A babyloni fogság óta vándorlásaik során a zsidók általában felvették a kör-nyező népek nyelvét. így alakultak ki az általuk addig beszélt nyelvből és a fel-vett új nyelvből – nyelvi keveredés, fúzió során – a speciálisan zsidó nyelvek vagy szociolektusok, mint például az arámi, a görög (jevani), a judeo-latin, a judeo-francia (carfati), a judeo-arab (judezmo), a ladino (judeo-spanyol), a 19–20. század fordulóján magyar környezetben a jidlizés, vagy ma Ameriká-ban a Yinglish vagy Yeshivish. A jiddis is így alakult ki a 10–13. század körül Speier-Worms-Mainz (héber akronímiával: a Sum-városok), vagy kicsit kele-tebbre, regensburg környékén. A jiddis tehát eredetileg a kortárs helyi német, középfelnémet dialektus zsidó változata volt: ez a középfelnémet dialektus és a zsidók által addig használt nyelvek (a héber-arámi és kora újlatin nyelvek, kü-lönösen az ófrancia) fúziója során alakult ki. A többi zsidó nyelvvel ellentétben a jiddis túlélte a zsidók további vándorlásait, és a zsidók beszélt nyelve maradt később, más nyelvterületeken is. Kelet-Európában, szláv nyelvterületeken a szláv elem is belépett a nyelvi fúzióba, és így alakult ki a jiddis két fő dialektusa:
a nyugati és a keleti jiddis. A 15–16. századra Európa jelentős részén a jiddis lett a zsidóság általános beszélt nyelve, és ez a helyzet csak a 19. században, az emancipáció és az asszimiláció hatására kezdett megváltozni.
A 19. század előtti, hagyományos askenázi zsidó társadalomra a diglosszia volt jellemző. A szociolingvisztikai szakirodalom azt a nyelvi helyzetet nevezi di-glossziá nak, amikor egy közösségnek két egymástól funkcionálisan elkülönülő belső nyelve van, gyakran különböző eszmei értékkel. Ez általában abból adódik, hogy a nyelvközösségnek nagy tekintéllyel rendelkező irodalma van a beszélt nyelvvel nem azonos nyelven, amely irodalom teljes egészében csak egy szűk szellemi elit számára hozzáférhető. Míg a középkori, reneszánsz Európában a he-lyi nyelvekkel szemben a latin volt ez a tekintélyes nyelv, az askenázi zsidóság esetében a jiddis volt a mindennapi beszélt nyelv, és az úgynevezett losn kojdes [szent nyelv] pedig a különleges becsben tartott irodalom nyelve. Maga a losn kojdes kifejezés valójában nem egy, hanem két nyelvet takar: a hébert és az arámit – bár a gyakorlati életben nem nagyon tettek közöttük különbséget. nem
116 KOmOróczY szOnJA ráHel
csak a vallási irodalom és a tradicionális szövegközpontú tanulás tárgya és nyelve volt a losn kojdes, hanem általában az írásbeliségé is. ráadásul, mint azt már a neve is mutatja, a két nyelv és az irodalom szentnek számított. A losn kojdes a vallási szentség mellett a tanultság és a tudományok nyelve és jelképe, egyben státusszimbólum is lett. A jiddis ezzel szemben a szóbeliség, a mindenna-pi élet nyelve volt. és – ahogy diglosszia-helyzetben jellemző – a beszélt nyelv a társadalom minden rétegében alacsony presztízzsel bírt. A jiddis az askenázi közösségben is hagyományosan a tudatlanság, tanulatlanság jelképe lett, megve-tették és lenézték.
