A 16.-17. század fordulójának magyar írásait forgatva, a kései olvasót meg-csapja a levelekből, naplóföljegyzésekből kiáradó elkeseredés, reménytelenség. Néhai jó Takáts Sándor, aki egy életet áldozott a török-kori levelezés végigolvasására, egyetlen vigasztaló mondatot, vagy bizakodó hangot sem talált ebből az időből.1 A kortárs úgy érezte, hogy a Szentírás-beli utolsó ítélet köszöntött az országra, s a kiúttalan helyzetben apokaliptikus rémképekben fejezte ki a teljes pusztulás,érzését.
„Ezidőben a magyar kereszténység minden külső emberi segítségtől megfosztatott vala — vélte a prédikátor, Szepsi Laczkó Máté —. Nem vala kire szemeit oltalomnak okául függeszteni, csak sóhajtunk, bánkódunk és az Istenhez ő felségéhez fohász-kodunk vala."2 Ahogy a kor legvagyonosabb, úgyis mondhatnánk legsikeresebb embere, az öreg Illésházy István írta, kevéssel politikai pályájának csúcspontja, nádorrá választása előtt: „Adta volna az Űr Isten, hogy ez üdőt ne értem volna, és ez undok világból régen kimúltam volna. Boldogok azok, az kik az Úrban meghal-tanak és ezöket nem látják."3 — „Mérhetetlen fájdalom tölt el bennünket, mert közeledni látjuk azt az időt, amikor végképp elveszünk," — olvassuk az 1593-as országgyűlés rendeinek fölterjesztésében.4
A történetírás már régen megállapította, hogy a 16. század végén, a 17. elején élő európai embernek bőven volt oka a panaszra és elkeseredésre. Az az optimizmus, amellyel alig 100 évvel korábban a reneszánsz gondolkodói elméletben felépítették az. újvilágot, amelyben béke, humanizmus és harmónia honol, és nincs többé az egyén kibontakozását gátló tényező, illúziónak bizonyult. Egymást érték a minden korábbinál nagyobb áldozatokat kívánó háborúk, amelyek egész országokat dúltak végig, s a hit nevében vagy az isteni eredetű társadalmi rend védelmében, tízezreket mészároltak le. A háborúkat egyre erősödő gazdasági válság kísérte, mely a 17.
századra katasztrófába torkollt. A 16. század derekén még nagyarányú föllendülés kísérte az amerikai gyarmatokról beözönlő arany és ezüst árforradalmát, az értékek és árak teljes átrendeződését, s a kalmárutak nyugatra helyeződésével egyidejűleg megélénkült a nemzetközi kereskedelmi forgalom: Ezt a hatalmasan kitárulkozó, felfutó gazdasági korszakot a mezőgazdasági termékek viszonylagos értéknöveke-dése jellemezte, ami Európa agrárius jellegű keleti felében, . így Magyarországon is, konjunktúrát idézett elő. Kedvezőbbé vált búzát és bort termelni, szarvasmarhát eladni, mint mondjuk posztót készíteni. A század végére azonban ez a gazdasági növekedés megtorpant. A gabona-, majd később az állatárak a felére zuhantak, s a
1 „Az alkonyodó század jói előrevetetette az árnyékát. Elsötétült nálunk minden, ami előbb fé-nyes volt." stb. Takáts Sándor: Régi idők, régi emberek. Bp. év nélk., 2. kiad. 7. s. köv. 1.
