hogy a nyelv nem szereti a luxust, jelentésük
ben egymástól eltávolodnak és köztük j e l e n t é s - e l k ü l ö n ö d é s áll be. A német K n a b e és K n a p p e szó a kfn.-ben azonegy jelentésű volt.
Ma az egyik f i ú-t, a másik a p r ó d-ot jelent.
S t a d t és S t ä t t e (város és hely) is azonos jelen- tésűek voltak. D e r S e e ma tavat, d i e S e e jelent csak tengert. A holland nyelvben kétféle alakja él még a többes számnak s e kétféle, de eredetileg egy jelentésű többesszámú alakok jelen
tésükben elkülönödtek: l e t t e r e n — levél vagy irodalom; l e t t e r s — betűk; v a d e r e n = ősök;
V a d e r s = atyák. A jelentésváltozásnak ezt az esetét Wundt k o r r e l a t i v jelentésváltozásnak ne
vezi, mert itt a szónak egyidejűleg alakja is, jelen
tése is megváltozik.
b) A s s z i m i l á c i ó s é s k o m p l i k á c i o s j e l e n t é s v á l t o z á s . E fogalmak Wundttól szár
maznak, kinek osztályozása nevezetes, mert az ed
dig szokásos logikai osztályozással szemben tekin
tettel van !a( jelentésváltozás okaira és feltételeire.
Ezekben nyilvánul ugyanis a lélektani magyarázat.
A jelentésváltozás e fajai osztályai az ö n á l l ó jelentésváltozásnak. Itt t. i. a jelentésnek fej
lődése teljesen független a szónak hangvál
tozásától. Ha beszélünk a széknek l á b á r ó l , k a r j á r ó l , akkor e szavak asszimilációs jelen
tésváltozáson estek át. Ellenben ha különböző ér
zékterületek képzeteinek összekapcsolása a jelen
tésváltozás oka, akkor komplikácios jelentésváltozás áll előttünk. Pl. f e l f o g , a u f f a s s e n eredeti
leg nem lelki, hanem testi cselekedeteket jelöltek.
Wundt rendszerében az asszimilációs és kompli- kációs jelentésváltozások alfajai a szabályos jelen
tésváltozás csoportját adják, melyhez másodiknak
, Dr. Rubinyi: Ált. nyelvtudomány. 5
a szórványos jelentésváltozás fűződik. Ennek leg
feltűnőbb nyilvánulásai ■— W. rendszere szerint — egyebek közt a m e t a f o r á k .
C. A mondattan kialakulása.
48. A mondattan.
Nemcsak a hangok, de a szavak sem élnek önálló életet. A beszélt nyelvnek ősegysége a gon
dolatot kifejező mondat. «Ujabbkori kutatások — mondja egy jeles filozófus — kétségtelenné teszik, hogy a teljes gondolatot magukban foglaló mon
datos kifejezések korábban létesültek, mint-az ezek szétbontásából keletkezett mondatalkotórészek, a szavak . . .»23
De a mondattan, modern értelemben, újkori, tán legujabbkori tudomány. A múlt évszázad 70-es éveiben kezdenek egy kissé bővebben mondattan
nal foglalkozni. E téren is főérdemük van az indogermanistáknak. Viszont indogermaniszíikai viszonyok is hozzájárultak ahhoz, hogy a mondattan fejlődésében meg-megszakadt. A Védák tanul
mánya siettette a mondattani búvárlatokat, mert e nyelvet a klasszikus industól első sorban mon
dattani különbség választja el. De meg mondattani tanulmányokhoz nem elegendők szótári ismeretek.
Azokhoz a nyelvnek nagyon alapos ismerete szük
séges. De a fejlődésnek ez útja igen okszerű, hi
szen a mondattan kérdéseit okvetetlen kell, hogy bizonyos hangtani és alaktani kérdések előzzék meg.
49. A mondattan tárgyi köre.
Mi a mondattan? E kérdés sok gondot okozott már a nyelv tudósainak. R i e s , ki e kérdést ösz- szefoglalta,24 három mondattani típust
különböz-67 tét meg. A legtöbb grammatika elvtelenül, vegyes jelenségeket tárgyal a mondattan fejezeteiben.