A 19. században ez a helyzet megváltozott. nyugat-európában a felvilágoso-dással, az emancipációval és az asszimilációval egy időben nyelvi asszimiláció volt jellemző: a zsidó társadalom minden rétege a jiddis helyett egyre inkább a környezet nyelvét, a németet használta beszélt nyelvként, és ennek hatására né-met nyelvterületeken a jiddis a század második felére gyakorlatilag kihalt. Kelet-európában ezzel szemben a jiddis nyelv és kultúra virágzásnak indult, a vallásos és a szekuláris világban egyaránt. A r. izrael Baal sem tov (ca. 1700–1760) által alapított, egyre erősödő haszid mozgalom például egyik fontos célkitűzésé-nek azt tekintette, hogy megszólítsa az egyszerű emberek tömegeit is. Encélkitűzésé-nek érde-kében pedig addig szokatlan – a szent nyelvnek fenntartott – területeken is hasz-nálták a jiddist: míg korábban az imák nyelve a héber volt, és jiddis fordításokat csupán a szent szövegek pontosabb megértése céljából használtak, a haszidizmus spontán, jiddis imára ösztökélte híveit; saját tanításaikat és tanmeséiket nem csak jiddisül mondták el, hanem jiddisül is jelentették meg stb. A jiddis nyelv haszná-lata ezzel egyre több helyzetben és műfajban vált általuk elfogadottá.
magyarországon pedig – a jiddis nyelv, illetve a zsidó kultúra szempontjából kelet és nyugat határán – különleges helyzet alakult ki a 19. század második fe-lére. Az orthodoxia vezetői közelről láthatták a társadalmi, vallási és nyelvi vál-tozásokat nyugat-európában és Kelet-európában egyaránt, és levonták a maguk következtetéseit.1 A nyugat-európai példát ők úgy értelmezték, hogy a nyelvi asz-szimilációnak egyértelmű és közvetlen következménye lesz a kulturális és vallási asszimiláció – még az orthodox, vallásos közegben is. galíciában és Kelet-euró-pában ezzel szemben továbbra is a jiddis volt a zsidóság beszélt nyelve, miköz-ben a zsidó társadalom jelentős része vallásos maradt, és a haszidizmus is egyre több követőre talált. Ezen fejleményekben egyes magyarországi orthodox rabbik jelentős szerepet tulajdonítottak a beszélt nyelvnek, és ezért minden eszközzel harcba szálltak a jiddis védelméért: a héber és az arámi mellett szinte szent nyelvvé tették azt is, és kötelezővé tették annak megőrzését és ápolását is.
11 A magyarországi ultra-orthodoxia kialakulásáról részletesebben lásd nathaniel Katzburg 1964;
Max Weinreich 1973: vol. 3: 303–310. Michael K. Silber 1992; Michael K. Silber (szerk.) 1992; Dovid Katz 1997; Jacob Katz 1998; Nathaniel Katzburg 1999; stb.
TUDATOS NYELVI DISSZIMILáCIÓ... 117 A vallási reform és az asszimiláció elleni legbefolyásosabb harcos r. mose szofer (schreiber mózes, 1762–1839) pozsonyi rabbi volt, akit az utókor posz-tumusz könyvének címe alapján leginkább a Hatam szoferként ismer.2 Frankfurt am Mainban született, ahol a hírhedten szigorú r. Pinhas Horowitz (1730–1805) és r. Nathan Adler (1741–1800) tanítványa volt. Amikor Adlernek konfliktusai miatt el kellett hagynia a várost 1781-ben, Hatam szofer is követte morvaország-ba. Egy ideig Prossnitzban (Prostějov) élt, majd 1794-től Dresnitzben (Strážnice), 1798-tól pedig nagymartonban (mattersdorf / mattersburg) volt rabbi. mindkét helyen harcolva a reform tendenciák és minden változás ellen. Végül 1806-ban kinevezték pozsonyi rabbinak, ahol haláláig, több mint harminc évig szolgált.
Ebben az időben Pozsony volt a legfontosabb zsidó központ Magyarországon.
