A szurdoki gyülekezet életrendjét évszázadok során formálódó erős tradíciók sza-bályozták. A hagyományok rendje szerint élő, döntően gazdákból álló földműves közösség mindennapjai és ünnepei, életritmusa és egész életfolytatása elválasztha-tatlanul összefonódott a református gyülekezet szokásrendjével. Ez a hagyományos, bevett szokásrend lényegében nem változott Kovács István 39 éves lelkipásztorko-dása alatt, 1940-től 1979-ig. Mindazonáltal miután a téesz szervezése a hatvanas évek elején egyszer s mindenkorra összeroppantotta a közösség tartószerkezetét, az önálló paraszti életformát, s ezzel együtt felgyorsult az elvándorlás is, mindez kikezdte a közösség megtartó erejét, fokozatosan szűkítette a hagyományok tovább-adásának, a népegyházi keretekbe való belenevelődésnek a lehetőségeit.
A megszokott régi rend szerint vasárnaponként és ünnepnapokon kétszer volt istentisztelet: délelőtt 10 órakor, délután 14 órakor kezdett hívogatni a harangszó.
Először a kisharang szólt, majd öt-tíz perc szünet után a nagyharang. Végül, har-madjára mindkét harangot meghúzta a harangozó. (1945-től a mai napig a Pet-róczki család látta és látja el a harangozói tisztet: PetPet-róczki János, PetPet-róczki Jánosné és leányuk, Nyíri Imréné Petróczki Márta.) Istentisztelet végeztével a záró ének utolsó versszakának éneklése alatt a lelkész felesége kezdte a kivonulást, majd az asszonyok első sora, utána a második és a többi következett. A férfiaknál a hátsó sor indult először, s az első sorban ülő tekintélyesebb gazdák jöttek ki utoljára.
(Az ülésrend aktuális formája a templom 1931-es átalakításakor a padmegváltásra történt adakozással alakult ki, s családon belül öröklődött. Ezt a kötött formát a presbitérium határozata a hatvanas években feloldotta, mondván, mindenki oda ül, ahová akar. Ennek ellenére tovább élt a megszokás, s az ülésrend alig változott.) A templom előtti lépcsőkön levonulva, a kerítésen kívül az asszonyok kisebb körö-ket alkotva megálltak néhány percre beszélgetni, de őkörö-ket az ebéd gondja hamarabb hazavitte. A férfiak hosszabb ideig maradhattak. A százados gesztenyefák alatti két gerendapadon üldögéltek, és a padok előtt körbeállva vitatták meg a világ dolgait.
A koradélutáni istentiszteleten mindig kevesebben voltak, de sokan eljöttek dél-előtt és délután is a templomba. Általában a szurdokiak hagyományosan jó temp-lomjárók voltak, amit az egyházlátogatók is mindig elismertek. A vasárnap tényleg a nyugalom napja volt. Délután sok helyen kiültek a ház előtti padokra beszélgetni.
Ilyenkor gyakran a lelkész is családjával együtt végigsétált a falun, s itt-ott szót váltott híveivel. A hatvanas évekig nem fordult elő, hogy a vasárnap nyugalmát munkával megtörték volna. A jószágokat ellátták, megfejtek, de elképzelhetetlen volt, hogy a mezőre menjenek. Az eddig elmondottak érvényesek Nagypéntekre, Áldozócsütörtökre, de a Reformáció Emléknapjára is. Az utóbbi hétközi ünnepe-ket a hagyomány szerint megtartók köre csak a hetvenes évekre fogyatkozott meg, amikor megszaporodott a falun kívül dolgozók száma.