Ezeket Ries a M i s c h s y n t a x gyűjtő név körül csoportosítja. A második típus főképviselője M i k- 1 о s i c h, ki a mondattanból kizárja a hangsúly és szórend kérdéseit. A harmadik felfogás szerint a mondattan csak mondatok tana, tehát a mon
datrészek fejtegetése, a jelentéstan, szótan s alak
tan osztályaiba tagolódik szét. Különben abból a vitából, melyet D e l b r ü c k folytatott (Grundriss V. bev.) Ries-szel, az válik nyilvánvalóvá, ami a mondattan egész történetéből: az ugyn. «alaktan»
s a «mondattan» folytonosan keverednek; ugyan
azon nyelvi tények, melyeket az alaktan kategó
riáiba soroztak, erősen mondattani érdeküek is egyszersmind. A modern búvár a fősúlyt a lélek
tani és történeti szempontok együttes alkalmazá
sára helyezi a arra, hogy merev rendszerezés helyett inkább két helyen is tárgyalja ugyanazt a jelen
séget, csakhogy az összetartozók szét ne szakad
janak. De hogy a mondattan tárgyi körét meg
állapíthassuk, néhány mondattani fogalmat kell tisz
táznunk.
50. Mi a mondat?
Paul e kérdésre igy felel: Der Satz ist der sprachliche Ausdruck, das Symbol dafür, dass sich die Verbindung mehrerer Vorstellungen oder Vorstellungs
gruppen in der Seele des Sprechenden vollzogen hat und das Mittel dazu, die nämliche Verbindung der nämlichen Vorstellungen in der Seele des Hören
den zu erzeugen. Ez a szintétikus mondatdefiníció.
Wundt e kérdésre igy felel : . . . Hiernach können wir den Satz nach seinen objectiven wie sub- jectiven Merkmalen definiten als den sprachlichen
5 *
68
Ausdruck fiir die willkürliche Gliederung einer Ge
samtstellung in ihre in logische Beziehungen zu einander gesetzten Bestandteile. Ez az analitikus mondat-meghatározás.
A többi mondatmeghatározások, amelyek e két főtípus előkészítői vagy követői, esetleg kombi
nációi össze vannak állítva Wundt id. művében.
Nálunk Magyarországon inkább az analitikus definíció hódít tért. S i m o n y i pl. ezt mondja:
A mondat egy-egy teljes képzet elemzésének nyelvbeli kifejezése. A teljes képzetet egyes képzetekre bontjuk s e részképzeteknek viszonyát kifejezzük a mondatban.“
51. Fő és mellékmondat.
E fogalmak az alá- és mellérendelés fogalmai, a logikai nyelvtudományból maradtak ránk. Fran- ciaországbjan a Port-Royal iskolához fűződik' a mon
datfajok megkülönböztetésének érdeme.25 A d c- 1 u n g volt az, aki a német irodalomban a fő
mondat és mellékmondat fogalmait meghonosítá.
De nem ő találta fel őket. ő is Johann Werner Mei
ner általános nyelvtanából vette át. (Leipzig, 1781).
VI. Az általános nyelvtudomány története.
52. Korszakok.
Már Putt említi abban a kél kötetes művében, amellyel Humboldtnak egy híres munkáját kiadta és magyarázta,1 hogy nagy szükség volna egy oly könyvre, mely az általános nyelvtudomány fejlő
dését elibünk tárná. Midőn ezúttal megkíséreljük röviden az általános nyelvtudomány történetének összefoglalását, talán nem lesz helytelen, ha azt a kort, melyen belül e fejlődés végbement, három korszakra osztjuk. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy egészen a legújabb korig általános nyelvtudo
mányról, mint ilyenről, szó sem volt. Nagy gondol
kodók már réges-régen észrevették, hogy a nyelv a legérdekesebb gondolatfűzések tárgya lehet. De a tudományok története sohasem ott kezdődik, ahol már fejlettek a tudományok. Mikor egy diszciplína fejlett rendszerrel lép elénk, akkor annak már múltja van. Elszórt megjegyzésekből, elő-előbuk- kanó megfigyelésekből áll az általános nyelvtudo
mánynak majdnem egész története. De érdemes lesz különféle kutatások homokjában szitálgatni az általános nyelvtudomány aranyszemeit. Azokból a szemekből a tudománynak igen nagy ékességei fognak kialakulni.