A 18. században r. mose Harif (lwuw / lemberger, 1706–1757) és r. meir Barbi (Halberstadt, ca. 1725/29–1789) által alapított pozsonyi jesivát a Hatam szofer tovább bővítette, és a kor legbefolyásosabb jesivájává tette – nem csak Magyar országon, hanem egész európában. A vallási reform és a modernizáció elleni küzdelem új fellegvárába áramlottak a diákok az egész országból: egyetlen generáción belül nem volt a környéken olyan orthodox rabbi, aki ne tanult volna több-kevesebb ideig a Hatam szofer jesivájában. nem csak a diákok áramlottak a Hatam szoferhez, ha-nem a környék rabbijai is gyakran fordultak hozzá aktuális kérdéseikkel.3 A Hatam Szofer válaszai, döntvényei és a zsidó törvényekről, zsidó életről és politikáról meg-fogalmazott véleménye pedig meghatározó szerepet játszott a későbbi haredi [ultra-orthodox, szó szerint ‛(Isten előtt) reszkető’] zsidóság kialakulásában.
A Hatam szofer döntései mögött a legfontosabb alapelv az volt, miszerint az embernek „falat kell építenie a törvények köré”. ez a misnai alapelv4 eredetileg arra szolgált, hogy egy-egy törvény félreértését vagy véletlen megszegését elkerü-lendő, különös szigorral tágítsák annak értelmét. A Hatam Szofer azonban ezt a fa-lat nem csak egy adott törvény, hanem az egész zsidóság védelmére használta. Úgy gondolta, hogy a fal megerősítésével sikeresen megóvhatja a zsidóságot a kül világ befolyásaitól, a reformtól és a változásoktól. Ennek megfelelően döntvényei ben gyakran ismételt utasítása tiltja az újítást, reformot és változtatást:
minden újítás tilos a tóra alapján! ne újítson az ember, hagyjon mindent úgy, ahogy azt a korábbi rabbik felállították.5
ez alapján a Hatam szofer elítélte és ellenezte a modernizáció és az asszimiláció minden jelét, még az emancipációs törekvéseket is. Meggyőződése volt, hogy
12 Jacob Katz 1998
13 moshe Künstlicher 1993.
14 misna „Avot” 1:1.
15 Sut Hatam Szofer, „even ha-ezer” 2:29. lásd még Sut Hatam Szofer, „Orah Haim” 28:148, 181,
„Jore Dea” 19, etc.
118 KOmOróczY szOnJA ráHel
a zsinagógai reformok, a vallási újítások vagy akár olyan apró változások is, mint mondjuk egy név írásmódjának megváltoztatása, idővel lerombolják a falat a zsi-dóság és a környező világ között.
A nyelvhasználattal kapcsolatos egyik legfontosabb véleményét is erre az elvre alapozta a Hatam szofer. r. schwab löw (1794–1857) pesti rabbi és bet dinje [rabbinikus bíróság] szerinte helytelenül írta Pest városának nevét egy getben [váló-levél], amitől az akár érvénytelenné is válhatott; ráadá sul a latin orthog ráfiá nak megfelelő módon írták a város nevét, ami újítás volt a be vett szokáshoz képest.
A Hatam szofer felháborodott levélben fordult hozzájuk:
Ismét meglepődtem a magukfajta nagy bölcseken. Hiszen miközben az irat-ban magáirat-ban [ti. a getben] az áll, hogy „Peszt, amelyet Pestnek hívnak”, és a város latin neve, „Pesth”, meg sincs említve – ahogy azt a Tuv gittin c. könyv [Tiv gittin (Żółkiew, 1814), r. Cvi Hirs Heller (Harif, 1776–1834) válási törvényeket tartalmazó összefoglaló műve] is írja, ld. ott – miért kell ma-guknak, nagytiszteletű rabbiknak a tanúk aláírásánál a get végén azt írniuk, hogy „aláírva, stb. Pesth szent községében”? Még a végén azt gondolják, hogy más városról van szó, és ott írták alá a bet din előtt, pedig [a szövegben]
fentebb az áll, hogy „Peszten” írták alá.
