AZ ÉRTELMEZÉS SZEMPONTJAI

A Naturalis historia kitérői elsősorban nem a természet élettelen anyagai-nak leírását jellemzik. Az aitiológiai anekdoták áttekinthető mennyisé-gük és narratív struktúrájuk más kontextusban is érvényesíthető jellegze-tessége miatt kívánkoztak az excessusok vizsgálatának az élére. A kitérők azonban alapvetően a természetet benépesítő élőlények, mindenekelőtt az ember ismertetését egészítik ki, az embert jellemzik és magyarázzák egyszerre. Ez fogalmazódik meg a 7. könyv nyitányában, a 2–6. köny-vekben leírt kozmosz tereit benépesítő élőlények leírásának kezdetén:

„A világban élő lényeknek a természete sem érdemel kevesebb figyel-met szinte egyetlen részletében sem, ha ugyan képes az emberi szellem mindent lépésről lépésre végigkövetni.”¹ Témánk szempontjából ezért kiemelkedő jelentőségűek az antropológiát és a zoológiát tárgyaló 7–11.

könyvek, és mindennél inkább az embert ismertető 7. könyv,² amelynek főszereplője nem általában az ember, hanem a köz- és a szellemi élet csaknem kizárólag római nagyjai. „Ha valakinek kedve lenne mindet vé-gigtekinteni, még megszámlálhatatlan hasonló római példa van, mert ez az egyetlen nép az élet minden területén több kiválóságot adott a világ-nak, mint a többi föld együttvéve.”³ Ez a mondat zárja le a 7. könyvnek azt a listáját, amely számba veszi a görög, majd a római szellemi élet

nagy-1 Plin. NH 7. 1: animantium in eodem natura nullius prope partis contemplatione minore, si quidem omnia exsequi humanus animus queat.

2 A művészanekdoták elemzése elsősorban azért alkot önálló egységet a monográ-fiában, mert ember és természet viszonyának egészen speciálisan fölfogott és más szempontok szerint strukturált képét nyújtja.

3 Plin. NH 7. 116: Innumerabilia deinde sunt exempla Romana, si persequi libeat, cum plures una gens in quocumque genere eximios tulerit quam ceterae terrae. A gondolat megis-métlődik Róma építményeiről szólva is: „Ha pedig az egészet összegyűjtjük, és vala-miképp egyetlen halmot (acervus) rakunk belőle, olyan magasra fog emelkedni, mint-ha azon az egyetlen helyen valamiféle másik világról (mundus alius) beszélnénk” (Plin.

NH 36. 101). Ez utóbbi szöveghelyről lásd Carey (2003) 99–101, amelynek konklúziói a jelen szöveghelyre vonatkozóan is tanulságokkal szolgálnak.

jait. Egyszersmind be is vezeti azt a panegyricust, amely azt a személyt magasztalja, akinek egész közéleti és intellektuális teljesítményében mindez a tetőpontjára jutott: Cicero himnikus dicsőítését.⁴

A 7. könyv szövegének mintegy kétharmadát kitérők, javarészt anek-doták alkotják. A 7. könyv anekdotikus excessusainak értelmezése azon-ban nem lehet teljes, ha nem a zoológiai könyvekkel egységben történik meg. A tágabb kontextusban is elvégzett értelmezést egyrészt a Natura-lis historia teleologikus szemlélete kínálja fel, mely szerint a természet minden eleme és lénye az embert szolgálja. Erre az értelmezésre invitál az ember és az őt körülvevő természet egymásért munkálkodásának a paradigmája is, amely az enciklopédia szövegmintázatából rajzolódik ki.

A zoológiai könyvekből értelemszerűen mindkét szempont elsősorban a szárazföld állatait leíró 8. könyvet határozza meg. Másrészt a 8. könyv ki-emelt vizsgálatát teszi indokolttá az a sajátosság is, hogy a narratívája a 7.

könyvhöz hasonlóan erőteljesen anekdotikus. Végül a 7. és a 8. könyvek egymás kontextusában történő értelmezésére az elbeszélés egyes narra-tív megoldásai is invitálnak.

1. a. A 7. és a 8. könyv helye a narrációs technikák hálózatában⁵

Az enciklopédia teljes szövegének alapsémájaként funkcionáló descensus alkotta szerkezeten belül kimutatható a kisebb tematikus egységek kon-cepciózus elrendezése is.⁶ A 2–6. könyvek (kozmológia és geográfia), va-lamint a 33–37. könyvek (metallurgia és mineralógia) a Naturalis historia elején és végén öt-öt könyvben tárgyalják az élettelen természetet. Bel-jebb haladva a mű szerkezetében, a 7–11. (antropológia és zoológia) és a 28–32. (farmakológia: gyógyszerek az élőlényekből) témája az ember és az állatvilág. Végül mindez fogja keretbe azt a kétszer nyolc könyvet, amelyek a botanikát és a földművelést (12–19), valamint a növényekből készített gyógyszereket (20–27) ismertetik igen részletesen.