Az említett három korszak a következő: 1. A l o g i k a i n y e l v t u d o m á n y ; 2. A m e t a f i z i k a i (vagy: s p e k u l a t i v ) n y e l v t u d o m á n y ; 3. A n é p l é l e k t a n i n y e l v t u d o m á n y . E nevek eléggé magyarázzák ama korszako
kat, amelyeket megjelölni akarnak.
A ) A logika: nyelvtudomány.
53. Plato.
A nyelvtudomány mai elvei szerint a régi görö
gök és a rómaiak csak dilettánsok voltak a nyelv- tudományban. Azt tehát még legnagyobb bölcse
lőik egyikétől, P l a t ó-tól2 se várjuk, hogy valami kidolgozott nyelvfilozófiai rendszerrel vagy leg
alább rendszeres nyelvtudományi elvekkel szol
gálta tudományunkat. Az előtte nyilatkozó görög filozófusok axióma-szerű kijelentései nem érdem
lik meg azt a fáradságot sem, hogy szerzőik eset
leges felfogását teljességükben rekonstruáljuk.
S t e i n t h a l , ki igen alaposan és szellemesen fel
dolgozta a görög és római nyelvtudományi törek
véseket, igyekszik Plato legfontosabb idevágó mun
kájának, а К r a t у 1 о s-nak tárgyalásakor a tarta
lom személyi részleteinek kérdésére is kiterjeszkedni.
De nekünk egészen mindegy: Herakleitos vagy Demokritos gondolatai vannak-e kifejezve a Kraty- losban, avagy Plato ezeket csak a művészi forma, a dialógus élénksége kedvéért nevezi-e egyes gon
dolatok szerzőjéül. Annyi tény, hogy ez a munka a nyelvfilozófia első jelentős alkotása az európai irodalomban.
S itt mindjárt egy hagyományos frázis hely
telenségére kell utalnunk. Úgy látszik, Steinthal figyelmeztetése nem sokat használt. Valahányan
71
csak a görög nyelvelméletekkel foglalkoztak, azt állították, hogy Plátónál nevezetes a ‘ és
„fkáéi ‘ kérdése. Pedig a dolog úgy áll, hogy nem is ezek kerülnek szóba a Kratylosban s nem is voltaképp a nyelv eredetéről van ott szó. Ez a jelszó későbbi eredetű, az alexandriai tudósok kap
ták fel. Plato — s nekünk mindegy az is: szatíra-e a Kratylos, nenr-e, hiszen az eszme fontossága mindig jelentősebb, mint az, lehet-e az eszméket szülőgazdájuk köré csoportosítani! — Plato azt a kérdést veti fel Kratylosában, a dolgok nevei vóp-oj vannak-e, vagy <púaei
A kiindulási pont: Hermogenes nézete, mely szerint a nevezetek helyességének megítélése tisz
tán konvenció dolga. Kratylos ellenben azon a nézeten van, hogy a dolgok a természettől kapták neveiket. Ha pedig a dolog így áll, akkor nem
csak a .szók és a (dolgok, hanem! a hangok, szótagok meg a dolgok között is szükségkép kapcsolat van.
