értelmezésében
1napjaink társadalomtudományi törekvéseinek mindenütt jellegzetes és fontos té-mája a diszciplináris státusz újragondolása, ami, mint a modern szociokulturális antropológia esetében is, komplex feladat: párhuzamosan megvalósítandó több részprogramot ölel fel. általában az 1980-as évek második felében induló és súlyos következményekkel járó kritikai fordulat az antropológiában a tudásterület fene-kestől történő felforgatását eredményezte: az elméletek, a terminológia és a mód-szertan újragondolását hozta. Leegyszerűsítve, az elmúlt két évtizedben a kritikai reflexió tétje az antropológia tudományként való új alapokra helyezésében öltött testet. Komolyan kérdésessé vált ugyanis, hogy a modern szociokulturális ant-ropológia felfogható-e egyáltalán tudományként, avagy, ahogy ez egyes értel-mezési javaslatokban megfogalmazódott, az antropológia inkább aspektusjellegű – olykor szubjektív és esetleges – viszonyulás társadalmi jelenségekhez. ennek az írásnak nem feladata a kritikai fordulat kibontakozásának és az ezt övező vi-táknak az értelmezése. Ugyanakkor látni kell, hogy témánk, a szociokulturális hasonulási folyamatok vizsgálatára használt terminológia tisztázása, a fogalmak műveleti értékét célzó elemzés csak a kritikai diskurzus keretei között nyeri el értelmét.2 Pontosabban, ezek közül is kiemelkedik az asszimiláció-terminus tár-sadalomtudományi létjogosultságának és alkalmasságának értékelése, ami
azon-11 A konferencia-előadás ezen változata az elhangzott szöveghez képest olyan, a lábjegyzetekben olvasható kiegészítéseket tartalmaz, melyek Kiss tamás A makroperspektíva védelmében cím-mel ugyanebben a kötetben található dolgozatában megfogalmazott észrevételeire vonatkoznak.
Tanulmányom véglegesítése előtt ugyanis megismerhettem Kiss Tamás konferencia-előadásá-nak írott változatát.
12 A szociokulturális hasonulási folyamat terminusértékű összetétel, amely általános értelemben foglalja össze a társadalmi életközösségek érintkezésével az egyén- és/vagy csoportszinten le-játszódó változásfolyamatoknak azon típusait, ahol az érintkezés következményeként a felek szociokulturális sajátosságai megváltoznak. ebben az értelemben az asszimiláció, adaptáció, akkomodáció, hibriditás, integráció, emancipáció – hogy csak a társadalomtudományi gyakorlat-ban elterjedt fontosabb terminusokat említsük – a szociokulturális hasonulásfolyamatot külön-böző mélységben és eltérő értelemtartalommal kezelő fogalmak.
20 Biczó gáBOr
ban csak a rivális, ám éppen a kritikai fordulat következményeként divatossá vált terminusokkal történő összevetés részeként valósítható meg.
A dolgozat három nagyobb gondolati egységből áll, és a részek egy-egy meg-alapozó értékű és egymásból következő kérdésre kidolgozott válaszokként is fel-foghatóak.
Először is, kérdés, hogy miért vált a kortárs antropológia, de általában a társa-dalomtudományok egyik központi témájává a szociokulturális hasonulás folya-matviszonyainak vizsgálata?
Másodszor: miért tűnik létjogosultnak a sokat kritizált és korszerűtlennek titu-lált asszimiláció-fogalom kritikai újraértékelése, ha úgy tetszik rehabilitációja?
Harmadszor: melyek a szociokulturális hasonulás folyamatviszonyainak meg-ragadásában használatos relatíve új és az asszimiláció-terminus alternatívájának tetsző fogalmak, illetve mi ezek műveleti értéke?
1. A szociokulturális hasonulás és az ezzel párhuzamosan lejátszódó elkülönbö-ződés témájának tanulmányozása a globális világtársadalom kibontakozását kísé-rő bonyolult hálózatviszonyok természetes velejárója.3 Okok sokasága sorakoz-tatható fel annak bemutatására, hogy miért váltak a hasonulás folyamatviszonyai az utóbbi évtizedek egyik legnépszerűbb társadalomtudományi problémájává.