2 Erdélyi Történelmi Adatok. Szerk. és kiadja Gróf Mikó Imre. III. Kolozsvár 1858. 52. 1.
3 Takáts S.: I. m. 28. 1.
4 Magyar Országgyűlési Emlékek. VIII. Szerk. Fraknói Vilmos Bp. 1883. 83. 1.
fejlődés lendületének megtörése Európa-szerte érezhetővé vált. Az árforradalom kedvező hatása ellenkezőjére fordult, az agrárolló átváltott, s a mezőgazdasági jellegű országokra egyre nagyobb szegénység köszöntött.6
A gazdasági-regresszió a társadalom egészé^érintette. A válság mégis elsősor-- — ban a terheket hordozó parasztság és az iparos-kereskedő polgárság életét súlyos-bította. Mindez pedig a nemesség erősödését vonta maga után. A 17. század elején már szembetűnő a reneszánsz idején fellazult társadalmi szerkezet fokozatos megme-revedése, a polgárság visszaszorulása és a főnemesség előtérbe nyomulása. Az 1610-es és 20-as években már a feudális rendszer megszilárdulásának lehetünk tanúi.6
A termelés és a nemzetközi piac alapvető változásai nyomán fellépő jelenségek hatása alól Magyarország sem vonhatta ki magát.7 A három részre szaggatott kis országba ugyan nem ömlött az amerikai nemesfém, az itteni városok az általános gazadsági fellendülésből sem kaptak sokat, a népesség a török háborúk közepette inkább fogyott és pusztult .
Mégis — a látszat ellenére — az európai áremelkedések és az agrárkonjunktúra, a századfordulótól kezdve a regresszió, a gazdasági visszaesés is éreztette hatását Magyarországon, s kimutathatók társadalmi következményei is.
Magát a jelenséget, a gazdasági megtorpanást történetírásunk már korábban is észlelte, de a magyarázatot kizárólag a hazai viszonyokban kereste. így vált egyrészt a török, másrészt a Habsburg uralom a bajok egyetlen okává, s hol Rudolf császár-királyt, hol pedig a magyar nemességet tették meg bűnbakká.8 Éppen ezért talán nem lesz hiábavaló, ha a következőkben — újabb elméletek és szárnyaló gondolatok helyett — megkíséreljük a számok és tények segítségével felrajzolni Magyarország belső és külső, nemzetközi helyzetét a 16—17. század fordulóján.
Az 1600-as években, ahogy ez köztudott, a történelmi Magyarország területén három állam osztozott, nagyjából egyenlő arányban : nyugaton és északon a Habs-burgok királyi Magyarországa, keleten az erdélyi fejedelemség, az ország középső és déli részén pedig a török hatalom. Ez a megosztottság minden a területre, a
lakosság-5 A késő-reneszánsz problémáira a 17. századi gazdasági válságra ld. Klaniczay Tibor : A rene-szánsz válsága és a manierizmus. Itk. 1970. 419. s köv. 1. — Braudel, Fernand : La Méditerranée et le monde méditerranéen à l'époque de Philippe II. Paris.2 1967. — The Cambridge Economic History of Europe. IV. The Economy of Expanding. Europe in the 16th and 17th Centuries. Cambridge 1967.
(ld. benne különösen Braudel, F.—Spooner, Fr.: Prices in Europe from 1450 to 1750.) — Abel, Wilhelm: Agrarkrise und Agrarkonjunktur. Hamburg—Berlin 1966. — Wittman Tibor: Az „ár-forradalom" és a világpiaci kapcsolatok kezdeti mozzanatai. 1566—1618. Bp. 1957. (Értekezések a
történeti tudományok köréből 4.) — Aston, Trevor (ed.): Crisis in Europe, 1560—1660. Essays from Past and Present. London 1965. (Id. benne különösen Hobsbawm, E. J. : The crisis of the seventeenth century). — Pach Zsigmond Pál: A nemzetközi kereskedelmi útvonalak XV—XVIII. századi áthelye-ződésének kérdéséhez. Századok 1968. 863. s. köv. 1. — Sagio de storia dei prezzi raccolti e presen-tati da Ruggiero Romano. Torino 1967. (Cikkgyűjtemény).
6 Braudel: I. m. és Antal, Frederic: The social background of italian mannerism. (A „Classicism and Romantism" c. kötetében, London, 1966. 158. s köv. 1.)