Úrvacsoraosztás évente hatszor volt: a három sátoros ünnepben, karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor, valamint félböjtben, új kenyérkor és új borkor. Ez nagyjá-ból kéthavonkénti ritmust jelentett. Az úrvacsorát megelőző hét bűnbánati hét volt, amikor hétfőtől szombatig minden este a kisharang hívogatásával bűnbánati isten-tisztelet volt énekkel, imádsággal, igeolvasással, rövid igemagyarázattal. Sőt 1943-ban és 1944-ben a bűnbánati heteken reggel és este is volt istentisztelet. Úrvacsora-osztás napján az istentisztelet előtt a hívek általában nem vettek ételt magukhoz.
Az úrvacsorázások alkalmával a rendes istentisztelet végén elhangzott: „Amint látjá-tok, istenfélő hívek, az Úrnak szent asztalát megterítettük, … akik magatokat illen-dőképpen előkészítettétek, a bűnbánati istentiszteletek látogatása által is, egy vers eléneklése közben maradjatok bent az Úr házában, nem felejtvén el a nagy apostol-nak mondását, az anyaszentegyházban mindenek ékesen és szép renddel folyjaapostol-nak.”
Az úrvacsorai ágenda része volt egy ige felvétele után egy rövidebb tanítás is. Az úrva-csorázók közül megszabott rendben először a férfiak álltak ki az úrasztala köré. A lel-kész először körbement a kenyérrel, majd ezt követően a két kehely borral. A sort általában az első padból kiálló valamelyik tekintélyesebb, idősebb gazdával kezdte.
A kör felénél az egyházfi az úrasztalára készített ón kannából újra töltött a kelyhekbe.
Miután a férfiak a szokott rend szerint helyükre mentek, az asszonyok következtek.
A sor itt az özvegy papnéval vagy a lelkész feleségével kezdődött. Ha sokan voltak az úrvacsorázók, akkor a nőtlen legények és a fiúk külön kört alkottak, s hasonló-képpen a lányok is. A helyzet megítélése és a döntés a nagy karban helyet foglaló, tapasztaltabb, idősebb legényekre tartozott. A délutáni istentiszteleten a hirdetések között mindig elhangzott köszönet és áldás kíséretében, hogy az úrvacsorai jegyeket melyik család adományozta. A hat úrvacsorai alkalom felénél kötött szokásrend volt, azaz évtizedeken át évenként visszatérően mindig ugyanaz a család adományozta a kenyeret és a bort, de idővel kialakultak és rögzültek új adományozói szokások is. Ennek rendjét általában a gondnok tartotta kézben. Az úrvacsorával élők száma magasnak mondható. Sátoros ünnepeken alkalmanként az erre jogosított konfirmált egyháztagok kétharmada-háromnegyede járult az úrasztalához, de más alkalmakon is több mint a fele. (100–140 fő). Kisebb hullámzásokkal ez jellemző maradt a hat-vanas évekig, s csak annak arányában csökkent, ahogy a falu reformátusai is fogytak.
A lelkészi napló tanúsága szerint ezt meghaladó fogyás az úrvacsorázók számában csak a hetvenes években következett be.