A tényezők közül kiemelkedik a globális migráció és mobilitás tendenciáinak változása, a gazdasági és társadalmi értelemben fejletlenebb régiókból a fejlet-tebb területekre irányuló migrációs nyomás erősödése. Közismert és statisztikai-lag jól alátámasztható jelenségről van szó, melynek szempontunkból az a követ-kezménye, hogy a szociokulturális hasonulás eseménygyakorisága, többek között az asszimilációs helyzetek száma globális léptékben és szinte minden régióban folyamatosan nő.4 A modern „népvándorlás” a közeljövőben, elsősorban az ökoló-giai és a klimatikus körülmények változásának köszönhetően, illetve az ennek kö vetkeztében a Föld egyes régióiban az életfeltételek általános romlásának ered ményeként exponenciálisan erősödik majd.5 Az eltérő kiváltó okokra
visz-13 Herbert Spencer az általános fejlődés elméletének részeként dolgozta ki a fejlődésfolyamat logi-kai struktúráját. Bármely homogén rendszer megváltozása oly módon, hogy meghatározott elemei integrálódnak, azaz valamely rendezőelv mentén egységbe szerveződnek, a folyamat logikájából következően azzal jár, hogy az integrációból kirekedő alkotóelemektől elkülönböződnek.
14 A folyamat értelmezése szempontjából elsőrendű a lakóhely-változtatással járó migrációs formák tanulmányozása (munkamigráns, menekült, bevándorló stb.).
15 Környezeti migránsnak tekintik azokat a személyeket vagy csoportokat, amelyek a környezet hirtelen vagy folyamatos megváltozása miatt átmenetileg, esetleg véglegesen kénytelenek el-hagyni otthonukat. A Bonni egyetemen folyó globális vízrendszer-kutatási projekt a rendelke-zésre álló adatok alapján adott becslése meghökkentő. Csak a vízháztartás anomáliái miatt 2002-ben 24 millió fő, 2010-re becsülhetően 50 millió fő, 2050-re várhatóan 200–700 millió fő migránssal számolnak. (lásd Bogárdi János: environmental migration: How much is water to be blamed? http://www.gwsp.org/fileadmin/outlook/__Bogardi_GWSP_water_and_migration.
pdf) Emellett az időjárási folyamatok változása – elsősorban a talajminőség romlása és a lokális
AZ ASSZIMILáCIÓ FOGALMáNAK MűVELETI érTéKE... 21 szavezethető népességmozgás különféle nyelvű, kultúrájú és vallású emberek millióinak kényszerű egymás mellett élését, a rövidebb vagy hosszabb ideig tartó élethelyzetek gyors váltakozását vonja maga után, amit szükségszerűen követ a modus vivendi kölcsönösen elfogadható szabályainak kimunkálása, és ez álta-lában alkalmazkodáskényszerrel jár. Az alkalmazkodás kényszerével, mégpedig mindkét fél, a migráns és a befogadó közösség részéről egyaránt.
A modern kor, különösen a 19–20. század migrációtörténete azt mutatja, hogy a számtalan konfliktushelyzetet rejtő világjelenség kezelésének a befogadó tár-sadalmak részéről mindig előszeretettel alkalmazott – ösztönös, majd tudatos társadalompolitikai – eszköze volt az asszimiláció, melynek gyorsítását, az integ-rációt, a többség részéről kínált feltételeket az elfogadók jutalmazásával szokás előmozdítani. Csakhogy manapság a nemzetközi migrációban érintettek számá-nak szinte ellenőrizhetetlen növekedését és adminisztratív módon korlátozhatat-lannak tűnő áradatát a jól bevált technikák alkalmazásával már nem lehet meder-ben tartani. A folyamat az úgynevezett fejlett és fejlődő társadalmakat egyaránt érinti. 2002-ben a Föld 6 milliárd lakójából 185 millió (2,9%) volt csak az illegá-lis migránsok száma, ugyanakkor a célrégiók és a kibocsátó területek megoszlása földrajzi értelemben rendkívül aránytalan és trendjellegű.6
nem célunk, hogy a jelenünkben lejátszódó és a migrációs folyamatokra magyará-zatul szolgáló népességmozgások közvetlen okait elemezzük, ahogy a migránsok különböző típusainak – bevándorló, gazdasági vagy politikai menekült, mene-dékkérő, kényszertelepített, külföldön született munkavállaló – a szociokulturális hasonulási folyamatokban betöltött szerepét sem tárgyaljuk. Ugyanakkor kétség-telen, hogy a migrációs hajlam globális terjedése, a szociokulturális hasonulás általános folyamatviszonyaira gyakorolt szívóhatása fontos következmény, mert a témát gyakorlati értékű társadalomtudományi kérdésként láttatja velünk. Elemi érdekünk ugyanis megérteni és megismerni a folyamatesemények irányát, a tár-sadalmi életre gyakorolt hatását, a jelenség mélyebb természetét, a benne nem is túl rejtett módon megmutatkozó konfliktusveszélyt.