' Makkai László: Die Hauptzüge der wirtschaftlich-sozialen Entwicklung Ungarns im 15—17.
Jahrhundert. (A „La Renaissance et la Réformation en Pologne et en Hongrie, 1450—1650" c.
kötetben, Bp. 1963. Studia Histórica Academiae Scientiarum Hungaricae 53., 27. s köv. 1.) — Makkai László: Az abszolutizmus társadalmi bázisának kialakulása az osztrák Habsburgok országaiban.
Történelmi Szemle 1960. 193. s . köv. I. — Zimányi Vera: Mouvements des prix hongrois et révolu-tion européenne. (XVI'—XVIIIe s.) Acta Histórica Academiae Scientiarum Hungaricae 1973. 307.
s köv. 1. — Zimányi Vera — Harald Prickler: Konjunktúra és depresszió a XVI—XVII. századi Magyarországon a harmincadbevételek és az ártörténet tanúlságai alapján. Agrártörténelmi Szemle
1974. 79. s. köv. 1.
8 Az előbbire ld. Takáts Sándor: Régi idők, régi emberek, i. m. 8.1., az utóbbira Kosáry Do-mokos: Magyarország és Kelet-Európa a XVI—XVII. századi nemzetközi politikában. Valóság 1973.
23. s köv. 1.
ra vonatkozó kutatást igen megnehezít. A politikailag három részre szakadt, háborúk dúlta országban a közigazgatás nem hozhatott létre országos méretű, egységes rend-szerű összeírásokat, mint korábban a 15. vagy később a 18. században. A határok szinte állandóan változtak, s a háborús pusztítás és a belső vándorlás következtében állandóan változott ugyanazon vidék népessége is. Számadataink tehát csak viszony-lagos értékűek, de az arányokat talán így is mutatják.
A királyi Magyarország, melynek keleti határa nagyjából a Balaton vonalát, majd Vácig a Duna folyását követte, onnan Hatvan és Eger fölött Debrecennek ka-nyarodott és Nagybányáig, a márámarosi részekig haladt, 26 megyét foglalt részben, vagy egészben magába. Állandó határról persze sem a török, sem Erdély vonatkozá-sában nem beszélhetünk, éppen a századfordulón zajló 15 éves török háborúban évenként vármegyényi területek cseréltek gazdát, az 1606-os bécsi békével pedig öt keleti megye, a Kassától keletre fekvő egész terület időlegesen Erdélyhez került.
Csak 1607-től kezdve állt be viszonylagos állandóság. Ezen a kereken 90 000 km2-en 1 100 000 — 1 200 000 ember élhetett. Ehhez járult még a három szlavóniai megye, Varasd, Zágráb és Körös, továbbá Horvátországnak a töröktől meg nem szállt tengerparti szegélye, mintegy 25 000 km2, nagyjából 300 000 lakossal. Ez utóbbi terület szorosan benne élt a magyar állami közösségben, szorosabban, mint korábban vagy később a 18. századról kezdve, ezért a következőkben nem is teszünk a két terület közt különbséget.9
Az erdélyi fejedelemség — a Bocskainak átengedett, majd Bethlentől újra meg-szerzett felső-magyarországi megyéket nem számítva — ekkor még Karcag-Arad vonaláig benyúlt az Alföldbe és területe alig maradt alatta a királyságénak, 85—90 000 km2 körül járt. Lakossága viszont aligha haladta meg a 750 000-et.
