,²¹⁷ óriási tudománytörténeti érdeme, hogy összegezte a maga korának zoológiai tudását. Ez korántsem merül ki abban, hogy összefoglalta Aristotelés munkáit, valamint kivonatolta és ezzel átörökítette a számunkra elveszett forrásokat is. Maga írja a 8.

könyv 44. fejezetében a következőt: „Aristoteles, miután ezeket az em-bereket kikérdezte, megírta ama híres könyveit az állatokról, mintegy ötven kötetben;²¹⁸ ezeket foglaltam össze én azokkal a tudnivalókkal együtt, amelyeket ő még nem ismerhetett.” Plinius itt említett kiegé-szítései – miként ezt a Quellenforschung kimutatta – több mint százötven új tétellel növelték az Aristotelés említette állatfajok és -fajták számát.²¹⁹ A zoológiai ismereteknek ez a látványos – még ha nem is mindig tudomá-nyos jellegű – gyarapodása annak a terjeszkedésnek köszönhető, amelyet Róma Plinius koráig véghezvitt.²²⁰ Az ennek során szerzett, hol mások

le-213 Ennek a véleményének ad hangot König–Winkler (1976) 308 és Bodson (1986)

98–99 is.

214 Aristotelés abszolút tekintélyéről a zoológiában, amely egészen a 19. századig

megfellebbezhetetlen volt, lásd Steier (1913b) 1–7; Bodson (1986) 98–100.

215 Aristotelés osztályozásáról és a scala naturaeról lásd Ross (1996) 151–155. A

ge-nusnak (faj) és a speciesnek (fajta) mint antik zoológiai termige-nusnak a képlékeny jelen-téstartományáról, ezért pontosan vagy következetesen aligha fordítható voltáról lásd Moser (2013) 38–56.

216 Steier (1913a) 4–11; Moser (2013) 10–23, különösen 16–17.

217 Plinius zoológiájának viszonyáról Aristotelés munkáihoz, Plinius másfajta

am-bíciójáról és a megvalósítás értékeléséről lásd Fögen (2009) 230–234. A kérdést leg-alaposabban Isabella Bona vizsgálja, aki szisztematikusan összeveti a NH 8. könyvé-nek és Aristotelés Historia animalium című munkájának azonos tárgyú szöveghelyeit.

Vizsgálatának eredményeként kimutatja, hogy Plinius nem mechanikusan kompilálta Aristotelés leírásait a maga munkájába, hanem olyan alapvető forrásként használta, amelynek információit még több egyéb szakíró munkájából vett közlésekkel egészí-tette ki, majd ezt a sokféle eredetű információt a maga elképzelése szerinti rendszere-zésben közölte: Bona (1991) 41–241.

218 Karystosi Antigonos szerint, aki a Kr. e. 3. században írta meg

filozófus-élet-rajzait, Aristotelés hetven zoológiai tárgyú könyvet írt. Ránk húsz maradt: Historia animalium (10 könyv), De generatione animalium (5 könyv), De partibus animalium (4 könyv), De motu animalium (1 könyv).

219 Steier (1913c) 113.

220 Bodson (1986) 101.

írásából, hol a maga tapasztalatából, vagy éppen hallomásból vett²²¹ isme-retekkel egészítette ki Aristotelés biológiai munkáit. A Naturalis historia 8–11. könyvei ezért mind a mai napig a legfontosabb forrásunk arról, amit a rómaiak az állatokról és a hozzájuk kapcsolódó valós vagy tévhitekről tudtak.²²²

