A képzőművészet fajtái

hagyományokból is jól ismert - alakot formáló és értelmet, egyéniséget adó tevékenysége világíthatna rá.³⁴⁵

A plasztika alkotásai így tehát Schellingnél önálló világot alkotnak, sőt, ez az önállóság éppúgy jellemzi az egyes műveket, mint a (költői) mitológia isteneit. "Minden szobrászati alkotás külön világ, amely - akárcsak az univerzum - önmagában hordozza terét, és csak önmagából lehet értékelni és megítélni ..."³⁴⁶ E gondolatot Schelling a már említett olümpiai Zeusz-szobor ókori kritikájához fűzi hozzá, mely szerint az ülő szobor felállva áttörné a mennyezetet.³⁴⁷ A bírálat Schelling szerint azért jogosulatlan, mert eltekint a szobor teljes önmagában állásától, saját térbeliségétől.³⁴⁸ Mindehhez azt tehetjük hozzá, hogy a schellingi előadás viszont ezáltal nagymértékben kiszakítja a műalkotást annak szakrális és építészeti kontextusából, és a többi istenszobor mellé helyezi, mindezeket mintegy behelyezve egy virtuálisan létező "plasztikus pantheonba".

A szobrok mint a reálisan tekintett ideák reális ábrázolásai tehát önálló összefüggésrendszert alkotnak, melynek alapelvei immanensek a művészeti ág tekintetében. A plasztika eme önállósága végső soron nem saját ábrázolásmódja törvényszerűségeire alapozódik, hanem a művészet filozófiai konstrukciójára. Másfelől e dekontextualizáció egyben rekontextualizáció is, mivel utat nyit az antik istenszobor modern esztétikai szemlélete és spekulatív művészetfilozófiai megközelítése felé.

művészetek közé sorolja a zenét, a festészetet és a plasztikát, mely utóbbiba az építészet, a dombormű és a szobrászat tartozik. Schelling e formák közt hierarchiát állít fel, melynek csúcsán a szobrászat áll. Mivel ez utóbbival már részletesebben foglalkoztunk, most a többi forma felvázolására térnék ki, mégpedig a tematikánk szempontjából releváns gondolatokra.

Ha a képzőművészetek (Kunst) világát nézzük, rögvest szemünkbe ötlik két furcsának tűnő tézis. Az egyik a zene besorolása ebbe a csoportba, a másik az építészet alárendelése az általános szobrászatnak, a plasztikának. Azt is érdemes kiemelnünk, hogy a zene-festészet-szobrászat hármasság visszatér a plasztikában és rendre megfeleltethető az építészet-dombormű-szobrászat hármasságának. E megfeleltetés talán legérdekesebb hozadéka a zene és az építészet párhuzamba állítása.

Kezdjük tehát a zene vizsgálatával. Vajon mi lehet az oka annak, hogy a képzőművészetek közé lett beillesztve? Ez ellentmond mind a zene általában elfogadott megközelítésének, mind pedig a musziké antik fogalmának. Ha ez utóbbit tekintjük, úgy azt látjuk, hogy Schelling jórészt eloldja a zenét abból az összefüggésből, melyet a költészettel együtt képezett, és egy másikba illeszti, mely mozdulat mögött meghatározott filozófiai állásfoglalás érhető tetten.³⁴⁹ Az ókorban a költészet és a zene is múzsai tevékenységnek számított és a műfajok többségében a kettő elválaszthatatlan volt. Az olyan mitikus dalnokok, mint Orpheusz, Thamürisz, Muszaiosz vagy Linosz figurája ezt éppúgy megmutatja,³⁵⁰ mint a líra vagy a dráma története. Mivel a költészet

"eredetileg" nem olvasásra szánt irodalom volt, hanem élő előadás, így a zenei kíséret jobbára szerves egységet képezett vele.³⁵¹ A Schelling által a mitológiával egylényegűnek tartott homéroszi eposzok is ezt dokumentálják. Amikor például Helené ezeket a figyelemre méltó szavakat mondja Hektórnak: "ránk Zeusz mérte a rossz sorsot, hogy majd a jövőben / éneket rólunk zengjen sok megszületendő"³⁵² - akkor a szöveg önreflexiója a mitikus hagyományozódásra való utalást a felzengő dalra vonatkoztatja, s ezáltal a történetnek s hőseinek továbbélését a kollektív emlékezet

349 A jénai előadásokban még megvolt a zene és a költészet közötti szorosabb kapcsolat, mint azt Robinson már említett jegyzetei között fennmaradt táblázatok igazolják (i. m. 86. o.). Ezekben másfelől a művészetek bővebb rendszerét találjuk, ahol szerepet kapott például a színház és a tánc is.