Sokrates szerint tehát nincsen semmi értelme afféle mentsváraknak, hogy «az istdhek adták az eredeti nevezeteket,» vagy «a görögök nyelvüket barbárok
tól tanulták» stb. Ellenkezőleg: el kell inélyedni a szavak, szótagok, hangok értelmébe. íme pl.
az p a mozgás jele. — Pl. ftév xpóuoa T. i. а nyelv mozog, mikor e hangokat képezzük. Az t vékonyát, finomat jelent, olyat, ami könnyen ke
resztül tud menni mindenen, vö. pl. uvat i'eafb:
stb. És így minden hangnak meg van a jelentése Nem szabad ezen mosolyognunk. Egy modern előkelő nyelvfilozófus a p s z t indulathangot így magyarázza: a két explosiv közé ékelt folyó hangú sz azt jelenti, hogy úgy kell elhallgatni a zajnak, amint megakasztja a kétfelől az sz zengését az a két explozíva . . .
Platónak minden gondolata a nyelvhelyesség
72
körül forog. Hermogenes is voltaképpen a nyelv- helyesség ügyében szólaltatja meg először Sokra- test.3 S ugyancsak szerinte csak egy nyelvbeli helyesség létezik az, amely közmegegyezés által jött létre.4 Ha egy dolognak új nevet adok, az az új éppen olyan ió lesz, mint a régi. Mert a ter
mészet semminek sem adott nevet. Nem a termé
szet adja a dolgok neveit, hanem az, aki e neveket folyton változtatja. Egyetlen helyen van a Kratylos- ban határozottabb utalás a nyelv eredetére: ott is csak a nyelvhelyesség kérdésének érdekében él ez a gondolat. Az egész dialógusra jellemző, hogy mikor Sokrates megkezdi az elnevezésekről való elmélkedéseit nem sok bizalommal gondolatai ered
ménye iránt, így kiált fel: «. . . bizony az elneve
zések ügye se könnyű tanítási tárgy!»5
Tisztán ennyi az, ami a Plató Kratylosában, mai értelemben véve a dolgot, igazán nyelvbölcsészeti.
A többi: kettős és hármas logikai következtetések, észtorna, aminél a nyelv csak absztrakt fogalom szerepét játssza. A nyelv eredetének érintésén kívül egy gondolata sincs, mely továbbfejlődve, ered
ményeket adhatott volna a későbbi nyelvbölcsészet- nek. De másként vagyunk Aristotelessel.
54. Aristoteles.
A nyelvről való gondolkodás fejlődésében fon
tos fordulót jelent A r i s t o t e l e s-nek fellépte.
Aristoteles nyelvbölcsészeti elveit legtisztábban poé
tikájának huszadik feejzetében találjuk. Poétikájában azért, mert, mint már a szofista Protagoras, ő is szívesen foglalkozott ez újszerű kérdésekkel, melyek filozófusokat és közönséget annyira lebi
lincseltek. A szóbeli kifejezésnek, mondja Aristo
teles, ezek a részei:
73 A oTotyetov (betű, hang) részekre nem bont
ható hang. Itt Aristoteles különbséget tesz emberi és állati hangok között. Fajai: a magánhangzó, félhangzó s a mássalhangzó. Aristoteles félhang
zónak nevezte azt, amit a mai fonétika spiránsnak (réshangnak) nevez, pl. sz, különben a hangtant a verstan részének tekinti.
A out'Xaßr} (szótag) mással és magánhangzók
ból összetett jelentéstelen hang. Ezt is a verstan
hoz utasítja.
A aúvoea|j.o<; (kötőszó) nyelvbcli szerepe már tisztán állt Aristoteles előtt, ügy, ahogy ma fel
fogjuk.
Ezután Aristoteles elhagyja előbbi felsorolása sorrendjét, de a világosság kedvéért nem árt, ha mi az első rendet tartjuk meg.
Az ovoo.a^](névszó) összetett jelentéses hang, mely nem időt fejez ki. Rendkívül érdekes negatív meghatározás, melyet csak az ige tárgyalásánál ér
tünk meg igazán. Mert szerinte a
prjp.« (ige) olyan összetett jelentéses hang, mely időt fejez ki. Időn itt Aristoteles természete
sen időben élő jelenséget, vagyis c s e l e k v é s t ért. Szintén nagyon közel áll mai felfogásunkhoz.