Mivel Plinius ambíciója az volt, hogy az orbis terrarum valamennyi szá-razföldi állatfajtáját ismertesse a 8. könyvben, ennek az óriási ismeret-anyagnak az összefoglalása megkívánta, hogy az alapvető struktúrával kialakított nagy szövegegységeket még számos egyéb szempont szerint fűzze egységgé. Ezek egyike az állatok élőhelye: az Africa, Aethiopia, India, avagy Egyiptom, azon belül is a Nílus vidékén őshonos állatok is-mertetése ugyanabban a narratív egységben történik meg. Így kerülhet sor az egyiptomi kígyófajták (85–86) után azok legnagyobb ellenségének, az ichneumónnak, más néven egyiptomi patkánynak (87–88) az ismerteté-sére, ezután a Nílusban élő krokodil (89–94), majd az ugyancsak a Nílus-ban élő víziló (95) leírására. Ugyancsak szövegstrukturáló szempontként funkcionál a télre való felkészülés, illetve a téli álom: így kerülhet egy narratív egységbe a medve, a pontusi egér és a sündisznó bemutatása (125–138).

További, igen fontos szempontként tűnik elő, hogy mikor látták elő-ször Rómában az éppen ismertetett egzotikus állatot. Az előbbi sort foly-tatva, a 96. fejezet éppen ezzel zárja le a krokodil és a víziló ismertetését:

„Vízilót, valamint öt krokodilt Rómában először M. Scaurus mutatott be az aedilisi hivatalának évében rendezett játékokon, egy erre az alkalom-ra épített vizesárokban.” Ugyanígy, az elefántról, oroszlánról, tigrisről és párducról, a tevéről és a hiúzról szólva sem mulasztja el a kitérőt arra, hogy ezeket az állatokat mikor látta először Róma népe. Ezek az alkal-mak pedig természetesen a Circus Maximusban²²³ rendezett állatviada-lok és vadászatok (venationes) voltak.²²⁴

221 Plinius forrásainak típusairól lásd Bodson (1986) 102.

222 Steier (1913a) 2–3.

223 A spectaculumokat később a Colosseumban rendezték, amelyet Vespasianus

épít-tetett, és a fia, Titus avatta fel Kr. u. 80-ban, a Plinius halálát követő évben. Ezen a többnapos ünnepségsorozaton mintegy 5000 állatot mészároltak le.

224 Az állatok igen széles köréről és antik képzőművészeti ábrázolásukról ad jó

ösz-szefoglalást Mielsch (2005). A circusi és amphitheatrumi látványosságokról általában Auget (1978) és Meijer (2009). A rómaiak viszonyáról az egzotikus állatokhoz, azon belül is a vadasparkokról és a cirkuszi látványosságokról lásd Toynbee (1973) 15–32.

Mind a vadállatok befogásáról, szállításáról és felléptetéséről, mind a venatiók mozaik-ábrázolásainak funkciójáról a római villákban jó áttekintést nyújt Kalof (2007) 27–34.

Esetünkben ennek a jelenségnek nem az az aspektusa fontos, hogy a civilizált rómaiak hogyan lelhették élvezetüket efféle látványosság-ban. A Naturalis historia univerzumában a venatiók abban a kontextusban kapnak jelentőséget, amelyet már a 7. könyv is látványosan demonstrál:

Róma világméretű triumphusával és imperiumával összefüggésben. A cir-cusi és amphitheatrumi látványosságok, a spectaculumok ezt vizualizálták:

Róma népe elé vitték azokat az addig sohasem látott állatokat, amelyek a birodalom legtávolabbi vidékein éltek, és amelyeknek Rómába szállítása és lemészárlása a római hadsereg, áttételesen a római nép világméretű triumphusát és uralmát jelenítette meg.²²⁵ Ugyanakkor az, hogy Plinius sohasem mulasztja el közölni azt az információt, hogy az egyes vad- és egzotikus állatok mikor voltak láthatók először Rómában, egyszersmind az ismeretek elrendezésének az a módja, amelyet a 7. könyvben is alkal-maz: a perifériáról halad a centrum, Róma felé, ezzel a narrációs tech-nikával is leképezve azt a folyamatot és annak eredményét, amelyet az állatviadalok vizualizáltak a római közönség számára.