A filiákban, azaz a leányegyházakban Hernádpetriben és Hernádvécsén fel-váltva, évente három-három alkalommal volt úrvacsorázás, a sátoros ünnepek második napján. Amíg általánossá nem vált a téeszvilág, addig az ottani gazdák felváltva, lovasszekérrel jöttek a lelkészért. Később ezt vonattal, busszal, gyalog lehetett megoldani. Hernádpetriben a hajdani anyaegyháznak saját temploma, s mellette tanítóinak mondott lakása volt, ahol a hatvanas évek közepéig tanító-elő-könyörgő (lévita), illetve később egy-egy nyugdíjas lelkész lakott. Hernádvécsén az evangélikusokkal közösen használt templom volt, s szintén a hatvanas évekig helyben lakott az evangélikus lelkész. Hernádpetriben és Hernádvécsén is az úrva-csorával élők száma mindvégig alig maradt el az úrvacsorára jogosult konfirmáltak
A bűnbánati istentiszteleteken kívül rendszeres hétköznapi alkalmak voltak a téli időszakban, advent első vasárnapjától a félböjti úrvacsoraosztásig kedden, csütörtökön és szombaton. Ha esetleg kevesebben voltak ezeken az alkalmakon, akkor nem mindig hangzott el prédikáció. Jelentősebb esti istentisztelet volt kará-csony viliáján és szilveszterkor. Ezeken az alkalmakon a hatvanas évekig zsúfolásig megtelt a templom. Ilyenkor azok is eljöttek, akik nem voltak rendszeres templom-járók. A karácsony estéhez Hernádszurdokon hozzátartozott a gyülekezeti közös-ség együttléte. Sőt, amíg nem volt a faluban katolikus templom, addig a katolikusok egy része is eljött. A szilveszter esti templomozás is része volt a falu szokásrendjé-nek. Ilyenkor hangzottak el az összefoglaló népmozgalmi adatok: hányan szület-tek, mennyi esküvő volt (tiszta párok, vegyes párok), hányan mentek el a minden élők útján, s mennyien konfirmáltak. Természetesen az újév első istentiszteletén is népes gyülekezet zengte fohászkodva az ősi éneket: „Ez esztendőt megáldjad, Ez esztendőt megáldjad, Kegyelmedből, Úr Isten.”
Az emberi élet nagy fordulói közül a keresztelés és az esküvő is a templomhoz kötődött. Szükséghelyzetben, mint a szolgálati naplóban is látható, előfordult hét-köznapi, otthoni keresztelés is, de hagyományosan ez vasárnap, a délelőtti istentisz-telet keretében történt. A keresztanya a keresztelendő pólyás gyermekkel csak az istentisztelet vége felé jött be a templomba. A kis jövevény befogadása az úrasztala előtt ment végbe a gyülekezet közösségében, mindig a családhoz szóló rövid tanítás kíséretében. A rákosista rendszer erős nyomása ellenére 1956-ig csak egy-két olyan eset volt, hogy szurdoki református szülők gyermekét nem így keresztelték meg.
A hatvanas években szaporodtak meg azok a formák, hogy a parókián, többé-ke-vésbé titokban keresztelték meg azokat a gyermekeket, akiknek valamelyik szülője úgy gondolta, hogy ilyen vagy olyan okból nem engedheti meg magának a temp-lomi nyilvánosságot. Ilyen módon még a hetvenes években is lényegében minden református gyermeket keresztvíz alá tartottak. Sőt, a városba szakadtak is sokszor Szurdokon kereszteltettek.
A megkeresztelt gyermekek hitoktatása a helybeli református iskola 1948-as államosítása után csak az ötvenes évek elején vált nehezebbé. A rendkívül erős ellen-propaganda, s a megfélemlítési kísérletek ellenére a szurdoki református gyerekeket a hatvanas évek elejéig egy-két kivételtől eltekintve beíratták hittanra. Hittanóra végén mindig felállva lelkesen és felszabadultan énekeltük a „Vezess Jézusunk…” kezdetű dícséretet, majd vigyázz állásban harsányan és elszántan ezt mondtuk: „Református magyar vagyok, halálomig az maradok!” „Úgy legyen!” - válaszolta a lelkész. Erősebb leépülés a hittanóra tekintetében akkor kezdődött, amikor a felső tagozatot elvitték a faluból Hidasnémetibe, s így éppen a konfirmációhoz közeledve a fiúk és a lányok távolabb kerültek az összetartó helyi közösségtől. (Néhány év múlva teljesen meg-szűnt a helybeli iskola.) A konfirmációi előkészítés így megrövidülve átkerült a paró-kiára, illetve a templomba. Mindazonáltal nem nagyon volt szurdoki gyerek, egészen a hetvenes évekig, aki kimaradt volna a konfirmációból. (Igaz, hogy egy részüknél már hiányzott a több éves folyamatos hittanos gyakorlat.) Az igazán nagy probléma az lett, hogy az elvándorlással, a falu elöregedésével együtt egyre fogyott a gyerekek száma. A konfirmációra egyre kevesebb fiatallal került sor. Hagyományosan
a konfir-máció közös volt a két leányegyház, Hernádpetri és Hernádvécse konfirmandusaival.