Ez a gyűrűs kompozíció jelentésessé válik, mert az enciklopédia egyik legfontosabb gondolatát vizualizálja. A természetnek azt a két adományát állítja a Naturalis historia középpontjába, amelyre az embernek leginkább szüksége van az életben, illetve az életben maradáshoz: az élelmet és

4 Plin. NH 7. 116–117. Elemzésére a későbbiekben térek vissza.

5 A 7. és a 8. könyv struktúrájáról, valamint beleilleszkedésükről a NH egészébe rövid összefoglalás: Darab (2014) 332–336; Darab (2014d).

6 Az itt következő felosztást Franz Römer állapította meg: Römer (1983) 107.

a gyógyítást. Ezzel pedig nemcsak a mű egészét átható szándéknak, természet és ember kölcsönös egymásra utaltságának és a természettel kongruens életnek a praktikus megvalósulását mutatja meg, hanem az elbeszélői nézőpont sarkalatos pontjára is fényt vet: Plinius antropocent-rikus látásmódjára. Plinius nem volt teoretikus filozófus, de képzett, lo-vagrendű civis Romanusként a gondolkodását akaratlanul is áthatotta a sztoikus természetfilozófia.⁷ Az a panteizmus, amely szerint egy istenség hatja át a természeti világot, amelynek legmagasabb rendű teremtménye az ember, akit a többi élőlény közül az értelem (ratio) emel ki, amelynek révén részesül az isteniben. Ebben az antropocentrikus természetfilozó-fiában a natura minden teremtményével és adományával az emberről kí-ván gondoskodni, az ő szükségleteit szolgálja.⁸

A descensus és a gyűrűs kompozíció következetes megvalósításával el-lentétben, a tematikus egységeken belül már nem találjuk meg egy-egy tudományterületnek vagy ismeretanyagnak a konzekvens és a tudo-mányterület szempontjai szerinti rendszerbe foglalását. Ehelyett a szö-veget a tartalmi, szerkezeti és narratív sokféleség, a varietas jellemzi, amely azonban értelmezhető metaforikusan is: ez a fajta változatosság olyan, mint Plinius korának legnépszerűbb tömegszórakoztatása, a cir-cusok és amphitheatrumok látványosságai, a spectaculumok.⁹ Plinius azért nem rendszerez, mert az ő naturája nem egy tudományos entitás, hanem az emberélet színháza, amelynek középpontjában ember és természet interakciója áll.¹⁰

Ez a spectaculumokat idéző kavalkád ugyanakkor csak látszólagos. Egy-részt a rövidebb és a hosszabb narratív egységek egy jól felépített rend-szert alkotnak, csupán azt kell belátnunk, hogy amikor Plinius megalkot-ta a maga szisztémáját, nem a szaktudományok szerinti szempontokat követte. Tehát nem a rendszerezés és az áttekinthetőség hiányáról, ha-nem a másságáról beszélhetünk. A rendszer nélküli narratíva benyomása továbbá abból is ered, hogy Plinius még további szövegstrukturáló meg-oldásokat is alkalmazott. Ezek egyike éppen ellentétes a descensus verti-kális jellegével. A geográfiai könyvek esetében, amikor a narráció

érte-7 A sztoikus természetfilozófiáról jó áttekintést nyújt: Long (1998) 189–228; rész-letesebben Pohlenz (2010)8 64–110.

8 Plinius sztoicizmusáról, a sztoikus természetfilozófiában gyökerező gondolko-dásmódjáról különböző összefüggésekben lásd Wallace-Hadrill (1990) 80–96; Citroni Marchetti (1992) 3249–3306; Beagon (1992) 12–15; Gesztelyi (1993) 102–110; Darab (2001) 198–204; Beagon (2005) 15–16.

9 Így értelmezi Vegetti (1982) 121–124, különösen a 8. könyvet, amelynek a szó-használatában is felfedezhető Pliniusnak ez a fajta látásmódja.

10 Beagon (1992) 151–153; Beagon (2005) 21.

lemszerűen horizontális síkon mozog, a távolodás technikáját alkalmazza:

a legnyugatibb provinciától, Hispaniától indulva, majd az Imperiumnak nem geográfiai, de minden egyéb értelemben a középpontját jelentő Itá-liától lépésről lépésre halad tovább az egyre távolabbi provinciákon át, míg a 6. könyv végére eljut Indiába. Máskor ennek a horizontális hala-dásnak az ellentétes irányát alkalmazza, amikor tehát az Imperium leg-távolabbi pontjai (Scythia, Aethiopia, India) felől közelít, és végül eljut Itáliába, mint az antropológiai 7. és a zoológiai 8. könyvben.