Világosan megteszi a megkülönböztetést. E szó m e g y , vagy m e n t valami időbelit fejez ki (cse
lekvés) ; e szó f e h é r nem fejez ki időbelit.
Aristoteles ezen, hogy «p&pov névelőt ért.
я ш ; szerinte az, amit latinul két nyelv- tani műszóval nevezünk: a főnevek ragozása (ké
sőbbi deklináció) s az igékké (konjugáció). [A magyarban egy szóval nevezzük: r a g o z á s ; a német is azt m ondja: A b w a n d l u n g . ]
Azt, hogy Aristoteles mit ért Xoyo<;-on bajos megállapítani. Aristoteles fordítói, a modernek, m o n d a t-ot értenek rajta. Nevezi vele azt az
74
összetett jelentéses hangot, melynek részei is je
lentenek valamit magukban. Ma Aristoteles körül
belül azt mondaná, hogy a Xoyo; önálló jelentéssel bíró nyelvbeli elemek kapcsolata. De mikor pél
dát idéz a több fogalomból összetett Хоуо^-гл, akkor az Iliászt hozza fel például.
A következő fejezetben szó! Aristoteles az analógiáról s a nyelvbeli nemek kérdéséről, per
sze, formális alapon.
55. Analógisták és anomálisták.
Aristoteles után nagy változást idéztek elő mind e fogalmakban, mind a nyelvről való fel
fogást illetőleg a sztoikusok. De az egész kor fel
fogása náluknál jobban tükröződik abban az érdekes tudományos harcban, melyet az analógisták és ano
málisták vívtak egymással. Az egész kor történetét, meg-megszakítva bár az elbeszélés fonalát, szépen elmondta Steinthal.
A sztoikusok körében vetődött fel először a kérdés eredeti formájában, ekképpen: vájjon mi uralkodik a nyelvben az a n a l ó g i a vagy az a n o m á l i a . Háromszáz évig a nyelvtudomány virágzásának háromszáz éve alatt ez volt minden nyelvészeti vitának kiinduló pontja. Görögök és rómaiak ebben látták a nyelvbeli élet legfontosabb kérdését. De mit értettek avaXoyía л, mit értettek ávü)ij.aXta n ?
A kérdés eredetileg ez volt: van-e parallelizmus, van-e megfelelés a szavak hangalakja és jelentése között? Mi ma erre csak annyit mondhatnánk, hogy egyes szavak és jelentésök közt van kapcsolat (pl. a hangutánzók). A görögöknél némelyek azt tartották, hogy minden szónak van kapcsolata je
lentésével «vaXoyía egyesek ennek az
ellenke-75 zőjét vallották, azt, hogy a szó és jelentése között nincsen semmi kapcsolat. így keletkezett a két túlzó véglet pártja. Később a n a l ó g i a = sza- szabályszerűség; a n o m á l i a = szabálytalanság.
A sztoikusok sok nyelvi alakon bizonyítgatták az anomáliát. így a tagadás alakjain, a szóképzésen s jó példák sorozatát nyújtotta nekik a genusok ügye, az igeragozás stb.
Viszont az analógiának voltak hívei: Zeno- dotos, Aristophanes, Aristarchos és ennek isko
lája. Innen került ki D i o n y s i u s T h r a x , az első görög grammatika szerzője.
A harcot nem eléggé objektíve a zseniális római M. Terentius V a r r o írta le De lingua latina című könyvében, melynek eredeti 25 köteté
ből csak hézagos töredékek maradtak ránk. Rómá
ban ugyanis egy sajátságos véletlen miatt már előbb megkezdődött a nyelvtudományi búvárlat.
Kr. e. 165-ben a pergamoni tudós Krates követség
ben járt Rómában. A Palatínuson kitörte lábát s hosszabb ideig Rómában maradt. Unalmában filo
lógiai előadásokat tartott s ebben mihamar kö
vetői akadtak. Varro is, Cicero is ez iskolából kerültek ki.
C i c e r o is analógista. A nyelvben, szerinte, a
«consuetudo» az úr. Azzal a szónckcknak nem szabad összeütközésbe jutnia. S utazva az Alpesekben lévő seregéhez, midőn sátrában megpihent, tollat fogott a nagy C a e s a r is. «De analogia» című müvében ő is az analógia mellett tör lándzsát.