A hasonulás folyamateseménye a társadalmi működés szempontjából bármely közösség számára egyidejűleg hordozhat konstitutív és destruáló mozzanatokat.
magyarán, megnyilvánulhat a globalizációs hálózatok centralizáló vagy integráló
hőmérsékleti viszonyok változása – további migrációt előmozdító tényező. Közép-Európában a globális környezeti migráció rövid távon várhatóan a bevándorlók számának növekedésében fog megmutatkozni.
16 Az ensz 2002-ben nyilvánosságra hozott adatai szerint a világon legalább 185 millió ember él a szülőhazáján kívül, ami az elmúlt három évtizedben az érintettek számának majd’ meg-duplázódását jelenti. Európa 727 millió lakójának 7,7%-a, 56 millió fő, míg észak-Amerika 314 millió lakójának 13%-a százaléka, 41 millió fő bevándorló. A legnagyobb kibocsátó földrész ázsia (49 millió fő), majd Afrika (16 millió fő). A népesség összetételét tekintve a legtöbb be-vándorló Ausztráliában él, ahol arányuk a lakosság 21%-át teszi ki. (http://www.gcir.org/about_
immigration/world_map_intro.htm)
22 Biczó gáBOr
hatásaként, de éppen ezzel szemben lehet akár a szeparatizmust szorgalmazó re-gionális mozgalmak megerősödésének oka.7 A veszély kézzelfogható, és számos formában tetten érhető például Európa fejlett társadalmaiban is. A németországi törökök, amint a Franciaországba Észak-Afrikából bevándorló arabok kapcsolata a befogadó többségi társadalommal ugyanúgy a szociokulturális hasonulás folya-matviszonyainak általános témakörébe tartozik, mint erdély vegyes lakosságú régióiban a magyar és román kulturális együttélés következményei.
A következőkben amellett szeretnék érvelni, hogy a szociokulturális hasonu-lás folyamatainak értelmezésére használatos terminológiában az asszimiláció fogalmának kitüntetett jelentősége van annak ellenére, hogy még manapság is közkedvelt depravációs jelentéstartalma miatt az érintettek szempontjából több-nyire hanyatlást, veszteséget termelő társadalmi folyamatként szokás felfogni.8 Összehasonlítása a rivális fogalmakkal a látszat ellenére nem azt a célt szolgál-ja, hogy a diskurzusban érintett további terminusokat diszkreditáljuk, míg egyet – az asszimiláció fogalmát – kizárólagosan hitelesnek tüntessünk fel. csupán rá-mutatunk arra, hogy az asszimiláció fogalmában, azaz jelentésében és a hozzá latens módon tapadó eszmetörténeti hagyományban rejlő esszenciális tartalom a szociokulturális hasonulás folyamatviszonyainak általános elemzését tágabb és gyakorlati szempontból is jobban hasznosítható módon támogatja, mint a „rivá-lis” fogalmak. Természetesen ennek előfeltétele az is, hogy kiindulásként rámu-tatunk az asszimiláció depravációs olvasatának korszerűtlenségére, és a fogalom mintegy „rehabilitálásával” megalapozzuk az összehasonlítást.9
17 Arjun Appadurai korszakos írása, a Disjuncture and Difference in the Global Flows, valamint a körülötte kibontakozó kritikai vita óta a globalizáció, valamint ellenfolyamatainak párhuzamos hatótényezőként történő értelmezése bevett gyakorlat.