Én magam pedig egyáltalán nem értem, miért kell maguknak a város latin nevét használni az aláíráshoz még a civil szerződéseken vagy a hekhsereken [kóserságot bizonyító pecsét] sem, ami apáinknak és a korábbi rabbiknak eszébe sem jutott tiszteletreméltó személyük előtt. Véleményem szerint a ko-rábbi generációk tagjai is tökéletesen tudtak a nem-zsidókkal a nem-zsidó nyelven beszélni, azonban szándékosan megrontották a nyelveket a tizen-nyolc szigorító intézkedést követve, amelyeket a jeruzsálemi talmud ír le a „Sabbat” traktátus első fejezetében, a bécsi kiadás szerint a 6. lap első olda-lán – „és a nyelvüket...”, ld. ott –, de erről nem beszélünk hosszasan, nagy bűneink miatt.6
A latin használata ellen nem csak azért emelt szót a Hatam szofer, mert az el-tért a megszokottól és hagyományostól, hanem azért is, mert a rabbik nem-zsidó nyelvet használtak az adott rituális kontextusban. A Hatam szofer által hivatko-zott jeruzsálemi talmudi történet szerint az első században Babylóniában Sammaj hírhedten szigorú diákjai tizennyolc szigorító intézkedést vezettek be, hogy meg-óvják a zsidókat az asszimilációtól. így többek között eltiltották őket a nem-zsidó nőktől, sajttól, bortól, ruháktól, kenyértől, olajtól és nyelvektől is.7 A zsidó ha-gyományban Hillel és Sammaj örökös vitái a talmudi idők óta az engedékeny és
16 Sut Hatam Szofer, „even ha-ezer” 2:11.
17 Jeruzsálemi talmud, „sabbat” 9b.
TUDATOS NYELVI DISSZIMILáCIÓ... 119 a szigorú álláspont vitájának paradigmái. Hagyományosan a halakha [zsidó jog]
Hillel álláspontját követi. A Hatam szofer itt tehát szokatlan módon egy egyéb-ként érdektelen intézkedést emel törvénnyé, és ráadásul a Jeruzsálemi talmudot más halakhikus és rabbinikus forrásokkal egyenértékűként kezeli – ami szintén a hagyomány egyfajta megújítása.
Azáltal, hogy a Hatam Szofer általános érvényű szabályként kezeli a Jeru-zsálemi talmud ezen történetét, ellentmondásba került a történelmi valósággal – hiszen a rabbik, akiknek felháborodott levelét címezte, saját közössége, saját maga és az askenázi zsidóság egésze is évszázadokon keresztül egy eredetileg nem-zsidó nyelvet használtak mindennapi beszélt nyelvként. ezt az ellentmon-dást ő úgy oldja föl, hogy azt állítja, a korábbi generációk rabbijai felvehették volna a helyi nem-zsidó nyelvet (ti. a németet), ha akarták volna, de nem akarták, hanem – a sammaj diákjai által bevezetett tilalmak miatt – azt inkább szándéko-san megváltoztatták, és zsidó nyelvet csináltak belőle (ti. a jiddist). Ezzel a logi-kai csavarral a Hatam szofer gyakorlatilag épp a jiddis használatát alkalmazta bizonyítékként arra, hogy a nem-zsidó nyelvek használatának tilalma mindig is érvényben volt a zsidó társadalomban.
mint annak idején sammaj diákjai, a Hatam szofer is tartott attól, hogy a nem-zsidó nyelvek ismerete és széles körű használata rést üthet a nem-nem-zsidó kultúra számára azon a bizonyos falon. szerinte ha a rabbik és a szellemi elit nem-zsidó nyelvet használnak, különösen vallási kontextusban, azzal rossz példát mutatnak a közösségnek, és legitimizálják azt. ezért fordult felháborodott levéllel a pes-ti bet dinhez. A nem-zsidó nyelvek használatát tehát kifejezetten azért pes-tiltotta, hogy hátráltassa a nyelvi és kulturális asszimilációt. ezzel a tiltással párhuzamo-san pedig egyenesen támogatta a zsidó nyelvek használatát azáltal, hogy a zsi-dó nyelvek kialakulását történelmi precedensként állította be. A nyelvhasználat szerinte fontos eleme annak a falnak, amely a zsidóságot az asszimilációtól és az akkulturációtól hivatott megóvni. A nyelvi asszimilációval kapcsolatos vélemé-nyét ennek megfelelően munkássága során más alkalommal is hangoztatta.