350 Ld. ehhez Borzsák István (szerk.): A görög irodalom világa (Gondolat, Budapest, 1966, 15. skk. o.)

351 Bár egy helyütt utal arra, hogy "a költészet eredetileg mindig a hallást szolgálja", e felismerés nem vezet továbbiakhoz. Ld. PhK 465 (329. o.)

352 Íliász VI, 357-358

révén a hallható költeményre bízza. A zene, ősrégi kultikus szerepe mellett, roppant hatalommal bírt, melyre számos példát szolgáltat a mitikus hagyomány éppúgy, mint magának a mitológiának az érzéki létezése is. Schelling a zenének ezt a beágyazottságát a poétikus-mitológiai tradícióba figyelmen kívül hagyja, amire nem elégséges önmagában az a magyarázat, miszerint az antik zene a maga hallható mivoltában szinte teljesen elveszett számunkra. Ugyanis ha megnézzük a zenével foglalkozó paragrafusokat, ott azt látjuk, hogy nem annyira a zenéről mint művészetről van bennük szó, hanem inkább a zene elméletéről, amit az is bizonyít, hogy szinte alig történik utalás a későbbi korok zenéjére, avagy éppen a - nem is akármilyen - kortárs zeneművekre. E teoretizáló megközelítés alapja nem más, mint az a püthagoreus-platóni hagyomány, mely a zenét matematikai viszonyokra vezette vissza, és Schelling ezeket a filozófiai gondolatokat saját rendszerbeli céljainak szolgálatába állítja. E hagyomány komponensei a szférák zenéjéről vallott tanítás, melyet a püthagoreusoknak tulajdonítottak, a platóni Állam VII. könyvének zenefelfogása³⁵³ és az a szintén Platónnál meglévő törekvés, hogy a mitológia isteneit az égitestekkel hozza összefüggésbe.³⁵⁴ E gondolatok örököseként Schelling a zenét a képzőművészetek alapzatává teszi, vagyis a művészet világának reális oldalának fundamentumává és kiinduló pontjává. Azt már korábban láthattuk, hogy a művészetek anyagául a mitológia szolgál, mely a reálisan tekintett ideák, azaz az istenek világaként áll előttünk, így ez a mitológia, mely a természetet ősképekben ragadja meg, egyfajta "szimbolikus fizikaként" is jellemezhető, mely műalkotásokban manifesztálódik. E fizikának pedig egy matematikai alapzatra van szüksége, hogy arra ráépülhessen. A Galilei és társai által megalkotott modern természettudomány - mely mellesleg szintén a püthagoreus-platóni tradíciót élesztette újjá az arisztoteliánus ellenében - törekvéseinek analógiáját s egyben lehetséges alternatíváját fedezhetjük fel mindebben. A zene így az a művészet lesz, amely a mitológia isteneit asztronómiai aspektusukban ragadja meg, a természetet a maga absztrakt mivoltában, s ezáltal tulajdonképpen a "szimbolikus matematika"

kifejezőjévé válik. Schelling tehát természetfilozófiai spekulációi folytán juttatja ezt a szerepet a zenének, s ez meghatározza e művészet rendszerbeli helyét is: "ha az örök dolgok, avagy az ideák reális oldaluk felől az égitestekben öltenek alakot, akkor a zene

353 Ld. 530 c skk. A kozmikus zenéhez ld. pl. az Állam záró mítoszát (616 d skk.)

354 Ld. pl. Timaiosz 40 a skk.

formái mint a reálisan tekintett ideák formái egyszersmind az égitestek létének és életének a formái, a zene tehát nem egyéb, mint magának a látható univerzumnak a meghallott ritmusa és harmóniája."³⁵⁵ A zene a csillagászattal és a matematikával való kapcsolata révén arra rendeltetett, hogy utat mutasson a mitológia isteneit, a természet archetípusait teljesebb módon megjelenítő művészetek felé.³⁵⁶