A geográfiai (és egyúttal etnográfiai) könyvekben, ahogy távolodunk Itáliától, illetve Európától, és haladunk az akkor ismert világ pereméig, a távolsággal egyenes arányban csökken az információk mennyisége és változik azok tartalma.¹¹ Miként az eddigiekben is láthattuk, a Naturalis historia különféle szövegstrukturáló megoldásai sohasem öncélúak, még csak nem is pusztán a varietast szolgálják,¹² hanem jelentésessé válnak.

Ebben az esetben az egyre távolibb – és csökkenő, nemritkán egyre bi-zonytalanabb információval, ugyanakkor egyre több fantasztikummal szolgáló – vidékek felé haladó narratíva szabályosan leképezi a római hadsereg hódító útját. A világ határai egyben az ismeretek határai is, ame-lyek egyszersmind a Római Birodalom határai. Amikor tehát Plinius az orbis terrarum egészét rendszerezi, a hódító római hadsereg kialakította Imperium keretein belüli világot katalogizálja.¹³

Mindezt tovább tarkítja az a narrációs technika, hogy egy-egy könyv deklarált tárgyáról nemcsak az adott könyvben esik szó, hanem további könyvekben is. A narrációs technikának ez utóbbi sajátossága alapvetően az ismereteknek egy másfajta, sajátosan pliniusi megfontolások szerin-ti elrendezésével függ össze. Valamint azzal az anszerin-ticipációs elbeszélői technikával, amelynek alkalmazása a korinthosi bronz ismertetésében is megtapasztalható. Újabb példa erre a 7. könyv végén álló katalógus,¹⁴ amely híres embereknek, köztük a legjelentősebb képzőművészeknek a találmányait és kiemelkedő alkotásait sorolja fel. Az itt csak regisztrált teljesítmény részletes kifejtésére valójában mintegy harminc könyvvel később, a 34–36. könyvek művészettörténeti fejezeteiben kerül sor.

11 A geográfiai könyvekről ezt Sorcha Carey mutatta ki: Carey (2003) 32–40.

12 Amely egyébként a római kompilátor irodalomban általánosan deklarált írói am-bíció volt: Murphy (2004) 38–40.

13 Carey (2003) 37–40; Murphy (2004) 49–51. Ahogy ezt Trevor Murphy találóan megfogalmazza: „If the Natural History has a unitiy, it is the unity of Roman power”

(uo., 50).

14 Plin. NH 7. 101–127.

A Naturalis historia egészének és kisebb narratív egységeinek a struk-túráiba, a narrációs technikák varietasába, a természet változatosságát a spectaculumok tarka világában és a kozmikus teljesség egységében egy-szerre láttató monumentumba, hogyan illeszkedik a 7. és 8. könyv? Az égbolt, majd a földrészek bemutatását a legtermészetesebb módon kö-veti azoknak az élőlényeknek az ismertetése, amelyek ezeket a tereket benépesítik. E logika mentén illeszkedik a geográfiai és a botanikai tár-gyú narratívák közé a 7–11. könyvekből álló, az élőlényeket bemutató egység: az ember (7. könyv), a szárazföldi állatok (8. könyv), a vízi lények (9. könyv), a szárnyasok (10. könyv), végül a rovarok (11. könyv) ismer-tetése. Az élőlényeknek ez a hierarchiája alapvetően megegyezik Aristo-telés scala naturae néven ismert osztályozásával.¹⁵ Plinius számára Aris-totelés biológiai tárgyú munkái jelentették az egyik legfontosabb forrást ezeknek a könyveknek a megírásához.¹⁶ „Mást ír erről Aristoteles, akit, úgy vélem, előre meg kell nevezni, ugyanis nagyrészt őt fogom követni, amikor ezekről a dolgokról írok” – mondja Plinius.¹⁷ Ugyanakkor nyoma-tékosan hangsúlyozni kell, hogy Plinius az élőlények rendszerezésében nem követte Aristotelést. Az élőlények hierarchiájában mindkettőjüknél az ember foglalja el a legmagasabb helyet,¹⁸ majd Plinius zoológiájának a folytatása is analóg az aristotelési szárazföldi emlősök, tengeri emlősök, madarak és rovarok sorrenddel.¹⁹ Aristotelésszel ellentétben azonban, aki a tudományos megfigyelései alapján osztályozta és építette fel zoológiai rendszerét, Plinius rendszerezése nem tudományos alapokon történt.

Több szempont szem előtt tartásával alakította ki, amelyeknek egyike, ha nem a legfontosabb, az etikai-morális megfontolás: ennek a két könyv-nek az esetében ez az összetartozás, az egymásra utaltság példázatában ismerhető fel. Tehát a Naturalis historiának ebben a kétkönyvnyi egysé-gében, annak összetartozó struktúrájában és narratívájában is fontos gon-dolat kapja meg kifejeződését: az ember és az állatok kongruens élete.