Ezek a közös alkalmak, közös élmények, emlékek, barátságok jól szolgálták az anya-egyház és a leányanya-egyházak összetartozás érzését. A fehér ruhás lányok és az ünnep-lőbe öltözött fiúk templomi vizsgája és fogadalomtétele az úrasztala körül nemcsak a résztvevőknek és családjaiknak, hanem az egész gyülekezetnek felemelő, hitet erő-sítő ünnepi lelki élmény volt.
Hasonlóképpen hagyományosan a gyülekezet, sőt az egész falu színe előtt ünnepélyes módon mentek végbe az esküvők, amelyeket a megelőző hetekben a szószékről szabályszerűen háromszor hirdettek ki. („Házasulandó jegyespárt hirdetek” formulával.) A kisebb-nagyobb násznép a lányos háztól indulva,a falun végigvonulva érkezett a templomba, ahol a násznépen, a meghívottakon kívül az alkalmi érdeklődők, felnőttek és gyerekek, reformátusok és katolikusok széles köre volt tanúja a fiatal pár összeadásának, esküvésének. A lelkész családját általában meghívták a lakodalmi vacsorára. Vezetésével az első fogás előtt hangosan imád-koztak. Később a lelkész pohárköszöntőt is mondott, miután pohárkocogtatással vagy „Halljunk szót!” kiáltással lecsendesítették a zsibongó vendégsereget. A hat-vanas évektől kezdve növekvő számban fordult elő, hogy a keresztelőhöz hason-lóan az esküvőt is a parókián tartották a tanúk és néhány családtag jelenlétében.
A lakodalmi vígasság ellenpontja a betegség, a halálra készülődés, az emberi élet lezárása. A hagyományos református közösségben magától értetődő és termé-szetes volt, hogy az ágyban fekvő súlyos betegek, életük végét érezvén közeledni, az Atya színe elé készülődve úrvacsorát vettek. (A szolgálati naplóban számos ilyen bejegyzés van.) A halottak búcsúztatása azon a portán kezdődött, amelyikhez az elhunyt élete kötődött. Itt ravatalozták fel a tiszta szobában. A halál időpontjától a temetésig reggel, délben és este is szóltak a harangok – a kis katolikus harang-lábnál is – emlékeztetve, hogy a gyülekezetnek, a falunak halottja van. A temetés napján a ház udvarán elhelyezett koporsót többnyire az egész gyülekezet, sokszor az egész falu állta körül. (A temetési beszédnek elmaradhatatlan része volt a mérték-tartó búcsúztatás.) A szertartás után, a templomban őrzött két rúdon négy-négy férfi vitte felváltva a koporsót egészen a falu fölötti temetőben levő sírig. A család, a roko-nok, a gyászolók a koporsó után vonultak meg-megállva, énekelve. Az ötvenes évek-ben ilyenkor még gyakran diktálták az énekeket. Szépséges temetési énekeinket, amelyek nemcsak az elmúlást, hanem a hazatalálást és az örök élet reménységét is hirdették, akkor még az egész gyászoló gyülekezet énekelte. A szurdoki református temetés komor fensége a feltámadás reménységével emelte fel a megrendült szívű gyülekezetet. („Halál hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad?”)