A természetfilozófiai gondolatokból érthető meg a zene és az építészet egymás mellé rendelése, illetve ez utóbbi besorolása a tágan értett plasztikába. Mindezt Schelling az Amphiónról szóló görög mítosz segítségével világítja meg, mely a Niobé-mítosszal párhuzamba állítható.³⁵⁷ A mítosz szerint Zeusz és Antiopé ikerfiai, Amphión és Zéthosz építették fel Thébai városfalait, mégpedig oly módon, hogy amíg a nagy erejű Zéthosz maga rakosgatta a köveket, Amphión lantjának szavára azok maguk a helyükre illeszkedtek.³⁵⁸ Amphión később feleségül vette Niobét, s a már említett történet szerint közös gyermekeikkel együtt az istenek irigységének (phthonosz) estek áldozatul. Mint láthatjuk, maga a görög hagyomány fűzi egybe a köveket hangszere hangjával "életre keltő" dalnok és a bánatában kővé váló asszony figuráját! Az élő és mozgó létezésforma és a kőszerűség közötti kölcsönös átjárhatóságot elénk táró történetek Schelling szemében művészeti formák eredetmítoszaivá válnak.

Megfogalmazásában az építészet tulajdonképpen nem más, mint megmerevedett zene (die erstarrte Musik), mely gondolat paralel azzal, mely szerint a képzőművészet egésze - s kiváltképp annak csúcsa, a szobrászat - nem más, mint megmerevedett, kővé vált beszédhang. A schellingi interpretáció így tehát nem a zene életre keltő hatását hangsúlyozza Amphión mítoszában, hanem inkább az építészetet értelmezi a hős zenéjének megkövüléseként. Ha a zene is a képzőművészetek része, úgy - miként erre utal is a szöveg³⁵⁹ - maga is a szó halálba érkezése, tehát az építészetben és a szobrászatban, végső soron, a zenében kezdetét vevő kővé válás további fázisait fedezhetjük fel. Schelling Vitruvius nyomán kifejti, hogy "egy szép épület valójában

355 83. §, PhK 329 (201. o.)

356 A természetfilozófiai kontextusba illeszthető a zene-festészet-plasztika hármasához rendelt egy-, két- illetve háromdimenziójúság is. Érzékeléselméleti síkon pedig a hallás, látás és tapintás hármasával feleltethetőek meg a művészeti ágak. Az utóbbi gondolat szintén Herder Plastik c. művének hatásáról tanúskodik.

357 Ld. 116. §, PhK 421 f. (287. sk. o.)

358 Homérosz: Odüsszeia XI, 260 skk.

359 Ld. 73. §, PhK 312 (184. o.)

nem más, mint valamiféle - szem által - érzékelt zene, harmóniák és harmonikus kapcsolatok olyan koncertje, amelyet nem időbeli, hanem térbeli (szimultán) egymásutánban fogadunk magukba."³⁶⁰ Az építészet pedig, a "látható zene", a püthagoreus örökség nyomán, egyszersmind az univerzum képmásának felel meg.

Tegyük ehhez hozzá, hogy Schelling - akárcsak Hegel - az építészet paradigmatikus formájának a görög templomot tartja.³⁶¹ Ugyanakkor a görög mitológia és a vallási kultusz elkülönítésének újabb példáját láthatjuk abban, hogy - Hegellel ellentétben - a templom esetében nála nem esik szó arról, hogy az az istenség lakhelye és ennek környezete, a szent körzet (temenosz) a rituálék középpontja. Ehelyett azt látjuk, hogy az építészet az abszolútum képmása, nem otthona tehát az istenségnek, hanem maga az istenség, annak egy aspektusában. Mégpedig akként, hogy az organizmust fejezi ki, úgy is, mint az anorganikus ideáját, vagyis látszólagos élettelensége az élő ősképét mutatja fel.³⁶² Ahogy a szobrászat az emberi alak archetípusát ábrázolja, úgy az építészet a növényi organizmusét, láthatóvá téve a világ s az istenek növényszerű arculatát.

Végezetül szenteljük figyelmünket a festészetnek. A természetben megmutatkozó triadikus fokozatoknak - anyag (test), fény, organizmus - a képzőművészetek esetében a zene, festészet, plasztika hármassága felel meg.³⁶³ A festészet tehát a fény, a "természetbe világító idealitás" elve alá rendelődik. "A fény nem más, mint a szépség pozitív pólusa és a természet örök szépségének kiáradása. De a fény csak az éjszaka ellen folytatott harcban válik nyilvánvalóvá és jelenik meg, mely mint minden létezés örök alapja (der ewige Grund alles Daseyns) nem létezik önmagában, habár állandó ellenhatása révén hatalomnak bizonyul."³⁶⁴ Mint látható, Schelling a festészet lényegmeghatározásába bekapcsolja a fénnyel kapcsolatos természetfilozófiai meglátásait. Ezek a meglátások pedig abba a metafizikai alapzatba illeszkednek, melynek kifejeződését a mitológiai istenvilág konstrukciójánál is megfigyelhettük. Az Éj (Nüx, Nacht) és a Fény (Phaosz, Licht) olyan két kozmogóniai princípium, melyek

360 117. §, PhK 423 (289. o.)