A messzi tájakról Rómába szállított vadállatok circusi felléptetésének, a spectaculumok közvetlen tapasztalatának narratív következménye is van. A narrátori autopszia nemcsak kiapadhatatlan forrása az excessusok témájának, hanem az állatküzdelmek leírásában – történjék az bárhol – a szóhasználatban és a leírás látványteremtő erejében is tetten érhető.

A Nagy Sándornak küldött különleges kutya imént idézett történetében nem véletlen a látvány megnevezése spectaculumként. Plinius a (tibeti?) kutya és az elefánt küzdelmét valóban úgy írja le, mint egy cirkuszi ve-natiót. Miként az elefánt és az óriáskígyó küzdelmét is,²²⁶ amelyet ugyan-csak spectaculumnak nevez:

Csodálatos az a leleményesség, amely minden állat sajátja, miként ennek a kettőnek az esetében, amelyet egyetlen példa megmutat. A kígyónak ilyen magasra²²⁷ felkúszni nehézséget jelent; ezért kikémlelve a táplálékhoz ve-zető kitaposott útvonalat, egy magas fáról veti rá magát. Az elefánt jól tudja, hogy küzdelme a kígyó szorításával szemben esélytelen; ezért keres egy fát vagy sziklát, hogy ahhoz dörgölőzzön. A kígyók, hogy ezt megelőzzék, először megpróbálják a farkukkal összecsomózni az elefánt lábait.²²⁸ Az

ele-225 Meijer (2009) 102.

226 Plin. NH 8. 33–34.

227 Ti. az elefántra.

228 Egy Kr. u. 4. századi karthágói mozaikon látható hasonló jelenet: fa mellett álló

elefánt, testén és hátsó lábán körülfonódó óriáskígyóval. Részletesen lásd Mielsch (2005) 56–57.

fántok az ormányukkal kioldják a csomókat. Ezek azonban a fejüket bele-dugják az elefántok orrlyukába, és így egyszerre zárják el előlük a levegőt, és harapják szét a leglágyabb testrészüket. Ha egy kígyó összeakad egy elefánttal az úton, vele szemközt felágaskodik, és mindenekelőtt a szemeit támadja meg; ezért található oly sok vak és az éhségtől és szomorúságtól a végét járó elefánt. Ki tudna más magyarázatot találni ilyen heves viszályra, mint azt, hogy maga a természet ad elő magának látványosságot, amelyben hasonló ellenfeleket állít szembe egymással.

Ezeknek a szövegrészleteknek a szóhasználatában, a küzdelem koreog-ráfiájában és narrációjának a vizualitásában leképeződik a narrátor sze-mélyes tapasztalata, a cirkuszi állatviadalok alapos ismerete.

Descensus, a vadállatoktól a domesztikált állatokig, a perifériától a centrum felé haladó narráció, igen kevés anatómiai és fiziológiai leírás, helyette az állatok rendkívüli képességei, etikai értékeik és mindezek szövegstrukturáló funkciója, az állatok utilitasa a spectaculumokban, és mindezekben Róma világméretű triumphusának a leképeződése – Plinius zoológiájának mindezeket a sajátosságait illusztrálja a 8. könyvet nyitó harmincnégy fejezetnyi nagy narratív egység, amely az elefántokat mu-tatja be.²²⁹

Amennyiben ezt a terjedelmes szövegegységet figyelmesen szemügy-re vesszük, belátható, hogy alig néhány részlete közöl valóban szaktudo-mányos ismeretet az elefántról, azokat is a narratívában elszórtan, nem koherens egészként. Ezek a következők: az elefántagyar leírása (7); min-dig csordában vonulnak (11); párzás, vemhesség, ellés (13 és 28); felnö-vekedés, élettartam, táplálkozás, betegség (28–29); testük, pontosabban a bőrük és a farkuk (30); hol élnek (32). Ennél jóval nagyobb figyelmet kap az elefántok használatának a leírása: szántásra (3), harci elefántként és diadalmenetben fogat elé fogva (16–17), circusi látványosságként (19–

20). Miként mindaz, ami ezeket lehetővé teszi, vagyis a befogásuk (24), szelídítésük (26–27), végül a vadászatuk főként a luxuscikknek számító agyarukért (26). Az egész narratív egységet az elefánt és az óriáskígyó küzdelmének a leírása (33–34) zárja, amely egyben az átvezetést is je-lenti az óriáskígyók ezután következő ismertetéséhez. Mindezt igen sok adat, történelmi esemény és főként anekdota tördeli szét, ugyanakkor fűzi egybe.