A harmadik rész a török által megszállt terület, mely most leginkább kivülesik figyelmünkön, 110—120 000 km2-nyi területet ölelt fel, s lakossága 8—900 000 körül járhatott. A valamikor sűrűn lakott dél-alföldi részek ekkor már néptelenek, s az 1600-as évekre a pusztulás elérte a Nagykunságot. Korszakunkban is szakadat-lanul folyt a hódoltsági területről a lakosság északra és részben keletre, Erdélybe áramlása. Hatalmi szóval végbevitt áttelepítéssel is találkozunk: 1595-ben a vissza-vonuló keresztény sereg erővel magával hozta Buda környékének magyar lakosságát és a török által feldúlt Csallóközben és Esztergom környékén telepítette le.10
Mátyás király országának 4—4,5 millió lakosa egy évszázad alatt mintegy egynegyedével csökkent. A lakosság száma pedig nem közömbös sem a termelés, sem a művelődési lehetőségek, sem pedig a Habsburg birodalmon belüli hatalmi helyzet szempontjából. A töröktől meg nem szállt Magyarország, a királyság és Erdély együttesen 2 250 000 lakosával szemben, az osztrák tartományok kereken 100000km2-nyi területén mintegy 2,6—2,8 millió ember élt, a Vencel-korona fenn-hatósága alatt, Cseh- és Morvaországban, Sziléziában és Lausitzban· pedig, valami-vel nagyobb területen, mintegy 4 millió.11 Mindezt nem közömbös tudnunk, ha azt vizsgáljuk, miért talált süket fülekre a pozsonyi országgyűlések sorozatos felszólítá-sa, hogy a Habsburg uralkodók költözzenek Magyarországra, s hogy miért tette át II. Rudolf székhelyét Bécsből Prágába. Utaljunk azonban röviden az európai hely-zetre is. Míg 1490-ben Magyarország az akkori Európa lakosságának mintegy 6%-át alkotta, 1600-ban a kereken 90 millió lakosból már csak 3,3% volt magyarországi, s ha
9 A demográfiai adatokra ld. Bakács István : A török hódoltság korának népessége. (Kovacsics József szerk.: Magyarország népessége a honfoglalástól 1949-ig. Bp. 1963. 115. s köv. 1.)
10 Takács Sándos: Telepítések Esztergom vidékére a XVI. század végén. Századok 1903. 531. s köv. 1.
11 Placht, O. : Lidnatost a spolicenska skladba ceského státu ν 16—18. stoleti. Praha 1957.
közülük a török alatt élőket kirekesztjük, mindössze 2,5% marad. Igaz Anglia lakos-sága nem haladta meg a 4 milliót és Spanyolországé is 8 millió alatt maradt, Itália államaiban azonban 11 millió ember élt, a Német Birodalomban 15, s alig valamivel volt kevesebb Franciaország lakóinak száma12:
-A lakosság abszolút számánál azonban sokszor lényegesebb az egy-egy területre eső népsűrűség. Míg Franciaország középső részein, a fejlett kultúrájú gazdag Német-alföldön km2-ként 50-60 lakost. számláltak, s ez a szám Csehországban is 36, a királyi Magyarországon átlagosan 13,5, Erdélyben pedig csak 10 volt. De ezek csak átlagszámok. Ezen belül igen nagy volt az ingadozás. Legsűrűbb volt a lakosság az ország nyugati szegélyén, ahová a török háborúk nem értek el. Vas megyében, Sopronban 18, Zalában 14, Pozsonyban 13. A felvidéki megyékben mindenütt 10 alatt maradt a népsűrűség, csak Abaújban és Zemplénben emelkedett ismét 12 fölé.
