(2002)
A 375 évvel ezelőtt, 1625-ben Apácán született Csere János árva székely fiúként a tehetségmentés egyházunkban századokon át gyakorolt hagyományos útján került a kolozsvári, majd a gyulafehérvári református kollégiumba. Nagyhírű hol-land egyetemeket megjárva, nagy tudományt és doktori fokozatot szerezve jött haza, hogy teljesítse vállalt küldetését az anyanyelvű művelődés és a református iskolaügy szolgálatában. A gyulafehérvári, majd a kolozsvári kollégiumban taní-tott. A tudós Bod Péter megfogalmazása szerint „néki a tanításban nagy földön mása nem volt”. Szakadatlan munkában s kemény harcokban égve, betegségekkel küzdve az 1659-es év utolsó óráiban adta vissza halhatatlan lelkét teremtőjének.
A 340 éve fiatalon elhunyt Apáczai azóta az európai magyarság jelképe a nemzeti hagyományban. Része annak, amelyből Illyés Gyulával szólva, összeáll az ország, a haza a magasban.
Apáczai nemcsak emlék és jelkép, nemcsak a magyar művelődés büszke monumentuma, hanem eleven hatóerő is. Egész életével cselekvésre ösztönző örök példa minden idők magyar értelmiségije számára. Példa az, ahogyan egész népé-ért érzett felelősséggel, következetes logikával kidolgozta tudományos, művelődési és nevelési programját. Példa, ahogyan továbbfejlesztette, radikalizálta az anya-nyelvű tudományosságnak, művelődésnek és anyanyelvi nevelésnek a reformáció előző századából hozott eszményeit. Példa, ahogyan eszményeiért tanulni, taní-tani, alkotni, cselekedni volt képes megalkuvás nélküli szent konoksággal. Példa, ahogyan tudományos meggyőződéséért, etikai integritásáért kockára tudta tenni egzisztenciáját, életét. Példa, ahogyan egész életével nevelt.
Apáczai példája az egyetemes magyarságé. Jó oka van annak, s csak örülhe-tünk neki, hogy nevét állami középiskola, főiskola, kollégium, közalapítvány viseli.
Róla nevezték el a talán legrangosabb állami pedagógus díjat is. Beke György: Régi erdélyi skólák című nagyszerű 1989-es könyvében Apáczai nem avuló példájának, időszerűségének összefoglalóan így adta magyarázatát: „Minden művének és min-den tettének értelme és magyarázata: a cselekvés örök időszerűsége… Ez a cse-lekvésszükség, mint cselekvéskényszer mélységes közösségi, nemzeti felelősségből nyerte, máshonnan aligha nyerhette volna erejét.”
Ebből az Apáczai képből azonban éppen a leglényegesebb elem hiányzik.
Áldott emlékezetű professzoromnak, a református Bán Imrének volt bátorsága még 1957 nyarán befejezett monográfiájában leírni, hogy Apáczai egész gondolatvilágá-nak, magatartásának meghatározó magva a hitt és vallott puritán, kálvinista teoló-gia, s az ebből következő puritán etika.
Hívő embernek ma is megrendítő olvasni a leghíresebb Apáczai művet, a Magyar Encyclopaediát lezáró teológiai fejezet érzelmileg telített befejező sorait a végítéletről:
„Az igazak pedig az ő jócselekedetek szerént, melyek az ő Krisztusban való hütöknek megannyi bélyegi és gyümölcsei, bévitetnek a Krisztustól ingyen nékiek megszereztetett dicsőséges országba, holott osztán az Istennek örökkévaló dücső-ségében, melyre hívattak vala részt vesznek; az ő megigazíttatások és megváltatá-sok bételjesedik, az ő fiúvá fogadámegváltatá-sok által reájok nézendő örökséget elfoglalják, az Istennek ábrázatja, mint megszenteltetteken helyreáll; végezetre a reménlett dicsőség és boldogság véghetetlen teljességgel nemcsak lelkeken, hanem testeken is tündöklik.
Oh légyek egy ezek közül, Istenem!”
Az utolsó sóhajból, a felszakadó fohászkodásból fejthető fel, ebből érthető meg Apáczai hite, gondolkodása, indítékai, cselekedetei, egész életpéldája. Olvas-suk csak el azt is, mit ír arról, hogy miként változik meg az ember állapotja már itt e földön, megelőlegezve ama óhajtott és reménylett végső boldogságot és dicsőséget.