15 A scala naturaeról részletesen lásd Ross (1996) 151–162.

16 König (1976) 308.

17 Plin. NH 8. 44.

18 Aristotelés és Plinius attitűdje ez esetben azonos volt: az embert a ratio emeli ki az élőlények sorából, az állatok csak analógiákat mutatnak néha (mint az elefántok igazságérzetének vagy tanulékonyságának a példái a 8. könyv elején), de nem azono-sak vele. Erről részletesen lásd Beagon (1995) 133–144.

19 Aristotelés 11 fokozatú hierarchiájában ezek a lények az elevenszülők és a töké-letes tojással keletkező állatok osztályán belüli sorrendet képezik, nem a teljes rend-szert fedik le.

Ez a narratív és valóságos összetartozás²⁰ szinte tapintható egy gondo-lat és variánsának az elhelyezésében. A 7. könyv azzal az antik irodalom-ban toposznak számító eszmefuttatással kezdődik,²¹ hogy az ember az egyetlen élőlény, amely teljes kiszolgáltatottságban kezdi az életét, még a testét sem védi szőrzet:

Mindenekelőtt, valamennyi élőlény közül egyedül az embert ruházza fel mások tulajdonával. A többieket változatos módon befedte páncéllal, ké-reggel, bőrrel, tüskével, bozontos szőrrel, kemény szőrrel, vékony szőrzet-tel, pihével, tollazattal, pikkellyel, gyapjas bőrrel; a fatörzseket is megvéd-te – olykor kettős – kéreggel a fagytól és a hőségtől. Csak az embert veti ki magából csupaszon és a puszta földön a születése napján, hogy rögtön nyöszörögjön, sírjon, és – oly sok élőlény közül egyedüliként – könnyez-zen, méghozzá mindezt mindjárt az élet kezdetének a legelején.²²

Ehhez a gondolathoz a 8. könyv vége, a 187. fejezet csatol vissza, amely-ben a háziállatok ismertetését vezeti be az a – megint csak a hasznossá-got, az utilitast előtérbe állító – gondolat, hogy az aprómarháknak, köztük a gyapjas állatoknak köszönhetjük a test védelmét: a gyapjukból készí-tett ruhát. Majd a 190–199. fejezetek a gyapjúféléket, a gyapjúfestést, a fonást és a szövést, majd mindennek a végtermékét, a rómaiak nemzeti viseletét, a toga típusait ismerteti.

Ember és természet egymásra utaltságának és egymásról gondosko-dásának az ideája fogja gondolati keretbe és ezzel egységbe ezt a két

20 Ember és állat egymásrautaltságának a gondolata része annak a gondolkodásnak, amellyel a sztoikus filozófia a természet egészére tekintett: olyan organikus egészként szemlélte, amelyben minden létezőnek megvan a maga helye, szerepe, éspedig egy-más javára és hasznára. Ez a hasznosság pedig mindenekfölött abban határozható meg, hogy valamennyi létező hozzájárul a maga adottságával ennek az organikus egésznek a működtetéséhez és a fenntartásához. Részletesen lásd Pohlenz (2010) 81–93.

21 Plin. NH 7. 2: Ante omnia unum animantium cunctarum alienis velet opibus. Ceteris varie tegimenta tribuit, testas, cortices, coria, spinas, villos, saetas, pilos, plumam, pennas, squamas, vellera; truncos etiam arboresque cortice, interdum gemino, a frigoribus et calore tutata est: hominem tantum nudum et in nuda humo natali die abicit ad vagitus statim et ploratum, nullumque tot animalium aliud ad lacrimas, et has protinus vitae principio.

22 A kép az emberről, aki az élőlények közül egyedüliként jön a világra meztelenül és ezáltal védtelenül, Platón (Prót. 321c) óta visszatérő toposza az antik irodalomnak.

Legszebb megfogalmazása Lucretiusnál olvasható (5. 212–217: „S itt van a kis gyerek is, mint kit kivetett a kegyetlen / Hullám, csórén fekszik a földön, nincs szava, nem tud / Mit sem tenni magával, amint kisegélte a fényre / Kínok közben a természet keze anyja hasából, / S bús sírással tölt el mindent, mint akinek még / Sok gonoszat kell elszenvednie élete sorján.” (Tóth Béla fordítása.) Ugyanerről lásd még Cic. Rep.

3. 1; Sen. Mart. 11. 3.

könyvet. Mindez pedig arra is rávilágít, hogy bár a Naturalis historia egyes könyvei önmagukban is megálló egészek, a teljes jelentésképződés csak akkor történhet meg, ha az enciklopédiát folyamatában, egészként olvas-suk,²³ de legalábbis azokat az egységeit, amelyeknek összefüggő voltára a narratíva is világosan rámutat.