Ettől keletre megint csökkent. Szabolcsban, Szatmárban már csak 5, Beregben, Ungban 4, s Máramarosban elérte a mélypontot: km2-ként 1 ember. Erdélyben a 10-es átlag fölé csak a szász-székek, Kolozsvár környéke és a Székelyföld egyes részei emelkedtek, de a km2-kénti 13 népsűrűséget sehol sem haladta meg. Az egykor népes és gazdag bihari részek a 15 éves háborúban úgy elpusztultak, hogy népsűrűségük
nem érte el a km2-kénti 8-at sem.13
A viszonylag sűrűbb népesség, az ezzel együtt járó magasabb életszínvonal és művelődési lehetőség tehát az 1600-as években az ország három részén összpontosul:
a nyugati kapunál, Abaúj-Zemplén vidékén és Erdély szivében. Ezek után nem tűnhet véletlennek, hogy itt találjuk a három legnagyobb várost, az akkori Magyarország és Erdély ipari, kereskedelmi és kultúrális központjait, Pozsonyt, Kassát és Kolozs-várt. A 16. században nekilendülő európai metropolisok, a százezren felüli lakost számláló kikötő és kereskedelmi centrumok, London, Párizs, Amszterdam, vagy Velence, de még az 50 000-es lakosú Prága mellett is, kicsik ezek a városok. Közülük Kolozsvár a legnagyobb 5-6 000 lakóval. Szorosan utána következett Kassa 5000 körüli számmal, míg a harmadikat, Pozsonyt 4-4,5 ezren lakják. Majdnem ugyan-ennyi lakója volt a nyugati vidék másik központjának, Sopronnak is. A nagymúltú alsó-magyarországi bányavárosok: Selmec- és Besztercebánya lakossága azonban már 3000 alatt maradt, Körmöcbányáé pedig nem érte el az 1500-at. Kézsmárk, Lőcse, Eperjes vagy Bártfa egyenként 2000 körüli lakost számoltak, s nem sokkal laktak többen az erdélyi szászok városaiban: Szebenben vagy Brassóban sem.14 Városnak jogilag csak a szabad királyi városok, a civitások számítottak, a ki-rályság területén 18, Erdélyben 4. Kiváltságlevelét mindegyik még a középkorban kapta (majd csak 1608-ban kerül be közéjük egy újabb, a Pozsony megyei kicsiny Modor), de az élet már kezdte áttörni a jogi kereteket. A mindössze párszáz főt szám-láló felvidéki Kisszeben, a bányavárosok közé számító Bakabánya, Bélabánya és társaik felett kezdett eljárni az idő, s helyettük mind jobban előnyomultak a perem-vidékek oppidumai, a mezővárosok. Ezek földesúri fennhatóság alatt éltek, kötelezett-ségeiket azonban pénzben váltották meg, s belső ügyeikben szinte teljes önállósággal
12 Erre és következőkre ld. Kulischer, Josef: Allgemeine Wirtschaftsgeschichte des Mittel-alters und der Neuzeit. Π. München—Berlin 1929. 5 s köv. 1.—Reinhard, Marcel: Histoire de la population mondiale. Paris 1949. főleg 72. s köv. 1.
13 Bakács I.: I. m. 129. s köv. 1.
14 Uo. 121.1. — Granasztói György: Becslés Sopron XVI—XVII. századi lélekszámára. Törté-nelmi Szemle 1970. 275. s köv. 1. Paulinyi Oszkár: A Garam-vidéki bányavárosok lakosságának lélekszáma a XVI. század derekán. Történelmi Szemle 1958. 351. s köv. 1,— Szél Tivadar: Kassa népességének fejlődése és összetétele. Magyar Statisztikai Szemle 1939. 521. s köv. 1. — Az európai metropolisokra: Kulischer: i.h. •— Prágára: Ewans, R.J.W.: Rudolf II and his World. Oxford 19731 27.1.
intézkedtek. Országos dolgokba azonban még annyi beleszólásuk sem volt, mint a eivitásoknak. Közülük mindenekelőtt' az ötezres lakosú gazdag kereskedő és iparos várost, Debrecent kell említeni, majd Miskolcot, Erdélyben pedig Marosvásárhelyt.
Közvetlenül mögöttük ott találjuk az ország minden vidékén a kisebbeket, Szencet és a hozzá hasonlókat, amelyek urbanitásban ugyan nem vetekedhettek az igazi váro-sokkal, de vállalkozószellemben, jómódban, sőt kulturáltságban is parasztpolgár-ságuk fölvette a versenyt a városi burgerekkel. A legnagyobbak, az alföldi metropo-lisok, Szeged, Gyula vagy Kecskemét, török hódoltság alatt voltak. Mások határ-erődítménnyé, végvárrá lettek, s gazdaságilag visszaestek, mint Komárom vagy Győr.