229 Az elefántokról az ókorban ábrázolásaikkal együtt lásd Mielsch (2005) 50–59,

sokkal részletesebben Scullard (1974), a pliniusi leírásról: 208–218. A 8. 1–34. narratív struktúráját vázolja fel Fögen (2007) 186.

A leírásnak még szembetűnőbb különlegessége, hogy az elefántok számos etikai-morális tulajdonsággal rendelkeznek,²³⁰ másrészt ezek is, valamint a képességeik is olyanok, amelyek nem az állatokat, hanem az embert jellemzik. „A legnagyobb, és amelyik az emberi értelemhez is legközelebb áll, az elefánt. Ez az állat tudniillik képes megérteni szülő-földjének beszédét (intellectus), engedelmeskedik az utasításoknak (oboe-dientia), nem felejti el, amit egyszer megtanult (memoria), szeretet- és dicsőségvágy munkálkodik benne (amoris et gloriae voluptas), sőt, ami még az emberben is ritka, van benne tisztesség (probitas), körültekintés (prudentia), igazságosság (aequitas), még kultikus alázat is a csillagok (reli-gio siderum), valamint tisztelet a Nap és a Hold iránt (solis ac lunae vene-ratio).” – Ezzel a mondattal kezdődik ennek az állatnak és egyúttal a 8.

könyv állatvilágának az ismertetése. A folytatásban megnevezett további tulajdonságok és képességek: szemérmesség és házastársi hűség (13–15:

pudor; nec adulteria novere), könyörületesség (23: clementia), leleményes-ség (32–34: sollertia).

Az elefántokat az ókorban nagy tisztelet övezte, éppen az itt is fel-sorolt szellemi képességeik és intelligenciájuk miatt.²³¹ Plinius azonban nemcsak a mások által is hangoztatott szellemi képességeikről ír, hanem az elefántokat olyan erényekkel ruházza fel, amelyekről a derék római polgár ismerszik meg: virtus, pietas, officiorum memoria, aequitas, clementia.

Mindennek eredményeként az elefántból exemplum lesz, olyan élőlény, amely egyénként és a közösség tagjaként is paradigmatikussá válik. A ku-tya és a ló helyét is a hűségük (fides), az emlékezőképességük (memoria) és az eszességük (ingenium) jelöli ki a Naturalis historia rendszertanában.

Az állatok közösségére úgy tekinteni, mint emberi társadalomra, annak a mintáját, nemritkán az ideális állam utópiáját látni benne, nem új gon-dolat az antikvitásban. Cicero a következőt írja az állatokról: „némelyek csoportosulásai pedig valamiképpen egy állam közösségét utánozzák”.²³² Ennek a gondolatnak a leghíresebb költői megfogalmazása a Vergilius Georgicáját záró leírás a méhek államáról.²³³

Az emberek és az állatok társadalma közötti analógiának tehát vannak előzményei. Annak azonban nincs, hogy képességek és erények mentén haladva épüljön fel több könyvnyi zoológiai munka, amely egészében nem a tudományos ismeretközlést tekinti elsődleges céljának, hanem azt

230 Rövid összefoglalását lásd Darab (2013a) 54–55.

231 Lásd még Arist. Hist. an. 9. 46. 630b18 skk. és Cic. Nat. D. 1. 97.

231 Lásd még Arist. Hist. an. 9. 46. 630b18 skk. és Cic. Nat. D. 1. 97.

In document A természet történetei (Pldal 129-138)