A hagyományos alkalmakon kívül Kovács István lelkész Hernádszurdokra kerülése után új munkaformákat is bevezetett, ami egyértelműen a virágkorát élő sárospataki teológia nevelésének volt köszönhető. A főiskolán éreztette hatását a hit-élet megújításán munkálkodó belmissziói mozgalom, de Sárospatak volt az egyik kiformáló műhelye annak az elgondolásnak is, hogy az egyháznak a maga eszkö-zeivel segítenie kell a falusi, népi, földműves társadalom felemelkedését, kulturális megerősödését, végső soron szociális problémáinak kezelését. Újszászy Kálmán és
lelkészi munkára készítették fel őket a megújuló cserkészettel, a rendszeres falu-járással, a faluszemináriummal, a népfőiskolai mozgalom szervezésével. A missziói elkötelezettségnek volt következménye, hogy amint a szolgálati napló szemelvé-nyei is mutatják, a negyvenes években hétköznap estéken külön alkalmai voltak a gyülekezet különböző csoportjainak. Hétfőn esténként volt a nőegyleti össze-jövetel, asszonyok és leányok bibliaköre, kedden pedig ifjúsági összeössze-jövetel, a KIE azaz a Keresztyén Ifjúsági Egyesület alkalma. Kovács István felesége a Református Nőszövetség egyházmegyei titkára volt, aki maga is gyakran szerepelt az „ébredés”
sodrában gyakori abaúji konferenciákon („kis Zsindelynéként” is emlegették).
A szurdoki fiatal lányok is többször „tettek bizonyságot” ezeken az alkalmakon.
(Kiváltképpen az 1947-ben a Hernád menti réten tartott szurdoki konferencián.) Ez 1945 után addig tartott, míg 1948-ban fel nem számolták a Nőszövetséget.
Az újfajta alkalmak közül Hernádszurdokon az úgynevezett házi istentiszte-let gyökerezett meg legjobban. Ezeket a téli időszakban hetente tartották. Mindig más-más család volt a meghívó. A befűtött tisztaszobában húszan-harmincan, néha ennél is többen gyűltek össze. Ezek a kedves, a gyülekezet összetartozását is segítő alkalmak egészen a hatvanas évek elejéig éltek. A bensőséges, családias összejö-vetelekről, a fészekmeleg együttlétekről felejthetetlen emlékeim vannak nekem is, mert már kicsi gyermekként is sokszor ott lehettem. A bibliaolvasás, imádko-zás, igemagyarázat mellett mindig megtanultunk az úgynevezett „Kisénekesből” is egy-egy új (hallelújás) éneket. Ezeket nagyon szerette az egész közösség. Mindig volt beszélgetés hitünk alapkérdéseiről is.
A szolgálati napló és sokak emlékei szerint jó alkalmak voltak az 1945 utáni években a teaestek, vallásos estek, amelyeket a református iskolában, később a templomban tartottak. Igeolvasás, rövid igemagyarázat után életvezető irodalmat és szépirodalmat olvastak fel, s a fiatalok előadásában mindig elhangzott két szép vers. A magyar klasszikusok (Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa, Ady) verseinek előadását a lelkész feleségével tanulták a fiatal lányok és fiúk.
1956/57 telén felújították a vallásos esteket, de ez sajnos nem tarthatott sokáig.