Amikor például az ideális rabbi képességeiről értekezett, azt hangsúlyozta, hogy zsidó közösség ne alkalmazzon olyan személyt, aki nem-zsidó nyelveket használ, mert szerinte az egyenértékű eretnek könyvek olvasásával és írásával, és így áttételesen a bálványimádással is:
A községetek, vagy más hasonló község bölcsei közül legyen, és rabbinak neveztessék, aki isten útján vezeti isten népét, és ne legyen – isten ments – azok közül való, akik eretnek könyveket írnak, a rabbinikus hagyományokon kívül álló könyveket olvasnak, vagy nem-zsidó nyelvet használnak, mert az
120 KOmOróczY szOnJA ráHel
ilyenek szájából tilos tórát tanulni, olyannak számítanak ugyanis, mint aki idegen tüzet állít az Örökkévaló Szentélyébe.8
Végrendeletében – amely egyfajta erkölcsi útmutató az eljövendő generációknak, és amely számos alkalommal jelent meg héberül és jiddisül is9 – szintén foglalko-zik a nyelvi asszimiláció kérdésével. Az ott található rendelkezése, hogy követői ne változtassák meg nevüket, nyelvüket és öltözetüket a nem-zsidó szokáshoz hasonlóra, egyik legbefolyásosabb és leggyakrabban idézett tanítása lett:
óvakodjatok attól, hogy megváltoztassátok neveteket, nyelveteket, öltözete-teket a nem-zsidó szokáshoz hasonlóra, isten ments!10
Bár a fenti idézetek alapján egyértelmű a Hatam Szofer véleménye a nyelvhasz-nálatról és a nyelvi asszimilációról, ő maga soha nem említette a nem-zsidó nyel-vek használatát vitathatatlan törvényként, és nem beszélt soha kifejezetten a jid-disről sem. Ezen rendelkezéseit tehát lehet úgy értelmezni, hogy azok a héberre, az arámira, a jiddisre vonatkozzanak, vagy bármi más zsidók által használt nyelv-re, amíg az különbözik a helyi beszélt nyelvtől. Tanításának a lényege tehát az, hogy mindenképpen kifejezetten zsidó nyelvet kell használni beszélt nyelvként is, és a történelem során mindig is létezett ilyen nyelv.
Életrajzát és korának körülményeit nézve a Hatam szofer ennél nem is fogal-mazhatott volna pontosabban. Amikor ő született, Frankfurtban már valószínűleg nem jiddis volt a zsidóság beszélt nyelve, és ő maga is biztosan tudott németül kisgyermekkora óta. Még ha szigorúan vallásos közegben nőtt is fel, amelyet kevésbé érintett a nyelvi asszimiláció, és ha saját maga külön erőfeszítéseket tett is arra vonatkozóan, hogy a német nyelv ne legyen hatással saját beszélt nyel-vére, az már szinte biztosan nem jiddis, hanem legjobb esetben is judeo-német volt. Ahogy keletebbre költözött, úgy az általa beszélt nyelv minden bizonnyal egyre jobban németnek, vagy legalábbis németesnek tűnt – Morvaországban és Pozsonyban ugyanis a nyelvi asszimiláció még nem volt olyan előrehaladott akkoriban, mint Frankfurtban. Az ottani zsidóság számára tehát egyértelmű lehe-tett a különbség a rabbi által beszélt nyelv és saját nyelvük között. És a Hatam szofer által beszélt nyelv különösen németes lehetett a kelet-magyarországi területekről érkező – eleve más, a némettől távolabb álló jiddis dialektust be-szélő – diákjai számára.
