I. MÓDSZERTANI KÉRDÉSEK: A RENDSZER ÉS A KIFEJTÉS
3. A transzcendentális és az azonosságfilozófiai rendszer összevetése
mégpedig úgy, ahogyan azok Istenben vannak, tehát ősképszerűen, ámde reálisan ábrázolva, vagyis a képmásban.108
Előttünk áll tehát a művészet általános konstrukciója. Schelling célkitűzése szerint további feladat egyfelől megkonstruálni a reálisan, érzékileg megjelenített ideákat, vagyis az isteneket és világukat, a mitológiát, ez fogja ugyanis képezni a művészet anyagát, másfelől pedig megalkotni a művészet formáinak, vagyis ágainak, nemeinek és fajainak rendszerét. A konkrét mitologémák és művek elemzése ennek során történik.
Mielőtt szemügyre vennénk azt, hogy a rendszer alapzata összefügg-e és miképp a mitológia és művészet tényleges világának a konstrukciójával és a konkrétumok elemzésével, vizsgáljuk meg, hogy e rendszer megalapozása mennyiben tér el a transzcendentálfilozófiai rendszerétől.
potenciák ennek megfelelően itt már nem az öntudat fejlődésének fokai, hanem az abszolútum megjelenési formái. Megváltozik ezáltal az intellektuális szemlélet fogalmának jelentése is, míg korábban az önszemlélet legmagasabb foka volt, most a dolgoknak az abszolútumban való szemléletévé alakult. A művészet esetében ez a szépség ősmintaképének szemléletét jelenti, és ezáltal minden műalkotást az isteni abszolút műalkotás megjelenésének tekint.110 A képzelőerő ennek megfelelően nem annyira az öntudat tevékenységének reflexióját, szemléletét jelenti, mely a produktumban objektiválódik, hanem az isteni alkotó tevékenység - az idealitást az individuáció ereje révén a realitásba átültető teremtés - újra megjelenítését. Így a művet alkotó zseni helyzete is megváltozik az új rendszerben. Továbbra is szerepet kap benne, de nem emeli ki már annyira a személyét, hiszen a szubjektivitás helyett az abszolútum lett a kiindulási pont. Schelling ennek megfelelően most a zsenit Isten felől definiálja:
"A műalkotás avagy az egyes valóságos dolog létrehozója, mely által az abszolútum az ideális világban reálisan objektívvé válik, az ember örök fogalma avagy ideája Istenben, mely magával a lélekkel egy és vele egybekötött."111 "Az embernek ezen örök fogalma Istenben - mint alkotásainak közvetlen okában - az, amit zseninek nevezünk, mintegy géniusznak, az emberben lakozó isteninek."112 E meghatározás által a művészet értelmezésében a mű emberi, tehát közvetett alkotójáról áttevődött a hangsúly a közvetlenre, vagyis Istenre.
Az eddigiek során jelzett változások összefüggnek a művészet értékelésével általában. Mint a két írás néhány pontjának vázlatos áttekintéséből kiderült, közös bennük a művészet és a szépség kiemelt helyen való tárgyalása, s ez jellemző Schelling e korszakának írásaira. A filozófia rendszerének további kifejtései abszolútumtana és potenciákról szóló elmélete szintén a műalkotás tanával teljesedik ki. Az 5. § végén ábrázolja a reális és az ideális világban megvalósuló egységeket. Az előbbi a végtelen felvétele a végesbe, azaz a lényeg beleképződése a formába, az utóbbi a véges felvétele a végtelenbe, azaz a forma beleképződése a lényegbe. A reális világ harmadik potenciafoka az organizmus, itt megvalósul a két egység egybeképződése a reálisban.
Mindez a reflektáló észben válik nyilvánvalóvá. Az ideális világ harmadik potenciafoka
110 Spinoza hatása itt is - mint a rendszer egészében - érezhető. Az egyes dolognak az abszolútumban való szemlélete megfeleltethető a spinozai scientia intuitiva fogalmával.
111 62. §
112 63. § [A fordítást mindkét paragrafus esetében módosítottam - S. D.]
a művészet. Így ír erről: "Mindkét egység abszolút egybeképződése az ideálisban - úgy, hogy az anyag egészen formává lesz, a forma egészen anyaggá - a műalkotás; és az az abszolútumban rejtőző titok, amely minden realitás gyökere, itt a reflektált világban képzelőerőként maga lép elő, a legmagasabb potencián, Isten és a természet legmagasabb rendű egyesülésében. […] Az univerzum az abszolútumban a legtökéletesebb organikus lényként és a legtökéletesebb műalkotásként van megalkotva:
az ész számára - mely az univerzumot az abszolútumban ismeri meg - az abszolút igazságban, a képzelőerő számára - mely azt benne ábrázolja - az abszolút szépségben."113 Mint látható, e szövegben az ész és a képzelőerő, az igazság és a szépség már egy szintre helyeződik, s a Rendszerhez képest való elmozdulás a Művészetfilozófiában mondottakat vetíti előre. Kiegészíthetjük ezt azzal, hogy ez utóbbiban már az igazságnak, a jóságnak és a szépségnek egységéről van szó a filozófia magasabb rendű igazságában.