18 Kiss Tamás tanulmányára utalva, úgy tűnik, egyetértés van abban, hogy az asszimiláció jelen-ségének depravációs olvasata, avagy hanyatlás-narratívaként történő értelmezése korszerűtlen álláspont. Ugyanakkor állítása, mely szerint a nemzetközi szakirodalomban a veszteségnarratíva kevéssé fontos téma, ezzel szemben az úgynevezett „asszimilációpárti mellékzöngék”, tehát az asszimilációt akár közpolitikai értelemben is konstitutív eszközként láttató teóriák meghatározó-ak, leegyszerűsítő álláspont. A társadalomtudományok történetében az asszimilációelméleteknek kétségtelenül két alapvető „családja” fejlődött ki. Az értelmezői habitus függvényében az asszi-milációpárti – nativizmus és „melting pot” típusú – koncepciók, illetve ezekkel szemben, jóval későbbi fejleményként, az asszimilációt (főként etikai okok miatt) a hasonulás és az elkülönülés folyamatainak dinamikus egyensúlyi állapotaként beállító – cultural pluralism – elméletek. eme utóbbi teóriák, amint a kritikai fordulat hatása, például Nathan Glazer, a téma jeles szakértőjé-nek életművét olvasva arról tanúskodik, hogy Kiss Tamás állításával ellentétben az úgynevezett
„asszimilációpárti mellékzöngék” a témát tárgyaló társadalomtudományi diskurzusban lassan
„elhalkulnak”. A cultural pluralism típusú, az egyesült államokban uralkodó elméletek többsé-ge pedig az asszimiláció depravációs olvasatával szembeni nyílt szakítást hirdet, bár ezek között nem elhanyagolható az asszimilációpárti elméletek jelenléte sem. Kiss tamásnak ugyanakkor véleményem szerint teljes mértékben pontos megállapítása, hogy különösen Közép-európában a társadalompolitikai diskurzusokban a kisebbségi és a politikai elitek többnyire még mindig az asszimiláció hagyományos veszteségtapasztalati megközelítését forgalmazzák.
19 Kiss tamás tanulmányában arra utal, hogy elemzésemben a veszteségnarratíva középponti helye
AZ ASSZIMILáCIÓ FOGALMáNAK MűVELETI érTéKE... 23 2. Ennek fényében térjünk rá második megalapozó jelentőségű kérdésünkre!
Miért létjogosult manapság a sokat kritizált és gyakran korszerűtlennek titulált asszimiláció-fogalom újraértékelése? A válasz egyszerű: az asszimiláció-foga-lom kritikai, elsősorban filozófiai megalapozottságú értelmezése megvilágíthatja a jelentéstartalmát meghatározó eszmetörténeti tradíciót, amelyből kiderül, hogy az asszimiláció műveleti komplexitásához képest a rivális terminusok jelentésho-rizontja szűkebb.
Jelen előadás nyilván nem kínál alkalmat arra, hogy az asszimiláció fogal-mához tartozó értelmezési tradíció és az alkalmazás teljes filozófiai antropoló-giai összefüggését elemezzük.10 Csupán három alapvető szempontra szeretnénk a figyelmet felhívni: egyrészt az asszimiláció fogalmának ontológiai tartalmára, majd röviden a terminus etimológiai hátterére és végül az asszimiláció jelenségé-nek két kiemelkedő filozófiai aspektusára.
a) egyrészt tehát az asszimiláció fogalma, mind a társadalmi egyén, mind a cso-port szintjén, világra vonatkozásunkkal összhangban utal szociokulturális státu-szunk ontológiai meghatározottságára.
ezek szerint bármely asszimiláció valójában az ’én’ (’mi’) és a ’te’ (’ti’ vagy a ’másik’, az ’idegen’) között rögzíthető viszony, melynek érdemes állapot- és folyamatjellegét megkülönböztetnünk. Magyarán, elemző megközelítésben min-den asszimilációként felfogott szociokulturális hasonulás egy meghatározott ki-induló helyzet egy sajátos folyamat keretei között lejátszódó megváltozásának eseménysorozata.
Az ’én’ és ’te’, vagy egy másik kifejezéspárral élve az asszimiláns (asszimi-lálódó) és az asszimiláló interszubjektív vonatkoztatási pontok. Az asszimiláció általános elemzése szempontjából a ’másik’, a ’te’ primer tapasztalatként utal a jelenség állapotjellegére. Az asszimilációs helyzet vagy másként fogalmazva, kiinduló állapot jellemzése előfeltétele az asszimilációs folyamat megértésének.