Helyükbe fokozatosan a peremvidékek bortermelő és borral kereskedő kisebb tele-pülései léptek különösen a 16. század végétől kezdve, amikor a búza, majd a marha ára is· lezuhant, a bor azonban még évtizedekig jó üzlet maradt. Közéjük tartozott Kőszeg, Ruszt, Pozsony körül Szentgyörgy, Bazin és Modor, de a legnagyobb'számban a Tokaj-Hegyvidéken találjuk őket. Az aszukészítés ekkor vált általánossá a Hegy-alján és ekkortól keltezhető a tokaji bor világhírneve is. És miközben a csak agrár-települések az 1600-as évektől fokozatosan elszegényednek és visszamaradnak, szemünk előtt nőnek meg gazdaságilag és kulturálisan is a hegyaljai mezővárosok : Gönc, Vizsoly, Tállya, Liszka, Patak és társaik. Előretörésük, meggazdagodásuk összefügg a világgazdaság változásával is, s így részben az egyetemes gazdasági fejlődés következménye, hogy a hazai kulturális életben éppen korszakunkban kapott olyan hangsúlyos szerepet ez a tiszta magyar és teljesen protestáns vidék.15
Akár városnak vesszük a jelentősebb oppidumokat, akár pedig a korabeli jogi értelmezést fogadjuk el és csak a kiváltságos civitásokat tekintjük városnak, a város-lakók korántsem voltak mind polgárok. Még a kereskedők és a céhbeli iparosok egy része sem volt a szó igazi értelmében polgár, soraikban számos fél-paraszti elemmel találkozunk, akik részben mezőgazdaságból és állattenyésztésből éltek.
A civitásokban és az oppidumokban egyaránt (felgyűlt nagyszámú szolganépet, napszámos szökött jobbágyot, akik papíron sem rendelkeztek polgárjoggal, a kortársak sem tekintették polgárnak. A 22 szabad királyi város lakosságát kis jóindulattal 40 000-re becsülve, ez az összlakosság majdnem 2,5%-át tenné ki. Ez
azon-ban nem a polgárok, csak a városlakók száma. Ha kétszáz év múlva, az 1781-es népszámlálás idején, a polgárság számaránya nem haladta meg a lakosság 2%-át,16
1600-ban nem léphette túl az 1,5%-ot. Ez a nem is gazdag, nem is mindig művelt családostól 20—25 000 ember kevés volt'ahhoz, hogy a magyar politikára vagy művelődésre rányomja a maga bélyegét. Különösen amikor társadalmilag vissza-vonulóban volt, s amikor nagyobb része nem is volt magyar, hanem német. Kolozs-várt és Kassát kivéve ugyanis civitásaink lakossága német.'Saját nyelvi kultúráját többnyire féltőn óvja, papot, tanítót szinte csak Sziléziából vagy a birodalomból hozat, a magyar nyelv és műveltség elől ekkor még elzárkózik, külön világ.17
Más képet kapunk, ha á mezővárosok cívis polgárságát is bevonjuk számítása-inkba. Ez az ekkor dinamikusan fejlődő réteg, a szó nyugati értelmében ugyan éppen
15 Csizmadia Andor: A magyar városi jog. Kolozsvár 1941. 10. s köv. 1. — Dávid Zoltán:
A városi népesség Magyarországon 1785-ben. (Történeti Statisztikai Évkönyv 1963—64. 110. s.
köv. 1.) — Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története. Bp. 1946. 542. s köv. 1.