Még következnek epigónok. De a római világ mihamar összeomlik s e világ romjai alá temeti az általános nyelvtudomány első alapköveit. Hosszú rom-élet következik ezután. Az újkori nyelvfilo
zófia új alapokra épített, sokáig nem kevésbé gyön
gékre, mint a régi rómaiak és hellének.
76
В ) A metafizikai (spekulativ) nyelvtudomány.
A kereszténység fellépte a nyelvről való gondol
kodás fejlődésére is hatással volt. A vallásos élet erős kialakulása mindent megsemmisít, ami nem szolgálja a hitéletet. A nyelvről való logikai ész
tornák eltűnnek s helyüket jó ideig semmi sem foglalja el. Csak évszázadok múltán, mikor a protestantizmus felébreszti a kritikai szellemet s túlzásba megjy a héber rokonítás, a héber nyelvnek, mint ősnyelvnek kultusza, szólnak hozzá nagy gondolkodók a nyelv kérdéseihez. Hosszú ideig dominálnak a P o r t - R o y a 1-iskola g r a m m a i r e g é n é r a 1 c-ai. Általános nyelvtanok keletkeznek, melyek közül D u n s S с о t u s : Grammatica spe- culativa-ja a középkori nyelvről való gondolkodás tetőpontját jelenti.0 Tommaso C a m p a n e l l a : Grammatica philosophica (1638) még gyökereiben scholastikus, bár a scholastikával vitatkozik. Még legújabban is felbukkan, bár tudományos alapon, az általános nyelvtan gondolata: G a b c l e n t z utolsó soraiban, melyek JF: 1—7 jelentek meg, előre megállapított típus-kérdésekkel akarta felvenni a föld összes nyelveit s így képzelt megalkotni
«eine wahrhaft allgemeine Grammatik, ganz philo
sophisch und doch ganz induktiv.»
Elhagyva sok értéktelen kijelentést, metafizikai spekulációt, csak a legfontosabbakra térjünk ki.
57. Locke.
Kutatva az emberi értelem folyamatait és törvé
nyeit, senki sem volt, ki oly mélyen hatolt volna a nyelvi élet titkaiba, mint az angol John L o c k e (1632—1704). Nemcsak saját századában, a 17.-ben, áll egyetlenül, hanem egész a 19. századig1, a
nyelv-77 bölcsészet újjászületésének, tán igazi megalakulá
sának koráig sem akad párja. Nyelvfilozófiai gon
dolatai An e s s a y c o n c e r n i n g h u m a n u n d e r s t a n d i n g című munkájában vannak ki
fejezve. E mű harmadik része mindenkor tanul
ságos forrás marad azok számára, akik a nyelvi élet nagy problémáival foglalkoznak.
Locke nyelvfilozófiai fejtegetései szoros kap
csolatban vannak egész filozófiai rendszerével. Sze
rinte minden tudatelem érzéki eredetű — nihil est in intellectu, quod non fuerit in sensu — de mint
hogy az érzékieteket össze kellett foglalni s nagyobb, hasonló elemekből álló csoportoknak összefoglaló neveket kellett adni, a nyelv szavai már kezdettől fogva igen tökéletlenül feleltek meg céljaiknak.
Locke minden szava, minden gondolata j e l e n t é s t a n i alapon áll. Műve a szavak jelentéséből indul ki, végig megy az általános kifejezéseken, az egy
szerű ideák s a komplikált módusok és relatiók szavain, a szubsztanciák nevein, a paitikulákon, az absztrakt és a konkrét kifejezéseken, — mindeze
ket csak azért tárgyalta, hogy velük a szavak, a nyelv tökéletlenségét bizonygassa. Majd a filozófus leszáll a praktikus életnyilvánulások irányításába s eszközöket nyújt a tökéletlenségek javítására, a visszaélések elkerülésére.