„A megszenteltetés a fiúvá fogadott embernek a bűn rútságából az isten szemé-lyére való átváltozódása… Úgy, hogy az ember ezáltal új teremtés légyen. A meg-szenteltetésnek két része vagyon, tudni illik a bűnnek meghalás és az abból való megelevenedés… A megelevenedés az, amellyel az istenes élet helyreállíttatik, a hit és a Szentlélek által ez is. Ebből a megszenteltetteknek erős kötelességek jő ki, mellyel magokot egészen Istennek és Krisztusnak ajánlják. Mivel peniglen ez a megszenteltetés ez életben nem mindenképpen tökéletes, bűn nélkül még a hívek sem lehetnek. Innen vagyon a lelki harc őbennek s hogy minden nap meg kell a megtérést újítaniok.”
Ebben áll a puritán kálvinista etika és életvitel alapja: mindennapos harc bűneink és esendőségeink ellen; folytonos önvizsgálat, lelkiismeretvizsgálat; cse-lekvő küzdelem a Szentlélek segítségével a fiúi méltóságért, a Krisztus-arcért, földi hivatásunk hű betöltéséért. A nevelés ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy tanítással és példaadással a ránkbízottakat is erre az útra vezetjük, olyan keresztyén jellemekké formáljuk, akiknek arcán felragyog az istenfiúság s akik teljesítik Isten által rendelt földi küldetésüket.
Apáczait az Úr ide állította a magyar nemzet, a magyar reformátusság közös-ségébe, s ő, mint Isten engedelmes szolgája megértette, hogy itt kell munkálkodnia.
Ennek a közösségnek, ennek a népnek a javáért, örök üdvösségéért kell élnie és halnia. Ezt szolgálta minden módon és minden körülmények között. Ezért hagyta oda a hollandiai egyetemi karriert, ezért élt és dolgozott az anyanyelvű tudomá-nyosságért, az anyanyelvi nevelésért, a magyar református iskolarendszer megújí-tásáért az alsó iskoláktól a létesítendő egyetemig bezárólag. Ezért tanította és ezért
Ezért szolgált, hogy a magyarságot, a magyar reformátusságot, azt a közösséget, amelyért felelősséget viselt, az Isten színe elé vezesse, az örökkévalóság mértéke alá állítsa. Így példája Apáczai ma is minden református nevelőnek. Ha igazán felelős-séget hordozunk népünkért, mi sem feledhetjük, hogy a kiművelt emberfők igazán csak akkor szolgálhatják a magyarság javát, ha felragyog arcukon a krisztusi fény.
Ez tehát a teljes Apáczai örökség. Ezzel az örökséggel kell nekünk magyar reformátusoknak, magyar református nevelőknek sáfárkodnunk. Szimbolikusan is kifejezésre kellene juttatnunk, hogy a teljes örökségnek mi vagyunk az igazi letéteményesei. Vállalásunknak méltó kifejezése lehetne, ha Apáczai születésének 375. halálának 340. évfordulóján a magyar reformátusság végre formálisan is meg-erősítené az Apáczai-örökség iránti elköteleződését. Javasolom a Magyarországi Református Egyház Zsinatának, hogy a kettős évforduló emlékére alapítsa meg az
„Apáczai Csere János Református Emlékérmet”. (Tekintettel arra, hogy Apáczai-ról nem maradt fenn hiteles portré, az Emlékérem megalkotójának Gy. Szabó Béla 1946-os nagyszerű metszetéből kellene kiindulnia.) Ez tehát nem pénzjutalommal járó díj lenne, mint a Makkai Sándor és az Imre Sándor Díj, hanem olyan Emlék-érem, amellyel azokat a kiemelkedő református pedagógusokat becsülnénk meg, akik a református iskolarendszer bármely szintjén (óvodától az egyetemig) hittel és hűséggel huzamosan szolgáltak, s pályájuk végére értek.
Az Apáczai teljes örökségének jegyében élő és szolgáló pedagógusaink kitün-tetése erősítené nevelőinkben a meggyőződést a Ravasz László-i megfogalmazás igazságában, amely szerint „A nevelés világteremtés az istenkép szolgálata által.”
Az Emlékérem alapítása ugyanakkor méltó módon jelezné, hogy Apáczait mi adtuk az egyetemes magyarságnak, s teljes örökségének mi kell legyünk az igazi sáfárai.
A Keresztyén Nevelés utódjának, a Magyar Református Nevelésnek a 2000. évi – I. évf. – 1. számában megjelent hosszabb cikk rövidített változata.