16 Benda Kálmán: A jozefinizmus és jakobinusság kérdései a Habsburg Monarchiában. Törté-nelmi Szemle 1965. 398—399. 1.
17 Jellemző pl., hogy amikor 1606-ban, a bécsi béke vívmányaként Pozsonyban hivatalosan megalakult az evangélikus egyházközség, a lelkészt Szászországból, a rectort és a tanítót pedig Pfalzból hozták. Utódaik is sorozatosan a német birodalomból érkeztek. (Schmidt К. J.—Ebner G.—
Markusovszky S.: A pozsonyi ág. hitv. ev. egyházközség története. II. Pozsony, 1906. 65—66 és 191—
198.1.)
úgy nem polgár, mint a városlakók többsége, de már nem is paraszt a szó feudális-kori értelmében. Ez a magyar cívis réteg, melynek száma legalábbis azonos a város-lakókéval, tehetős anyagi helyzetében szívesen áldoz iskolákra, műveltségre, illetve az ezt intézményesen tápláló református egyházra.-Megírható-e-a-magyar művelődés története az ekkor felfejlődő debreceni kollégium és hamarosan négyszázra tehető particulája nélkül? Kihagyhatók-e a Szenei Molnár Albert tanulását anyagilag is támogató Asztalos Andrások a magyar irodalom és tudomány mecénásai közül?
Annál határozottabban mondhatjuk, hogy nem, mert nemcsak anyagilag járultak hozzá a század irodalmának és tudományának fejlődéséhez, hanem azt nagymérték-ben a maguk világnézetére is formálták. Innen és tőlük, az ő támogatásukkal és az ő felemelésükre, ekkor indul el az az irodalom, mely, magyar burzsoázia nem lévén, paraszt-polgári eszmékkel csatlakozik az európai irodalom nagy demokratikus áram-latához.18 Szenei Molnár Albert élete és működése sem értékelhető helyesen, ha nem ismerjük a mezővárosok mozgékony társadalmát és forrongó szellemiségét, melyből 6 is jött.
A polgárságnál jóval nagyobb számú volt az ország nemessége. Az 178l-es népszámlálás a lakosság 4,5%-át találta nemesnek.19 Ha tekintetbe vesszük, hogy a tömeges nemesítések (így a hajdú-kiváltság adományozása) éppen korunkra estek, s hogy a 18. század folyamán ezek egy részét visszavonták, továbbá tekintetbe vesszük, hogy 1711 után kereken 1 millió nem nemest telepítettek külföldről az országba, akkor aligha tévedünk, ha az 1600-as évekre százalékosan több nemest feltételezünk,
mint 1781-ben.20 Számuk az összlakosság 5—6%-át tehette ki, ami 150—Ì80 000 fő.
Ez a viszonylag nagy szám önmagában is sokat megmagyaráz a 17. századi magyar eseményekből. Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy zömük szinte paraszti sorban élő, egy telkes kisnemes volt, s csak kicsiny hányada volt az ország ügyeiben szavát hallató birtokos nemesség. (Összehasonlításként említsük meg itt is, hogy a cseh és osztrák tartományokban a nemesség számaránya 2,5% alatt maradt, igaz Lengyel-országban 6—7% körül járt. A nyugati országokban viszont 8—10% polgárral szem-ben nem egészen 1 %-nyi nemes állt.21
A nemesség legnagyobb tömegben Felső-Magyarországon, a Tisza-menti me-gyékben élt. Szabolcsban, Szatmárban, Zemplénben és Borsodban számarányuk a 18. században is elérte a 20—30%-ot. Érthető, hogy a köznemesi megmozdulások tömegerejét ekkor és később is ezek a megyék adták. A nemesség százalékaránya
A nemesség legnagyobb tömegben Felső-Magyarországon, a Tisza-menti me-gyékben élt. Szabolcsban, Szatmárban, Zemplénben és Borsodban számarányuk a 18. században is elérte a 20—30%-ot. Érthető, hogy a köznemesi megmozdulások tömegerejét ekkor és később is ezek a megyék adták. A nemesség százalékaránya