Fontos szolgálat volt a tehetséges parasztfiatalok képzése a sárospataki kol-légium népfőiskoláján. Az eleinte kéthetes, majd egyhónapos tanfolyamokon gaz-dasági, társadalmi és gyakorlati kérdések tárgyalásán túl a magyar és az egyete-mes művelődés értékeivel is tágították a fiatalok szemhatárát. Mindenki tartott a saját falujáról beszámolót. Néhány nap együttlét után megalkották „Szeretet-falva” községet, s maguk közül megválasztották ennek elöljáróságát. Szeretetfal-vának volt sokszorosított újságja is „Kerékvágás” címmel. Mindez a demokratikus közélet begyakorlását is szolgálta. Kovács István, aki Újszászy Kálmán és Szabó Zoltán tanítványaként segédlelkész korában is munkatársa volt a népfőiskolának, szurdoki lelkészként, amíg lehetett minden évben küldött egy-egy szurdoki ifjút ezekre a tanfolyamokra. Fennmaradt Fürjész András 1943 január 31-én kelt levele, amelyben beszámolt Kovács István lelkésznek pataki élményeiről. Többek között ezt írta: „Nagyon szépen köszönöm Tisztelendő úrnak, hogy Szeretetfalvára irá-nyított. Nagyon sokat és jót tanulunk. Már voltunk a régiségtárba, a könyvtárba, a Rákóczi-várba, mindent, ami csak érdekel megnéztünk. Már választottunk
elöl-járókat Szeretetfalvának. Beszámolóm sikerült. Tisztelendő urat mint régi Kerék-vágás szerkesztőt sokat emlegetik Zoltán bátyáink.” A szolgálati napló szerint 1944 elején Kovács István is ott volt Szeretetfalván:
„Jan. 31.– febr. 8-ig
a sárospataki népfőiskolán voltam, ahol előadásokat és bibliamagyarázatot tar-tottam. A február 4-iki előadás címe: A magyar parasztság története. A február 5-iki előadásé: A magyar földműves társadalom fejlődése (A zsellértől a nagy-gazdáig.)
Február 4-iki írásmagyarázat témája: A falu; Jézus a maga falujában. Textusa:
Márk: 6: 1–6.”
A szurdoki ifjak közül a következők vettek részt Sárospatakon népfőiskolai tanfolyamon: Fürjész András, Pajkos Gyula, Konyha Béla, Zeher Ferenc. Valameny-nyien valamilyen formában vezetők lettek a faluban (gyülekezeti gondnok, téeszel-nök, polgármester). A Rákosi-korszak a virágzó és hasznos népfőiskolai mozga-lomnak is véget vetett.
1961-et követően az egyházi felsőbbség a missziói munkatervből töröltette a házi istentiszteleteket. Állítólag az akkor szervezett téeszekről folytatott eszme-csere miatt. (Ami persze az alkalom elkezdése előtti gyülekezésnél valóban nem zárható ki.) Ezzel vége is lett ennek a kedves és áldott hernádszurdoki hagyo-mánynak. Ugyanakkor Kovács István lelkész hivatalos kongruáját büntetésül 100 Ft elvonással 600 forintra csökkentették.
1964-ben újabb büntetés, 100 forintos elvonás következett. Vélhetően Kardos István helyi tanító temetése miatt. A tehetséges, sokat és eredményesen dolgozó fiatal nevelő a litkai református gondnok fia, a sárospataki református tanítóképző neveltje, aki Kőrössy tanító úr halála után 1955-ben került a faluba, 1956 után rend-kívül aktív, pártos tevékenységet folytatott, a járási pártbizottságnak is tagja lett.
1964 tavaszán gyors lefolyású rák támadta meg 34 éves életét. A betegágyon vissza-talált ősei hitéhez. Kovács István lelkész rendszeresen látogatta, lelkigondozta, zsol-tárokat és dicséreteket énekeltek, s nagyhét hétfőjén este úrvacsorát is vett.
A történések rendkívüli módon megrázták a falu egész népét. Szülőfalujában, Litkán készültek eltemetni, de lakásánál, a falu végén levő új iskolánál is tervez-tek egyházi búcsúztatót. A hatóságok (?) ezt az utolsó pillanatban megtiltották, s a koporsó, szertartás nélkül már a jármű platóján volt. A nép hangosan zúgott, elégedetlenkedett. Ennek hatására Kovács István lelkész felállt az iskola kapuja előtti kőoszlopra s elmondta beszédét. A gyülekezet megrendülve, hitében erő-södve énekelt, búcsúztatta tanítóját. Ezért mondta az akkori tanácselnöknő, volt járási tanácselnök: „a pap meggyalázta a Pártot”. A létszámában mindegyre fogyat-kozó, a folyamatos pártállami ateista nyomás alatt apránként töredező közösségnek az valóban egy felemelő, megerősítő élménye volt.