Az ’én’ szempontjából bármely ’te’ (’másik’, ’idegen’) tapasztalata az életvilág-nak szükségszerű velejáró adottsága. A ’te’, amin keresztül a ’másik’, a másik
az erdélyi szórványból szerzett empirikus élményvilágnak köszönhető. Tény, hogy a témában történő tájékozódás egy meghatározó időszaka köthető máramarosi magyar szórványközössé-gekhez, ám szempontomból meghatározó jelentőségű kutatásokat végeztem kollégáimmal több mint egy évtizeden keresztül gyimesben, továbbá hosszú éveken át vegyes lakosságú régiók eltérő etnikai adottságú településein, mint például a mezőségi Tekén, Magyardécsén, Széken, és újabban a szilágysági Tövishát falvaiban, Szamosardón, Monón, Bősházán és Völcsökön. Emel-lett az asszimiláció jelenségével kapcsolatos közvetlen tapasztalataim közül fontosak a con-necticuti magyar szórvánnyal és az Erdélyből Baden-Württembergbe visszatelepülő svábokkal kapcsolatos megfigyelések is. A depravációs olvasat az asszimilációval kapcsolatos anyaországi és határon túli tudományos, közéleti és politikai diskurzust meghatározó ténykérdés, melynek tarthatatlanságát – korszerűtlenségét – részben éppen a fent sorolt nagyon különböző adottságú közösségekben szerzett empirikus tereptapasztalatok támasztják alá.
10 A témával kapcsolatosan lásd részletesen Biczó gábor 2009.
24 Biczó gáBOr
idegensége belátható állapotként nyilvánul meg. A ’te’ ily módon mindig ’ide-gen’, amely előfeltétele az ’én’ önmagára vonatkozó identikus értelmű reflexió-jának. Az ’én’ és ’te’ egymás kölcsönös feltételei. Az ’én’ a ’másikhoz’, vagy megfordítva, a ’másik’ az ’én’-hez hasonlóvá válása az egymásra vonatkozó tu-dástapasztalat megszerzésének folyamata. Az asszimiláció ontológia tartalmára vonatkozó következtetés nem spekuláció, hanem a fogalom etimológiai értelmé-ből kihámozható és eszmetörténetét befolyásoló lényegi sajátosság.11
b) másodszor, az asszimiláció fogalmának etimológiai értelmezése rávilágít kom-plex jelentéstartalmának eredetére. Az assimulo ige alapjelentése szerint vala minek valami máshoz történő hasonlóvá válását fejezi ki. A latin nyelvi gon dolkodás eredetileg és elsőrendűen a külső, az alak és a forma szerinti hasonlóságot tekin-tette asszimilációnak: például „az isteneket, akármilyen emberi vo nások hasonla-tosságára formálni”.12 A hasonlóvá válás a hasonuló és annak a szempontjából, akihez képest a hasonulás lejátszódik, az utánzás eszközével lehetséges mozza-nat. Például Quintilianus a festő tevékenységének lényegét, az utánzást mint az eredeti egy a másolatban maradéktalanul leképzett látvány létrehozásának
ké-11 Az asszimiláció értelmezésének választott megközelítési módja a filozófiai antropológia keretei között kezelhető, ami egyben a megalapozó szándékú elemzés nyelv- és fogalomhasználatát a kifejtés egyes pontjain megkerülhetetlenül uralja. A filozófiai antropológia meghatározására vonatkozóan sem a filozófia, sem az antropológia szakterületén nincs egyetértés. Egyfelől jelent-heti azt a törekvést, amely az antropológia tudománytörténetének jeles szerzői által alkalmazott filozófiai módszerek, nézetrendszerek szisztematikus vizsgálatát és alkalmazását tűzi ki célul az antropológiában. nyilvánvaló például, hogy robert lowie partikularizmusa éppúgy érthetetlen Ernst Mach tudományfilozófiájának ismerete nélkül Harris, Marvin 345–347., ahogy radcliffe-Brown strukturalizmusának nomotetikus pozíciója sem értelmezhető a neokantiánus Wilhelm Windelband – de általában a badeni iskola – törekvéseitől elvonatkoztatva radcliffe-Brown, A. r. 1–2., vagy Clifford Geertz interpretív antropológiája sem kezelhető modern filozófiai hermeneutikai ismeretek nélkül geertz, clifford 143–144.; 155. A