Lőgondolata, hogy minden szó, bármilyen legyen is ma a jelentése, valaha érzékied jelenséget jelölt meg. Minden absztrakció, minden össze
foglalás már hosszas fejlődés eredménye. Ezt ő olyan szavakkal bizonyítja, melyeknek alakján még meglátszik eredeti jelentésük. Ha azt mondjuk:
«Ez az ügy m e g f o g h a t a t l a n», «Ezt meg ezt nem tudom f e l f o g n i » — akkor nem sok reflexió kell annak felfedezésére, hogy e m e g f o g h a t a t l a n, e t e l f o g n i szavak valaha tényleg f o g á s t ,
materiális cselekedetet jelentettek s csak idők folya
mán lettek absztrakt fogalmak vivői. «Ha minden szót, mondja Locke, (III. könyv, 1. fej. 5. §) első ere- déséig követni tudnánk, kétségtelenül azt találnék, hogy minden nyelvben ama nevek, amelyek n e m ér
zékeink körébe eső dolgokat jelölnek, eredetük
ben érzéki ideák hordozói voltak.» E gondolat, mely ma oly természetesnek tetszik előttünk, mely a jelentéstannak tán legfőbb eszméje s a metaforikus jelentésváltozások és stílusjelenségek kulcsa, e gon
dolat Locke által jutott be a modern tudományos gondolkodásba.
E rendszer keretén belül, mely maga is csak ( gy részlet-kérdést fejteget, nem lehetett helye a nagy nyelvbölcsészeti problémákra. Kettőt mégis kifejt Locke, ha csak úgy mellékesen is. A nyelv eredetéről véleménye ez (III. könyv, 2. fej. 1. §):
«. . . Minthogy a gondolatok közlése nélkül a társas életnek öröme és haszna nem lehetne, szük
sége volt az embernek arra, hogy egy csomó külső érzéki jelt találjon fel, hogy ezeknek segítsé
gével láthatatlan ideáit,7 melyekből gondolatai ál
lanak, másokkal közölhesse. E célra semmi sem mutatkozott olyan alkalmasnak, tekintve soka
ságukat és gyorsaságukat, mint amaz artikulált hangok, melyeknek igen könnyű és igen változatos kiadására képesnek érezte magát. Ebből aztán nyil
vánvaló, hogyan jutottak az emberek arra a gondo
latra, hogy szavakat használjanak ideáik jelei
ként, olyan szavakat, melyek e célra alkalmasak.
S ez nem valami természetszerű összefüggés miatt történt, mely egyes artikulált hangok és bizonyos ideák között fennállott, mert ha ez igaz volna, e g y e t l e n nyelv volna az emberek között, ha
nem önkényes megállapodás útján, ami által egy
bizonyos szó tetszés szerinti jele lett egy .bizonyos ideának.»
Végül egy igen érdekes nyelv-metafizikai prob
lémát is felvet Locke. Az általános kifejezések
ről szólva, felveti a kérdést, miért van szükségünk ilyen összefoglaló kifejezésekre, miért nincs minden egyes dolognak sajátos neve. «Lehetetten» mondja Locke (III. könyv, 3. fej. 2. §) «hogy minden do
lognak saját külön neve legyen. Aztán így okos
kodik: a szavak ideák hordozói. Már pedig minden madár és minden állat, amelyet az ember látott, minden fa és minden növény, mely érzékeinkre hatott, nem férhet el még a legnagyobb értelem
ben sem. Ha csodás emlékezőképesség példájának idézik, hogy némely hadvezér képes volt seregé
nek minden egyes katonáját nevén nevezni, köny- nyen beláthatjuk, miért nem kísérelték meg az emberek soha a nyáj minden bárányának, vagy minden fejük felett repülő varjúnak nevet adni, vagy éppen minden növénylevelet vagy homok
nek minden egyes katonáját nevén nevezni, köny- nyen beláthatjuk, miért nem kísérelték meg az emberek soha a nyáj minden bárányának, vagy minden fejük felett repülő varjúnak nevet adni, vagy éppen minden növénylevelet vagy homok