mivel a fenti idézetek egyike sem tartalmaz konkrét utasítást a nyelvhaszná-lattal kapcsolatosan, a Hatam Szofer követői különféle módon viszonyulhattak
18 Sut Hatam Szofer, „Hosen mispat” 197.
09 A végrendelet különféle kiadásainak bibliográfiájához l. Meir Hildesheimer 2001.
10 Akiva Joszef schlesinger: Szefer lev ha-ivri, 2 vols. schlesinger, Jeruzsálem, 1990, vol. 1: 62-71..
TUDATOS NYELVI DISSZIMILáCIÓ... 121 mesterük tanításához.11 Diákjainak egy része – többek között saját fia és utóda a pozsonyi rabbiszéken, r. Abraham samuel Benjamin szofer (a Ketav szofer, 1815–1871) – így könnyen elsiklott a mester tanításainak ezen aspektusa fölött.
Az ő értelmezésükben ezek a szöveghelyek nem kifejezetten a jiddisre vonatkoz-nak, és ennek megfelelően engedélyezték az éppen aktuális zsidók által beszélt nyelv használatát még a zsinagógában is, és így elnézték, hogy idővel közös-ségeikben is egyre inkább a judeo-német, a német vagy akár a magyar lett a be-szélt nyelv.
A Hatam Szofer híveinek másik része – és közülük is elsősorban r. Hillel Lichtenstein és r. Akiva Joszef Schlesinger – számára azonban egyértelmű volt, hogy ezek a szöveghelyek kifejezetten a jiddisre vonatkoznak. Ők szó szerint értelmezték a fenti idézeteket, és ennek megfelelően nagy hangsúlyt helyeztek a nyelvi asszimiláció kérdésére, és különös szigorral, a legszélsőségesebb módon próbálták a Hatam szofer ezen döntvényeit érvényre juttatni. ez utóbbi olvasat-ban a Hatam Szofer volt az első rabbi, aki vallásos, ideológiai hátteret biztosított a jiddis használatára és megőrzésére.
r. Hillel Lichtenstein (1815–1891) Vágvecsén (Veča, Szlovákia) született.12 A Hatam Szofer jesivájában tanult Pozsonyban, majd Galántán, Margittán, Kolozs -várott, Szikszón és végül 1867-től haláláig Kolomeában (Kołomyja / Kolomiya) volt rabbi. Hírhedten szigorú rabbi volt, rendszeresen került konfliktusba is véle-ménye miatt. Beszédeiben és írásaiban teljes odaadással küzdött az asszimiláció és a reform minden jele, valamint az ezt elfogadó, elnéző, elfogadó orthodox rabbik ellen. ezért például vehemensen támadta a zsinagógai építészeti reformokat, így például a bima [tóraolvasáshoz használt emelvény] áthelyezését, az alacsonyabb mehica [válaszfal a zsinagógában a női és a férfi rész között] állítását, vagy a zsi-nagógai kórus bevezetését. Sőt tiltotta az ilyen újításokat elfogadó zsinagógában imádkozó sakterek [rituális vágó] által vágott hús fogyasztását, szoferek [írnok]
által írt tóra-tekercs, tfilin [imaszíj] és mezüze használatát, vagy az ilyen rabbik döntéseinek elfogadását is.
Hillel lichtensteinnek érdemi szerepe volt a híres 1865-ös nagymihályi rabbi-gyűlés megszervezésében, és az ott elfogadott Pszak bet din [Bírósági döntés]
megfogalmazásában, majd későbbi terjesztésében.13 A nagymihályi rabbigyűlés által elfogadott tíz pont fontos stádium volt a magyar zsidóság szakadásához ve-zető úton. Ezek közül az első és legfontosabb pont a nem-zsidó nyelvek
hasz-11 A Hatam Szofer ezen intézkedésének különféle értelmezéseiről lásd pl. Michael K. Silber 1987;
uő 1992; Jacob Katz 1998.