példák szinte vég nélkül so-rolhatóak. Ugyanakkor a filozófiai antropológia fogalma a filozófia nyelvhasználatában jelenthe-ti a filozófiatörténetben elismert szerzők „emberfelfogásának” eltérő koncepcióit. E megközelí-tés alapján vált bevett meghatározássá Kant néhány késői írására vonatkozóan az antropológiai jelző alkalmazása Kant, Immanuel 2005, ahogy beszélhetünk Platón, Herder vagy Nietzsche filozófiai antropológiájáról is (lásd erről részletesen: Dölle-Oelmüller, Willi 1996). A filozófiai antropológia harmadik lehetséges – és jelen elemzésben preferált – megközelítése szerint a mo-dern kulturális és szociálantropológiai kutatások az általuk vizsgált tárgyterület komplexitása okán sikerrel támaszkodhatnak módszertani státusszal rendelkező filozófiai látásmódokra. Ezek szerint a filozófiai antropológia feladata a diskurzusba vont elméletek – itt konkrétan a fenome-nológia és a hermeneutika – használati módjának és feltételeinek kimunkálása. Kiss tamás több helyütt is utal előadásában arra, hogy az asszimiláció filozófiai antropológiai elemzését tárgyaló szöveg absztrakciós szintje, az elvont nyelv- és fogalomhasználat számára helyenként nehezen követhető. A szöveg néhol valóban elvont, mert az elemzés, amint erre magam többször utalok, a filozófia néhány módszertani értékű elméletében való jártasságot követel, ami azonban remé-nyeim – és tapasztalataim – szerint nem ördögtől való elvárás.
12 „...deos in ullam humani oris speciem assimulare.” (tacitus 1980a 9.) „Egész Britannia alakját Livius, mint a régiek, Fabius Rusticus pedig mint az újabbak közül a legékesebb szavú szerző, hosszúkás négyszöghöz, vagy kétélű fejszéhez hasonlította.” (tacitus 1980b: 10.)
AZ ASSZIMILáCIÓ FOGALMáNAK MűVELETI érTéKE... 25 pességét fogalmazza meg. „A festő, miután az utánzás szabályát megértette, utá-nozni fogja mindazt, amit észrevett.”13 Ezek szerint az asszimiláció előfeltétele a hasonulás elvének mint a cselekvés előfeltételének a megértése.
A latin assimulo jelentése azonban nem merül ki az utánzásra irányuló szán-dékos cselekvésben. Ovidius írja le Vertumnusszal, az etruszk Volsiniiből átvett és rómában a változékonyság, az időjárás istenségeként számon tartott istennel kapcsolatban: „Jött, a fején festett szalagokkal is, egy napon arra, botra hajolt, a halántékán ősz fürtjei lengtek, mímel anyókát, és így lép be a szépfüvű kertbe”.14 A költői nyelvezet szemléltető ereje pontosan kifejezi az assimulo alapjelentései közé tartozó második változatot: valaki valamit utánoz, azaz színlel, tetteti magát.
Képes arra, hogy céljai érdekében másnak, máshoz hasonlónak mutassa, és ezzel elleplezze magát, titkolja azt, aki és amilyen valójában. ebben az összefüggésben az assimulo olyan elrejtőzés, amit nem a mögöttes szándék minősít, hanem az, hogy mennyire sikeres.
Az asszimiláció-fogalom a latinban szervesült két egymást kiegészítő alapje-lentése – valaki valaki máshoz hasonlóvá válik, és valaki úgy tesz, cselekszik, hogy ezzel máshoz hasonlónak mutatkozik – kiegészítik egymást, és lényegében napjainkig meghatározzák gondolkodásunkat. ennek lényege, hogy az asszimi-láció-fogalom, egyfelől általánosan leírja, hogy a folyamatban milyen feltételek mentén lehetséges, másfelől, hogy milyen módon megy végbe a hasonulás.
c) Harmadszor, fontos megjegyezni, hogy a fogalom két egymást kiegészítő mód-szertani értékű filozófiai nézőpontból – fenomenológiai és hermeneutikai – vég-rehajtott elemzése bizonyíthatja az asszimiláció általános leíró értékét, valamint analitikus műveleti értelmét.
Először is, amennyiben az asszimiláció jelenségét tudományos, tehát
Először is, amennyiben az asszimiláció jelenségét tudományos, tehát