Mindezzel egybevethetőek a Bruno című dialógus megfogalmazásai is. A beszélgetés elején Anselmo - Platón Phaidroszának kommentálása után – ezt a következtetést vonja le: "... a műalkotás egyedül igazsága által lehet szép, mert nem hiszem, hogy igazságon valami csekélyebbet vagy hitványabbat értettél volna, mint a dolgok intellektuális ősképeit (die intellektualen Urbilder der Dinge). […] kimutatván a legmagasabb rendű egységet a szépség és az igazság között, egyben a filozófia és a poézis egységéről is megbizonyosodtunk".114 Bruno később pedig így értekezik erről a viszonyról: " ... a filozófiának csak a dolgok örök fogalmaival kell foglalkoznia, így a filozófia egyedüli tárgya a minden eszmék eszméje (die Idee aller Ideen) lesz, ez pedig nem más, mint az, ami kifejezi, hogy a különböző elválaszthatatlan az egytől, a szemlélet pedig a gondolkodástól. Ennek az egységnek a természete nem más, mint magának a szépségnek és az igazságnak a természete. Mert szép az, amiben - miként az istenek alakjában - abszolút módon egy az általános és a különös, a nem és az individuum."115 Bruno szavai és a Platón-szöveghely116 kommentárja abból a
113 I. m. S. 167. Knittermeyer utal (i. m. S. 321 f.) a gondolat újplatonikus előzményeire Plótinosznál (ld.
pl. A szépről /Enn. I. 6./, Az értelmi szépségről /Enn. V. 8./).
114 I. m. S. 122 f. (19. skk. o.)
115 I. m. S. 139 (45. sk. o.)
116 Phaidrosz 250 e - 251 a
szempontból is fontosak, hogy a szépséget összekapcsolják az antik istenek alakjával, s ebben a Művészetfilozófiával mutatnak rokonságot.
Még egy pontot tisztáznunk kell, mégpedig a művészet és a filozófia megváltozott viszonyát. A Rendszerben a művészet volt a csúcspont, az abszolútum igazi szemléleti formája, s a filozófiának is őt kellett követnie. Az azonosságrendszerben a viszony megváltozik, a filozófia a művészet mellé lép, illetve bizonyos tekintetben elsőbbségre tesz szert vele szemben.117 A Művészetfilozófiában ugyanis a művészet már csak egyik ábrázolásformája az abszolútumnak, vagyis érdekes módon Schelling éppen a művészet elmélyültebb filozófiai tárgyalásában adja fel a művészet abszolút kitüntetettségének gondolatát.118 A filozófia felértékelődése pedig, mint láttuk, azt jelenti, hogy benne tudomány, erkölcs, vallás és művészet egységet alkotnak, vagyis szerepe hasonlóvá vált a transzcendentális rendszerben említett egyetemes poézis szerepével.119 Az ahhoz való visszatérés feltétele ott az új mitológia létrejötte volt. Mivel itt, a Művészetfilozófiában a filozófiának a poézisbe való visszaolvadásának gondolata eltűnik, ezért természetesen az új mitológia szerepe is átértékelődik. Minderre a hatodik fejezetben visszatérünk.
A zseni fogalmának megváltozása maga után vonja egyrészt a művészbe és a tényleges művészetbe vetett hit bizonyos mérvű csökkenését. Másrészt pedig, ezek tevékenységét tulajdonképpen most már csak a filozófia értheti meg, illetve irányíthatja az ősforráshoz.120 Az Előadások az akadémiai stúdium módszeréről így szól erről: A művészet, "bár maga is teljesen abszolút, bár a realitásnak és az idealitásnak a tökéletes eggyéképződése, mégis úgy viszonyul a filozófiához, mint a realitás az idealitáshoz. [...]
Ez az oka annak, hogy a művészet belső világába tudományosan semmiféle értelem nem hatolhat mélyebben, mint a filozófia értelme, sőt, a filozófus a művészet lényegében tisztábban képes látni, mint maga a művész. Amennyiben az ideális mindig a reális magasabb rendű reflexiója, annyiban a filozófusban szükségszerűen egy még magasabb
117 Bár, mint arra Peter Szondi utal, Schellingnél nincs szó a filozófia olyan mérvű előnyben részesítéséről, mint Hegelnél. Ld. Szondi i. m. S. 222
118 Vö. Bacsó Béla: A művészet és a lét gondolása. Schelling művészetfilozófiájáról (in: Határpontok, T-Twins - Lukács Archívum, Budapest, 1994, 44. o.) Ld. még ehhez Ernst Behler: Natur und Kunst in der frühromantischen Theorie des Schönen (in: Athenäum - Jahrbuch für Romantik 1992, Ferdinand Schöning, Paderborn - München - Wien - Zürich, S. 26 f.)
119 Vö. Vorlesungen über die Methode des akademischen Studiums id. kiadás S. 301 f. (858. o.)
120 Ld. PhK 188 f. (68. sk. o.)
rendű ideális reflexiója van meg annak, ami a művészben reális."121 Természetesen mindez nem jelenti az igazi művészet leértékelődését, mely mintaképe és képmása egyszerre a filozófiának.