12 életéről és munkásságáról lásd a tanítványai és követői által írt műveket, pl. Cvi Hirsch Heller:
Szefer bet Hillel. Bleier & Kohn, munkács, 1890; Haim Jakob lichtenstein: Toldot ve-zikhronot.
meir leib Hirsch, szatmárnémeti, 1931. lásd még Yitshak Yosef cohen 1989: 142–143; Jacob Katz 1998: 56–69.
13 nathaniel Katzburg 1980; Jacob Katz: 1998: 77–85.
122 KOmOróczY szOnJA ráHel
nálatát tiltja. A Hatam Szofer tanításain túlmenően azt is megtiltja, hogy vallá-sos zsidók olyan zsinagógában imádkozzanak, ahol nem-zsidó nyelven hangzik a prédikáció, vagy akár csak betegyék a lábukat oda:
tilos zsinagógai beszédet tartani a népek nyelvén, és tilos a népek nyelvén mondott beszédet hallgatni, ennek következtében minden zsidó, aki azt hall-ja, hogy a rabbi, vagy bárki más nem-zsidó nyelven mond beszédet, köteles elhagyni a zsinagógát és kimenni. A szónoknak a zsidó nyelven kell prédi-kálnia, amelyet ebben az országban a kóser zsidók beszélnek.14
ismét érdekes megvizsgálni a nyelvi helyzetet, amelyben Hillel lichtenstein ezt a törvényt megfogalmazta és orthodox kollégáival elfogadtatta. Az 1860-as évek-ben már a német volt a zsidóság elterjedt beszélt nyelve a Felvidék legnagyobb részén, de Pozsonyban és a többi nagyobb városban mindenképp. A zsidó társa-dalom alacsonyabb, tanulatlan rétegei mutattak egyedül némi nyelvi konzervati-vizmust, visszamaradottságot. De ők sem jiddisül beszéltek már, bár akkor még inkább a judeo-német volt elterjedt a körükben, és nem a német. Az ő számukra a budai egyetemi nyomda és a pozsonyi héber nyomdák tucatszám adtak ki apró judeo-német lektűröket a 19. század második felében. Ahogy a Hatam Szofer egy generációval korábban – talán ösztönösen követve mestere példáját –, Hillel Lichtenstein is egyre keletebbre költözött élete során: Pozsonyból Szikszóra, majd végül Galíciába. így menekült ő maga a nyugat felől terjedő modernizáció és a nyelvi asszimiláció elől. Csak ilyen háttérrel, és csak Nagymihályon vagy annak környékén lehetett ilyen döntést hozni és azt keresztülvinni.
ismét érdekes megvizsgálni a nyelvi helyzetet, amelyben Hillel lichtenstein ezt a törvényt megfogalmazta és orthodox kollégáival elfogadtatta. Az 1860-as évek-ben már a német volt a zsidóság elterjedt beszélt nyelve a Felvidék legnagyobb részén, de Pozsonyban és a többi nagyobb városban mindenképp. A zsidó társa-dalom alacsonyabb, tanulatlan rétegei mutattak egyedül némi nyelvi konzervati-vizmust, visszamaradottságot. De ők sem jiddisül beszéltek már, bár akkor még inkább a judeo-német volt elterjedt a körükben, és nem a német. Az ő számukra a budai egyetemi nyomda és a pozsonyi héber nyomdák tucatszám adtak ki apró judeo-német lektűröket a 19. század második felében. Ahogy a Hatam Szofer egy generációval korábban – talán ösztönösen követve mestere példáját –, Hillel Lichtenstein is egyre keletebbre költözött élete során: Pozsonyból Szikszóra, majd végül Galíciába. így menekült ő maga a nyugat felől terjedő modernizáció és a nyelvi asszimiláció elől. Csak ilyen háttérrel, és csak Nagymihályon vagy annak környékén lehetett ilyen döntést hozni és azt keresztülvinni.