361 Ld. Előadások a művészet filozófiájáról (id. kiadás, 275. skk. o.). Hegel esztétikai előadásaiban mindemellett a művészeti ágak eltérő rendszerét találjuk. Schellinggel összevetve pedig már a Fenomenológia is bizonyság arra, hogy Hegel komolyabban számol a görög művészet kultikus-vallási jellegével. (Ld. i. m. 363. skk. o.)

362 Ld. 111. §, PhK 410 (277. o.)

363 Ld. 11. §. Vö. Hennigfeld i. m. S. 74

364 87. §, PhK 369 (239. o.), [A fordításon változtattam - S. D.]

eredete Hésziodoszra, Parmenidészre és az orphikusokra megy vissza. Az olümposzi világ kialakulásánál Schelling - mint láthattuk - az előbbi princípiumot a káosszal és a sorssal asszociálja, míg az utóbbi megfelelőjévé Apollónt teszi meg, akit Hádésszel állított szembe, a sötét alapelv továbbhordozójával. Most ezeknek a gondolatoknak az esztétikai-műfajelméleti következményeivel találkozunk. E konzekvenciák levonásához szerzőnk beépíti a fény s az idea kapcsolatának platóni eredetű elképzelését is. "Az idea (Idee) maga a fény, mégpedig az abszolút fény. A megjelenő fényben ez az idea mint ideális (Ideales), mint fény jelenik meg; de mint relatív fény, mint relatív ideális."³⁶⁵ A festmény tehát a fény s a sötétség harcának terepe, itt az idea mint a realitással szembenálló idealitás jelenhet meg. A rajz, a fény-árnyék és a kolorit három alapviszonya révén a képen a testiség magasabb rendű látszata (der höhere Schein der Körperlichkeit) jön létre, s a halhatatlan a halandóba vétetik fel. A Platóntól most már elváló gondolatmenet azt mondja ki, hogy a festményen a létező a maga isteni idealitásában és örökkévalóságában jelenhet meg, melyet az empirikus lét sohasem mutat fel ilyen tisztán. A magasabb rendű látszat, mely végső soron a fénybe állítottság eredménye, az emberi alak vagy más létező ideájának ábrázolása.³⁶⁶ Winckelmannt követve Schelling megjegyzi, hogy a festőnek az emberi alak esetében nem az érzékileg megjelenőt kell bemutatnia, hanem azt, amiképpen az a természet ideájában létezik.³⁶⁷ Ebből következően a kép pillanatszerűsége - csakúgy, mint az eposz "pillanatfelvételei"

vagy a szobrászatban a kővé váltság - az embert kiemeli az elmúlásból, s a fényben állás révén a megpillanthatóság örök és isteni lehetőségébe helyezi. "Ahogyan az ember élete az ideában egy, valamennyi tette és cselekedete pedig együtt és egyszerre szemléltetik, éppígy kell a festménynek, amennyiben kiragadja tárgyát az időből, azt az abszolútság fokán ábrázolnia, fogalmának és jelentésének végtelenségét teljes egészében a végességen keresztül kell kimerítenie, és a részben az egészet, a részeket pedig ismét az egésznek az egységében kell ábrázolnia."³⁶⁸ A festészetben tehát, ahol a képen a sötét

365 84. §, PhK 335 (207. o.), [A fordításon változtattam - S. D.] A fény szimbolikájához, és általában a festészetet tárgyaló részhez ld. Wilhelm G. Jacobs tanulmányát: Die Malerei in Schellings Philosophie der Kunst (in: http://www.schellingges.mwn.de/jacobs.html).

366 E gondolatmenet alapján azt mondhatjuk, hogy Heidegger - bár más utakon - mégis részben Schelling nyomdokain jár művészetfilozófiájában. Ld. pl. A műalkotás eredete (Európa, Budapest, 1988, 60. skk.

o.)

367 87. §, PhK 353 (224. o.)

368 87. §, PhK 354 (225. o.), [A fordításon változtattam - S. D.]

alapzatból mint háttérből kiemelkednek a fénybe az alakok, ugyanaz a folyamat megy végbe, mint amit a mitológia isteneinél megfigyelhettünk. A képpé válás is az antik istenek létének egy oldalát tárta fel.